Apa
A gyerekekre mindenki vigyázott a háború alatt. A mi bajaink csak azután kezdődtek. Amikor kitört a béke, és elkezdtük kerülgetni a romokat.
A felnőtteknek akkor már csak egy-egy éhes száj volt minden gyerek. A felnőtteknek, az ám! Az asszonyoknak, így kellene mondanom. Mert férfi még mutatóba se nagyon akadt azokban az időkben. Az apákat nyomtalanul elnyelte a front. Hadifoglyok voltak, vagy hősi halottak. Névtelen árnyak, akikről, mit hónapok!, évek óta senki sem tudott.
– Az én apám! – mondogattuk egymás között, komor kiskamaszok. De ahogy múlt az idő, egyre kevésbé tudtuk felidézni a régi, békebeli arcokat.
Az én esetemben még hosszabbra nyúlt ez a kényszerű távollét. Apámat már akkor elvitték, amikor még nyoma sem volt a háborúnak. Attól fogva róla még csak beszélnem sem volt szabad.
De a pajtásaimnál sem volt sokkal jobb a helyzet. A front átzúgott felettünk, kitört a béke, és mi apátlanul nőttünk fel, egy egész nemzedéknyi háborús gyerek.
Csoda-e, ha hosszú éveken át apa volt számomra minden nadrágos, bajuszos alak. A részeges Lajos bácsi, aki óbégatva dülöngélt végig az utcán, Boroska főtisztelendő, aki a szomszédos apácazárdában hittant tanított. Vele egyébként volt egy emlékezetes beszélgetésem.
Amikor megkérdezte, mi akarok lenni, azt feleltem: apáca.
– Az lehetsz, fiacskám! – bólintott a jó humorú lelkipásztor. – Csak mamáca nem!
De eszmecserénk vele is ennyiben maradt.
Később Somogyországba kerültem, ahol sváb családok fogadták be – felhizlalásra – a sok éhenkórász pesti gyereket. Soron következő apajelöltem Disztl Miklós volt, akit a hadifogságból sebesülten engedtek haza.
Tőle gyakorlatiasabb dolgokat tanultam, mint a zárda lelkipásztorától. Hajnalban elláttuk a jószágot, kicsaptuk a legelőre a két tehenet. Az egyosztályos iskolában kétszer is végigénekeltük az egyszeregyet, mire a tanító bácsi megreggelizett. Hát, csak így. Ezek voltak a férfiak a faluban.
Emlékszem, apám minden reggel énekelt a fürdőszobában. Mindenfélét, összevissza. Karády Katalint, operettáriákat. Álmomban most is hallom a hangját.
Gazdámat, Disztl Miklóst a felesége mosdatta, kötözte. Ilyenkor szegény Miklós fájdalmasan ordított.
Anyám nem tudott mihez kezdeni velem. Túladott rajtam az első alkalommal. Gödöllőn, a premontrei szerzeteseknél lettem bentlakó. Az internátusban, így mondtuk. Egy másik idegenben, Disztlék végső soron mégiscsak barátságos otthona után.
Félszázan lehettünk, velem egykorú fiúcskák. Félszáz apátlan, háborús gyerek. Férfiak nem voltak itt sem. Csak csuhások. Fehér reverendás szerzetesek-papok.
Ketten közülünk mégis megfogták az isten lábát. Pálpusztai és a barátja a rektor úr szobájában töltöttek minden rekreációt. Hogy mit csináltak? Senki se tudta. Mindenfélét suttogtak róluk az irigykedő többiek.
A rektor úr állítólag kényeztette őket. Cukorkát adott nekik, krumplicukrot, mást nem lehetett kapni azokban az időkben. Én nem rágódtam sokat ezeken a dolgokon. Még a tél beállta előtt túladtak rajtam a papok.
Az pedig úgy történt, hogy egy szép napon bejelentették: különvonat indul Hollandiába. Az éhező pesti gyerekeket – megint csak őket – holland családoknál helyezi el a Vöröskereszt. Mondanom sem kell, hogy erre a listára az elsők között jegyeztek fel a szerzetesek.
November végén, a Keleti pályaudvarról indult útnak a különvonat, amit maga a hercegprímás búcsúztatott. Két nappal később pedig már Brüsszelben reggeliztünk a Gare du Midi, a belga Déli pályaudvar üvegbúrája alatt.
