(Báger Gusztáv: Hidegfront. Tiszatáj Kiadó, Szeged, 2009.)

A kritikaírás két – szerkezetileg jól elkülöníthető – típusa különböztethető meg a jelenlegi kánongyakorlat világában. Az egyik a megítélő kritika, nagyon közel áll ahhoz, amit a hétköznapokban használt „kritika” szó fed. Ez az a recenzió, amelynek az alkotója határozott értéket vagy értéktelenséget tulajdonít a tárgyalt írásműnek. Ezek sokszor rejtett, néha implicit megjegyzések maradnak, vagy iróniába öltözködnek, de minden esetben igen karakteressé teszik a bírálat stílusát, beszédmódját.

A másik kritikai viszonyulás már inkább filozófiai, Georges Poulet terminusával az azonosulás kritikájánaklehetne nevezni. Ez a fajta műbírálat nem elsősorban értékítéletet formál, hanem oly módon identifikálódik a kritizált mű karakterével, hogy gondolatának, stílusának, fogalmai vagy retorémái viszonyainak ritmusát mintegy átvéve feltárja annak működésmódját.

Átvenni valaminek a ritmusát korántsem jelenti szükségszerűen a maradéktalan beleélést, ez per definitionem nem lehetne műbírálat, hanem csak azt a folyamatot jelöli, ami nélkülözhetetlen egy nyelvi struktúra vagy poétikai teoréma feltárásához.

Azért lehet Bágerrel kapcsolatban az azonosulás kritikáját mint módszert eredményesen alkalmazni, mert Báger Gusztáv meglehetősen egyedül áll költői világképének sajátos létmódjával a hazai (él)mezőnyben.

Volt minden korban szövegeszmény, beszédminta, retorikai sémák, trendek, amelyek alapján megszülettek a textusok, beíródtak a hagyományba, a múlt részeivé váltak anélkül, hogy szerzőik eltűnődtek volna azon, miként jöttek létre? A szerzők beleszülettek egy grammatikai szertartás-rendbe, nyelvi dogmák, kész szemantikai doktrínák várták őket, amikor beléptek a hagyomány ajtaján, „végignéztek” néhány korabeli koreográfiát, és máris utánozni, „alkalmazni” tudták az ismeretet (ha rendelkeztek bizonyos adottságokkal, képességekkel).

         A fogalomhasználat minden paradigmában kikristályosodott, ezeket a kliséket azután a klientúra, az uralmon lévő kánon hitelesítette, szentesítve ezzel esetlegesen az elődök tévedéseit is.

         Így működött ez, mígnem jöttek az avantgárd, és poszt-újítók, akik abban a (tév)hitben alkottak másként, mint a korábbi korok írói, hogy hátat fordítanak a lineárisnak, a valószínűnek, a logikusnak és előnyben részesítik a kontingenciát, a pillanat ihletét téve meg vezérelvnek. Végül persze ők is beépítettek ezt-azt.

         Hans Robert Jauss már 1993-ban, a Korszakküszöb – Stílusváltás – Újrafoglalás című kollokviumon tett nagyon lényeges észrevételeket fogalomtörténeti szempontból: „ A 19. században kezdődik el egy egyre gyorsuló korszakváltás folyamata: Stendhal a romantikust, Baudelaire a modernitét definiálja úgy, mint éppen aktuálisat, mely holnap már maga is klasszikus. Nem sokkal később a modernség fogalma már oly elhasználódottnak tűnik, hogy az avantgardizmuséval helyettesítik. A mostani utolsó lépés: a posztmodernség a modernség utáni modernnek állítja magát, s ezzel elismeri szükségszerű utólagosságát…”(1)

         A világirodalom eddigi folyamatábráját tekintve, már amennyit ismerhetünk, átláthatunk belőle, a legtöbb igazán megkapó mű úgy született: törvényszegésből. Az olvasói emlékezet, vagy nevezhetnénk ízlésnek, befogadásnak, recepciónak is, sok esetben makacsul ragaszkodott (a mai napig) a maga kis beidegződött normáihoz, és a lineáris vonalra felmágnesezett alkotásokat jegyezte be végül a Zsinórmérték Kegyeltjei közé.

