Amit itt elmondok, amolyan szupplementum. Kiegészítés. Hogy kinek kell ez? Kívülem talán senkinek. Én azonban szeretem megérteni a világot. És hát erre – a dolgok kimondására – tettem fel az életem.

            Léna, akiről szó lesz az itt következőkben, Budán született. A Várban, mint a legtöbb korabeli úri gyerek. Lénácska azonban nem volt egészen olyan, mint a többiek. A szülei ugyanis nem svábok voltak, és nem ősmagyarok. A kislány asszimiláns (katolizált) földbirtokos családba született.

            Mindez rendben is lett volna, amíg a nemzeti szocialisták (a nácik) meg nem kérdőjelezték ezt az asszimilációt. Attól fogva azonban Léna – hogy úgy mondjam – baljós légkörben nevelkedett.

            Ezt persze csak így, utólag látja az ember. Akkoriban nem éreztek semmiféle veszélyt az asszimilálódó magyar földbirtokosok. Kialakult az úzus: a vagyontalan kisnemes (a dzsentri) és a zsidó vagyon egyre gyakrabban frigyre lépett (összeházasodott). Másutt – szerencsésebb égövek alatt – a polgárság kialakulását eredményezte ez a folyamat. Csakhogy nálunk még egy ilyen elismerésre méltó kezdeményezésnek is stichje (mellékíze) van. Mindez azoknak, akik nem olvassák a történelemkönyveket.

            A lényeg az, hogy a kis Lénának is talált az atyai ház egy ifjú nemesembert. A lány hozzáment a koldusszegény, ámde címeres Vonundzu Misihez. A háború első évében, tizenkilenc évesen. (Mint látni fogjuk, a dátumok szegmenseinkben kikerülhetetlenek.)

            Néhány hónapra rá az ifjú párnak leánygyermeke született. Az ismerősök és a rokonság – régi, szép szokás – buzgón számolgatták a boldogító igen és a gyermekáldás közötti intervallumot. Erre ugyan ma már legyint az ember, de annak idején – ki ne tudná! – egy ilyen apróság elszórakoztatta az érdekelteket.

            Ami a Vonundzu fiút illeti, őrá mindez inkább csak jó fényt vetett. A megesett lány ifjú férje ugyanis nem volt akárki. Muzeológus, múzeumigazgató, alig harmincévesen. Igaz, hogy csak vidéken, ám midőn megkérte a szép Léna kezét, több közleménye már a székesfővárosban is megjelent.

            A család maga felvidéki volt, azokban az időkben minden magára valamit adó vármegyei hivatalnok a Felvidéken született. Azokat, akiket itt találtak (az őslakosságot, mondanám, ha mifelénk létezne ilyen) lenézték. A gyüttment lenézi a bennszülötteket. Mint az indiánt (lásd May Károly!) a new comerek.

            Élete alkonyán Misi bácsi azt állította, hogy az ő ifjúkorában buta liba volt minden budai (értsd: többé-kevésbé német) úrilány. Csak azért jártak egyetemre, hogy onnan minél előbb (és minél jobban) férjhez menjenek. Egy ambiciózus filosz szerelme – magyarázta a bácsi – csakis zsidó lány lehetett. Ezek műveltek voltak, okosak, finom lelkűek. Mással el sem tudta volna képzelni az életét a Vonundzu gyerek.

            Léna ráadásul álomszép lányka volt. Mint akkor mondták, „orcáján hordozta az ajánlólevelet”. Az ifjú házasoknak a háború harmadik évében ismét, másodszorra is, leánygyermekük született.

            Akkor, 1941-ben, már az asszimilánsok is megérezték a lőporszagot. A parlament megszavazta az újabb zsidótörvényeket.

Szépséghiba (hol ne lett volna!) akadt a Vonundzu családban is. Mihály öccse, Andris, már a gimnáziumban elkártyázta özvegy édesanyja vagyonát. A folytatás sem volt jobb. Mert a fiú nyilas lett. Barna- vagy feketeinges? Biztosat senki se tudott. Addig-addig, amíg csak egy bomba a feje búbjára nem esett. Mindez már Misi bácsi szóhasználata. Tőle tanultam, hogy minden fejnek búbja van.

            A múzeumigazgatónak volt tehát oka rá, hogy máshol próbáljon szerencsét. Neki is, nem csak a katolizált rokonainak. Ami hamarosan, annak rendje és módja szerint be is következett. A Vonundzu fiú befáradt a minisztériumba, és kihallgatásra jelentkezett. Azonnal fogadta is őt a miniszter, akinek nem volt más dolga a távoli tájakon (lásd Don-kanyar, La Manche-csatorna!) dübörgő világháborúban.

            Egy szó, mint száz, kultúrattasé lett belőle Portugáliában. A kultúrára nagy súlyt helyez minden kis- és nagyhatalom. Hát csak így. Egy tollvonással. A felek – Misi és a miniszter – összeütötték a bokájukat.

            A család vasúton utazott. Léna gyakran mesélte, hogy a vonatok napokig vesztegeltek a romba dőlt német pályaudvarokon. Egy ízben Berlin külvárosában riadóztatták a szerelvényt, és a lakosság elállta előle az óvóhelyre vezető utat. Vagyis hát nem volt vendégszerető Berlinben a hangulat. Mihályék észrevehették, hogy rövidesen gyászos vége lesz ennek az úgynevezett villámháborúnak.

            A muzeológus életrajzírója – érdekes – elhallgatott néhány számunkra (az utókor számára) fontos részletet. Például azt, hogy ez a gőgös, muzeális világán kívül eső etvaszok iránt érzéketlen férfiú, felrúgva karrierjét, megmentette zsidó asszonyát és a már említett két leánygyermeket. Más szóval, hogy a Vonundzu fiú nemcsak misimókus volt, hanem, ha kellett, magyar és nemes is.

