Végső Dolgok

Aztán mindenki kereste okát a furcsa szagnak.
Borbély Szilárd

Isten mivelhogy az emberrel harcolna
Embertől eltúlzott ereje lesz néki
Nem égi vagy földi nem lelki se testi
Égi is földi is lelki is és testi
Mégis fáj mindene jó hogy jön az este

Faleveleket a jóisten rajzolja
Dombot hegyet zölddel jóisten festi ki
Isten keze szíve szeme színe teste
Erdő madár tenger ezt is isten festi
És lefekszik este lenyugodik este

Az istennek pedig emberrel harcolva
Embertől eltúlzott ereje kél néki
Égi földalatti lelkes is és testes
Ettől fáj mindene jó hogy jön az este
Mert már el van veszve minden el van baszva

Teremti hogy este semmi ne látszódna
Ember ne látna hogy ne látná őt senki
Égbe földbe szemét hasztalan mereszti
Feküdjön az ágyba senki ne keresse
Mindent elfeledne benne megfürödve

A premodern társadalmakban a kiegyensúlyozottságért és a lelki nyugalomért a szabadság hiányával kellett fizetni, ugyanis a morált az írott törvényeknél is nagyobb hatókörű, isteni eredetű rendelkezések határozták meg. Az ember duális (földi, égi eredetű) természetéből adódóan a mindenkori adott társadalom függvényében, sajátos szempontjait figyelembe véve formálta, alkotta meg Isten-felfogását. A magának kidolgozott „értékek” az embert fokozatosan az empirikus világ objektivációs formáihoz láncolták, s bár „nagykorúvá válásával” észrevétlenül következett be eltávolodása az e világon túli, transzcendens valóságtól, a benne lévő Istenképmás-szerűséget, a létezés nem e világi szegmensét nem tudta megtagadni, önmagából kivetni, mivel mindvégig önmagában hordozza a demiurgosz képességet, illetve az egyetemes lét teljességének igényét, s mindezekkel együtt a létezés vég(leg)ességének tudatát is. Míg az ószövetségi időkben az isteni törvényektől való eltérés jelzése próféták feladata volt, a későbbi korokban a művészet vette át a prófétai küldetéstudattal járó morális felelősségvállalást, mivel Isten-ember kommunikációs viszonyában mindig is szükség volt valamiféle közvetítő csatornára, ugyanis a monoteista Isten verbálisan soha nem nyilatkozott meg (a görög fecsegő istenekkel ellentétben). Akaratát különféle módokon fejezi ki, leggyakrabban a természettel.

Aki nem tudván tudja, annak is megvan az a priori képzete a végső dolgokról. Kukorelly Endre versének címe az ótestamentumi apokalipszis irodalmat aposztrofálja, különösen a Jelenések Könyvét, mely misztikus jóslatokról, világ vége előtti „végső dolgokról” beszél. Ember és Isten között végbement elidegenedést, az atavisztikus kommunikációs képesség elvesztését is jelzi a vers, ugyanakkor az elrontottságérzés stresszorai által definiálható létérzés megjelenítésének olyan nyelvi, metanyelvi, filozófiai mélységű kísérletévé is válik a mű, ami próbára teszi a megismerő elme lehetőségeit, miközben maga a költői invenció is a rendelkezésre álló jelrendszer (poétikai eszköztár) kifejezési lehetőségeinek művészi próbálgatásaira szorítkozik, mivel maga a vers-univerzum a szavak tartományán kívül helyezkedik el.

A Kukorelly-oeuvre-nek egyébként is az egyik leggyakrabban visszatérő problematikája a transzcendens dimenzionáltság és az e világi valóság határain történő elidőzgetés nyelvi és nem nyelvi regiszterrel történő leképezési lehetőségei. Verseiben (Egy gyógynövény-kert, Napos part versciklusok darabjai) nem a hagyományos istenes versek nómenklatúráját követi, művei kapcsán sokkal inkább lehet esztétikai katolicizmusról beszélni.

