(Borbély Szilárd: Árnyképrajzoló. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2008)

„Ez egy jó könyv.”

Aki könyvtárban vagy irodalmi témájú weboldalakon szokott böngészgetni, bizonyára találkozott már a legnagyobb elismerést jelentő olvasói véleménnyel, mely ritka esetben a könyv belső címlapján, interneten pedig a „hozzászólások” címszó alatt olvasható: „Ez egy jó könyv.” Az ily módon megjelölt könyv kivételes érdeklődésre számíthat, mely szól részint az alkotásnak, részint a lakonikus tömörséggel megfogalmazott, cáfolatra vagy megerősítésre váró olvasói kritikának.

Ez egy jó könyv. Elolvasván Borbély Szilárd könyvét, ez volt az első önkéntelen gondolatom, közvetlenül a megérintettség állapotában. Pedig a kötet egyes szegmensei nem egykönnyen adják meg magukat az olvasónak. Meg kell küzdeni értük, az értelmezésükért.

Borbély Szilárd Árnyképrajzoló című kötete az idei könyvhét sikerkönyve volt.(1) Lenyűgözően újszerű megfogalmazásban közvetít az olvasó ismeretrendszerében egyébként már meglévő, általa is megélt vagy megélni vélt helyzeteket, mindeközben olyan élményanyagot épít be a befogadó tudatrendszerébe, mely annak látens, archetipikus rétegeit is rendkívüli módon képes megmozgatni.

Elidőzgetés a nyelven túli mezsgyéken is

A kötet 12 kisepikai alkotást foglal magába, melyeken nem lehet nem észrevenni, hogy a szerzőjük küldetéssel ruházta fel őket.

Az író „körülírások”-nak nevezte műfaji megjelölésként a tematikailag (látszatra) diszparát szövegeket. Minden alkotást további alcímek, számok tagolnak ismét kisebb egységekre, jelezvén, hogy szöveghelyeikről kiszakítva önmagukban is olvashatók, illetve továbbgondolhatók.

Az egymás viszonylatában is értelmezhető szószövetek koherenciáját egyrészt az egyes szám első személyű narrátor biztosítja, aki azonos magával az íróval, noha az auktorális beszédmódba időnként belép egy személytelen hang is. Átképzeléses, nézőpontváltásos körülírással is találkozhatunk a kötetben.

Különös világ Borbély Szilárd művilága. Az írói alapanyagot elsősorban életrajzi elemek szolgáltatják. Valójában ezek adják a művek nagy részének a vezérfonalát, s e köré fonódnak a végtelenül sokrétű műveltséganyag szálai. A művek összetettségéből és sokszínűségéből fakadóan az egyes alkotásokat olvashatjuk egy 21. századi írói létértelmezés filozófiai megközelítésű bemutatásaként, olvashatjuk a művésztípus és a környezet kapcsolatának végtelenül precízen megfogalmazott lélektani ábrázolásaként, vagy önélet-mondásos, vallomásos alkotásokként, melyekben az életképeket dokumentumszerű tudósítások vezetik fel (Gyerekkor falun, A kastélykönyvtár parkja, A csótányirtó).

Két novella (Árnyképrajzoló, Egy bűntény mellékszálai) a krimi műfaji jegyeit magán viselve teremt egy szürreális, kísérteties világot. Ebbe a témakörbe tartoznak a spirituális elemeket is magukba rejtő művek (Az enyészpont, Árnyképrajzoló). E művek tematikai és stílusbeli ellentettjeinek is mondhatjuk a szociográfiai igényű leírásokat; például az egykori szocialista faluról, a jelenkori vasúti állapotokról vagy egy nyomorúságos albérletről. Továbbá van két groteszk hangvételű, pszichológiai fogantatású lúzertörténete is a kötetnek.