            Arról pedig, hogy mindez egy nagy szerelem története, szemérmesen hallgatnak a családtörténetek. Mi is csak annyit olvasunk ki belőlük, hogy 1943 őszén megérkezik új, estorilbeli otthonába az ifjú pár és a két gyerek.

            Hogy ott, a helyszínen mit művelt ez a botcsinálta attasé? Léna, a szép ifjú asszony nyilván tündökölt a követségi fogadásokon.

            A magyar konzulátuson hivatalnokok éltek, lojális, titokban angolpárti úriemberek. Amikor pedig már nem volt kit képviselniük (értsd: amikor a háború elveszett!), ki ahogy tudta, mentették a bőrüket. Léna gyakran elpanaszolta, hogy a törvényes magyar kormány magukra hagyta a külképviseleteket.

            Pedig hazarendelték őket is: vészhelyzetben minden ország hazarendeli a kis- és nagyköveteket. A Vonundzu család azonban megmakacsolta magát. Vonakodásukban nyilván közrejátszottak a Vörös Hadsereg rémtetteiről érkező hírek. Elhatározásuk mégsem érthető. Nem voltak háborús bűnösök, volt házuk és hazájuk, az üldöztetéseknek pedig – mondanom se kell – vége lett.

            Léna és Mihályka tehát nem engedelmeskedett. A család 1945-ben, a háború után csak azért is Estorilban maradt.

Volt azonban ennek a döntésnek egy másik, nyomósabb oka is. Mihályka édesanyja Budavár ostromában légitámadás áldozata lett. A követségre egymás után érkeztek a rossz hírek. Vonundzu asszony halálához nem fért semmi kétség. Jött azonban egy másik, enyhén botrányos üzenet. Eszerint Léna édesapját lelőtték. Hol a nyilasok, hol a németek. A keretlegények – így szólt a hír – bujkáló zsidókat kerestek a Várban. Már összeszedtek és kihajtottak a térre egy csapatot, amikor Léna édesapja felszólította őket, hogy engedjék a foglyokat szabadon.

            – Kezeskedem értük! – kiabálta.

            A történet tragikomikus: megfeledkezett róla, hogy ő maga is veszélyben forog.

            – Eggyel több! – rikkantották a suhancok vidáman.

            A nyilasok azokban a napokban a Dunába lőtték az áldozataikat.

            Azt, hogy nem térnek haza, Léna, az asszony határozta el. Ezt a fogadalmát fél évszázadon át nem is szegte meg.

            Mihez kezdhettek? Kint voltak az utcán. Mihályt, aki (anno) Árpád-házi királyainkkal foglalkozott, nem tudta használni a coimbrai egyetem. Hogyan, hogyan nem, Spanyolországba kerültek, ahonnan Franco tábornok Argentínába menekítette a háborús bűnösöket. Ők is egy ilyen csoportban találták magukat, együtt hajókáztak az Újvilág felé üldözők és üldözöttek, hóhérok és áldozatok.

            Ma sem értem, hogy ezt a különös utazást senki sem írta meg. Hiába faggattam a bácsikámat is, a koronatanú néma maradt. Pedig micsoda téma, micsoda anyag! Összebékültek volna? Milyen kár, hogy ez az öthetes sétahajózás nem hagyott maradandóbb nyomokat!

            Tehát Argentína. Mihály egy ideig – úgy tudom – a mendózai egyetemen tanított. Csak hát – ezt már ő mesélte el – Argentínában az ilyen posztok tiszteletbeliek. Más szóval, nem jár velük fizetés. Az egyetemi tanárok tehetős, jómódú emberek.

            – A honoráriumomból – mesélte Mihály – nem tudtam eltartani a gyerekeimet.

            Jött azután Peron. De hogy a peronizmus miben állt, arra bácsikám nem adott épkézláb, szavahihető magyarázatot. Tény, hogy összebarátkozott egy Francisco Ayala nevű madridi úrral, ez pedig megesküdött rá, hogy minden látszat ellenére Vonundzuék nem nyilasok. Így történt, hogy 1950 nyarán befogadta őket az Egyesült Államok.

            Öt évvel a háború után Mihály már egy amerikai gyarmat, Puerto Rico állami egyetemén tanított. Nem tudták, álmukban sem gondolták, hogy ez a trópusi intervallum fél évszázadon át, kis híján életük végéig fog tartani.

            És itt kapcsolódik Mihályékhoz az én történetem. Innentől kezdve személyesebbek (és talán szavahihetőbbek) lesznek ezek a hevenyészett jegyzetek.

Az első időkben úgy tűnt, hogy a Vonundzu család az óhazával, mi több, az egész múltjával szakítani fog. Öccse fiának, aki téli holmit merészelt kérni, Mihály azt válaszolta, hogy a trópuson nem divat a télikabát, és hogy ezt ők is tudhatnák, ha nem lennének olyan műveletlenek.

            – Küldtem volna valamit – mesélte később –, ha nem szólít mélyen tisztelt nagybátyámnak a szemtelen.

            Nem az ő világába tartozott, aki nem tartotta be az illemet.

            Hát csak így. Ahogy elnézem, ez a szupplementum egyre terjedelmesebb. Már régen nem agenda, kiegészítés. Lábjegyzetnek indult, azután szétfeszítette a szűkre szabott keretet. Ennél még egy (még oly terjedelmes) halotti beszéd is rövidebb.

            De most már mindegy: aki akarja, kiírhatja belőle az említésre méltó, számára fontos részleteket.