A Végső Dolgok értelmezéséhez (a nehezen interpretálható metafizikai utalások, a kauzalitás teljes vagy részleges hiánya és az alig argumentálható regiszter miatt) a versvilágot a posztmodernitás perspektívájából tanácsos megközelíteni. Hermeneutikai diszciplína értelmében egy műalkotás jelentését elsősorban a szerkezet és a forma határozza meg, mely egyfajta „előzetesség-struktúrán” alapszik. Ehhez kapcsolódik szorosan G. Jung elmélete, mely szerint a tudattalanban nem csupán a tartalmak raktározódnak, hanem a megformálásuk, megjelenésük is. Kukorelly hasonló megállapítást tesz: „Nem a semmiből jönnek létre a mondatok, a forma mindenképpen a lélek állapotát mutatja”. A vers posztmodern regiszterének hagyományos köntösben megjelenő formája jelzi ezt. (Erről a későbbiekben még lesz szó.)

A vershelyzet tehát a 21. századi Isten-ember-kapcsolat hiányának, az elidegenedés végső bekövetkezésének tudatából indul ki. Elemzők már rámutattak a Kukorelly-féle Isten-kép legalapvetőbb attribútumaira, a szakralitás és a profán „földhözragadtság” kettősségének művészi megoldásaira. Magát Kukorellyt idézve: „Majdnem mindegy, hogy van-e Isten vagy nincs, mert olyan, mintha nem is lenne”. Ez állítás elveti az isteni beavatkozást az ember sorsába, ami deista istenfelfogásra valló elmélkedés, melynek lényege szimplifikáns összefoglalásban: Isten anyagtalan, örökkévaló, mindenható, első oka, végső abszolútuma a világmindenségnek. A teremtés után teremtményei iránt erkölcsileg közömbös maradt, a teremtett világot magára hagyta, működését természeti törvényekre bízta, s csak e törvényektől való eltérés esetén avatkozik a világba. Kukorelly istenfelfogásának kiindulási pontja minden bizonnyal deista jellegű, ám ez panteista nézettel társul, mely szerint az anyagi világot átható világlélek, az univerzum lelke és lényege tartja egységben. Míg a deista felfogás szerint Isten e világon túl létező, ezért nem avatkozik bele az anyagi világba, a panteizmus az isteni immanenciát (a mindenben benne rejlőséget) hangsúlyozza, mely szerint Isten annyira benne rejlik az anyagi világban, hogy csaknem azonos vele. A Végső Dolgok című versben a metaforikus kitavaszodás-kép a természetben (is) jelenlevő Isten tevékenységeként értelmezhető, ami viszont panteista nézet. Már maguk a görögök is istennek (Pán) tulajdonították a természet működését, miként Kukorelly monoteista világképében a „Faleveleket a jóisten rajzolja / Dombot hegyet zölddel jóisten festi ki”. Mindebből nyilvánvalóvá válik, hogy a Kukorelly-féle Isten-kép a deista és a panteista istenfelfogás között helyezkedik el, noha Isten a fizikai világon túl van, a mindenüttlévőségével belülről is áthatja azt. Nem elégedhetünk meg a két felfogás által némileg összeegyeztetett szemléletmóddal, ugyanis Kukorelly istenfelfogása több vonatkozásban meghaladja ezt. A Végső Dolgokban Isten az emberrel vívott mindennapos harcának következtében egy megfáradt öreg művészember képzetét evokálja, aki az ember pusztító ténykedése ellenében újra és újra visszaállítani igyekszik – a „semmiből világokat teremtő” képességével – a természetet. A semmiből világot létrehozó képesség Istenre és művészi tevékenységre egyaránt érvényes attribútum, tehát egyszerre szent és profán képesség, azaz: a versvilágban megjelenített metaforikus festegetés (művész)emberre jellemző cselekvés is e világi értelemben. A Végső Dolgokban feltüntetett Isten-alak nagyon is ráerősít a két attribútum (irreális és valóságos) egyetlen képben történő megjelenítésére.