Talán a legtöbb értelmezési lehetőséget a nyelvfilozófiai posztulátumokat magukba foglaló, tudományos igényű alkotások kínálják. A nyelv kapja a főszerepet két archaizáló novellában, közülük az egyik egy századokkal korábbi diagnózist imitál a halál beálltának folyamatáról (A meghalásnak rendje). Itt a korabeli orvosi zsargon-applikációk és a mai nyelvezet összemosásának lehetünk tanúi. A másik novellában (meglepő képzettársítással) a birsalmafa mint a magyar identitástudat metaforikus kifejezője jelenik meg, illetve a birsalmasajt régi receptúrája történelmünk folytonosságába ágyazva (A birsalmasajt).

„A beszédük is más volt”

A novellák (az egyszerűség kedvéért nevezzük így) értelmezhetőek egyazon nyelv strukturális szerkezetének pszicholingvisztikai kísérleteiként is, tágabb értelemben a szövegek választ keresnek arra a kérdésfelvetésre, hogy a nyelv mint megismerési, megértési és viselkedési rendszer mennyiben referenciális a kommunikáció folyamatában.

Ennek egyik eklatáns példája az Egy InterCityn című novella, mely egy kínos, talán általunk is megélt esetet mutat be. Az utas (narrátor) mindhiába bizonygatja igazát a kalauznak, ugyanis rajta kívül eső félreértés miatt megkérdőjelezetté vált (hely)jegyének érvényessége. A hatalmaskodó kalauz nem fogja fel szavak az értelmét, s ne gondoljuk, hogy csak az előírások szó szerinti betartása miatt állt elő ez az áldatlan helyzet. A kommunikáció zavara a kalauz és az író-narrátor között még csak nem is a jelentésbeli értelmezés különbözősége miatt keletkezik. A kalauz híján van a „megértésnek, a belátásnak”. „Nem kettejük funkcionális beszédaktusáról van szó, vagyis két szerep és két nyelvhasználati mód cselekvésként is felfogható összetalálkozásáról, hanem egy másik ember nagyon is gyanakvó, sőt megvető viselkedéséről.” (Mű: 57. old.) Ennek okait az érzelmi intelligencia végtelenül kifinomult képességével részletezi is az író. A végső ok pedig egyszerű: a narrátor a jegyvizsgáló tekintetében felfedezi, hogy „nincs benne szeretet”. Ugyanaz a felfedezés, mint amit Kertész Imre is tett egy „tipológiailag más környezetben”. Borbély Szilárd elsősorban nem a kognitív, hanem a racionálisan nehezen feltárható nyelvi sajátosságokra koncentrál. Az alapvető különbségeket is keresi ugyanazon nyelv használóiban. Az egymást meg nem értés okait kutatja a nyelv kommunikációs folyamatában. Ezt a belső keresést járhatjuk körül különféle motívumokban, irodalmi utalásrendszerekben. Ugyanakkor Borbély Szilárd rámutat arra is, hogyan manifesztálódik a törvény embertelen kezekbe kerülve, érzelmektől lecsupaszítva, a „gyűlölet iránytűje” által meghatározva, mely különféle komplexusok talajáról irányul a vele szemben lévő kiszolgáltatott ember felé. E novellák allúziói azt is sugallják, hogy nem kell Dante lélekpoklába alászállni, hogy pokolbéli élményeket éljen át az ember. Sem a Sorstalanság helyszínére kerülni, sem a kaffkai törvény kapujában szorongani... A hétköznapi életben a legártatlanabbnak induló kommunikáció is teremthet hasonló helyzeteket. Ezt a bonyolult folyamatot tárja fel a Móriczka és a portás című körülírás is, illetve a Feljegyzések az irodalomról című novella, mely másféle nézőpontból értelmezi a kommunikáció sajátos formáit.

A halál mibenléte, avagy a „meghalásnak rendje”