            Mihályka tehát bennszülött pedellusok és dékánok előtt bokázott tovább. Idővel megtanulta, hogy vazallusokra (amolyan hűbéresekre) szert tenni itt, a gyarmatvilágban sem fölösleges. Hogy jó, ha egy idegennek minél több fegyverhordozója van. Kiépítette ő is a maga holdudvarát.

            Des Eyrolles Sándor, egy francia gróf lett az első vazallusa. Sándor főúr (pincér) volt egy svájci étteremben. Nyilván nyelvtudásának köszönhette, hogy ilyen jól elhelyezkedett. Most aztán Mihály beprotezsálta az egyetemre, ahol alacsonyabb fizetéssel, ám mégiscsak magasabb beosztásban, nyelvtanárként tevékenykedhetett.

            Bácsikám később még a Szabad Európa Rádiónál is szónokolt, ennek köszönhettem, hogy annak idején nem vett fel az Eötvös Loránd Tudományegyetem. Amikor Franciaországban mégis befejeztem a tanulmányaimat, helyrehozta, amit vétett ellenem. Így vált az én életemnek is részévé ez az apró trópusi sziget.

            Azt ugyan szigorúan közölte, hogy megélhetést csak egy személy számára biztosít az egyetem, én azonban időközben másodszorra is elvettem a feleségemet. Amikor megtudta, hogy négyen érkezünk, ősöm tüntetően elhagyta a Szigetet. Sándor, a francia gróf talált nekünk szállást, egy olyan helyen, ahol – ritka szerencse! – befogadták a kutyákat és a gyerekeket.

            Jelentkeztem a munkahelyemen, feleségem az Alliance Française titkárnője lett. Amikor elkezdődött a tanév, a bácsi is megérkezett. Addigra nekünk már sínre került az életünk. Kikapós feleségem körül fél tucat bennszülött legyeskedett.

            Lénát nem láttuk, Mihályka neje Berlinben írta az értekezéseket. Nem emlékszem, hogyan jelentette be magát a bácsi. Tény, hogy a kosztosunk lett. Azt, hogy ne főzne rájuk valaki, a trópuson sem tudják elképzelni a magyari urak.

            Szó, ami szó, kellemes volt ez a mindennapos délebéd. A bácsi szeretett mesélni, és jó étvággyal evett. Legfeljebb az én asszonyom türelmetlenkedett.

            Mit mondjak? Békés és vidám volt a tanári lakások körül – a campuson – az élet. Arról nem is beszélve, hogy az északról érkezők számára milyen csodálatosak a trópusok. A mosolygós, jóindulatú bennszülöttek, a meleg tengerek.

            Sokat táncoltunk. Elég volt felhívni a sarki benzinkutast, estére beállított két-három zenész, akik egy szerény vacsoráért elszórakoztatták a vendégeket.

            Ősöm nem vett részt ezeken az összejöveteleken. A lakásából naphosszat áthallatszott az írógép fegyverropogása. A trópuson nincsenek üvegablakok. A bácsi az Árpádok házából származó királyaink történetén dolgozott. Az egyetemen nem voltak archívumok, de minek lettek volna! A magyar őstörténet tanulmányozásához a trópus könyv nélkül is ideális környezet.

            Év végén Mihály bejelentette, hogy már nem sokáig lesz a kosztosunk. Nemsokára a ház úrnője is – így mondta – itt lesz velünk.

Új barátaimtól azt hallottam, hogy az északi ember érzékszervei tobzódásnak indulnak a trópuson. Magamon nem tapasztaltam semmi ehhez hasonlót. Az első időkben – hiszen még a nyelvet sem beszéltem! – akadt éppen elég gondom és bajom.

            Igaz, hogy – jut eszembe! – volt egy kis csokoládébarna lányka, aki a gyerekekre vigyázott. Eusébia lánya. Az anyjának, aki Mihályéknál takarított, még a nevére is emlékszem. Hogy őt hogy hívták, azt már nem tudom.

            Helyes kis fruska volt, fitos orrú, göndör szőrzetű. A gyerekek eljátszottak nélküle is, amíg ő – mondjuk így – a nyelvet gyakorolta velem. Mindenféle furcsaságok jutnak róla eszembe. Például, hogy zuhanyozni mennyire szeretett. Most, fél évszázad után veszem észre, hogy a putrikban, ahol a bennszülöttek éltek, nem voltak vízcsapok.

            Akkor megelégedtem azzal, hogy beszívtam az illatát. Megtanultam, hogy a feketéknek cukornádillatuk van. (A fehér nők csípős izzadtságszagát azóta is nehezen viselem.)

            Azután Eusébia meghalt, és kiderült, hogy Vonundzuék nem fizettek utána betegbiztosítást. A lány, akinek nem tudom a nevét, magára maradt. Nyilván még eljött, és felvette a fizetését. Nálunk a feleségem intézte az ilyen dolgokat.

            Esténként bejártunk a svájci étterembe, ahol annak idején Sándor, a főúr dolgozott. Armer Félix, a zongorista volt sokáig az egyetlen barátom. Egy osztrák zenész, aki túlélte a haláltáborokat, Casablancából került át a Szigetre, és nagyváradi asszonyt vett feleségül. A kislánya a Kinga névre hallgatott. Amíg Eusébia lánya őrizte őket, a három gyerek együtt futkározott. Azután Félixet elvitte egy szívroham, az asszonynak pedig New Yorkban talált állást egy rokon. Minden ilyen gyors és felszínes volt a háború után. Nem utolsósorban az emberi kapcsolatok.