A szent és profán egyesített szférájában kell tehát elképzelnünk a versuniverzumot, melyben sem a tér, sem az idő nem határozható meg. A versvilág tér-ideje végtelenné tágulva előhívja az ótestamentumi Mózes Istenét, akit (az írás szerint) valamiféle empirikusnak nevezhető valóságban lát (hat) ott Mózes. Ha hihetünk ebben. A belső figyelmet mindenesetre megmozgatja. Kukorelly sem egyebet tesz. Figyel. Az archaikus rendből kiesett ember figyelmével, Isten bizalmát végérvényesen elveszítő ember kozmikus árvaságtudatával, az elrontottságérzet bizonyságával. Hiába palástolja ezt a vers posztmodern regisztere vagy a tárgyilagos szemlélődésre utaló manír. A „káromkodás katedrálisából” vett narrátori indulatformáció az alliteráló „sz” szitokhangokkal kancsal rím formájában előtör. A verssor („Mert már el van veszve minden el van baszva”) kiemelkedik terjedelmével, mély magánhangzóinak markánsságával is a többi sor közül. Itt érzékelhető az egyetlen hangeffektus a versvilág „süket” csöndjében. Formai és tartalmi szempontból sehogyan sem illeszkedik a szövegegészbe ez a sor, kilóg belőle, kikiabál belőle, a tárgyilagos hangulatot széttöri, a lebegtető stílushatást kisiklatja, útszéliségével az emberi világ porába veti az istenélmény-keltette áhítatos érzületet. A vers e legtöbb mondandót elviselő kulcsmondata a beszédhelyzet kiindulási pontját is meghatározza, másrészt a többszörös metaforizációkban megjelenő történésfélék okadó magyarázata is itt keresendő. Noha a racionálisnak tűnő manír ellenkezik a téma irracionalitásával, a kettő korrelációjának következtében hat empirikus valóságnak a transzcendens élmény. Utalásszerű kihagyások jelzik a két világszint fizikális valóságában az ember jelenlétének Istentől való elszigeteltségét. Az ember és Isten ellentétes, széttartó tevékenysége a világ összhangjának, harmóniájának végső összeomlását, a korábbi apa(atya)-fiú viszonyt sejtető eszményi kapcsolatnak az eltűnését is jelzi.

Az ótestamentumi József – amint figyeli apjának (Jákobnak) aggastyánarcát, annak „tökéletes hatását”, rajta a „nyughatatlanság és méltóság szellemének bélyegét” – megérzi apjában az istenszerűséget. „A Mennybélit, amennyire szabad volt alakot tulajdonítani neki, éppúgy képzelte el, mint Jákobot [...], s szívből meg volt győződve, hogy az is éppúgy szereti őt, mint atyja.” (T. Mann 1957:39) Kukorelly Endre 21. századi Isten-képe fényévnyire van ettől az ótestamentumi életképtől idegenszerűségével, tárgyilagosságával. Meg kell jegyeznünk, hogy az Isten-ember kapcsolatában jelentkező diszharmóniáról már Mózes is beszámolt: „Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében”. (Mózes 1:6) Vörösmarty Istene a „zordon műve”, az ember feletti bánatában lett egyszerre „ősz és öreg”. Madách Isten-alakja (erősen profanizált megjelenítésben) öntelt öregember, aki még nem látja a teremtésének elhibázott voltát, pedig Lucifer előbb jól leférgezi az embert, aztán megkérdezi az Úrtól: „Mi tessék rajta? [...] Az ember ezt (mármint a teremtést), ha ellesi, / Vegykonyhájában szintén megteszi.” (Madách 1984:8) A váteszi képességű Madách sok mindent előre látott! Aztán Babits még megpróbált valamit kezdeni a prófétai küldetéstudattal; ugyan nehezen értette meg az Úr akaratát, de gondolataikat még ki tudták cserélni. A „síró” Adyt emberarcú Istene (egy jóságos öreg Úr) a Sion-hegy alatti mitikus térben és időben magára hagyja. Szó nélkül elmegy. Nem tudtak egymásra találni. Az elidegenedés végbement. Ennél az állapotnál folytatódik Kukorelly Isten-élménye, az isteni jelenlétet fürkésző, mitikus elvontság szférájában lebegtetett versvilág. Minimal art reduktivista módon, (ön) reflexiók nélkül.

