A mozdulatlan felhő
Nem halogathatta tovább, válaszolnia kellett annak a kevéssé ismert szerzőnek, akinek kézirata már több napja hevert az asztalán. Régimódi, géppel írt szöveg volt, talán nem is eredeti munka, hanem egy átvett és egyéni szempontok szerint módosított okfejtés. Minden egyes szóra oda kellett figyelnie. Az ajánlás után rögtön egy zavarba ejtő rész következett:
„A gonosz és hűtlen nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónásét, mondta a Megváltó, és faképnél hagyta az őt provokáló farizeusokat. Mások is voltak még ott, nehéz lenne felsorolni, hogy kik. Sokáig vitáztak egymás közt azon, hogy mi volt ez a furcsa intés, ami el is veszett volna az idők során, ha valahogy nem jut Máté fülébe, és ő nem jegyzi föl az evangéliumában. Tőle tudjuk, hogy egyetlen jelet kaptunk örökül, ám az olyan nehezen értelmezhető, mint Nostradamus versbe oltott jövendölései.
Miért érdemeltük ki ezt a büntetést? Miért játszadozik minden látnok a jövővel, ahelyett hogy tisztán, fényesen elénk tárná? Soha nem tudjuk meg, hogy Máté milyen pontossággal idézte vissza a Megváltó szavait, és mit változtatott meg, ha az írás és a beszéd közötti eltérést vesszük alapul. Beletörődtünk, hogy Krisztus után nem jöhetnek messze ható jelzések, mert a megváltás csodája csak így egyszeri és megismételhetetlen. A figyelmeztetés csak így jogos: ne reménykedjetek, ti gonosz hűtlenek, senki sem fogja megadni nektek sem az örök életet, sem egy másfajta, alternatív üdvözülést, pedig az talán könnyebb, szimpatikusabb és elfogadhatóbb lenne számotokra.
De ebben a logikus okfejtésben van egy bökkenő: ahhoz, hogy a katolikus egyházban szentté magasztosuljon valaki, csodát kell tennie, a csoda pedig egyértelműen jelzés. Tekintve, hogy az egyház szentjeinek száma igen jelentős, nem lehet kétséges, hogy az a tételmondat, amit Máté az evangéliumának 16-ik fejezetében följegyzett, mégsem úgy, vagy legalábbis nem olyan nyersen és elutasítóan hangzott el a Megváltó szájából, ahogy azt a toll megőrizte az utókor számára.
A filológia sokféle módon értelmezi ezt a súlyosan nyugtalanító próféciát, amelynek az egyik lehetséges megfejtése talán az, hogy ha nem törődünk mással, csak a kényelmünk fokozásával, Jónás próféta intése lesz az egyetlen iránymutatónk. Az ellentmondás csupán annyi, hogy a világ hívságaitól elkábulva képtelenség okulni Jónás tapasztalataiból. Ezzel az okoskodással a kereszthalál és a feltámadás közötti interregnum nem az ígéret, hanem a megsemmisülés, ami sokkal inkább riaszt és visszatart, mintsem közeledésre csábít.”
Abbahagyta az olvasást. A szerző tehát azt sugalmazza, az egyház tanítása csak védekezés, mert nem engedheti meg azt, hogy önjelölt próféták vagy természetfeletti képességekkel felruházott látnokok veszélyeztessék a Megváltó tekintélyét. Másfelől tudományosan bizonyított, hogy minden, ami körülvesz bennünket, egy kirakós játék része. Semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem ott van, ahol hisszük. A fizika már rég bebizonyította, hogy az anyag egy bizonyos mélységi szint után már nem matéria, hanem rezgés. Frekvenciák kusza ágbogai vagyunk. Ezek a hihetetlenül parányi lökdösődések szerveződnek nagyobb, testesebb hullámokká, és lesznek belőlük atomi részecskék. Az idő csak ennek a rezgésnek a mellékterméke. Következésképpen a jelen, a múlt és a jövő ezeken a tömeg nélküli görbületeken libikókázik. Itt van például a tükör, ez a misztikus eszköz. A kép, amit benne látunk, nem a jelen, hanem a múlt egy darabkája. Amíg a rólunk visszaverődő fény a tükörre ér, majd pedig visszaverődik, utat tesz meg. Nagyon kicsi ez az út, csak néhány pikomásodperc, ám elég ahhoz, hogy megszüntesse az egyidejűséget. Így amikor tükörbe nézünk, egy kicsit a múltba téved a pillantásunk. Azt látjuk, miként mutattunk egy pikomásodperccel korábban. Logikus tehát, hogy a tükörben reflektálódott fiktív lénynek mi vagyunk a jövőképe. Mivel teljes bizonyossággal lehetetlen kimondani, hogy a tükör előtt álló vagy a tükörben látott önmagunk-e a valóságos – minden csak nézőpont kérdése –, a jelen, a múlt és a jövő szétválasztása teljes képtelenség.
