(A 60. évforduló előtt)

Mostanában egyre gyakrabban gondolok a Forradalomra. Kíváncsian várom, mihez kezd ’56 örökségével az utókor. Hogyan válik – a szemem láttára – az eseményekből legenda. (Hogyan születnek a mítoszok.)

A kozmetikázást és a mennybemenesztést még csak elviselem. 1848 veteránjai is elviselték a kiegyezést és a millenniumi ünnepségeket. De vannak itt nehezebben elviselhető torzítások is. Például hogy (a nemzeti függetlenség kivívása után) mit is akartak az ötvenhatosok? Polgári demokráciát? Azt sem tudtuk, hogy ez a csodabogár mi fán terem. Vagy emberarcú szocializmust? Ezt is csak tizenkét évvel később mondta ki ilyen félreérthetetlenül a prágai tavasz.

Közben lassan, alattomosan folyik Nagy Imre bemocskolása. Egyre gyakrabban hallom, hogy ’56 mártír miniszterelnöke a KGB ügynöke volt.

Aztán ez a másik szlogen: hogy a mai sokmilliós migrációt nem lehet 1956 menekülthullámával összehasonlítani. Hogy miért? Mi talán nem a jobb élet reményében indultunk útnak? És hát minket talán mindig tárt karokkal fogadtak a nyugatiak?

A bevándorló mindig más, mint a bennszülött. Rólunk is azt írta a jobboldali sajtó, hogy vigyázat, minket már megfertőzött a judeobolsevizmus! Vagy hogy fasiszták vagyunk: ez utóbbit természetesen a baloldaliak állították. Kevesen tudják, hogy a kétszázezernyi ötvenhatos menekültből több mint húszezret visszapateroltak a befogadó államok.

Ennyit a recepcióról. De mi sem voltunk valamiféle liliomos lelkű társaság. Magyar idegenlégiósok vitték végbe például a francia államfő, De Gaulle generális elleni – Petit Clamart-i néven ismert – emlékezetes terrortámadást.

Ismerem az ellenérveket, tudom, hogy mindezzel sokáig el lehetne játszani. De ami engem illet, kapásból egy nagy különbséget látok a mieink és a mai menekültek között. Azt, hogy ezek ma – sokan vannak. És hogy a jóból is megárt a sok.

(A forradalom humora)

Karinthy mondása: a humorban nem ismerek tréfát. Budapest az 1956-os forradalom napjaiban is a humor fővárosa maradt. A szovjet tankok dübörgésénél ezekben a napokban is erősebbnek bizonyult a nevetés.

A pesti humor első áldozata a Sztálin-szobor. Ki várta legjobban a Mikulást? – kérdezik. A válasz: Sztálin, mert már októberben kirakta a csizmáit! (NB., a két óriási csizma a szobor ledöntése után is a talapzaton maradt.)

Vagy a folytatás: a Nemzeti Színház előtt folyik a szobor feldarabolása. Mindenki akar vinni belőle egy darabot, de egy munkáskülsejű fiúnak aránytalanul nagy rész jut.

– Hé, maga! – szólnak rá. – Mi marad nekünk?

– Én, kérem – feleli ez –, az egész gyárnak viszem.

A pesti Gavroche-okról is sok történet kering:

– Mész haza?! – kiált rá egy kölyökre az orosz katona.

– Ne félj! – feleli ez. – Nem foglak bántani.

Vagy ez a másik:

– Miért hajnali négykor jöttek be az oroszok?

– Mert a gyerekek akkor még alszanak!

A megszállók tankjaira ilyen feliratok kerültek: „A baráti szovjet nép ajándéka.” Vagy a romba dőlt kirakatokon virító reklámszöveg: „Őszi meglepetéseink!”

A humor az orosz támogatással megalakuló bábkormányt sem kímélte meg. Miért csak öttagú? – kérdezték a pestiek. A válasz: mert egy tankba csak öten férnek bele!

A Fővárosi Nagycirkusz homlokzatán a novemberi műsor: „Nagy tűzijáték! Az Egyesült Nemzetek bohócai: orosz vadállatok!”

Az elmenekülő tömegekről a rikkancsok: „Megjelent a Népszabadság! Az itthon maradottak teljes névsora!”