            Nem voltam magányos. Ahogy így visszagondolok, még az első időkben hozzám csapódott egy szénfekete diáklány. A tenger istennője, Jemaya. Büszke voltam rá, hogy már ezt is tudom. De vele megelégedtem annyival, hogy ültünk a parti fövenyen, és matattam a szoknyája alatt. Az illatát pedig úgy, mint gimnazistakoromban, hazavittem az ujjaimon.

            A feleségemet elhanyagoltam. Még azzal sem törődtem, hogy Clónak egyszerre több kollégám is csapta a szelet.

            Mihályka sem titkolta, hogy egyszerre több – mondjam így? – szerelmese van. Hazafelé menet mindig ott tipegett mögötte egy-egy diáklány. Tisztes távolságban, szemérmesen. Azokban az időkben a lányok mindkét kezükkel a keblükre szorították a jegyzeteiket.

            Az egyik áldozatával megismerkedtem én is. Aznap bátyám kulcsa a zárban maradt.

            – Gyurikám! – ordította, amikor hazaért. Átjönnél? És – tette hozzá, ezt már magyarul – hoznád a szerszámaidat?

            Szép lány volt, húszévesen álomszépek a lányok a trópuson. Kiemeltem az ajtóból egy lamellát, a campuson lécekből készültek az ajtók és az ablakok.

            – Teresita! – duruzsolta az ős pipacspirosan. Bedugnád azt az édes kis kezed?

            A kulcs ott volt a zárban. Bátyám intett, hogy minden oké. És hogy most már mehetek.

            Ide tartozik, hogy nem sokkal később Teresita házibulit rendezett. El akart csábítani, én azonban ezúttal nem hagytam magam. Nem lett volna ínyemre Mihályka után. Meg aztán két slow között észrevettem, hogy a szomszéd szobában egy amerikai cicerészi a feleségemet.

            Hát igen, a trópus. Arra még emlékszem, hogy hajnalban megfürödtünk egy Vacía Talega nevű helyen. A fiúk meztelenül, a lányok csak úgy, ruhástól. Szemérmetesen.

Mihályka nyilván úgy érezte, hogy eredményes közbelépésem megérdemel egy bizalmasabb magyarázatot.

            – Tudod – fejtegette –, itt csak nyalakodnak a férfiak. Én pedig, mindent bele, fiam! Ez kell a nőknek. Huszárosan!

            A bennszülöttekkel egyébként türelmes volt a bácsi. Az amerikaiakat – a jenkiket – azonban mélyen megvetette. Szóba sem állt velük. Igaz, hogy nem volt közös nyelvük: vén bátyám magyarul mondta ki a (szerinte) angol szavakat.

            Történt egyszer, hogy megtámadta őt egy véreb, amit szabadon engedett Duntley, egy amerikai tanár kolléga. Krézi Duntley! – kiabálta az ős, miközben esernyővel hessegette a feldühödött állatot. Estupido jenki! – most is hallom a hangját. Ekkor szidta előttem először az amerikaiakat.

            Befejeződött a vizsgaidény, és egy szép napon Léna is megérkezett. Mihályka ismét szállodába vitte a diáklányokat. Vigyáznia kellett: most, hogy ledoktorált, az asszony is az egyetemen tanított.

            Micsoda különbség! – mesélték a diákok. Léna pontos volt, már-már kicsinyes. Eközben Zeusz, a férje, elkápráztatta a tanítványokat. Mondanom se kell, hogy kettőjük közül Zeusz volt a sikeresebb. Hörögve, dohogva, bátyám még a szomszédos Costa Rica-i vulkánt is eljátszotta nekik. Zeusz és Héra vitáit pedig reszketve hallgatták a lányok minden mitológiakurzuson.

            Léna üdvözlésére átvonultunk mi négyen is. Feleségem, aki mégiscsak egy egész éven át etette az őst, nyilván azt képzelte, hogy ha örök hála nem is, de lesz hozzánk Vonundzuéknak egy jó szavuk.

            Hát lett is, és nem is akármilyen. Mihályka ünnepélyesen bejelentette, hogy moziba viszi a két gyereket.

            – Menjetek velük ti is! – súgta oda Léna. Azt sem tudja, hogy a mozi merre van!

            Buszoznunk kellett volna, ha nem viszem el őket; bácsikám nem vezetett.

            – Van nálatok pénz? – Léna tovább aggodalmaskodott. Mert pénzt soha nem visz magával Mihály.

            Azt hittük, tréfál. De a kasszánál rövid huzavona után a bácsi helyett a kisfiam fizetett. Még ma is a szememre hányja, hogy tizenegy dollárral tartozik neki az öreg.

            Hogy mi volt ez nála? Paraszti fukarság? Vagy hogy egy úr, egy magyar úr nem fizet?

            A bácsi akkor már nem kutakodta a magyar őstörténetet. Regényt írt, családregényt. Kemény Zsigmond volt a példaképe, elképzeltem, hogy ez a sokkötetes regényfolyam milyen lehetett.

            Volt úgy, hogy én is átvittem neki az írásaimat. Hogy elolvasta-e őket, nem tudom. „Ez a legjobb” – mondta minden esetben, amikor visszaadta a kéziratomat. Igaz, egyszer hozzátette azt is, hogy kicsordultak a könnyei. Ezt, gondolom, dicséretnek szánta, de én azt hittem akkor is, hogy az öreg lódított.

            Akkoriban a Sziget függetlenségéért folyó küzdelem foglalkoztatott. Úgy gondoltam, hogy ha ‘56-ban, Budapesten, a megszállók ellen voksoltam, akkor itt, az Újvilágban is a forradalmárok között a helyem. Volt egy Aponte Sámuel nevű barátom, aki megmutatta a lehallgatót, amit az autójába szereltek az amerikaiak. A kérdéses gépkocsiban attól kezdve csak dicsérni lehetett az amikat.