A versvilág „főszereplője” a megfáradt, mindenét fájlaló Isten, akit metaforikus foglalatosság, művészi munka (festegetés) jellemez. A kihagyásos narrációs technika miatt talán dőreség a hermeneutika által kikiáltott befogadóközpontú értelmezési lehetőségre hivatkozni. Egyfajta interpretálási kísérletként talán mégis elmondható (a poétikai utalástechnikák és asszociációs rendszerek következtében), hogy Istennek az emberrel vívott jelképes sötétedésig tartó harca az ember által megbolygatott természet működésének helyreállítására, a mégis-morált evokáló festegetés-kép a természet szépségének a fenntarthatóságára irányulhat.

A vers dimenzionáltsága sejteti az ember miatt szükségszerűen eltúlzott erővel rendelkező Isten enormis küzdelmét a szupergalaxis istenülő lényével, az emberrel. A vers szerkezetének kihagyásos technikája következtében éppen a küzdelem bemutatása, annak végső kimenetele, a transzcendens világ leképezése hiányzik. Az esti képben megjelenő, megnyugvást kereső Isten-alak egy megfáradt, „szöszmötölő” öregember képét indukálja. Megöregedve, magára hagyva Jézus lehetne ilyen, akire nincs az embernek ideje, akire, akinek bölcsességére nincs az embernek szüksége. Az antropomorfizált Isten-kép empirikus valóságnak hat, szinte érzékelhető az Isten-szag, melyről Ady is beszámolt.

A versuniverzum időélményét a refrénekben ismételt kép biztosítja, időviszonyokat, térbeli nagyságot viszont nehéz lenne behatárolni, ugyanis a fogódzót nyújtó vonások (geonok) hiányoznak, holott csak a térben, időben és eseményben jól körüljárható konnekciók segíthetnék a befogadói felismerést. A nagyságkonstanciában az Isten által festett természeti jelenségek (domb, erdő, madár, tenger, falevél) valódi méreteikben a mentális reprezentáció leképezéseit nyújtják, a transzcendens, mitikus dimenziótágítás pedig a természeti törvényszerűség érvényesülését sugallja, miáltal a szubjektív élmények dominanciája kerül előtérbe, ezáltal pedig az egyéni, prekognitív jelrendszerek kapnak hangsúlyos szerepet. Ezek pedig a kauzális utalástechnikával végső eseményeket anticipálnak.

A vers kifejezetten puritán képileg, a költői panácea (varázserő) egyrészt a mitikusan felnagyított képek lassításából és ennek ellenhatásaként érzékelhető nyelvi dinamikából, ismétlések ritmusából adódik. A verskonstruáló szerepű tautológiák, az ismétlések l’art pour l’art szószaporításnak, felesleges redundanciának tűnnek, holott jelentésképző erejüket éppen a túlhangsúlyozottságuk adja. A versuniverzum nyelvi regisztere mindössze néhány szóval operál (Isten, minden, ember, ég, föld stb.), amelyek egyenként is irdatlanul nagy mögöttes jelentéstartománnyal rendelkeznek, mivel az alapszókincs részét képezik, s ennek következtében a bővítményeket illetően óvatosan terhelhetőek, hiszen önmagukban is bőséges asszociációs rendszer konstruálására képesek.