Én, hogyan, hogyan nem, Belgiumban maradtam. Még aznap reggel kinézett magának egy ottani család. Lehozhattam a különvonatról a kofferomat.
Szerencsém volt: jómódú házba kerültem. Beírattak egy kisvárosi iskolába, a néni felöltöztetett. A bácsi gyáros volt, reggeltől estig az üzemében dolgozott, de még így is volt ideje rá, hogy kikérdezzen, és átjavítsa a házi feladatomat.
Az emeleten volt a szobám, a szakácsnő és a szobalány közelében. Külön fürdőszobával!
– Zuhanyoztál? – kérdezte minden este a bácsi. Ő maga sikált le, amikor észrevette, hogy nem töröm magam.
Hétvégén meccsekre jártunk, mon oncle, bácsikám a helyi csapat elnöke volt, és hamarosan a kölykök közé is bejuttatott. Én lettem a tizenévesek kapusa.
Vasárnap misére vitt a néni, este a sofőrrel kannában hoztuk faluról a friss tejet. Még arra is ügyeltek, hogy minden héten írjak haza anyámnak egy hosszú levelet.
A dolgok apránként kezdtek elromlani. Az első idők után fürdetés közben egyre kitartóbban markolászta a fenekemet a bácsi. Az ágyam mellé ülve is minden este rajtam felejtette a kezét.
– Nem áll fel? – kérdezte rekedten.
Az övé – megmutatta – ilyenkor már kőkeményen meredezett.
Minden este kitalált valamit. Szemben, az utca túloldalán egy fogorvos asszisztensnője élt. Ez a fiatal nő minden este anyaszült meztelenül tisztálkodott. Mi, a bácsi meg én, végignéztük ezt a műveletet.
– Nem áll fel? – ismételgette csalódottan mon oncle.
Hát nem. Még akkor sem, amikor a szájába vette. Csak az ő szerszáma volt minden este kőkemény. Ez elvehette volna a kedvét, de bácsikám továbbra is kitartóan kísérletezett.
Napközben semmi sem változott közöttünk. Én ragaszkodtam hozzá: ő volt az egyetlen felnőtt, aki foglalkozott velem. Amikor szóba került, hogy örökbe fogadna a család, mégis megírtam anyámnak: már alig várom a napot, amikor hazamehetek.
Szerencsémre írt anya is. Otthon nagy dolgok történnek! – állította. Minden megváltozott! Nem kell visszamennem a szerzetesekhez. Ezentúl velük maradok.
– Apa él! – gondoltam. Ez a nagy változás semmi más nem lehetett.
A sofőr kivitt a Gare du Midire. Emlékszem, sírtam egész úton. A bácsi – a mon oncle – nem kísért el. Még csak el sem búcsúzott.
A vonaton csak arra gondoltam, hogy apám ott fog várni a Keleti pályaudvaron. Németország még romokban hevert azokban az időkben. Kölnben koldusok rohanták meg a szerelvényünket. Apró gyerekek, asszonyok. Mi pedig kiadogattuk nekik az útravalót, amit a Vöröskereszt Brüsszelben szétosztogatott.
Két napig tartott most is az út. Végül valahol Hegyeshalomnál átvettek minket a magyarok. Nem volt sok időnk bámulni az ismerős tájakat. Új kísérőink elkobozták a belga csokoládétáblákat, a narancsot, a banánt pedig kidobatták velünk az ablakon.
Furcsa fogadtatás volt. De mi akkor már csak arra vártunk, hogy feltűnjenek a budai hegyek, és megálljunk a Keleti pályaudvaron.
Anyámat messziről észrevettem. Sírva szaladt az ablak alatt, meg sem várta, hogy megálljon a vonat. De apát hiába kerestem a tömegben. Mi sem hazafelé indultunk.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Majd meglátod! – felelte anya.
Ez volt hát a nagy változás. A házunkban, Budán, idegenek éltek. Mi pedig utaztunk tovább vidékre egy koszos személyvonaton. – És apa? – nem mertem feltenni a kérdést.
Anyám magához ölelt, és némán hallgatott. Így ért véget a világháború és vele boldog, bizakodó kisgyermekkorom.
Vissza a tetejére