            Becsületére legyen mondva, a maga módján bátyám is a szellemi gyarmatosítás ellen ágált. Volt a Szigeten egy autonomista törekvés, és a Vonundzu család ezek közé a mérsékelt autonomisták közé tartozott.

            Ami engem illet, majdnem mindegy volt, hogy mit akartam. Mindenki összemosott Vonundzuékkal. A bennszülöttek számára természetes volt, hogy a hűbérúrhoz (a családfőhöz) tartozom. Így történt, hogy mindvégig – közel harminc éven át – kínosan kerültem a Léna körül zajló társasági életet. Sok mindenből kimaradtam ezért. De a legnagyobb veszteségem, hogy nem ismertem meg igazán az őseimet.

Léna a trópuson is diszkrét eleganciával öltözött. Művészettörténetet tanított, azzal, hogy más lett volna a specialitása, nem sokat törődött az egyetem.

            Bent ült a könyvtárban minden délelőtt.

            – Készül az óráira! – Mihály göcögve nevetett. Én, fiam – tette hozzá –, soha nem fecséreltem az időmet ilyesmire!

            Ő – állította – mesélt. A trópusiak – mondta – gyerekek. Kár hülyeségekkel tömni a fejüket.

            Egyszer – emlékszem – mondtam valamit Mihályka módszeréről. Léna rám nézett, de úgy tett, mintha nem hallott volna meg. Keményen kitartott a férje mellett. Így éltek egymás mellett: szolidárisan. Két világ, két idegen. Lénát még a férje hűtlenkedése sem rendítette meg.

            A barátnője Xenóbia volt, a Nobel-díjas Juan Ramón felesége, és Luisita, a kubai nagykövet asszony (akkor már nem volt a Szigeten kubai nagykövet). Esténként, naplemente után, együtt sétáltak körbe-körbe a campuson. Juan Ramón szóba sem állt Mihállyal, Luisita férje, egy osztrák filozófus, még annyira sem. Furcsa kettősség volt: bácsikámat nem istenítették, csak a helybéliek. A rektor fogadásán ő volt a nagy ember, de Ciro Alegría és Mario Vargas Ilosa, a két perui, vagy John Figueroa és Saul Bellow, az északiak, nem tartották vele a kapcsolatot.

            A maga módján Léna is sok mindennel megpróbálkozott. Gyerekszínházat alapított, a Szigeten ő hozta létre az első pantomimet. Mihályka még csak el sem kísérte őt. Nyilván marhaságnak tartotta a ripacskodást egy olyan környezetben, ahol analfabéták az iskoláskorú gyerekek.

            Igaz, hogy én is ritkán látogattam Léna rendezvényeit. Most így hirtelen egy matiné jut eszembe, és ez is csak azért, mert a Hófehérkét alakító koromfekete kislányba hároméves fiacskám első látásra beleszeretett. Maricusa, a darab dominikai rendezője később is gyakran emlegette ezt a hihetetlen esetet. Az angyalszőke kisfiút, akit ott, a színfalak mögött ért utol az első szerelem.

            Volt azután bácsikám életében is egy ilyen nagy szerelem. Mivel Léna nem akart hazalátogatni, más útitársat keresett magának a csalafinta öreg. Egy Kresz Imre nevű cserkészparancsnok ifjú felesége lett – így kell mondanom – az áldozat. Egy budai úrilány, akivel szóba sem állt volna ifjúkorában, de aki most vénségére mégiscsak jól jött neki. Egy egész hónapot töltöttek az óhazában, körbekocsikázták az Árpád-kori műemlékeket, mert vezetni az asszonyka tudott. Ő bérelte nyilván a gépkocsit is, Mihályka ilyesmivel nem foglalkozott.

            Együtt érkeztek vissza a Szigetre, Léna szokása szerint Berlinben töltötte a nyarat. És másnap hajnalban – a campuson mindenki ezen kuncogott – a cserkészparancsnok is beállított.

            – Mit siránkozol itt! – bődült bele a pirkadatba az öreg. Örülj, hogy megjött! Vidd már innen a feleségedet!

            De hát ez már csak a bácsi búcsújátéka volt. Még abban az évben nyugdíjaztatta magát. Huszonkilenc szolgálati évvel. Nem tudta kivárni a harmincadikat.

A család történetét már befejezte, a sok ezer oldalas kéziratot egy dominikai imprenta jelentette meg. Harminc példányban és olvashatatlan állapotban: a szerecsen szedő nem tudott magyarul, és a nyomdában nem voltak se hosszú, se rövid ékezetek. Korrektorra pedig, még ha lett volna, se tartott volna igényt a büszke öreg.

            Olvasóra inkább. Mert valamikor a nyolcvanas évek elején a bácsi átrepült az óceánon, és megjelent a Vörösmarty téren, a Gerbeaud cukrászda előtt.

            Én csak azt láttam, hogy kirakatott egy széket magának, és várta, hogy megáll előtte valaki és aláírat vele egy díszes dominikai kötetet. Nem tudom, ki figyelmeztette rá, hogy itt, a könyvhéten mások a szokások.

            Aznap a Magvető sátra előtt dedikált Mándy Iván.

            – Miért nem jön ide hozzám? – kérdezte a Mester, akivel Mihályka annak idején, még a Magyar Nemzetnél együtt dolgozott.

            – Jöjjön ide ő! – mordult rám a bácsi.

            Húsz méterre lehetett egymástól a két öreg. De ezt a húsz lépést egyikőjük se tette meg.