Hátragurult székével az asztaltól, és kinézett az ablakon. Az udvarban növögető ecetfa mostanra már a második emeletig kapaszkodott, teljesen eltakarva a rálátást arra a térre, ahol kedves helyszíne, a kávéház működött. A nemrég felújított, üvegfalú irodaházak gigantikus emlékművekként vették körbe ezt a parányi szabadságot, ahol hétvégeken kisiskolások próbálgatták elsajátítani a biciklizés tudományát. Tavaly még az volt a legkellemesebb időtöltése, hogy egy csésze kávéval a kezében figyelte a bizonytalanul karikázó, de annál harsányabban visítozó gyerekeket, ám az ecetfa miatt most már be kellett érnie a levelek közül hallatszódó hangokkal. Miközben kávézott, kényszerűségből az eget bámulta, amelyből csak egy szabálytalan sokszöget láthatott. Ide merészkedtek be a városi élethez idomult varjak, ezen a mértani alakzaton lopakodtak keresztül a légi folyosójukon süllyedő repülők is, és itt viaskodtak egymással a felhők, megszálló hadseregek erőszakosságával véve birtokba ezt a kicsiny birodalmat, hogy egy másik, hasonlóan elszánt csapat őket is hamar kipenderítse.
Most csak egy magányos felhő árválkodott a négyzet közepén, mozdulatlanul lebegve a három irodaház által határolt csücsökben, pontosan középen, mint egy letépett és a zuhanásban félúton megrekedt angyalszárny. Különös jelenség volt, sőt egyenesen félelmetes. Szakasztott olyan érzése támadt, hogy ezzel a mozdulatlan felhővel határozott jelzést kapott, amely egyszerre cáfolta és erősítette a kétezer éves tanítást. Mert a jelet köztudottan úgy kell értelmezni, mintha a világlélekből kipattant szikra lenne, hogy csöndesen, méltóságteljesen lebegjen a mindenség óceánja fölött. Nem következik belőle semmi, és nem is hozható kapcsolatba semmivel. Az üzenet, amelyet megjelöl, olyan mélyen helyezkedik el, hogy csak következtetni tudunk rá. Ugyanabba a sorba illeszkedik, ahová a szentek cselekedetei vagy azok a furcsa események, amelyek spontán jönnek létre. Ha kártyázás közben négy ász bukkan föl az ember kezében, azt mondja: köszönöm, Uram, hogy ezzel a csodával megajándékoztál, de tudom, ez még nem az a bizonyos jel. Még a játék izgalmában sem gondolunk arra, hogy a csodák madzagon ráncigálják maguk után a jövőt célzó utalásokat. A jel egyedül ácsorog, unottan, akár egy arszlán, vagy függeszkedik, ahogy a kivénhedt tornász, vagy mint a mozdulatlanságba dermedt felhő. Fölérni hozzá és megérinteni több mint képtelenség. Önmagába zártan létezik, rajta ott a karantén sárga zászlaja, ahogy a vesztegzár alá helyezett hajókon. Távol a mólótól, vészjósló közönnyel ringatózik, telerakva halálos titkokkal és szívdobogást keltő rejtelmekkel, hasonlatosan a pokróccal letakart kalitkához, amelyben énekes pintyek helyett a halál madara rakott fészket.
A jel sosem a biztatás, az öröm, a reménykedés hullámhosszát feszegeti, hanem a bánatét meg a szenvedését. Meglehet, hogy Jézus is csak könyörületből zárt ki bennünket a reménykedők köréből. Érjük be Jónás tapasztalatával, a harmadik napon bekövetkező feltámadás bizonyosságával és örömével, mert ha érzékelnénk azt a porrá tört és minduntalan szemünkbe szóródó jelzőfénysokaságot, ami a kozmikus háttérsugárzás mintájára bennünket elborít, a keserűség és a félelem miatt nem lennénk alkalmasak emberi módon élni és gondolkodni. Aki tehát jelet kap, nem kiválasztott lesz, hanem megbélyegzett.
Várt néhány percig, hátha a Teremtő mégis meggondolja magát. Közben az ecetfa ágaiban széttöredezett a kávéház előtt ülők beszéde, és beleolvadt az irodaház mögül idehallatszódó fojtott morajlásba. Mint valami sejtelmes zümmögés, a horrorfilmek hatásvadász zenéje, úgy vette körül ez a hangzat. Érdekes módon a madarak is elhallgattak, és ez félelmetesebb volt, mintha vad lármába kezdtek volna. Olyan volt a csönd, mint valami lepelként szétterülő hártya, ami csak látszatra könnyű és jelentéktelen, mert minden levegővétellel belemegy az ember orrába, szájába, és megfullad tőle.
