Szövegtöredékek Budai Matyi emlékezetére
[1]Tombol a nyár,
arany vére csordul.
Részeg a Nap,
mind vadabbul fordul.
Állni nem lehet, állni nem lehet.
Rohanni nem merek, rohanni nem merek.
Hegyen jársz, mélybe szállsz,
jól vigyázz, lángban állsz,
Fattenay, Fattenay, Fattenay…[2]
Részeg a Nap,
lekacag a földre.
Most vigyázzatok
vágyra, csókra, könnyre!
Hallgatni nem lehet, hallgatni nem lehet.
Szólni nem merek, szólni nem merek.
Hegyen jársz, mélybe szállsz,
Jól vigyázz, lángban állsz,
Fattenay, Fattenay, Fattenay!
*
De ellobban a nyár,
elfárad a vágy,
mi lesz akkor veled,
kicsiny Fattenay?[3]
*
A Hold kék volt, és
nem dalolt a szél sem
dalt.
Féltek már az
emberek, hogy
elveszett a Nap.
Elbujdostak
házaikba,
s várták a Napot.
Hideg fénnyel
ragyogott az
égen a kék Hold!
Végtelen pusztán
egyes-egyedül,
nézd, ott egy vándor[4],
hová menekül,
véres alakja,
kopott ruhája,
pusztai szél csak
az ő barátja,
a kék fénybe
veszik arca!
A csend mély volt, és
nem dalolt az éj sem
dalt!…[5]
Végtelen pusztán
két vándor halad,
egyik Keletnek,
másik Nyugatnak,
keresik egymást,
de nem találják,
mennek az éjben,
tétován, árván,
szükségük lenne
egymásra talán…
*
De ellobban a nyár,
elfárad a vágy,
mi lesz akkor veled,
kicsiny Fattenay?
*
Sűrűn száll a harmat,
kezemre hull.
Piros csöndek jönnek
váratlanul.
Bárhová nézek,
ismeretlen arcok.
Régi hallgatások,
elfelejtett harcok…[6]
És nézzétek…!
Fölöttem ég
a fekete ég.
Alattam száll
a fekete madár.
Tanulj meg hinni!
Memento mori!
Mázsás éjszakákba
bújt csillagok.
Hogyha erre jártok,
még várjatok!
Bezárt kapuk alatt
törött holdak vannak.
Réti ágyunk mélyén
vérré vált a harmat.
Vérré vált a harmat,
köddé a csend.
Füvek karcsú teste
ütésre leng.
Elharangozzák,
tegnap jártál nálam.
Virágba nyílt arccal,
szarvasragyogással…
És nézzétek…!
Fölöttem ég
a fekete ég.
Alattam száll
a fekete madár.
Tanulj meg hinni!
Memento mori!
*
De ellobban a nyár,
elfárad a vágy,
mi lesz akkor veled,
kicsiny Fattenay?
*
Ma a tengernél jártam,
s a hajókat néztem.
Fáradt kedvem elszállt
a feltámadt szélben.
És zúgott a tenger,
hogy ne lássam arcodat,
ne lássam arcodat,
ne halljam hangodat…
S várom a csodát!
Ezüstöt ont kéken a Hold
kisarjadó arcomba.
S várom a csodát,
segíts nekem, ó Istenem,
segíts nekem…![7]
*
De ellobban a nyár,
elfárad a vágy,
mi lesz akkor veled,
kicsiny Fattenay?
[1] Ezeket a dalszövegeket egy tizenhét éves fiú írta. Ennek megfelelően, megengedően tessék olvasni őket! Hozzá a hasonló korú Budai Mátyás szerezte a zenéket Nagykőrösön, egy kollégiumi tanulószobában, 1971-ben, és a Dead Bodies Melancholy, alias Mengis Luisis (Bulky Corpses or Clumsy Lizards – mondaná mai fordításban a tanultabb ember; írták így ki az Országh-nagyszótárból a fiúk annak idején a Mélabús holttestek, avagy rühes tetvek angolosított verziójának gondolván…) nevű zenekar adta elő egyetlen koncert alkalmával, mert a koncert másnapján a zenekart betiltotta a kollégiumi hatóság. Megemlítendő, hogy gitáron Faragó Péter működött közre. S hogy miért nem Mátyás szerepel a címben? Mert a szerzőnek sohasem volt Mátyás az emlékezett, mindig csak Matyi, és érvényesen is mindenkinek: Matyi (a nyájas, kedves, önpusztító ember…).
[2] Fattenay (ejtsd: fattenáj) kitalált személy, a három kamasz fickó reménytelen szerelme, a lány, aki elérhetetlen és elérhető is egyben, aki a szent és a kurva megtestesülése a fölhevült tizenéves fantáziában; és aki – ha lett volna, és ha lehetett volna sokkoncertes, a zenekar, és annak lehetett volna nagylemeze, mert ebben gondolkodtak a fiúk, végigkövethető lett volna Fattenay gyönyörűséges-szomorú élete – szerintük HIV-fertőzésben hal meg…
[3] A képzelt lemezen ez a strófa választotta volna el egymástól a dalokat, változó hevülettel…
[4] A vándor mint életminőség és életforma, a szabadság szimbólumaként talán, ebben az időben az ébredő magyar beatzene egyik fontos motívuma volt (Tolcsvay-trió, Omega együttes stb.), nem véletlen a fiúkra gyakorolt, kikerülhetetlen hatás…
[5] Emlékezetkiesés: nem maradtak meg a szavak az időben, amelyek a strófát végigépítették… volna…
[6] Ezt az arcok-harcok rímpárt ma már nem írná le így a szerző, de akkor ez nagyon fontos és bátor tartalomnak tűnt a fiúknak…
[7] Erre a szövegre, mely sohasem íródott meg a végéig, nem B. M. írt zenét. A szöveg írója dúdolgatja a saját dallamára, lehet, de az is lehet, hogy valaki más zenésítette meg. A szöveg írásának idejére már szétsodorta őket az idő. Szerző még dúdolgatja, néha-néha, amikor eszébe jut a tenger és Odessza, ahol együtt töltöttek hat hetet. S most következhetnék a mi lett volna, ha… és nem. Nem következik…
Vissza a tetejére