Vagy ez a bécsi tréfa:

– Hallotta a legújabb viccet? Két osztrák találkozik a Westbahnhofon!

Ez a humor adott nekünk erőt 1956 napjaiban. A forradalmat talán elvesztettük, de az optimizmusunk töretlenül megmaradt.

(A művészet a sérülteké)

A művészet a sérülteké – állította mesterem, Füst Milán. Az én indulásomat is azokban az időkben kellene keresnem, amikor elszenvedtem az első, termékeny sérüléseket. A kezdeteket valószínűleg a kisgyerekkor úgynevezett paradicsoma rejtegeti.

            Az elhatározás, hogy írni fogok, mi több az írásra teszem fel az életemet, később született, és két egymástól többé-kevésbé független indítéka van.

            Az első praktikus: Galliába érve meg akartam magyarázni a franciáknak, hogy mi is történt ’56 őszén Budapesten. Megírtam tehát, hogy miért tört ki, és mit akart a forradalom.

A második az, amikor a menekültekről kezdtem gyűjteni az adatokat. A száműzetésről, a hontalanság hétköznapjairól. Menet közben megtanultam, hogy a szép az igaznak az a formája, ami az igazságot keresők előtt többnyire rejtve marad. És hogy a magas erkölcsiségből legfeljebb próféciák születnek, nem szépirodalom. Más szóval: Füst Milánt követve a múlt hű ábrázolását egyre inkább az alkotómunka követelményeinek rendeltem alá.

Futószalagon című 1965-ös, első magyar kötetemben a Gyerek (majdnem) realista prózáját minden átmenet nélkül a Boldog új évet! fantáziája követi.

Fél évszázados emlékeket felidézni nehéz. Még az is megfordul a fejemben, hogy mindez talán csak belemagyarázás. És hogy első gáláns verseimmel, tízéves koromban kezdődött az írói pályám. A hálás utókor számára ideírom hát egyik (legeslegelső) szerelmes versemet:

Kis Irén!

Ki sír?

Én!

(Magyarok Franciaföldön…)

Az ember naivan azt képzeli, hogy a magyar–francia kapcsolatokról lesz szó ezen az egynapos konferencián. Aztán kiderül, hogy valami egészen másról szól a Magyar Művészeti Akadémia előadás-sorozata. Hogy miről, azt jómagam is csak véletlenül tudom. Meghívót nem küldött az Akadémia.

Pedig tudtommal én lennék a műsorban szereplő egyetlen – néminemű francia írói múlttal rendelkező akadémikus. Így aztán – hívatlan vendég – mégiscsak beállítok. A Vigadóba bejutni nem egyszerű. Háromszor is megkérdezi egy biztonsági őr, hogy hová igyekszem, és hogy mit is akarok. Regisztrálni persze lehet, de hogy csak úgy körbesétáljon az ember!? Sétálni itt nálunk, úgy látszik, ma is csak a halálraítélt szokott.

A rendezők kedvesen fogadnak, az előadások színhelyén kávé és pogácsa várja a vendégeket. Nem értik, miért nem kaptam meghívót se postán, se ímélen.

No, mindegy, beülök a Makovecz terembe. A délelőtti program Béres Ilona és Blaskó Péter felolvasása: gyorsan pergő, színes összeállítás. Ami meghökkentő: a válogatás. Az, hogy kik ezek a „francia földön” tébláboló neves magyarok.

Hát, javarészt turisták. Látogatók. Mint mondják: Franciaország szerelmesei. Franciául nem beszélnek: bámészkodni, nosztalgiázni magyarul is lehet. Még a gyakran idézett Márai helyett is jobb lett volna Párizsban élt édestestvérét, a világhírű rendezőt, Radványi Gézát említeni. Az ember nem érti: mit keres ebben a felsorolásban példának okáért Karinthy Cini. Ilyen és ehhez hasonló „kapcsolataink” enyhén szólva kissé egyoldalúak. Csak zárójelben: még Adynak sem volt sok köze a mai franciákhoz azon kívül, hogy megírta a Léda-dalokat. Példaképei – tessék utánanézni! – kivétel nélkül 19. századiak.

