Zuhany

Ribizlimnek

aludni megyek, amíg a fürdő
súlyos páragömbjei a testét
halkan elfedik, és a kádban
a zuhanyrózsa ráejti szirmait,
a pórusok közt tömődik el a
lélek, énekel a kád víz, mint
homérosz-kori szőke szirén,
lassú biztonsággal a tükör
fehér habja mozdulatait bevonja.
a víz mondatait szeretné – mint a
szerelmet – megfejteni, a szappant
szerelmünkbe oldja. Ő a gyönyör,
de én csak Valikának hívom. zárójel
a testét összetartó esti vízcsepp.

Összegzés

egyszerűen, nem monológba sűríteni
mindent, nyelvi szempontból elég közel
állok ahhoz, hogy kellő magabiztossággal
értékítéletet alkossak magamról,
megtegyem a szükséges intézkedéseket,
estefelé a félhold utcai sétát.
a 77-es troli áramszedői kísérnek,
igazítanak el. a házfalak közt imbolygó

úttól kivilágosodik a bőröm, a vonalak
összegabalyodnak a tenyeremben, leolvasom
az évszak vonalkódját, Valika arcáról a
reggelt, a tükrön a teagőz idejét.

Ennyi volt. kár

magamban bíztam eleitől fogva –
a sarki közértig, oda-vissza,
a séta nem hosszú, mindenesetre
nem hosszabb, mintha, december vége.
ha féltem is, odáig elsétáltam.
bementem, a polcok között álltam.
meg is fizettem, amit kellett,
szalámit, hozzá a teafiltert.
vettem friss sajtot, kenyeret és még
nem tudom, mit, kissé értelmét
vesztette a nap, hétköznapiságom
legyengít. ha lehet, visszaváltom,
mint elhasznált üveget a boltban.
a sorok között úgy imbolyogtam,
mint a ráadás-fény. mindegy. a leltár
elkészült a napról. ennyi volt. kár.