1. Kálvin tér

Kedvenc szavainkról sosem beszélek.
Ha egy kitagadott rokon
a régi csomópontokon
(fagyizók, kocsmák, ismert székek)

körülnéz, azt nem mondja ki,
hogy nevezte titkon, aki
vele volt, etette, itatta,
csak jön, megy, visszatér miatta –

így kapok egy szótag csücskébe.
Nyelvemen hajszál, nyári béke.
A két gombóc, korsó sör ára

otthonra lel emlékeimben.
Lassan elrendezi a pára
kezed árnyas nyomát az ingen.

2. konyha

Kezed árnyas nyomát az ingen
nehéz volt szóra bírni; csak sokára
fogtam hozzá, és annyi minden
gyűrte, foltozta, nyújtotta, dobálta,

hogy ez a bágyadt babramunka
elnyúlt, míg egy árnyék átballagott
a szobán, míg végül megunta,
s elnyelte az asztalt, az ablakot.

Sonkát vágok, vidám a vér az ujjon.
A tétlenség kifáraszt, ágyba nyom.
A székre nézek. Bár ne kéne tudnom:

egyszer minden ruhát elkérnek,
mint egy gyufát, tartom majd, átadom,
befogadják komor szekrények.

3. fürdő

Befogadják komor szekrények
mosás gyümölcseit, népes család,
reménytelen fél pár zoknik, beférnek,
hasonlóért adják alább;

a posta ma csak a számlákat küldte,
sokszor hívtalak; most nincs gondom másra.
Átszálló utas várhat így a táska
szélére ülve.

De feléledsz, dacára a heteknek,
te, néma mondatok állandó tárgya,
ahol magamnak mentegetlek,

neved vonalára hajlik a spárga:
a fölös újság is kész, hogy segítsen,
hogy azt, ami volt, újra áttekintsem.

4. a környéketek

Hogy azt, ami volt, újra áttekintsem,
nem nézni a közös szobára, ég-e
a villany, nem csodálkozni a kincsen:
számba venni. Egy jó hétvége

kezdődhet azzal, hogy várok rá.
Hajad, homlokod közt pihés csík
lapult. Bokrot kötök csokorrá,
vigyázni kell, a legkisebb törésig.

Vetkőztetem kapcsolatunkat,
hosszú idő potyog ki, minden bája
fénykép, tégla közötti vakolat;

sok történt meg, de mondhatsz-e olyat,
ami rajtam kívül mindenkit untat?
A kezdet a próbatételt kiállja.

5. Grinzingi

A kezdet a próbatételt kiállja:
mint egy címkézetlen ajándék
családtag, mégis idegen gazdája,
takarta ki magát a szándék;

az autókon a zúzmara,
a bor súlya, az út haza,
hozzád... És te. Nehézkes válás –
későn feküdtem, hálás

szemem üzente a Körúton:
most földi hatalom hozzám ne nyúljon,
felmentést, amit nem lehet kijárni,

de hazavisz, történjen bármi,
a védettség tünékeny vízjele;
az első nap éjfélig szólt zene.

6. erkély

Az első nap éjfélig szólt zene.
Utána nátha, át-átadva,
álmodtál, jóslatot láttál bele,
a köhögés, mint pingponglabda

jött-ment, vicceltünk, míg teáink főttek,
boldogan, két fekvőbeteg.
(Az anyák akkor is adnak, ha őket
köszöntik fel.) Bögresereg,

könyv, telefon, hangod, sok kedves holmi
bújt párosával mellém,
s az ágy, torkomat mentő bárka,

kapitánya állt csöppnyi rendjén,
s mintha mindent meg akart volna fogni,
karját (tehetett mást?) kitárta.

7. nálam

Karját (tehetett mást?) kitárta,
félt, barátnőiddel miről beszéltek.
Mert fontos volt a lassú számra
következő csend, nyakamban a térded,

kiáltásra, szakadni tátott
szám, a boldog levegővétel,
az átbeszélgetett, hajnalra álmot
hideggel hozó, öröknek hitt éjjel – – –

Mint elcserélhető gyerek,
fölötte a szülészet,
reszkettem, és kérdeztelek,

összevissza, körültáncolva az egészet:
én fogtam szárnyad, repültem vele,
férfias tornaórák lógós betege.

8. nálad

Férfias tornaórák lógós betege –
veled! Egy reggelen májusra keltünk,
s a bugyik, pólók tengere
rám várt, döntsék, mit vegyél fel, de eltűnt

a kék (amit még a moziban hordtál);
faggattál, hogy nézel ki, ha felébredsz;
gyűltek a felhők... Mint eprek a tortán,
szóródnak szét a titkaink, de két perc

elég, hogy bárki elkotyogja
mindet. Szürkék, ha vázlatpontok,
de akkor, ott... Hullámos óra kontya,

pillanat! Arról, mit viselni hittem
a szexen túl, magányon innen,
fodrászatba illő meséket mondok.

