és amit majd a vers
(Orbán Ottó emlékére)
Végeredményben mással, mint közhelyekkel,
nem fejezhetjük ki magunkat.
Így én, mint e szöveg végzetes lakója, kijelentem:
szarok az irodalomra.
És amit kimutat majd a versanalízis, a vegyen-be-
ebből-naponta-hármat ars poeticája,
hogy önmagát neveli, aki ír. A költészet
ott lebeg a magánügy-galaxison túl,
az általánosság-szarkupac felett.
A boldogság választható nyűg, kényelmetlen
cipő, szorító szíj, kinőtt télikabát,
de a tisztálkodó ember meztelensége a boldogtalanság.
A fel nem fogott, de teljesebb teljesség,
a test valódibb bőre.
Otthona pedig az utazás, a bizonytalan hollét,
az egészen hétköznapi devianciakultusz:
inkább tükröződjem a szétpattanó szappan-
buborék felszínén, mintsem beletörődjek
a lehetetlenbe: tudom, hogy jó vagyok,
de bizonyítani nem tudom.
Vissza a tetejére