Kőrösi Zoltán

2010/2 - Foci2008/1 - Szerelmes évek2005/1 - Beszélgetés, Csokor, Szeretet

Beszélgetés, Csokor, Szeretet

Beszélgetés

Szikár, erős csontú nő, jóval túl a hatvanadik életévén. A lakásában makulátlan a rend, negyven-ötven éves tárgyak és bútorok és meglepően új, drágának ható felszerelések keveréke. A haja rövidre vágott, festett fekete. „Tönkrement”, mondja röviden, érzelmek nélkül, ujjait a tarkójához érinti. Hajnalonta kel, takarításból él, mások munkába mennek, ő már visszafelé utazik. „Az egyik tulajdonos megelégszik azzal, hogy alkalmazottja van, és rábízza a takarítónőre, hogy mit csináljon. A másik folyton ott akar lenni, látni, megmondani, hogy mi történjen. Az elsőnél tisztaság lesz és rend. A második reménytelen.”

Beszéd közben valósággal felélénkül, kipirul az arca, és ellágyulnak a vonásai. Amikor elhallgat, úgy záródik vissza, mint egy tökéletes pontossággal kidolgozott kupak a karcsú, kemény, műanyag doboz tetején. Halk kattanás.

Az Angyal utcában nevelkedett, négyen voltak testvérek, az apja a Bakáts téren tartott fenn úri szabóságot. Amikor sárga csillagokat kellett felvarrni a ruhákra, zokogott, neki miért nem adnak. Hatéves volt, az apját elvitték munkaszolgálatra, kapaszkodott a zöld hátizsákba, kiabálta, ha elmész, úgyse jössz vissza. A gettóban kötött harisnyanadrágban ugróiskolázott a ház előtt, amikor egy bombatalálat elvitte a felső emeletet. Évekig a lépcsőfeljáró alatti lakásban laktak, hallgatta a dobogást. A Dandár utcai kádfürdőbe jártak tisztálkodni. Télen, amikor a Mester utcai iskolába siettek, a barátnői felemelték kétoldalról, hogy az egyetlen szandáljába ne folyjon be a hólé. A kórussal énekeltek az Operaházban: „Rákosi a legjobb apa, minden dolgozó a fia. Tőle kaptunk minden szépet, neki visszük szíveinket.” Az óvónőképzőben DISZ-titkár lett, ő köszönthette virággal és beszéddel a Szovjetunióból érkezett kontyos asszonyt, aki az egyik tankönyvet írta. 63-ban halt meg az anyja. Délután, kártyázás után jött haza a szomszédból, belenézett a tükörbe, „Jaj, istenem, hogy nézek ki!”, sóhajtotta, aztán lefeküdt. Ahogy elvitték, a lépcsőfordulóban hallani lehetett a bádogtepsiben előrecsúszó test koppanását. Fél évvel később a húgát ugyanabban az ágyban találta holtan, reggel még hallotta sóhajtani, miért keltené fel, délutánra hidegen csillogtak a kisasztalon az üres orvosságos üvegek. A húga kezében a családi fényképalbum, kinyitva az anyjuk egy régi fotójánál.

Ő akkor már a szeretője volt egy nála csaknem húsz évvel idősebb, nős, családos férfinak, egykori óvónőképzős tanárának. Negyven évig ő volt az egyetlen férfi az életében. Soha nem találkozhattak nyilvános helyen, sehová nem mehettek együtt: a férfi családi tisztessége és élete makulátlan volt, mint egy tökéletesen rendben tartott lakás. A szeretkezések után könyveket, zenéket ajánlott neki, Beethovent különösen szerette, a zongoraversenyeket. Egyszer elvitte a Kálvin téri Badacsony étterembe, bemutatta egy egyetemi tanár kollégájának is, ez volt az egyetlen alkalom. Egyébként hosszú, gyönyörű leveleket írt, közel ezer levelet, arról beszélt, hogy ő nem is érdemli meg ezt a szerelmet. Amikor a nő harmincnyolc évesen úgy döntött, hogy a többedik abortusz után gyereket fog szülni, előbb szakítani akart vele, majd nekiadta a jegygyűrűjét. A gyereket egyébként szerette, rendszeresen hozott ajándékot is, a fiókban néha pénzt hagyott. A nyolcvanas évek közepén a férfi rákos daganatok miatt agyvérzést kapott, mozgás- és beszédképtelen lett. A nő ápolóként szegődött el a családhoz, mindennap órákat járt hozzájuk, hozta az óvodai környezetismereti gyakorlati füzeteit is, azokból tanította újra beszélni a férfit. Hajnalonta takarított, napközben ágytálazta, tanította, felolvasott neki. Később pelenkázta és mosdatta, s amikor már beszélni se tudott, ő értett egyedül a pillantásaiból. A temetésen hátul állt, a fák között. Napok múltán bevallotta a családnak a több, mint negyven évig tartó titkos viszonyt. Nekiajándékozták a férfi karóráját, ezt most is a fiókjában tartja, ha valami szomorúsága vagy kérdése van, gyakran előveszi. Rég lejárt, nem húzza. fel. Kérdez az órától, és aztán figyel. Látja, hogy olykor a kismutató megindul, megindul egy icipicit visszafelé. Ebből ért. Hajnalonta takarítani jár, mások munkába mennek, ő már visszafelé utazik.