9. Oktogon

– fodrászatba illő meséket mondok
vetítőfényről, pereg képre kép.
Megszoktalak, leckékben, mint kártyás a sorsot,
mint új lelkész faluja énekét,

csak unalmunkban nézhettünk előre,
bajuszt rajzoltunk menyre, vőre,
s úgy szórtuk szét a lágy habot a vízre,
értünk találkánkra pontosan tízre,

fürdés, kacsintás; élmény; emlék
lett belőle, és nem szeretnék
dönteni ócska és meddő vitában:

végre miféle rév felé evez
(pólust cserélget, mint az áram) –
múltat nevén ingó hitünk nevez.

10. Érd

múltat nevén ingó hitünk nevez
harmadszor hívtalak fel aznap
tárcsáz beszél tudja mi lesz letesz
újra tárcsáz kanok visszafogadnak

tudtam mi lesz oka nem számít
sors nem volt jó csodára vár
buta liba iszom keveset bármit
oly oktalan hogy azt hiszem halál

másnap bágyadtan újra futom
legalább fájjon felejtsem ha tudom
sehogy se volt sehogy se lesz

csak fülzúgás visszhangozza a testem
esik ólomsúlyt vártam ezt nem
hogy szeszélyed fog félretesz

11. Wigwam

Hogy szeszélyed fog, félretesz:
másra szabott, húsz fölött ciki szoknya
alatt kezem elismerést keres,
és döntésedet igazolja.

A tiednél volt jobb a lába.
Ha nevetett, szádban a kajla gyöngyök
jutottak eszembe. Ó drága!
ha vele álmodom, hasán tiéd a köldök.

Nem tud rólad mást, csak hogy voltál.
Szemére nem, csak a fényre a boltnál,
ahol találkoztunk. Volt kedvese,

nem kérdeztem felőle: védtelek.
Széke alól gúnyolta hűlt helyed:
„bántsalak, nevesselek-e?”

12. Ferenciek tere

Bántsalak, nevesselek-e?
Sétálni kora őszig mertem.
Helyeinken jártam, de te,
te nem jöttél el megkeresni engem;

egy cetli, szék elől szék alá bújva,
tölcsér, pénz közt gyűrte nehéz marok,
ízek, fizetség hallgatag tanúja,
járatlan utunké a szótagok.

Hazafelé minden sarkon a bátrak
csevegnek. Gyerekzaj papírsárkánynak.
(Nagyanyám rosszul hall, de mégsem

tud aludni, mikor soká tévézem.)
Míg két pár cipőmet váltva bolyongok,
levélhalomba bomlanak a lombok.

13. Szentendre

Levélhalomba bomlanak a lombok,
a fülledt szél gereblyét játszik rajtuk,
nem állnak ellen, mert csak a talaj tud.
A harmatos domboldal izzadt homlok.

Ma bocsátom meg a pokolnak,
hogy az. Ma, mintegy gombnyomásra.
Ma nem megy. Fáradt vagyok. Holnap.
Ma megúsztam. (De így sem hárul másra.)

Barátoknak büszkélkedem:
elhagytál, mosolygok, mint aki csak pihen.
Kicsiket lépek. Apróra szedem,

amik voltunk. Egy rossz vesztes lehet ilyen,
s a vágy: engedékeny felettese.
Így végződik ez a mese.

14. az ágyad

„Így végződik ez a mese,
fáj, hogy mennyire nem kerek.
Nálad hagytam egy gyereket,
csak én tudok bánni vele.

Nem volt kezemben a fonál,
de tartotta-e valaki?
Dolgom akad, s a hajnali
mocorgás társas, de homály

fedi, ami a nagyszobából látszik,
iskolánktól a barna házig.
Anyu rossz kávéját nem te kapod,

ha kéred, éber csöndet adhatok,
mit vársz? Táncpróbám lesz, mellráktól félek,
kedvenc szavainkról sosem beszélek.”

15. otthon

Kedvenc szavainkról sosem beszélek.
Kezed árnyas nyomát az ingen
befogadják komor szekrények,
hogy azt, ami volt, újra áttekintsem.

A kezdet a próbatételt kiállja,
az első nap éjfélig szólt zene.
Karját (tehetett mást?) kitárta
férfias tornaórák lógós betege.

– fodrászatba illő meséket mondok,
múltat nevén ingó hitünk nevez.
Hogy szeszélyed fog, félretesz,

bántsalak, nevesselek-e?
Levélhalomba bomlanak a lombok,
így végződik ez a mese.