A felhő semennyit nem mozdult, pedig legalább negyedóra telt el azóta, hogy észrevette. Ennyi idő alatt az égbolt, ha nem is teljesen, de alaposan átrendeződik. Itt lent egy falevél sem rezdül, de négy-ötezer méter magasban süvölt a szél, folyamatosan cibálva, gyúrva és dagasztva az útját keresztező vízpárát. Negyedóra az égbolton ugyanolyan semmiség, mint a tükörről visszaverődő fény útja: néhány pillanat töredéke. De ha hetek, hónapok, netán évek nagyítóján keresztül néznénk, a felhő egyáltalán nem lenne mozdulatlan. Az arany, az ezüst és a platina rezzenéstelenül tűri azoknak a gázoknak a támadásait, amelyektől a vas vörhenyes porrá változik, ám ezt csak az emberi érzékelés mondatja ki velünk. Senki sem lehet biztos abban, hogy az arany, az ezüst és a platina egymillió év alatt nem öregszik meg legalább egy kicsit, és nem kezd hasonulni a sokkal megadóbb vashoz. Egymillió év megfigyelés kellene ahhoz, hogy erről megbizonyosodjunk, vagy egy örökkévalóságig tartó pikomásodperc.
Márpedig ha ez a felhő földi észjárással megmagyarázhatatlan indíttatásból kapta meg az arany, az ezüst és a platina állandóságát, akkor ott lebeg vele az egymillió év is, ami innét az ablakráma mellől csupán dermedt csöndnek tűnik. Van kerek egymillió éve, hogy megigya ezt a kávét, és hogy tanúja legyen a megváltoztathatatlan esetleges változásainak. Mi egyéb ez, mint a szentek által birtokolt, de csak finoman, szinte észrevétlenül porciózgatott tétemény: a csoda.
Ritka az a szent, aki ágyban, párnák között leheli ki a lelkét. Többségüket keresztre feszítették vagy megsütötték, esetleg szöges hordóban gurították le egy magas hegyről. Ez lehet a csoda ára: aki csak egy kicsit is belekontárkodik a teremtésbe, akár úgy is, hogy pitiáner módon áthágja a fizika törvényeit, fertelmes kínhalált fog halni. De vajon egy mozdulatlanul lebegő felhőért mi jár? Kinek sértheti a javait, az érdekeit, és kinek hiúsítja meg üzleti vagy világhatalmi törekvéseit? Nem is igazi csoda ez, csak egy csodálatos jelenség. Mintha télen virágzott volna ki egy cseresznyefa, ami ma már – üvegházban, mesterségesen – a biológiai törvények negligálása nélkül is megvalósítható. Nem véletlen, hogy egyetlen virágkertészt sem avatnak szentté. Az sem elhanyagolható, hogy a csodatételhez mindig kell egy bizonyos elszántság, vagy inkább erre utaló szándék: nézzétek, emberek, ezt a vizet én fakasztottam a sziklából, ezt a tüzet én gyújtottam meg kovakő, acél és taplógomba nélkül. Hát nem csodálatos? De az. Tisztelünk, becsülünk érte, hozsánna néked, csak a Megváltó meg ne tudja, miben mesterkedtél, mert ha a fülébe jut, egészen biztosan máglyán fogod végezni. Mindegy, ezt is bevállalom, csak hogy lássátok, érzékeljétek és halljátok a Mennyei Atya szavát, amit ezzel a kis potomsággal kívánok illusztrálni.
A csoda senkinek sem hullik az ölébe, vagy ha mégis, semmi köze sincs az üdvözüléshez és a teremtés földöntúli misztikumához. Ilyen a lottónyeremény, vagy amikor bankjegyekkel kitömött bugyellárist találunk az utcán. Csodálatos gyógyulások is megeshetnek csak úgy spontánul, éspedig olyan eseteknél, amelyek előtt széttárt karral ácsorog az orvostudomány, ám ezekről utólag mindig kiderül, hogy svindli van a hátterükben. Egyvalami biztos, de az nagyon: a csoda senkinek sem kopog be az ablakán, hogy nézd csak, itt vagyok, hozzád jöttem, fogadj örökbe, és nem jársz pórul.
Ha ezt a felhőt mások is látják, akkor nem érdemel figyelmet, mert úgy csak egy természeti jelenség. Tekintve, hogy lent, a fák között ücsörgőkből nem tör fel az elragadtatás sóhaja, hogy ó, te is látod, drágám, amit én, ott az a felhő már vagy fél órája nem mozdul. Igen, látom, szakasztott olyan, mint egy lecsapni készülő vércse. Ugyan már, miket nem mondasz, angyalszárny ez, te ütődött, levedlett, kikukázott angyalszárny. Talán igazad van, kérsz esetleg még egy kávét?