A vers regiszterében a szavak ismétlései kerülnek tehát hangsúlyos helyzetbe, melyeknek jelentésképző szerepe felveti a jelölő és a jelölt kapcsolatának kérdését. Tautológiának tűnik például a versben Isten erejének definiálása: „Nem égi vagy földi nem lelki se testi / égi is földi is lelki is és testi [...] Égi földalatti lelkes is és testes”. Ha az attribútumok paradox módon érvényesek is, meg nem is, akkor felvetődik a kérdés: Milyen is Isten ereje? Képesek-e a szavak (jelölők) definiálni a jelöletet? Tanácsos G. Frege eklatáns példájából kiindulni. Gottlob Frege elsőként különböztette meg egymástól a jelentést és a jelöletet. Frege szerint az Alkonycsillag és a Hajnalcsillag jelölete azonos, de a jelentésük különböző. „‘A Hajnalcsillag a Nap által megvilágított égitest’ mást jelent, mint ‘Az Alkonycsillag a Nap által megvilágított égitest’. Aki nem tudja, hogy a Hajnalcsillag azonos az Alkonycsillaggal, az az egyik gondolatot igaznak, a másikat hamisnak tartja.” (Frege 1985:119) Szemantológiával foglalkozók számára közismert, hogy ugyanannak a jelöletnek a szövegkontextustól, témától függő nyelvi leképezése adja a jelentésben megnyilvánuló különbségeket. Tehát (a korábbi példánál maradva) nevezhető ugyanaz a jelölt égitestnek, metaforikusan égi testnek, fénylő csillagnak, esetleg Vénusznak, dísznek (Zsoltárok 104:2), Hajnalcsillagnak, Alkonycsillagnak, bolygónak és a legravaszabb népi tömörítésben Esthajnalcsillagnak stb. Közelebb áll az igazsághoz az állítások tagadása, ugyanis mindegyik jelölés egyszerre lehet igaz is, meg hamis is („Nem égi vagy földi nem lelki se testi / Égi is földi is lelki is és testi”), a közös entitás megragadása pedig egy harmadikféle jelentést eredményezhetne, vagyis leszögezhetjük: egyik jelölő sem képes maradéktalanul kifejezni azt a valamit/valakit/valamilyent, amiről/akiről szó van. Kukorelly Endre a jelentés és jelölt kapcsolatának minél adekvátabb rögzítésére törekedve ismétli, variálja, demodulálja a szavakat. A jelölt entitásának és a jelentésnek (hellyel-közzel) megnyugtató összhangba hozása iránti törekvés (nach diesem künstlerischen Gesamtplan) hatja át egyébként a Kukorelly-oeuvre egészét. A Végső Dolgok című vers transzcendens világmodelljében nem ismert a jelölt, másképpen szólva: Istennek nincs empirikus referenciája, ezért a metaforikus leképezés dekódolásában nem csak az érzékeknek, a docta ignorantiának, hanem a befogadói rációnak is kitüntetett szerepet kell felvállalnia. Visszatérve a két világmodellt összekötő (égi és földi) motívum példájához: Az égen lévő apró csillagkép valóságos terjedelmének helyreállításában az elme segít leginkább eligazodni. Hasonlóképpen járhatunk el a Végső Dolgok értelmezésekor is.