            Faludyval, a másik régi társsal sem sikerült jobban a találkozás:

            – Miért ültettél a halálos ellenségem elé! – förmedt ez az Írók Boltjában Dettyre.

            Rá sem néztek egymásra. Igaz, hogy nehezen forognak a nyakcsigolyák nyolcvanévesen. Pedig mintha barátok lettek volna. „Hálából minden írásodért és lényedért. A legnagyobb szeretettel” – ilyen ajánlásokkal küldte neki Faludy a könyveket.

            Szörnyű dolog a magány. Márairól is csak annyit közölt velem Mihály, hogy mopszliképe van. Megfagyott mopszli! Márairól is csak ennyit mondott nekem.

            Hogy rólam mit hordott össze, nem tudom. Engem nehéz megbántani. Mégis, még ez is sikerült neki.

            Akkor, még ott, a téren, megkértem őt, hogy jöjjön be a kórházba apámhoz. A két testvér pontosan fél évszázad óta nem találkozott. Apa, szegény, elsírta magát, amikor ezt a látogatást könnyelműen megígértem neki. A folytatás meg sem fordult a fejemben:

            – Nem megyek! – jelentette ki Mihály.

            Valami olyasfélét dörmögött, hogy nem tudná elviselni a látványt. Nyomorék öccsét húgyszagú kretének között. Hát az elfekvő valóban ilyen volt, de aznap a nagy látogató tiszteletére apára tiszta inget húztak a betegek. Én pedig egyedül ültem az ágya szegélyén.

            Hallgattunk egy sort. Mihályka nevét apa nem mondta ki többé sohasem.

            Ez jutott eszembe aznap is, amikor a bácsi beült egy taxiba a campuson. Nem kísérte ki őt senki a londoni géphez. Ült a kocsiban, egyedül. Kalapban, télikabátban, komoran, penészesen. Vajon érzett-e valamit? Ott, a hátsó ülésen, nem érezte a párás, trópusi meleget.

            Így haladt keresztül élete színhelyén. Ezen az apró, lesajnált (semmibe vett) szigeten.

            Eltűnt, nyomtalanul. Oxfordban halt meg, egy jó nevű helyen. Még egyszer, utoljára, telefonált nekem. Elbúcsúzott. Talán mondani akart valamit, de letette a kagylót, mire rákérdezni eszembe jutott.

            Én pedig megsirattam őt. Az atyai barátot, még akkor is, ha ebből az atyai barátságból végül semmi se lett.

Ha magukra maradnak, az asszonyok nem úgy döntenek, mint a férfiak. Lénának eszébe se jutott, hogy visszamenjen oda, ahol kiirtották a családját. A szakítások egy asszony életében mindig véglegesek.

            Mihályt még elkísérte, körbesétált vele a Várban, meghallgatta az öregasszonyokat, akik ma is, csakúgy, mint az üldöztetések idején, lekicsinyeltek minden veszélyt és elmaszatolták a régi borzalmakat.

            A Hilton Szállóval szemben volt egy könyvesbolt, ahová teázni jártak. Marasztalták őt, nem értették, hogy miért megy el, hogy ez a hely az ő számára miért olyan fájdalmasan idegen. Még Editet, egyetlen élő rokonát se látogatta meg. Pedig a két asszony sorsa sok mindenben hasonlított. Amikor megszavazták a zsidótörvényeket, Edit is – mint akkor mondták – árja párja lett.

            Ő akkor egyenesen Argentínába ment. A férje, egy építész, ott tervezte a belgranói palotasorokat. Azután, ami teljesen érthetetlen: az ifjú pár hirtelen hazaköltözött. Éppen idejében: Edit felvarrhatta a sárga csillagot.

            Kibombázták őket, mindent elveszítettek, de túlélték az üldöztetéseket. Az építész visszaszökött Argentínába a háború után. Edit azonban itthon maradt. Ők ketten – Léna meg ő – talán szót tudtak volna érteni. De Léna – mondom – nem kereste fel a régieket.

            Mihály halála után pedig soha többé nem hagyta el a Szigetet. A barátnőivel akarta befejezni az életét, ott, ahol befogadták őt, ezen a szomorú kis egyetemen.

            A barátnők azonban elmaradoztak. Áttelepültek a kontinensre, ahol az elszaporodó idősotthonokban várták – többnyire hiába – a gyerekeiket.

            Léna kisebbik lánya Oxfordban élt. Elmúlt két-három év is, mire hazalátogatott. Judit, a nagylány itt lakott a közelben, de ő nem tartotta Lénával a kapcsolatot. „Ő sem törődött velem!” – mondogatta. „Amint tehette, Berlinbe utazott.” Csak a magyarokat utálta.  Furcsa módon: szerette a németeket.

            Judit színtelen szemű, szép, nagydarab asszony. Világpolgár és világtalan. Egyedül élte le az életét, valami közkönyvtárban dolgozott. Társat nem talált magának. Büszke volt, mint az apja, és hát a válláig sem értek a pöttöm portorikói férfiak.

            Azután Léna megbetegedett. Egy diáklánya kísérte el Houstonba, ahol azokban az időkben híres professzorok végezték a szívműtéteket.

            – Mindnyájunkat túl fogsz élni! – biztattam, amikor, mint mondták, gyógyultan távozott.

            Hát ez a jóslat majdnem valóra vált. Léna még húsz évet élt Mihály halála után. Kapott a campusban egy kisebb lakást, berendezkedett. A bácsi könyvtárát hazaszállította a miskolci egyetem.

            Egy magyar asszony látogatta, Éva. Egy külvárosi  lány. Egy ötvenhatos. Én már akkor Floridában éltem. A halálhírét is ő közölte velem. „Léna jobblétre szenderült” – így mondta ez az egyszerű asszony. Magányosan, kilencvenévesen.

