Kovács András Ferenc

2005/3 - Kavafisz-átiratok

Kavafisz-átiratok

Pelaszg táblakép

Ősi időktől fogva a föld méhében egy ősi, lomha Gigász lakozik.

Harminc nagy keze van neki,

és ugyanannyi a lába. Hatalmas, hosszú, vastagult nyakán is épp

harminc fő magasul föl,

és mindegyik fején egyformán húsz szemet visel, s ragyognak ők

kimondhatatlan élesen – s az óriás velök

hasítja, szúrja nappalonta át a földmély sűrű, éjtömör sötétjét.

Különben oly komótosan s közömbösen mozog, ha ráér..

Kincseskamrái megszámlálhatatlanok: végtelen kiterjedésű

ezüstbányák, határtalan aranybányák,

szakadatlan tárnák, titkos járatok, gyémántlelőhelyek.

Hatszáz rideg szemével,

mélységes közönnyel nézi a még sose látott,

hallatlan gazdagságot, az övét,

mely teljesen fölösleges – fölgyűlt kincseit

ritkás időközönként számlálgatja,

hogy úgy talán majd könnyebben telik, s gyorsabban

tölthet el egy újabb századot.

Viszont elunja rögtön: alig két év után a renyhülő Gigász

belefárad már, s rendszerint elalszik.

Mély álma nyüzsgő századéveket tart, számára semmi néhány

emberöltő: egy álomkép – egy eltűnt nemzedék.

De hirtelen vak rémülettel ébred... Félelmetes hagymáz volt,

villogó lidércnyomás, mit féktelen láz

s mind vadabbul fortyogó anyag lehelt elé, hogy megzavarja

álmát – egykedvű, fásult, jéghideg

elméjének ködülte, elhomályosult tükrében vetítve szét

a visszaszörnyedő, iszonytató

agyrémeket, kísértetes fertelmeket. A roppant test nyújtózik,

megfeszül, s kinyújtja vaskos, óriás végtagjait,

és hatvan nyurga karral és ugyanannyi lábbal eléri a boltozatot –

rettentőt csap reá, dobbantva rúg belé. A föld süket

mélysége megremegve reng, megrázkódik, amíg csodás városok

omlanak össze, szakadnak a gátak, özönlő

sárfolyók szétáradva kifutnak medreikből, s tarolt hegységek

oldalán tűzhullámok csurognak, izzón kanyargó

lávaláng lobog. A megnyílt föld csak ásít, s ismét becsukja

száját: embereket nyelt el, gyomrába temetve mindent.

A Gigász azonnal eszmél, bódultan tér magához, és a kábulat

tűntén, riadalomtól elkerekült, kiguvadt szemekkel,

rádöbben arra, hogy hiába vert ricsajt, hiába is kavart komor

pokolzsivajt, hiába keltett hasztalan,

dúlt zűrzavart – vaklárma volt, csupán egy álom ámította el,

csöpp semmiség, csalóka látomás. Hatalmasat kacag

magán, kiröhögi önnön rémületét és ijesztő gyávaságát,

s elnyúlik újra, megnyugodva visszadől:

gyermekin alszik – és mind a harminc szája most

harmincfajta mosolyba szalad szét.

                                                (1892. augusztus)


Pecsétek

„Mert az egyes országok igen különböző
gyümölcsöket és különféle ivadékokat
teremnek: a thesszáliai rögtön meglátszik
a lováról...; azonban annak a fellegvárnak
a jellemző jegyei: a szó meg az ember...”

 

(Himeriosz)

Akármely országnak megvan az ő saját pecsétje.
A lovak s a lovaglás híressé, nevessé tették

a thesszálokat. Háborúk idején, harcokban ismerszik
meg a spártai... Média messzi földeken leginkább

soha nem látott, pompázatos lakomái által híresült el!
Hajviseletük révén kitűnnek a kelták, az asszírok pedig
szakálluk szerint... Ám az Athén-beliek pecsétjei
mindig az Ember és a Szó.

                                                                 (1895. november)


Iulianus a misztériumokon

Mikor aztán váratlanul vaksötétben találta
magát, a föld elrettentő mélységeiben,
hitetlenek közt, pogány görögök társaságában,
és szeme láttára anyagtalan formák, alakzatok
kavarogtak, s kísértetek tűntek föl előtte,
tündöklő nimbuszokkal és rejtett fényeket sugárzón,
ringva lebegtek elébe – az ifjonc eléggé megrémült
akkor, de pillanatra csak, mert lelkében föleszmélt
egy ösztönös, szent mozdulat ájtatos éveiből, hívő
időszakából, s jelt írt magára: hirtelen vetett keresztet.
A szellemek rögtön fölszívódtak, az űrbe enyésztek.
Szétfoszlottak a nimbuszok is – kihunytak a fények.
A görögök titokban, szemük sarkából sandítottak össze.
S emígyen szólt az ifjonc: „Láttátok a csodát?
Megvallom, kedves társaim, nagy félelem fogott el.
Félek, barátaim. Gyerünk, gyorsan menjünk el innét!
Tán nem láttátok, hogy a démonok semmibe tűntek
a légben azonnal, mihelyt magamra isteni jelt,
a szent kereszt jegyét vetettem?”
A görögökből erre kitört a röhögés: „Szégyen,
ezerszer szégyen rád nézve az, hogy így beszélsz,
s ilyen sületlenségeket mesélsz nekünk,
akik neves filozófusok és szofisták volnánk!
Ilyes koholt, zöld zagyvaságokat, ha méltóztatsz,
locsogj inkább Nikomédia püspökének,
s fecsegd teli tuskó pópáinak fejét is!
Híres, dicső Göröghonunknak legnagyobb s legfontosabb
istenségei mutatkoztak meg néked
imént, ők jelentek meg a te színed előtt!
S ha mégis eltávoztak, ó, ne hidd, s főleg
ne képzeld azt sosem, hogy megijedtek volna
esetlen mozdulatodtól, együgyű gesztusodtól.
Csupán meglátták: mily modortalan vagy,
s miképpen hányod és veted magadra azt a
közönséges, alávaló faragatlan, durva jelecskét,
amelytől nemesebb természetük eltölt,
s tele lőn nagy utálkozással,
s azért távoztak, tőled undorodván,
hogy kimutassák – mennyire lenéznek,
s milyen mélyen megvetnek tégedet.”
És így beszéltek néki a hitetlenek,
és az áldott, üdvösséges félelemből, mely ájult
lelkét lassan áthatotta, hamar magához tért
a hibbant, s hagyta magát lággyá puhítani a pogány
görögök istentelen szóbeszédeitől.

                                                                    (1896. november)

Vissza a tetejére