         Aki viszont egyensúlyozni tudott az újítás és a „hagyományozás” kifeszített, hajszálvékony mezsgyéjén, mint Báger Gusztáv, az mindig más pályán futott. Báger freskói, az egyes versek, mint időtlen alakzatok, monumentális szerkezetként, kötetté szervezve is őrzik intimitásukat, nyelvi különlegességüket. A borító jól ábrázolja ezt a tágas horizontú galaktikát.

Ahogy Rúdyard Kipling a moulmeni pagodánál a burmai lányt megpillantja, harangszó zeng és szélbe súg valaki: útra hív Mandalay, hal szökken a víz fölé. Bágernél ez így tetőzik: „Hideg vonzza a jelet, mit az Ég küld.” Akárcsak Rilke a Spanyol trilógiában: Nincstovábbját kilélegezve elfogadja. (Persze Tandori Dezső fordításában.) De ha nem ennyire tragikus, mégis éles és kíméletlen igazságok ütik az olvasót szíven, ha végigolvassa a legújabb Báger-tomust, akkor képzeletünk újabb világirodalmi párhuzamra lel. Eszünkbe jut Georg Trakl, mint lírai vérrokon, aki a Téli alkonyban fém-feketének látja az alkonyatot, vérfoltos vitorlákkal, szennypatakkal. Ráadásul Trakl is írt ilyen verset, mint Báger, pont az a címe: Az élet lelke. Abban is lomb-árkádsor, pillák, nővérszáj. Vagy ott van Sylvia Plath, aki az emlékekbe vésve idézi fel azt a bágeri attitűdöt, amikor az intenciók erősebbek a tényeknél, a Megérzések-ben beszél a fehér falról és fölötte az önalkotó égről, a végképp érinthetetlenről.  És a falon szétomlik ott is a nap, fénye elvérzik. Hát ez van! Ez a nemzetközi mezőny, ahová beilleszthető a mi Bágerünk, örök érvénnyel.

Most, a tavalyi kötethez képest, gazdagabb a tematika (sokkal!), a múltkori hat ciklussal szemben most nyolc csokorba szedte a költő a verseket. Ez is egyfajta elbeszélési stratégia: az első kéve a Panaszmentes övezet a helyszínek és az eszmények kertje, ahol a nagy példaképnek, T. D.-nek íródott egy hosszú elégia, a Sorolások. Előtte meg a moszkvai és budapesti emlékek ihletései következnek, a Moszkvai anziksz és a „Budapest, Budapest…”.  Báger is, akárcsak Szép Ernő vagy Krúdy, minden hátránya ellenére szereti a fővárost. Élhető, színes forgatagai olykor feledtetik tragikus lepusztultságát. És nem áldozza fel itt sem az értelmet a szerző az impressziók kedvéért, hanem együvé gyúrja a kettőt. Van logika a bágeri szürreáliák expresszivitásában, sőt: rendszer ez, ahol körkörösen épülnek a centrum köré a témák. Egyén, család, ház, ország, közélet, szerelem, mulandóság. És a nemlét felé kacsintás mögött nem cinizmus van, hanem öröm, a filozófus tudása a bibliai hitről. A bárány diadaláról.

A ciklus legelemibb katarzisát viszont a lakás helyiségeinek megéneklése nyújtja, hisz külön verset kap az Előszoba, a Konyha, a Spájz, a Fürdőszoba és a Toalett. Ennyire találékony játék, bölcseleti töltésű leírás csak egy mindig, folyamatosan alkotó ember fejében születhet, aki él a lehetőséggel, hogy vannak témák a legeldugottabb helyeken is. „A penészes pöszméte és tsa. / Jó regény, Goncourt-díjasnak tűnhet itt / meg a bealgásodott szörpök / rongyok kardigánok a partvison / de szavam ne felejtsem / JÓ AZ ÉLET.” (Fürdőszoba) Mondhatni, a kötet metafizikai forrpontja a Fürdőszoba.

         Valami ellenállhatatlan életkedv, fiatalos hév, sztoikus csendesség, megelevenedett nyelvi erő sodorja a metaforák hajóit, mindent a maga értéktelített stílusának rendel alá, hogy megjelenítse a lehető legpontosabban: a körülvevő világot. És magát a létet mint a lélek nagy képernyős televízióját.

