Vers egy kis artistalányhoz
Amit itt leírok, hajnali álom. Színekből, illatokból áll, elmondani talán nem is lehet. Mégis, újra meg újra belevágok. Fekszem egy hullafehér kórházi ágyon. Az ég alja világos. A csillagok között egy pillanatra újra látom őt. Márti, a kis artistalány megint felkeresett.
Kiskamasz voltam, szegény, magányos gyerek. Aznap mégis befizettem a valaha előkelőnek számító Ugocsa moziba. Ott láttam meg őt. Forgott, táncolt a fehér vászon előtt. Sírt volna? Akkor azt hittem: mosolyog.
Így látom őt ma is, ezen a hideg kórházi ágyon. Fájdalmas, hajnali álom. Elmúltak az évek, elszállt egy hosszú élet, és íme: ő, Márti, megint csak felkeres.
Valaha jómódú család voltunk, a villanegyedben laktunk, fenn a hegyen. Orvos apánkat ritkán láttuk. Egész héten éjjel-nappal dolgozott. De aztán egy vasárnap este kézen fogott, és lesétáltunk a városba, ahol az Ugocsa mozi új filmet hirdetett.
A Gül babát láttuk, az Ugocsának kinyílt a teteje a vetítés alatt, bámulhattam a csillagos eget. Arra a filmre azonban ma is jól emlékszem. Volt egy nagy vihar a végén, és Gül baba rózsafáit gyökerestől kitépte a szél. Meg volt egy nóta is, amit Sárdy János énekelt. „Ott túl a rácson egy más világ van.” Álmomban néha még ma is eléneklem.
A várost akkor már bombázták a szövetségesek. Ez a „más világ” is hamarosan megérkezett. Bejöttek az oroszok, a házunk találatot kapott. És nekem nem volt már apám. Magányosan jártam végig az úgynevezett boldog békeéveket.
Az Ugocsa mozi akkor már nem hirdetett játékfilmeket. Nem álltam már meg a Rigó Jancsi előtt, ahol apa nagy tálcán hozatta ki a krémeseket. Hol volt már Gül baba! Egy kis artistalány járt a fejemben, aki a híradók utáni tízperces szünetben ott forgott, táncolt a vetítővászon alatt.
Az úgy volt, hogy amikor betiltották a magáncirkuszokat, munka nélkül maradtak az artisták, a bohócok. A cirkuszosok.
Nem láttam őt ott többé, nem mondhattam meg neki, hogy hozzá írtam az első szerelmes versemet. Pedig nem sokkal később, az emlékeim bizonytalanok, volt még egy gyors találkozásunk. A Gerlóczy utcai tánciskolában, Mimi néninél. De akármennyire igyekszem, nem tudom felidézni ezeket az idestova fél évszázados emlékeket.
Táncoltunk volna? Hazakísértem őt, a Kálvin térről, a Baross utca torkolatában indult velünk az egykocsis, külvárosi villamos. Valahol túl Kőbányán, a végállomáson, szikár öregasszony várta a lányt, a lábainál nagy, fehér kutya.
Hogy ő volt-e? Ma már ezt sem tudom biztosan. Ismét sokáig nem láttuk egymást. Csak arra emlékszem, hogy fogjuk egymás kezét. Nem beszélünk. Ülünk az üres éjszakai járaton. Mintha még azt mondta volna:
– Ne szállj le! Itt megverik, aki hazakíséri a lányokat!
Ami biztos: hiába lestem őt a Baross utca torkolatában. Hogy miért ilyen fájdalmas ez az egyszeri emlék? Talán, mert folytatása van.
A jövendőbeli jegykezelőknek – a klajziknak – a Fővárosi Autóbuszüzem tanfolyamot hirdetett. Ott találtam meg ismét a kis artistalányt.
Bemondta a nevét, és én is eldadogtam a nevem. Úgy ültünk egymás mellett, mint annak idején, azon az éjjeli villamoson.
Négy hétig tartott a tanfolyam. Rémlik, hogy a többi tanonc mind rajtunk mulatott. Vasárnap kirándulni jártunk. A lány nem ismerte a budai hegyeket. Kecses kis fruska volt, egy szavára még ma is jól emlékszem:
– Arról ne is álmodozzál! – mondta, amikor elkalandozott a kezem a szoknyácskája alatt.
Aztán hirtelen mindennek vége lett. Engem a budai garázsba helyeztek, őt a pestibe. Amikor egy éjjel, szolgálat után érte mentem, egy asztalra borulva zokogott. Számolni nem tanult meg abban a külvárosi iskolában. Hiánya volt minden este, napról napra veszedelmesebb.
– Felmondanak! – sírta. – Most mi lesz velem?!
Hallgattunk. Sűrűsödött körülöttünk a csípős izzadságszag, a hideg, tétova csend.
Hogy mi lett Mayer 23-mal (ez volt a buszos neve), nem tudom. Nehéz idők voltak. De magára hagyni őt talán mégsem lett volna szabad. Én azonban összeszorítottam a szám, és lyukasztottam tovább a jegyeket. Az én világomban, valamelyik budai hegyi járaton.
Mindezt mintha már megírtam volna egyszer. De ki az, aki fél évszázad után ugyanúgy látná a dolgokat…
Mert közben megint csak múltak az évek. Kivándoroltam, Galliában tanultam meg, amit az óhaza megtagadott. Az Újvilágban dolgoztam, családom volt, idegen asszonyom és egy fészekalja gyerek.
Aztán egy nap cirkuszba vittem őket. És ott történt az itt következő hihetetlen eset. A két Mayer – így hirdették őt a nagy, színes plakátokon. Emlékszem, lépegettünk lefelé a grádicson, mellettem a három gyerek. Ő, Márti, a kanyarban állt. Némán néztük egymást. Hosszú, végtelen pillanat.
Aztán az amerikai cirkusz továbbutazott, én pedig megint csak, mint már annyiszor, megpróbáltam megírni ezt a történetet. Hogyan történhetett, hogy évről évre megállt előttem ez a lány. Ez a szánalmas, szerencsétlen szerelem.
Pedig még ez sem az utolsó találkozásunk volt. Elváltam, nyugdíjaztak, visszatelepültem az óhazába. És akkor, ott, a Kerepesi temetőben! A Gazsi temetésén történt a dolog.
Ez a rokon fiú kaszkadőr lett, ezt választotta, amikor én az autóbuszüzemet. A temetésén pedig a régi, úri rokonság körül ott álltak munkatársai: törpék, akrobaták, irodalmárok. Akik csak megmaradtak a vándorcirkuszok életéből.
Ők kísérték ki a sírhoz Gazsit. Mert én valahol a ravatalozó mögött lemaradtam. Nem volt erőm öregen viszontlátni a lányt, aki végigkísérte az életemet.
Így történt. Szebben, jobban megírni még most se tudom. Mayer Márti számomra most is a régi. Hajnali álom ebben a kórházi szobában, ahol lakom.
Ott túl a rácson! Az Ugocsában megnyílik a tető. Hajnalodik, bámulom a hideg csillagokat. Ő pedig, Márti, soha nem fogja megtudni, hogy egy talán sosem volt ősrégi világban hozzá írtam az első szerelmes versemet.
Vissza a tetejére