Az egyik legősibb kérdés ez. A Borbély Szilárd-oeuvre-ben meghatározó ihletforrás, írói kényszer, folyton visszatérő kísérlet a halál megjelenítése. 2000. év karácsonyának első napján a „telefonközpont géphangja üzent neki, hogy haladéktalanul hívjon fel egy távoli számot”. Sötét balsejtelem bemutatása után derül fény a szörnyű gyilkosságra. Az író-narrátor szüleit rablótámadás érte falusi otthonukban. Az édesanyát embertelen kegyetlenséggel, baltával megölték, az apa intenzív osztályra került. A kötet novellái közül az Egy bűntény mellékszálai (is)(2) ezen a borzalmas tényen alapul. A dokumentumszerű, tényfeltáró írás több írói kérdést is felvet. Például: képes-e egy „súlyos információhiánnyal küzdő” narrátor egzakt módon elmondani az eseményeket? Az elbeszélő, mivel a körülményeket nem ismeri, egyrészt „saját képzeletére hagyatkozhat”, másrészt a másodlagos narrációkra, pontosabban: a nyelvi kifejezésbeli nehézségekkel küzdő tanúk vallomására. Vagy: képes-e egyáltalán maga a nyelv rekonstruálni az eseményeket, a kínt, a „néhány órás túlélést”, a brutalitást mint tényt, a „meghalásnak (sor)rendjét”, a halált? És: „Azonos lesz-e a megírt történet nézőpontja az elbeszélés nézőpontjával”; egyáltalán: „lehet-e életszerű egy szöveg”, esetleg örök nyelvi kísérlet, „körülírás” marad?

„A kiszolgáltatottság ideje”

Az élet és halál közötti létsíkok képi megjelenítése a tárgya a kötet első novellájának (A látásnak rendje), illetve a zárónovellának is (Árnyképrajzoló). Voltaképpen a halálnak nevezett állapot után valami mássá átlényegülő test titkai állnak az írói érdeklődés középpontjában, illetve hogy a személyiségétől megfosztatott test azonos-e a korábbi testtel, vagy a test mint „matéria” miként alakul át a halál hatására. Az elbeszélő megcsókolja halott édesanyja agyonkínzott, összevarrt, „sprőd anyagra” emlékeztető arcát közvetlenül a temetés előtt. (S nem csak a szeretet által vezérelve teszi ezt.) Sokszor megfogalmazott gondolat, hogy egyszerre legalább két idősíkon élünk, így mindennek legalább két értelme van. Az egyiket mindenki megérti, de a másik túl van a szavakon. Ilyen titok a halál is. Borbély Szilárd a művészet hatalma alá vonja a halált, „szavak szövetévé” transzformálja, a szószövetnek csapdájába ejtve esztétizálja.

Egy árnyképrajzoló titokzatos halála áll a kötet címadó novellájának a középpontjában. Ez a feledésbe merült mesterség, az árnyképek rajzolása a „fény és az árnyék minél tökéletesebb elkülönítésén” alapul. A rejtélyes halál árnykép rajzolásakor, misztikus átmenetek között éri az árnyképrajzolót, amikor a „valóság és idea kettős élete megszűnik”. A narrátor, aki maga is árnyképrajzoló, a titokzatos halál körülményeinek felderítését írja le. A halál egyik ősi jelképének, a fekete színnek többszörös metaforában történő kibontása egy misztikus, csaknem középkori művilágot indukál a nyomozás folyamatában. Minden részletében kimunkált előadással, lenyűgöző logikával mutatja be az árnyképrajzoló narrátor a fekete színűvé „átlényegült halott test misztériumát”.

„A halálnak nincs színe” – jelzi az író. Ebben a művilágban a színeket, illetve a hiányukat jelképek, képzetek érzékeltetik, melyek segítségével már érteni véljük az árny és az árnyék közötti különbséget is, és érzékelni véljük a „szöveggé tett” halált is.

Van ennek a novellának egy zavarba ejtően látens rétege. Az árnyképrajzoló című mű egyes szám első személyű narrátora az írói lét metaforájaként is értelmezhető. A művilágbeli árnyképrajzoló élete a gyertyafény és a vaksötét háttér közötti térben zajlik. A létsíkok sokféleképpen értelmezhető mezsgyéjén. Itt jönnek létre az árnyképek, melyekről kiderül, hogy illúziók, legalábbis az árnyékvilág és a fény ősi toposzából szemlélve. Hasonló árnyképek ezek, mint Platón barlangfalának anyagtalan árnyai, melyek viszont valami teljesebb és igazabb valóság immanenciáját jelzik, olyan valóságot, ami a megismerés számára rejtve marad, mely csupán „emlékeztet a valóságra” (akárcsak egy költemény, ahogyan ezt egy másik szövegkörnyezetben olvashatjuk). Megjegyzendő még, hogy Borbély Szilárd könyvében ott rejlik minden állítás ellenpontja, noha nemegyszer a gyertyafény és a sötét háttér mintájára történő arányeltolódással. Ez érvényes még a bordélyházi szerelem ábrázolására is (A bordélyok alcímű körülírás).