Egyre ritkábban jártam át a Szigetre. Idegen környezetben senki sem hagy maga után nyomot. Hiába keresgéltem én is a régieket. Pedig mennyire szerettem őket! Akik itt éltek, őrizték a hagyományaikat, az anyanyelvüket. Szeretem elképzelni, hogy ebben nekem, az idegenlégiósnak is volt szerepem. Mert hát, igen, élt itt egyszer egy Vonundzu család. Három trópusi tanár, akik megmaradtak magyarnak (ez sem megvetendő teljesítmény fél évszázad után), és ezzel akarva-akaratlanul példát mutattak a sok fiatalnak, akikből az ő kezük alatt váltak (gondolkodó) emberek.

            Mit mondjak még? Az örök világosság fényeskedjék nekik! Ámbár fényeskedni ebben a siralom völgyében ízléstelenség. Csak baj származhat belőle. Nekem se lesz ezzel az írással sikerem. A mi elemünk itt lent a félhomály. A mellébeszélés. A világosság ebben az árnyékvilágban mindig csak zűrzavart okozott.

            Emléküket megőrizzük – fogadkozunk. Meg ám! Lássuk csak, mi az, ami Léna és Mihály emlékéből megmarad.

            Eleinte semmi. A csend. Még csak egy értesítést (egy partecédulát) sem kaptak a rokonok.

            Később, hat hónap után, hióbhír: a lányok „a család ősi fészkében”, Hidakon akarják eltemetni az anyjukat. Hogy miért csak most? Nyilván keresték a legolcsóbb megoldást. Úgy döntöttek, hogy áthozzák az óhazába az urnát. Ott, Hidakon, még adnak a külsőségekre az emberek.

            Mihálykát is ott temette el egy rokon fiú, és a bácsi lábához Lénát is könnyű lesz besuvasztani. Annak idején a falu pazar halotti tort rendezett a bácsinak. Az, hogy senki sem ismerte őt, nem számított. Az asszonyok sírtak, hogy lám hazatért a dúsgazdag amerikai rokon. A szülőföld visszafogadja a disszidenseket.

            Arról, hogy hová temessék, Léna nem rendelkezett. Oda, soha! – mondta állítólag. Én ott egy teremtett lelket sem ismerek! Máskor a tengerpartot emlegette. És most mégis ott, Mihályka lábaihoz, ezen az isten háta mögötti helyen.

            És még ott sem olyan egyszerűen. Kezdve azon, hogy a pap – némi joggal – tudni akarta, hogy ki lesz, akit eltemet. A család et pour cause még az elhunyt leánykori nevét sem adta neki meg. A szertartás dátumát viszont kikötötték: rendelkezni tudnak az amerikaiak.

            Az ímélen (emilen), amit küldtek, ugyan bejelentették, hogy készülőben van egy „szép búcsúbeszéd”, amit a maga idejében meg fog kapni a hidaki rokonság meg a pap. Azt sem várják el – közölték – hogy a falu fizesse a temetés költségeit. Ezért úgy tervezik, hogy Budán, egy magánlakásban tartanak majd egy megemlékezést. Így, egy kávé mellett (úgyszólván költségmentesen) búcsúzik majd el a halott.

            Végül, néhány nappal a ceremónia előtt, a „szép búcsúbeszéd” is megérkezett. Bár ne írták volna meg! A húszsoros szöveg első mondata így szól: „fiatalon ment férjhez”. Ezzel így elkerülnek minden kellemetlen részletet. Közli továbbá, hogy Mihály lisszaboni útja kormánykiküldetés, és hogy a Vonundzu fiú lektor lett a coimbrai egyetemen. Mindezt, mondanom se kell, tévesen. Mihályék Lisszabonban éltek, és hát Coimbra – nem arra van.

            De hát végül is mindez lényegtelen.

            A háború végeztével aztán a magyar kormány visszarendelte a külképviseleteket. „Beszüntette a fizetések folyósítását” – közli az idézett szöveg. „A kilátástalan helyzetből csak az Újvilágba vezethetett az út”. Hogy miért? Csak nem a judeo-bolsevizmus fenyegetése miatt? 1945 és 1948 között még volt remény rá, hogy Magyarországon is kialakulhat egy nyugati típusú parlamentáris demokrácia. Netán valami felelősségrevonástól tartott volna a Vonundzu gyerek?

            Később pedig „bármennyire is vágyott rá”, egészségi állapota miatt nem utazhatott át Európába Léna. Bármennyire is vágyott rá. Legfeljebb Berlinig. Érthető módon senki sem írta alá ezt a „szép” szöveget.

            A hidakiak azonban nagylelkűek. Még azt is elintézték, hogy a temetés szombaton legyen (ami pedig nem szokás vidéken). A család megkezdhette az előkészületeket.

Úgy látszik, hogy a mi fél évszázados késésünket behozni hiú remény. Tőlünk nyugatabbra gyalogtúrákat szervez az emberiség, míg itt, nálunk, tetőzik az autómánia. Még a sarokig, a villamosig sem jutunk el gyalog. Hogy aztán konditermekben adjuk le, ami ránk rakódik: a súlyfölösleget.

            Hidak – a Vonundzu család ősi fészke – a székesfővárostól potom háromszáz kilométer. Alig négy óra alatt éri el a gyorsvonat. A gyászolók elmúltak hatvanöt évesek, számukra ráadásul ingyenes az államvasutak.

            Vonundzuék azonban nem utaznak vonaton. A hazaiak megszervezték, hogy gépkocsin szállítsák vidékre a külföldről érkező rokonokat. A benzin ugyan méregdrága, de annyi baj legyen! Adjuk tudtára a világnak, hogy ma már itt nálunk is mindenkinek benzinhajtásos gépkocsija van!