 

 

 

Csokor

Génkutatók rájöttek, hogy néhány százezer évvel ezelőtt az emberi faj csaknem kipusztult. Alig néhány ezer egyed maradt fenn, őtőlük származik az egész mai emberiség. Mivel joggal feltételezhető, hogy a világon legalább annyi legenda létezik, mint ahány ember él, úgy azt is elgondolhatjuk, hogy a történeteink is az emberiség szaporodását követve terjedtek el.

Ádámka nemrég fejezte be a nyolcadik osztályt, a bátyjai nevelik, ők vigyáznak rá, az apjuk rég elment tőlük, összesen négyen vannak. A legidősebb fivér legutóbbi stiklijét magára vállalta az anyjuk, így aztán most ő ül a börtönben, rendszeresen látogatják. Ádámka a ballagásra nem virágcsokrot kapott, mint a többiek. Vadonatúj, fényes öltönyben jött, vasalt orrú cipőben, a kezében művirág-szárakon összegyűrt ötszázasok, ezresek, tízezresek, húszasok, piros, lila, zöld.

A házunk előtt, tegnap kinéztem az ablakon, egy betonkeverő pöfögött forgó tartállyal az út közepén, a sorára várva, s a járdán, a szecessziós díszítésű nyilvános vécé mellett egy kövér öregasszony ült az aszfalton, a fején éktelenkedő sebből dőlt a vér. Kisfiú állt mellette, rángatta a kezét, a vér a blúzra folyt, az aszfalton is sötétlett valami folt, látszott, hogy az asszony részeg. A nyilvános vécé tetején egy díszpárna szürkéllett, napok, sőt hetek óta ott van már.

Egyre kisebb városokba kellene költözni, hogy a figyelem összpontosulhasson. Ahhoz, hogy otthon lehessünk a világban, egyre kisebb és kisebb részletekre kell figyelnünk, egyre kisebb és kisebb részleteket kell megragadnunk.

Áll egy ember az utcasarkon, és a Napba néz, hogy felejtsen. A fejébe vette, ha a fénybe bámul, akkor jobban elfelejti, ami volt, a szemén keresztül a vérét is átjárja a Nap, s mindent kipusztít belőle, ami másokkal megtörténhet. A kérdésre, „hogy vagy?”, szótlanul feltűri az ingujját, a cigarettacsikket ott nyomja el. Legalább tíz égés hege látszik már a bőrén. A klinika kovácsoltvas kerítésén kívül autók parkolnak, kabátos emberek sietnek. Odabent, egy lépésre tőlük, pizsamás emberek sétálnak teljes természetességgel. Feltűrt nadrágszárú férfi sántikál a műkövön, a bokája körül a löttyedt bőr csupa gennyes, eleven seb. Az aluljáróban a hajléktalanok az egyik kuka tetejére deszkalapot, arra pedig egy doboztetőt szereltek, gumi tartja a peremét, üres féldecis üvegek sorakoznak rajta, betárazva, mint a kilőtt töltényhüvelyek.

„Túlságosan sok idegen segítséget keresel, főleg a nőknél.”

„Mindig is féltem attól, hogy egyszer csak kiderül, nincsen már semmi komolyabb okom a létezésre.”

Estman Kodak, a világhírű cég megalapítója, amikor hetvenegy évesen önkezével véget vetett az életének, egy búcsúlevelet hagyott hátra: „Művem befejeződött. Minek tovább várni?”