         A második ciklus a Gyomorország, a közügyek, a gazdasági és szociológiai témák tárháza. A Válság-show utolsó sorai a legjellemzőbb megállapítást vésik az olvasói tudatba: „Az elmondhatónál egy számmal nagyobb / a fájdalom”. A Tanítás egy eltűnt műhold keltette pánik realitását csomagolja lírai krepp-papírba. A Reneszánsz az Állami Számvevőszék vezetőjéhez íródott, kellemes malíciával. Nagyon eltalált kijelentések vannak benne: „a természetfölötti dolgok pályáján / a folyószámla valóban FOLYIK”.

Mintha Heidegger saját, belső szentélye háborogna és egyben adna fölmentést. Expressis verbis: ez a reménység kvintesszenciája.

         A harmadik rész: Ahova el, látomások és portrék leltára. Olyan archívum, ahol minden kihúzott fiók beszélni kezd. A Memoriter helyett így kezdődik: „A szótár egy vers. Kész remek.” Mennyiszer fölvillant ez a megállapítás bennünk, olvasókban is, csak nem írtuk soha le. Ez az. A született költő az, aki leírja szépen, amit másképp gondol, mint az átlag. Báger Gusztáv tényleg rögzít minden reflexiót, amivel az elméje el van foglalva. Nem hagy ki egyetlen poént sem: „Egy nagy puding-bánya a beszéd, annyi, de annyi tartaléka van, mint az orosz gázmezőknek.”

         A negyedik ciklus: a Holdra fellőtt villamos témái vegyesek, Olimpia, Operabál, Konzultáció, Esti mese. De egy valami összeköti a verseket, a rácsodálkozás és az öröm. Minden dolog birtokba kerül Bágernél, azzal a gesztussal örökíti át a megírt, elbeszélt eseményeket, amivel rögtön fel is tárja belső lényegük sűrűségét. Az Olimpia a legextrább darab, felejthetetlen képei mozgásba hozzák a befogadó fantáziáját: „A székre dobott csíkos nadrág éjjel / száz méter mellen Európa csúcsot úszott / a trikóm az atléta gátfutásban lett bajnok / frenetikusan vette a lavórt mint akadályt / a varrógépen is átszökkent majd a kaktuszon / az akvárium felett tapsolt / a kád felett szaltózott és úgy vágódott a célba / mintha a mosógépbe indult volna ázni”.

A psziché alapmetaforái csúsztak be a nyelvi regiszterek közé, a szóközökben pedig új paradigmák. Paradoxon, de igaz: minden versében tud Báger egy új arcot felmutatni. „Ezt is tudom. De öniróniával játszom.” Hatalmas gesztusok, világnagy arányok.

         Az ötödik vers-csoportra, az Időleges törlésre az illik a legjobban, ha úgy aposztrofáljuk, hogy: monológok dialógusként tördelve. A költő több én, tudjuk, szinte túl sokszor is hangoztatott axióma manapság a honi poétika recenzió-piacán, hogy maga a nyelv beszél, nem az ürge. Báger ezt is kifordítja, ironikussá szelídíti: „Halom kézirattal érkezett az este / egy felhőnek öltözött madame. / Szeretném, ha belejavítana, Uram! / jegyzeteket tűzdelne a hasábok közé. / Fodrai között finom, szolid hajcsatok. / Nemcsak véleményt alkotna regényemről, / ami tulajdonképpen esszé, / de együtt gondolkodhatnánk bizonyos dolgokról.”(Kocsiszín) Ilyen és ehhez hasonló mondattöredékek, beszéd-szilánkok tartják a bágeri filozófia szerkezeti vázát. Tudja ő nagyon jól, mivel van tele a kortárs líra és mi az, amitől távolságot kell tartani. Ugyanakkor azt is láttatja, hogy minden beszélgetés végül magunkkal történő társalgás, és meg is lepődünk sokszor, ha nem azt halljuk válaszként, amit gondolni akartunk.