Nem hallatszódott föl ilyen fecsegés, ami bizonyíték arra nézvést, hogy őt valamiért kiválasztották. Büszkeséggel vegyes félelem járta át a testét, kicsit meg is zörrent kezében a csésze, de már nem volt minek kilöttyenni belőle. Aztán erőt vett magán, mert végtére is az ellen, hogy kiválasztottak leszünk, nincs apelláta. Legfeljebb azért moroghatunk – de csak halkan és befelé –, hogy miért ilyen sovány a jutalom. A kaparós sorsjegy lehántott rétege alól előbukkanó kétszáz forint is inkább gúnyolódás, mint ajándék. Méltatlan és kicsinyes játszadozás ez a Teremtő részéről, mert hát olyan ritkán gyakorolja ezt a kegyet, hogy ha rászánja magát, igazán lehetne valamivel bőkezűbb.
Nem várt ő hatalmas, világvégét sejtető borulást, sem irányítható villámokat, de ezzel a felhővel nem tudott mit kezdeni. Kínosnak, sőt egyenesen elviselhetetlennek érezte már a gondolatot is, hogy alapos utánajárással, titkos és misztikus könyvek lapozgatásával, verejtékezve és izgulva kell majd megfejtenie az égi jelet, kiókumlálni, mi lehet a létrejöttének célja, és hogy neki ebből eredően mi lesz a feladata. Eléggé kényelmes életet élt, már csak pár éve maradt a nyugdíjig, és most, életében először a keresetével is meg volt elégedve. Púpnak sem kellett a hátára egy csodaként közvetített jeladás, hogy akaratával ellentétben kiráncigálja ebből a kényelemből, és beletuszkolja valami szent cél elérésének szűkre szabott időkeretébe. Ebben a korban a hozzá hasonlók úgy hullottak, mint a legyek, nem tehette ki magát ilyen leküzdhetetlen izgalmaknak és a belőlük származó erőfeszítéseknek. A felhő ebből a közelítésből már nem kitüntetés volt, hanem Isten büntetése.
Ó, Uram, miért éppen én, akinek sem kedvem, sem ambícióm nem volt soha erre az iránymutatásra? A kávéház vendégei közül bizonyára többen is kapva kapnának az alkalmon, hogy kinyilatkozásokat tegyenek a világ színe előtt. Én nem vágyom erre, mert mondhatnám, későn jött a megbízás. A felhő helyett öt találatom is lehetett volna, arra sem mondanék mást, mint hogy késő. Luxusvillát vennem már nem érdemes, a jachtot nem tudnám kihasználni, nem beszélve a nőkről. Szomorúan bár, de el kell hárítanom, mert ha most kitömnél pénzzel, ó, Uram, még több haszontalanságot vennék, hogy utána egyre súlyosbodó lelkiismeret-furdalással bevallhassam: semmivel sem volnék szegényebb vagy kevesebb nélkülük. Gyakorlatilag a telitalálatos szelvény, a hipotetikusan ölembe hulló sok milliárd is csak annyit ér nekem, mint ez a fejem fölött csüngő, mozdulatlan felhő. Egy lehetőség, hogy elhiggyem: kiválasztott vagyok, de csak olyanképpen, ahogy a tiszteletbeli konzul. Kaptam egy plecsnit, amit a zakóm szivarzsebébe dugva megtapogathatok, de kivenni és föltűzni nem érdemes, mert nevetségessé teszem vele magam.
De mondhatom-e azt, hogy köszönöm, én ezt nem kérem? A kegy ettől vajon nem változik-e át büntetéssé? A lebegő angyalszárny egyszer csak megmozdul, és zuhanó repülőgép lesz belőle, ami pontosan ide csapódik be, ahol állok. Ugyanígy kibújhat belőle egy csóvát húzó, halálos pontossággal célba találó meteor, hogy a Teremtő fantáziáját dicsérő egyéb megoldásokat ne is emlegessük. A látnoknak el kell fogadnia a látomást, a kiválasztottnak pedig a jelet. Még akkor is, ha az nem mutat sehová.
Ebben megnyugodva itta meg az utolsó korty kávéját, és a zaccot a fogai közt ropogtatva csukta be az ablakot. Az üveg öntési hibáin keresztül a felhő mozdulatlansága már nem is volt annyira kísérteties: ha ide-oda ingatta a fejét, úgy tűnt, mintha erre a ritmusra táncolt volna.
Vissza a tetejére