Azokból, akiket hiányolok, hosszú listát lehetne összeállítani. Nincs jelen a Magyar Műhely gárdája, az 1956 utáni legjelentősebb magyar–francia kapcsolat. Nem kerül említésre a közismert francia írónő, Arnóthy Kriszta, vagy a talán még nála is fontosabb közíró, Fejtő Ferenc.

Mindezt persze csak kapásból idézem. A műsorban szerencsére szerepel költészetünk elszánt fordítója, Gara László, Illyés Gyula, Kuncz Aladár, sőt Szabó Zoltán, a Tardi helyzet írója is. Számomra meglepetés volt még gróf Apponyi Albert „Ránk erőszakolt sorsunk” című megrendítő szövege.

Mindez némileg kozmetikázza az összeállítást. Így néznek ki – hazulról szemrevételezve – a 20. századi magyar–francia kulturális kapcsolatok.

Persze lehetséges, hogy bennem, az egyetlen – szégyenszemre még mindig élő – magyar–francia író akadémikusban van itt a hiba. Konferenciánk rendezői talán nem is a magyar–francia kapcsolatokra voltak kíváncsiak. Inkább csak a közismert – és meglehetősen elcsépelt – Párizs-nosztalgiánkhoz gyűjtöttek anyagot.

Ennek a franciáktól teljesen független álmodozásnak persze a magyar művészetek történetében fontos helye van.

(Hol a korpa?)

Évtizedek óta ismételgetem: egy fél évszázados száműzetésből megtérő nyugati magyar írónak fölösleges magyarázni, hogy itt nálunk kit kell szeretnie és kit gyűlölnie. Nem fogja megérteni.

            Amikor megismerkedtem szekértáborainkkal, én is úgy éreztem, hogy többé-kevésbé valamennyibe beletartozom. A Magyar Írók Szövetségének, csakúgy, mint a Szépírók Társaságának, immár évtizedek óta tagja vagyok. Kevesen tudják, hogy működik nálunk – a két szomszédvár mellett – egy harmadik is, a Magyar Írók Egyesülete. Van pótolnivalóm: eljárok az ő összejöveteleikre is.

            Néha, igaz, ami igaz, megfordul a fejemben, hogy ha mindenhová, akkor tulajdonképpen sehová sem tartozom. Önkínzás, ének? Elhessegetem a gondolatot. Igaz, hogy mint minden idegenbe szakadt, magányos farkas voltam én is. Csoda-e, hogy itt, a mi alacsony égboltunk alatt, együtt menni ma, húsz év után is csak nehezen tudok!

Pedig hát megteszek mindent. Két-három kiadónak, hat-nyolc folyóiratnak dolgozom, megírom az idegenlét kínkeservét, hogy minél kevesebben válasszák az általam végigjárt hosszú utat. Rendhagyó irodalomórákat tartok a szomszéd országokban, ahol a puszta jelenlétem is azt bizonyítja, hogy a szülőföld és az anyanyelv minden képzelt nagyvilági sikernél fontosabb. Kihasználom helyzeti előnyömet, lefordítom és kiadatom a tehetségesnek érzett magyar fiatalokat.

A megkésett kanonizáció nem létezik – írta nemrég egy monográfusom. Más szóval, hogy hiába minden erőfeszítésem: lekéstem azt a vonatot. Idehaza nem hasznosítható, amit összeírtam fél évszázados száműzetésem alatt.

Hát, ha jól megnézem, ebben azért van valami igazság. Jóakaróim például rendszeresen megkérdezik, hogy miért nem kapok rangos irodalmi díjakat. (Ha mégis, elhallgatják. Vagy Washingtonba küldik. Lehet, hogy még ma is csak egy „magyar származású” amerikai vagyok?)

De nehogy már részrehajló legyek! Egyik írószövetségünk nagy többséggel elutasította írótársunk felvételét, aki hosszú távollét után tért haza, miután évtizedeken át magyar írókat fordított és közölt az általa szerkesztett, rangos fórumon. Irodalmunk nyugati nagykövetére azonban nem tartottak igényt a magukat européernek valló itthoniak. Lehet-e, hogy ez a sommás ítélet rám is vonatkozik?

Aki korpa közé keveredik, mondják rólam is karban a barátok mindkét oldalon. Nyilván azért, merthogy az ellentáborba is beletartozom.