A versvilágot behálózó kulcsszó (Isten) hatszor jelenik meg a versben, ugyanakkor a nyelvi regiszter számos szegmense Istent asszociálja a névrejtés utalástechnikáival. Az akrosztikon középkori eredetével igen erőteljes, ódon hangulatot kölcsönöz a versnek. Isten nevének elrejtése részint jelzi a mindenségben az isteni jelenlétet, részint Istenben a világ teljességét. Az Isten szó magánhangzóinak (i, e) szubverzív előfordulásai (Isten, is lelki, szíve, földalatti lelkes, minden stb.) vagy az inverzív formák (testi, lelki, festi, keze szíve, senki, semmi stb.) intarziaszerűen kapcsolják koherens egységbe a versvilágot. A magánhangzók fordított sorrendű „berakásai”, a hangok által előidézett belső rímek, mozaikrímek, sorvégi rímváltozatok rafináltnak tűnő egyszerűsége, a szavak, a szótagok mesteri „rakosgatásai” eredményezik a prozódiailag erőteljesen koherens formát. A versuniverzum legfőbb erejét (a képiség mellett) a dallam, a ritmus, a különböző variálásokból adódó verszene adja. A gondolatritmus a bibliai zsoltárok veretes hangvételét galvanizálja, a forma pedig ősi hagyományokat követ. Ilyen lehetett a magyar sámánének, 12 szótagos sorokban (ettől egyetlenegy esetben sem! tér el a Végső Dolgok szerkezete) íródtak krónikás énekek, Toldi is ebben a szótagszámban járja végig útját... A tizenkettő ősi, a világmindenséget jelképező mitikus szám, a tér és idő koordinátáinak szorzata, az állatöv jegye, az apostolok, Izrael törzseinek száma stb. A nyelvi regiszter mellett a matematika absztrakt jelzései, a számmisztika is jelentésképző erővé válik a versben. A számok hierarchiája enormis méretűvé növeli a vers koordinátáit mind vertikálisan, mind horizontálisan. Isten nevének hatszoros előfordulása a teremtés időegységeit evokálja, a legdominánsabb szakrális szám (három) az isteni világ totalitását revelálja. A versnek háromféle rímformája van. E szám dominanciája érvényesül egyéb verstechnikai (különösen hangtani) megoldásokban is: „Isten keze | szíve szeme | színe teste” verssorban három i betűs szótagot három-három „e” betűs szótagcsoport követ – három hangsúlyszakaszban. A magas hangrendű sorok emelkedettséget jeleznek; litániaszerű monotóniájukkal vallásos áhítatot, elmerültséget árasztanak. Az ötsoros strófák a hermetikus hagyományban megjelenő ember csillagképi (lábait terpesztő, kezeit vízszintesen felemelő, fejét megemelő ember) redukcióját asszociálják. A nyelvi és a számokban kifejezett regiszter paralelizmusa végtelen számú asszociációt interferál. A tematikai diszkontinuitást ellensúlyozzák a szórványosan felhangzó dallamos daktilusok is, a számok „játékából” adódó ritmus pedig harmonikus keretbe intonálja a témát, erre pedig nagy szükség van, ugyanis ne feledjük: Istent a vers zárlatában ott hagyjuk magára, érzelmeit nem ismerve, a nyelvi hiátus ellenére is sejthetően egy ember nélküli világban, a teremtés előtti sötétséget evokáló abblende helyzetben, valahol, talán a feledés folyójának, a Léthe-folyónak a partján, ahol „Mindent elfeledne benne megfürödve” (mai olvasattal: Mindent elfeledjen benne megfürödve). A vers bibliai hangvételét a bibliafordításokra jellemző latinizmusok is meghatározzák. A magyar felszólító mód helyett (a latin coniunctivust szolgaian követve) a régi fordítók feltételes módot használtak a célhatározói mellékmondatokban. A Kukorelly-versben „emberrel harcolna” mai olvasata tehát: emberrel harcoljon, „ne látszód-na” mai grammatikája: ne látszódjon. Teljesen mindegy, a szolgai fordítást imitáló nyelvhasználatot követve interpretáljuk a Végső Dolgokat vagy a mai magyar nyelvhasználattal olvassuk, mindenesetre a más-más olvasat esetében jelentésmódosulással kell számolnunk.

A versvilágban fellelhető invenciózus játékosság, a gondolatok filozófiai mélysége, a költői eszköztár sajátos jelhasználata együttesen teremtette meg a transzcendens élmény leképezésének egyik lehetséges művészi reprezentációját a Végső Dolgok című versben, s gyaníthatóan a mű további értelmezési lehetőségeket is felvet.

Jegyzet:

A Végső Dolgok című vers megjelenési helye: Alföld 2006/12.

Idézetek:

Frege, Gottlob: Jelentés és jelölet. Kortárs tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről. Bp., Gondolat Kiadó. 1985.

Madách Imre: Az ember tragédiája. Szépirodalmi Kiadó. Bp., 1984.

Thomas Mann: József és testvérei. Európa Könyvkiadó. Bp., 1975.