            Valamikor régen, az ántivilágban, az volt a szokás, hogy a hidaki rokonság temette el az őseikhez megtérő kiszakadtakat. Ők intézték (rendezték le) a papot, a sírásókat, az anyakönyvi kivonatokat. És hát a konviviumot, mert tor nélkül szégyen lett volna elkaparni a világlátott hamvakat.

            Mára azonban a helyzet megváltozott. A rokon fiú, Kálmus, például állás nélkül maradt. Nota bene: nemcsak ő, mindenki munkanélküli volt a faluban. Tíz évvel az Unióhoz való csatlakozás után megszűnt az állattenyésztés és a földművelés. Nem volt hová bejárni sem, az iparvidéken bezárták a bányákat és a gyárakat.

            Szerencsére a székesfővárosban élt egy Ausztráliából hazaszármazott rokon. Ez foglalt a környéken asztalt. Tor helyett megrendelt egy könnyű szupét, amit a kiéhezett gyászolók remélhetőleg majd elfogyasztanak.

            Az internetes számításba azonban két kis hiba csúszott. Egyrészt a szóban forgó asztal egy szomszéd ország területére esett, Kárpát-Ukrajnába. Az ausztrál rokon nem ismerte a trianoni (az új) határokat. Másrészt az estebédre csak az idegenbe szakadtakat hívta meg.

            Hozzám időről időre eljárt egy hidaki, aki a székesfővárosban dolgozott. Kemény fiú ez a Gábris, harapásnyi friss levegőt hozott, valahányszor beállított.

            Eljött volna ő is a temetésre, hét végén amúgy is hazautazott. Persze csak akkor – mondta –, ha ingujjban is lehet. Meg kellett ígérnem, hogy én is ingujjban leszek.

            Kálmusék nagy kondér levessel várták a pestieket. A temető itt van a közelben, mikor a budi előtt elfogyott a sor, a messziről érkezők csapata nyögve, sántikálva átbicegett.

            Egyenesen a ravatalozóhoz, ahol már várta őket a sekrestyés meg a pap.  Nem volt időm, hogy körbejárjam a nemességszerző pudvás fakeresztjét körülvevő Vonundzu-sírokat.

            Kerékpárjára támaszkodva Gábris már ott várt a temetőkapuban. Ingujjban. Szerencsére még idejében észbe kaptam, és ledobtam én is a kabátomat.

            A pap még beleírta a papírokba, hogy Léna gyónt, áldozott és felvette az utolsó kenetet, amit ő új szóhasználattal a betegek szentségének nevezett. Tartott egy beszédet is, az anyaföld haló poraikban is hazahívja – így mondta – az idegenben elhunyt gyermekeket.

            – Mikor fejezi már be! – kiáltott közbe többször is az egyik hibbant trópusi rokon. Szerencsére angolul, a hidakiak azt gondolhatták, hogy ilyenek a tengerentúli rítusok.

            Léna urnájának Mihályka lábánál csináltak helyet. Itt, a temetőkertben került szóba először, hogy mi tulajdonképpen emiatt a trópusi öregasszony miatt jöttünk össze itt távol-keleten.

            A pap a sírnál is rögtönzött egy rövid búcsúztatót, amibe a hibbant nagynénike ismét belekárogott.

            – Ő tudja, ki lesz a következő! – kiáltotta, és felnézett az égre, ahol éppen előbújt a felhők közül a nap.

            – Rád nézett! – súgtam a mellettem álló fehér inges fülébe.

            – Szerintem rád! – súgta vissza ez.

            Múltak az órák, az ukrajnai ebédből semmi se lett. Végül is Kálmus felesége foglalt egy asztalt a szomszéd faluban, és ebbe mindenki beleegyezett.

A szomszédba vezető út lágy dombok között kanyarog. A völgy mélyén ezüstzöld fűzfák között egy apró, nevesincs patak. Odafent napsütötte sziklák, omladozó várromok.

            Eszembe jut, hogy Mihályka egy-egy ilyen várat ígért nekünk, amikor Hidakról mesélt a trópuson. Hittük is, nem is. De jó volt hallgatni őt, ott a Dél Keresztje alatt.

            Az asztal körül nem maradtunk sokan. A hibbant néni mellett ült a fiú, akinek Mihály nem küldött télikabátot. Az, aki mélyen tisztelt nagybátyámnak szólította az öreget. De ez a régi történet nem jutott már eszébe senkinek.

            Lassan útnak indult a társaság. A kapu előtt csak a hidaki rokonság maradt. Hogy ki rendezte le a cechet, nem tudom. Nyilván nem az ausztráliaiak.

            Hát csak így. A háború nem ér véget az utolsó puskalövéssel. Ennek a történetnek sincs soha vége. Hogy mi lett volna, ha...? Nem érdemes tépelődni rajta. Tény, hogy Léna nélkül nem lett volna se gyerekszínház, se pantomim a trópuson. Mihályka viszont befejezhette volna az Árpád-házi királyokat.

            Nekem se jutott volna eszembe az, ami valahol Mezőkövesd közelében. Hogy milyen pontatlan kifejezés a kétlakiság. Mert hát minden kiszakadónak nem két, hanem legkevesebb három élete van. Nem csak – mint mondják – a választott és a hazai, amibe szerencsés esetben visszaérkezik. Hazája az az álomvilág is, amelyből útnak indult, és ahová nem jut vissza többé sohasem.

            Szupplementum? Partecédula? Lehet, hogy csak ezért a felfedezésért írtam le ezeket a sorokat.