Szent Ágoston a következőképpen beszél: „Valami jól ismert költemény elmondására készülök. Mielőtt elkezdem, várakozásom az egészre irányul. Kezdés után pedig, amit már a múltba szalasztottam, ott lapul az emlékezetemben, így eme cselekvésem élete megoszlik. Mégpedig az emlékezésre, amennyiben már elmondtam valamit, és a várakozásra, amennyiben még elmondok valamit. Figyelmem azonban jelenvaló. Rajta keresztül, ami eljövendő volt, átömlik abba, ami immár elmúlt. Minél tovább húzódik a cselekvésem, a várakozás annál inkább csökken, az emlékezés pedig gyarapodik, míg végül az egész várakozás elfogy, mert bevégzett cselekvésem már teljesen az emlékezetbe ömlik. És ami történik az egész költeményben, történik egyes részeiben, sőt szótagjaiban is. És ez történik az esetleges hosszabb cselekvésben, melynek ez a költemény talán csak részecskéje. Ez történik egész emberi nemünk teljes életében is, melynek megannyi része egy-egy emberi élet.”

 

 

Szeretet

Apuka megigazította a kissámlit, hogy kényelmesen nézhesse a tévét, és azt mondta: „A szeretet az egyetlen, ami számít. A szeretet az egyetlen, ami erőt ad. Egy apa tudja ezt. Példának okáért a szeretet működött akkor is, hogy a testvéri Szovjetunióban tudós orvosok rájöttek, milyen csodálatos a nőt test. Tudniillik a fogantatás pillanatától a női testben gyönyörű folyamatok indulnak el, minek következtében az áldott állapotba jutott nő akár harminc százalékkal is képes megnövelni a fizikai erejét, a teljesítményét. Például a világhíres tornászlányok még világhíresebbek lehettek, ha kellő időzítéssel, megnövekedett erővel teljesítették a nagy versenyeket. És az volt a szerencse, hogy mindig állt mellettük egy edző, aki nem csupán a mestere, a tanítója, de valósággal az apja is volt ezeknek a gyereklányoknak. Egy igazi apa, aki tudta, hogyan kell szeretetet adni, és a kellő időben, a kellő alapossággal el is intézte azt.”

Álmunkban Isten megforgat bennünket, és mindent, ami rossz, kiszórja mellénk az ágyra. Feketéllik a gyűrött lepedő.

Apuka fiatal korában Szegeden lakott, egyszer sétált a hajnali Dóm téren, és az árkádok alatt talált egy újságpapírba csomagolt, levágott férfikezet. A gyűrűsujjon fehérlett a karikagyűrű helye. Később azt mondták, orvosegyetemisták tréfája volt: a boncterem tartályából loptak ki ezt-azt, és szándékosan szertehagyták a városban.

Amikor meghalt a feleségem, nem voltam otthon, de a jegygyűrűm megrepedt.

Az állami gazdaság tehenészetében vizsgálatot indítottak az állomány pusztulása miatt. A szakértők hosszas habozás után arra jutottak, hogy alighanem gömbvillám hatolt be az istálló falai közé, az okozta a balesetet. Már lezárták az aktát, amikor az egyik tehenész bevallotta, aznap énekelt a teheneknek, eldalolta az összes kedves dalát, nincsen kétség, amiatt következet be az állatoknál a szívburok-repedés.

Apuka elmesélte, egyszer találkozott egy régi ismerősével, aki elsorolta az elmúlt évek felkavaró történetét. Meghallgatta őt, aztán hazament és lefeküdt aludni. Éjszaka pedig felébredt, és hosszan, öklendezve hánynia kellett, a síkos vécécsészébe kapaszkodott.

Meg van győződve arról, hogy a világban a jó és a rossz összege változatlan.

Nézd, igazította meg a sámlit, úgy nem találod meg a békét, ha elkerülöd az életet.

A szeretet az egyetlen, ami számít.

Ismertem egy orvost, mit orvost, osztályos főorvost. Vizitkor úgy járkált magasra emelt fejjel az ágyak között, akár egy fehér köpenyes isten. Azonnal kiabált, ha valamivel késlekedtek. Három felesége volt, évekig használta őket, aztán újat keresett. A negyedik feleségét már nyugdíjas továbbdolgozóként az ápolónők közül választotta. Az esküvő után két évvel ágynak esett. Az asszony azonnal befektette őt az elfekvőbe, ugyanarra az osztályra, ahol egykor ő a viziteket tartotta. Borravalót adott, s aztán feléje se nézett. Ott halt meg, összeszorított szájjal, dühöngve, némán.

Egyedül birkózom a sötétség mélyén.

Egy harmincéves szerb férfi szerb nyelvű Petrarca szonett-fordításokat árul az interneten, a versek darabja tíz dollár.

Bahtyin a második világháborúban lapról lapra elcigarettázta a regényről szóló könyve egyetlen kéziratát.

A szeretet az egyetlen, ami számít. A szeretet az egyetlen, ami erőt ad. A világban a jó és a rossz összege változatlan.

Vissza a tetejére