Az Árnyképrajzoló az író legeredetibb képzettársításokon működő novellája, mely a legszigorúbb kritikával összeállított világirodalmi antológiában is megállná a helyét.

A felesleges embertípus, avagy látlelet az egyre dehumanizáltabbá váló világunkról

A 21. századra minden idők leggyorsabban széttartó folyamata indult el a gyakorlatias létforma és a művészlét között. Már a gyerekkorhoz viszonyítva is ugrásszerű változás figyelhető meg például a konfessziós történetek gyerekkort bemutató részeiben, melyek akkor játszódnak, amikor még „olcsó volt a kenyér és a könyv”, a testi és a szellemi táplálék. S úgy volt rendjén, hogy „a falusi könyvtárban is előfordult legalább egy példány mindenből”, vagy mikor az ember értékét a nagyapa által felmutatott becsületszavas tulajdonságokkal mérték. (A Göncz az egy strici: 22. old.) A művészetek devalválódási folyamata közül a legérzékenyebb művészeti ág, a költészet helyzetét jelzi néhány agendált szövegrész. A versét, „melyet már-már gyűlölettel kevert megvetés kísér, a poéta pedig élhetetlennek érezheti magát, feleslegesnek, olyannak, akire nincs szükség, aki ingyenélő, mert nem iratkozik be manager-tanfolyamra, nem vállalkozik, sem piacorientáltan nem gondolkodik, s előbb-utóbb be kell látnia, hogy a megalázottak közé számíttatott, mert már maga a szó is, hogy költő, megvetette vált”. (Feljegyzések az irodalomról: 68. old.) Ennek következtében megalázhatja a kalauz, a portárs. Nem úgy a jólétben élőket! „A jólétben élő ember [...] az élettel szemben mindig előnyben érzi magát, akit nem érhet soha kisszerű megalázás, mert az a burok védi, mely az előkelőbb osztályok öntudata...” (Franz Kafka ismeretlen Naplójából: 135. old.)

A jól pallérozott retorika

„Mint később látni fogják, gondolják el”... Megejtő könnyedségű érzelmi intelligenciával teremt Borbély Szilárd bensőséges kapcsolatot a mű és a befogadó között. Kifinomult retorikai eszközökkel mindvégig képes felszínen tartani az érdeklődést, a feszültséget. Szövegei olvastatják magukat. Az élettörténetekbe bevonja az olvasót azáltal is, hogy különféle módokon felkészíti a történethez, előrevetíti a problémát, beavat helyzetekbe, bevezet a sivár gyerekkorba, melyet a könyvek szépítettek meg (Gyerekkor falun, A kastélykönyvtár parkja). Érzékletes életképekben mutatja be a kackiás nagyapát, az ifjúkor csótányos albérletéből a szuszpendáló csótányirtót (A Göncz az egy strici, A csótányirtó). A kötet sokszínű hangvétele, változatos stíluselemei hol együttgondolkodása, együttérzésre, hol távolságtartásra késztetik az olvasót. Egyet nem lehet: közömbösnek maradni.

(1) A Magyar Narancs márciusban indította útjára a Minimum tizenegyes! című irodalmi ajánló listáját azzal a céllal, hogy áthidalja azt a szakadékot, mely az eladási adatok és a szakmai értékítéletek között tátong. A listát közismert írók, kritikusok állították össze körültekintően kidolgozott versenyszabályok alapján. A júniusi eredménylista élére 65 ponttal Borbély Szilárd Árnyképrajzoló című műve került. (Népszabadság, 2008. július 18. sz.)

(2) Utalás a „gyászmunka” más alkotásaira, különösen a Halotti Pompa című verseskötetre.