Gemza Péter

2007/2 - Utolsó tájkép

Utolsó tájkép

„Megadom magam a lázálmoknak,
de csak hogy új törvényeket találjak.”

(Antonin Artaud)

A legfontosabb a tájban az idő. A táj nem érthető a benne töltött idő nélkül. A láthatatlan fontos vonalak csak akkor tudnak érzékelhetővé válni, ha belülről, a tájon belülről nézzük. Nem is nézés ez, hanem szemlélődés. Belülről meg csak akkor tudunk nézni valamit, ha befogad, ha eggyé válunk vele. Ehhez pedig idő kell, sok idő. Akkor kezdjük a véletlen vonalak rendszerét megsejteni.

A fejnek el kell tűnnie, fel kell oldódnia a tájban, hogy a test és főleg a szív érzékelhessen.

A táj a rend és káosz határán fejlődik – egyikből a másikba folyva. Ezt kell rögzíteni, az utolsó tájképet, ahol katasztrófák nélkül az egyensúly képes újra és újra a teremtest megismételni.

„Az élet akkor kezdődik, mikor nem tudjuk, mi lesz.” A hangok véletlen visszacsapódása. Selyemszálon szaladnak a cintányérig, majd a selyemszál elszakad.

Az első mozdulat az elengedés. A lemondás. Az alkotásról való lemondás. Ez az alkotás paradoxona. Lemondok róla, és megszületik.

Felemel egy gombot, aprólékosan megnézi, elhelyezi a térben, és útjára engedi. Az első törvény a gravitáció. Majd egy másik és egy másik, míg a véletlen egyszerre renddé válik a kezében. „És a kristály örvénylik.”

A fej közepén egy piros orr, egy mámoros piros orr. Kedvem szerint élem át a mámort. Nincs szükségem másra, csak az akaratomra, hogy mámorban legyek. Ez a természetem. Az alkotás a hatalom akarása nélkül; csak a mámor, csak a káosz.

Csak ott születhet új rend. Csak egy bolond képes lemondani, egy bohóc. Ő mondhatja el az igazat.

De miért hegyes? Madár? Vagy mert nem ugyanolyan akar lenni? Vagy mert a csőr egy pontban végződik? Egy pontban, ami végtelenül kicsi, de a kezdete minden vonalnak: legyen az látható vagy láthatatlan?

A vonal elkezd élni a háta mögött. A háta mögött egy fekete táblán láthatatlan erővonalak ráncigáljak a kezet. Csak háttal rajzol, nem kell, hogy lássa. Aztán a hangok elmossák, és élettelenek lesznek, a véletlen szülöttei. Csak egy bolond firkái így összevissza. Csak az, aki a szél és a levelek mozgását követi. Csak az, aki az eső folyását és a föld tapadását és a tűz ugrándozását követi. Csak az firkál így összevissza. Egyedül áll a tájban, és próbálja szétrombolni a látóhatárt, hogy messzebb láthasson. De ki akar ma messzebb látni, hogy magára vegye a világ súlyát? Csak egy bolond.

A súly rajzolta, az elengedett festék.

Nem a vér folyt ki, csak súrolta a létezés határát, és az hagyott ilyen foltot rajta, a megérintett létezés. Hozzásimult, hozzádörzsölődött a lehetetlenhez, az hagyott ilyen foltot rajta. Hasonlít egy kicsit ahhoz, mintha a szíve vérezne.

A tér láthatatlan felületeit érzékeltetni. A láthatatlan felületeket! A gesztust nem érted, mert a káoszt látod. Van elég időd? A véletlent és láthatatlant nem csak szűklátókörűségből nevezzük így? Talán ha van időd és szemed és füled, meghallod, és meglátod a rendet. Egyszer csak megjelenik benned, és kirajzolhatod, és akinek van szeme rá, az látni fogja.

A fej végre feloldódott, és az arc ismét előtűnhet. A maszk mint az érzelmeken túli létezés. Két egyforma arc az érzelmeken túl. Hangból készült köldökzsinór köti össze őket. A köldökzsinór pulzálása élteti mind a kettőt, az anyaföld adja a ritmust, és az ikrek továbbítják az ég fele.

A korbács rajzolta ritmus a fekete táblán, ritmusszilánkot hasít belőle. Oltár, ahonnan megfigyelhető a táj.

A búgócsiga pörög, örvénylik. Addig marad függőleges, míg valaki virraszt mellette.

Vissza a tetejére