Gittegyletek, szekértáborok! Hiba lenne túl nagy fontosságot tulajdonítani nekik. Végül is a művek létrehozása az egyetlen feladat. Írom hát én is a penzumomat. Elolvashat, aki tudni szeretné, hogy tulajdonképpen mit is gondolok. Ez itt pedig csak néhány példa, ami az Akadémia idei közgyűlésén, egy rokonszenves fiatal író mellett üldögélve eszembe jutott.

Akkor keveredtél bele, amikor hazamentél – mondta egy francia íróbarát. Késő bánat! – feleltem neki. Ezt választottam, nyolcvanéves vagyok. Így vagy úgy, idetartozom.

(Egy párizsi papagáj…)

(André Lorant: Le Perroquet de Budapest, Ed. Wiviane Lamy, Paris, 2002)

(Loránt Endre: A budapesti papagáj, Kijárat Kiadó, Budapest, 2016)

André Lorant (Loránt Frédi) tanársegéd volt az ELTE-n, amikor 1956 őszén, három év késéssel, végre engem (az osztályidegen autóbuszkalauzt) is felvett az egyetem. A közbejött (sajnálatos) események miatt csak hat hétig látogathattam Gyergyai Albert és Füst Milán kurzusait.

Frédivel Párizsban kerültem újra össze, 1957 első hónapjaiban. Ritkán, mert engem akkoriban elkapott a gépszíj. Nagy kiadóknál jelentek meg első francia könyveim, díjakat nyertem, a régi társakkal megszakadt a kapcsolat. Annál is inkább, mert hamarosan vendégtanár lettem egy amerikai egyetemen.

A nyolcvanas években találkoztunk össze ismét. Átadhattam André Lorantnak, a Balzac-specialistának Mamuttemető című könyvemet. Ebben a szociográfiában ugyanis róla is szó esik. Riportalanyom, Peti néni, szakácsnő volt a dúsgazdag Loránt családnál, amikor a kis Frédi megszületett. Minderről önéletrajzában, A budapesti papagájban is beszámol a szerző.

Belőlem nem lett francia író a trópuson. Választottam: visszatértem a magyar nyelvű íráshoz, a múlt század végén pedig hazatelepültem. Remigráns lettem. Vagy visszidens? Mindegy. Itt vagyok.

És hát itt ért utol a régi társ, André Lorant önéletírása. Erről a (nyilván véletlenül) könyvheti kötetről szeretnék most (a budapesti Francia Intézet rendezvényére készülve) leírni néhány idekívánkozó gondolatot.

Kedves Frédi! Öröm számomra, hogy ma, fél évszázad után, ismét elbeszélgethetünk. Sok mindenben nem értünk egyet, de közöttünk érdeklődést szülnek az ellentétek, és nem gyűlöletet. Csak egy példa: engem az bánt ebben a Papagájban, hogy írója az egész „közönséges és műveletlen” magyarságot okolja mindazokért a borzalmakért, amelyek megtörténtek vele 1940 és 1956 között. (Igaz, hogy ezen a hangon a magyar fordítás itt-ott enyhített.)

A többi apróság. Hiszen már a francia eredetiben is bőven talál az olvasó hibát. Néhányat kijavított a fordító (Szálasi perére például nem 1944 őszén, hanem csak két évvel később került sor Budapesten).

Más hibák benne maradtak a magyar szövegben is. A forintot például nem 1948-ban, hanem már 1946-ban bevezette az újjászülető magyar állam. Nagy Imrét sem 1957-ben végezték ki, hanem 1958 júniusában. Hogyan lehetett elfelejteni ezt a dátumot?!

Több, a Forradalom miniszterelnökéről szóló részletet is kihagy a magyar fordító. „A legkevésbé sem áll szándékomban itt rekonstruálni a forradalmi mozgalom történetét” – állítja helyettük a honi változat. Ma, a Forradalom 60. évfordulóján Nagy Imrét emlegetni, úgy látszik, nem divat.

Summa summarum: egy könyv, amely a magyarság elleni lázadásként indul, és amely végül is – legalábbis magyar változatában –, igaz, a papagáj érdes hangján, de mégiscsak a megbocsátást, a megbékélést hirdeti.