Az ötödik ciklus tehát a legváltozatosabb minden szempontból, a Három fároszok például Pound, Apollinaire és Eliot közös ihletésének jegyében elmélkedik a szentségről mint állapotról. De a TD 70 című opust tekinthetnénk a ciklus kakukktojásának, ha nem lenne mindegyik az. Mert a szervezőelv ebben a válogatásban vélhetően az extrémitásnak az a foka, ahonnan más szemszögből pillantható meg a komoly témák dimbes-dombos vízrajza. Irén címmel olvashatjuk a kötet egyik legjobb darabját: „Meg egy zacskó megpucolt diót, banánt vett elő és parizert / (húsz dekagrammot). Táskája még egy Csáth Géza könyvet is / kiokádott (Egy elmebeteg nő naplója). Rossz előérzetem volt. /  Mindjárt el is kezdte: Ön, Gusztáv, minden írói gesztusával / beleírja magát az összeurópai kontextusba. / Nem hiába bankár és poéta egy személyben, / a globális lendkerekeket visszafelé pörgeti”.Később: „De artisztikus porzó. És termőre fordult. Ha-ha.”Szóval, egészséges karikatúrák, öniróniával keretezve, nyakon öntve irodalmi sóskaszósszal. Az Időleges törlés Térey Jánosnak adresszált szöveg, emlékezetes feljegyzések albuma: „éjjel a szemetes kukában bál van / (szalvéták fecsegnek mintákban) / az egyiken rénszarvas szánkó / az államtitkár borostája bántó”. Ide kívánkozik Tandori Dezső megjegyzése az egyik róla írt recenziójából: „Báger az érzékien, érzékletes gondolatisággal rácsodálkozó, filozóf-gazdaságtudó gyermek, a költészetnek megörülő felnőtt és annyi X-es ismeretlenséggel teli…”(2)

         A hatodik ciklus a Térfélcserék, a nők ciklusa. A szerelem újraértelmezett, versbe öntött textus-testeinek eleven szoborparkja. Igényes, ízléses szövevény, szövet és mintázat. A Háztűznéző emblématikus darabjából idézve: „Belevésve a Rába menti fa kérgébe. Ahol Katica levágta / ujjairól a körmöket. Halak ugrottak fel a csónak pereméig / akár el is kapdoshattuk volna őket” (...) „Könnyedén a part mellé / eveztem, kiugrottam a bokrok közé egy bizonyos okból. / Katica megmarkolta az evezőket és elhúzott. / Én hirtelen megértettem, nem egymáshoz valók vagyunk. / Miként lehetne ő virtuális, ha én kész tény vagyok?/ Írtam a naplómba másnap. Azután Katica másnap fölhívott. / A csapszékben ült egy sofőrrel. Végül abba szeretett bele.”

A ciklus bevésődő, emlékezetes verse a Kezdések. Emiatt kell megvenni ezt a kötetet, még ha kettőezer-egyszáz forint is az ára. Annyira emberi, hogy meg is könnyezzük, mint egy szappanoperát, pedig halál komoly az egész sztori, de megint nem úgy, ahogy várható, hanem teljesen másképp: „megint a szemed nézem, néha nyitva hagyod, amikor álmodsz, néha kibukik a szembogaradon valami fény, árnyékba csomagolva, mint a hold, mint egy aranyrög a tenger

közepén. Lágy kenyér a hallgatás éjszaka, az elme pihen, a szemhéj alatt elernyed a szemgolyó, a pillanatok összetorlódnak, sorban állnak a tudat ajtaja előtt”.Lám, a szkeptikus hang lelassul, átitatódik jósággal, melegséggel, mintha egy találkozás történt volna a mindenhatóval. Van nyugalom a féltett javak miatti hálaadásban. Amiért köszönetet mondunk, az megőrződik a végső időkig.

         A hetedik ciklus a Szóharang, ami a metafizika és a teológia szülőhazája. Ritka ünnep, ha Istenről ilyen hiteles megállapításokat kapunk. Sem blaszfémia, sem ájtatosság, csak a szeretet és az építkezés üde hangjai: „A lehelet ír. / Elképzelhetetlen, mennyire erős. / Hideg vonzza a jelet, amit az ég küld. / Először hármat, azután hetet. / Sorjáznak a napok, akárha futószalagon. / hajtogat egy kéz: / papírból galambot. / Az éles kontúrok ragyognak.”

A Kordinátor zseniális meglátása, hogy isten „bölcsessége csupán abban áll: / időben szűri ki a hibás kombinációkat”. A Christos úgy beszél a Messiás Jézus Krisztusról, ahogy az illik. Szellemben és igazságban. Csak egyetérthetünk vele, amikor azt jelenti ki: „az ige és a vallás kettő.”Báger a kinyilatkoztatásból elnyert igét ajánlja olvasóinak, és ő maga is él vele/belőle. Itt érhetjük tetten az empirikus kombinatorikát, azt a kalkulatorikus sakk-játékot, amelynek során Báger bevonja az olvasót az olvasat kibontásába-becsomagolásába. Mert nem végleges jelentésmódosítások születnek a versek böngészése során, hanem folyamatában változó, permanens hullámzások, tarajos, zúgó habok árja, a memória tengeri kagylói.

         A nyolcadik, záró akkord összhangzattana megint tartogat újat. Címe: Azon is túl. Látszik, a szerző tudatos strukturáló hajlama itt csúcsosodik ki, a legelementárisabb darabokat tartogatta ide. Ugyanakkor azt érzékelteti, hogy látszólag minden idő elmúlt, a temporalitás edénye betelt, a történelemnek vége,

de  a dolgok valahol úgyis folytatódnak. Az Októberi sárga pontos jellemzést készít erről a paradoxonról: „egy fotográfus néz így / ahogy mostanság az ég”. Nem nehéz kitalálni, ki az, aki ott rejtőzködik a roppant súlyú kupola mögött.

         A Lélektorna és a Lélektronika szójáték-láncolata a kötetet újra megemeli, a könyv utolsó lapjait forgatva a szerzővel együtt futjuk le az utolsó köröket. Bevon a játékba, mintha tudná, nincs annyi ideje a mai irodalomkedvelőknek, hogy egyszerre olvassanak el ennyi költeményt, ezért osztja be kis adagokra. „Boncold csak lényed titokban, / de rejtélyed, lásd, nem ott van.”– írja aLélektronika. Erre felelaLélektorna: „a lelassuló időben / megfakult vágyaink elől / önmagunk fénye menekül”. A Leltár örökérvényű szentenciákat élesít, nemes szemantikai vakolatba ágyazva: „néhány új észlelés rakódik rá és felejtődik/ mintha nem is gondoltunk volna rá // de hisz a mi elménkben született”.A Bog valódi karakter-vers, a kimondhatatlanról: „Most határozottan a hiánya kezd hiányozni. / Ez tehát velünk történik”. A Felelősök a mindenkori észlelés-látás emlékműve: „Szemünk sem úgy működik, hogy a nézés belemegy. / A szeretet kívülre kacsint”.A Szünet groteszk abszurd, Báger ilyet is tud. Ebből is egy szelet: „A temetőbogár nyálából és ürülékéből épít hajlékot az egér tetemében. Ott hoz létre bölcsődét. Fogalmunk sincs, mennyi abban a vitamin.”

         Post festum emelhető be, kizárólag utólagosan legitimálható a „skatulya” érvénye. Báger működése és (lezáratlanul is súlyos) életműve ezért alkalmas ama dilemma leírására, amely napjainkban kellemes lebegésben tartja a mai magyar, kortárs lírai recepciót, mely szerint a korszaktudat és a korszakküszöb „felejtése”, háttérbe tolása felszabadító ellenerőként hat mindaddig a költőkre, míg bele nem lépnek abba a folyóba, ami a volt. Hisz nem tapasztalhatja meg az eredendőt, a teremtettet és az originálist senki anélkül, hogy ne kóstolna bele abba, ami előtte keletkezett. Báger ezt a gondolatot folyamatában szemmel tartja.

Báger Gusztáv költészete egyre inkább elevenedik, annak ellenére, hogy hetvenegy éves, az őszikéit nem sieti el, inkább mondhatni: a fiatalkori verseit írja most, elementáris vitalitással, egyre szervesebb és sokrétűbb konstrukciókkal. Eseménynek tekinti a reflexió folyamatát, látószöge, nézőpontja eredeti, onnan nézi a dolgokat, ahonnan az egészre nyílik rálátás. Azt kívánja érzékeltetni, hogy nem múlt el az egész-elvűség reneszánsza és nem is idejétmúlt elvárás globális világunkban az összművészeti látás, hanem kísérletekre sarkall, új utakra vezet. Sokrétű, gazdag pályaív kapott a Hidegfronttalúj lendületet, levegő áramlott a líra honi világába, oxigén és friss infúzió (nem illúzió!).

(1) Hans Robert Jauss: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris, 1997. Bp. 211.

(2) Tandori Dezső: Az álom túlsó partja, Tiszatáj, 2009. június.