Te, ki vagy, mert a rettegő lélek által megteremtettél, s mégsem létezel, mert értelem el nem érhet, ügyelj most a szóra. Nincs hozzá térdem, hogy térdepeljek előtted. Emlékeim vannak csupán, vedd azokat magadhoz, ha kellenek.

Jött szegény Tüti, jött buzgón a templomba be. Fel nem fogta ésszel, hová teszi lótrágyától iszamós csizmáját, mert észt nem osztottak neki, mikor sorban állni lehetett eme adományért. Buta vigyor ült Tüti borostás képén, negyven, homályban töltött esztendő víg együgyűségének ragyogásaként. Minden istenes vénasszonynak szépen biccentett, gyűrt kalapját hasához szorítva, mert látta, így szokás. Üdvözölte a férfiakat is, a bús, komoly, mogorva parasztokat, akik hétköznap a föld, most meg a templom miatt keltek korán. Szép pálinkaillat lengte körül mindet, de épp csak annyi, hogy el ne aludjanak majd a prédikáció alatt. A gyermekeket azonban Tüti sem szóval, sem fővel nem üdvözölte, mert azok ellenségei voltak neki. Túl gyakran, túl kegyetlenül gúnyolták szegény falu bolondját, semhogy bizalommal, szeretettel tudott volna az apró népségre tekinteni.

A templom hűs volt, csendes, kongóan üres, még akkor is, mikor emberekkel telt. A pap felment a szószékre, beszélt, mélázott, dörgött, halkult és harsogott, amint azt kell, a Te nevedben. Mondott jót, mondott rosszat, s volt, aki hallgatta, mások észkereke meg a holnap baján csikorgott.

Tüti állt a nagy ajtóban szépen, épp a küszöb belső felén. Figyelt. Nem tudta, mire, de érezte belül: a templomban figyelni kell, mert bármikor megtörténhet a csoda. Így nem vette, nem vehette észre az unatkozó suhancot, aki gonosz vigyorral a végigszívott cigarettát hopp, ügyesen Tüti csizmájának bő szárába dobta. Izgett csak elébb szegény bolond, mordult mérgesen, de az előtte állók rája pisszegtek. A parázs azonban dolgozott, a borostás, nyűtt arc pedig szürkült, majd veresbe váltott, s mikor már nem bírta tovább, a száj kínjában felüvöltött:

– Tüti! A rohadásba’ mán, hát nagyon tüti! – ezzel kirohant az istenes helyről, rúgta le a csizmát, hágott a közeli itatóba. A templom népe meg nézte, s röhögött, papjával egyetemben, a falu bolondjának kínján. Ekkor lett Tütiből Tüti, kinek lábát igen sütötte a felebaráti szeretet bizonyítéka.

Te, kinek nincs füle, hallgasd meg ezt is:

Dúsan forgalmas, rendszerváltozás pottyantotta néger katonák, konzumhölgyek, brókerek és arabus seftelők által pettyezett Váci utcán ballagott a nő. Egyszerű kabátjába tavaszi napsugár bújt, prémes nyakszegélyét borzolta a házak közti léghuzat, cipője az ékszerbolt elé kopogtatta lépteit. Állt ott, nézte a brilleket, azok meg vissza rá kacéran. A nő ekkor, mintha értené a csábítást, feljebb emelte kissé a kezében hordott holmit. Nejlonzacskó, avagy reklámszatyor volt az. Gyűrött és erősen megkopott, sarkán likkal, bár eredetileg tartós holminak készült.

A brillek ijedtükben meghőköltek bársonyos tartóikban. A nő egyébként jól öltözött, derűs is, betegség sem soványítja arcát. Csak az a zacskó… Abban valamik vannak, méghozzá sokan, egymásra préselődve, mint kemény papírlapok.

– Az úgy volt… – súgta a nő a remegő brilleknek –, hogy negyven éven át éltünk kettesben a férjemmel. Ő jól menő ügyvéd itt, az édes Budapesten, én meg háztartásbeli. Aztán egyik reggel elmentem vásárolni, s mire a cekkerekkel kertes házunkhoz értem, két bőröndöm a kertkapu előtt várt. Egyiken levél, melyből megtudtam, hogy sem az aszpikos lazac, mit vacsorára vettem, sem én magam nem kellek már. Benéztem könnytől hunyorogva a kerítésen át, s láttam épp, hogy az én uram szőke titkárnője libben el a hálószobám ablakában, kerekded popsiján pongyola. Hát, így… Most átmenetileg hajléktalanszállón lakom, kedves cigány asszony, kit kivert a férje, a szobatársam. A ruháim még jók, vigyázok rájuk, hisz más nem maradt. Csak még ezek itt, a szatyorban! Fényképek, miken a férjem meg én vagyunk láthatóak a Niagaránál, Londonban, meg a Hortobágyon. Autó, lakás övé maradt: ügyvéd, hát értette, miként kell ezt kifundálni. De a képek megmaradtak! Azokat viszem magammal mindenhova.

S vitte, a brillek nem tartották vissza. Csak remélem, hogy az arcát megjegyezték a nőnek, és ha a férj gyűrűt venne közülük annak a titkárnőnek, hát az aranykarika kegyetlen-csodásan húsba vág majd.

Te, kinek nincs szeme, ezt még nézd meg:

A papa villamosra, buszra nem száll, mert irgalmatlan büdösség lengi őt körbe, s ezt tudja jól. A kosznak embertesten bizonyos idő után kesernyés, szemet csípő, gyomorba öklöző ájerja leszen, mi semmivel sem összetéveszthető. A papával ez jár, része már neki, lemosni tán nem is lehetne. Sok év kemény kukázás eredménye az ilyen bűz. Megdolgozott hát érte, s olykor hasznos is: a kutyák nem harapják, kopasz legények nem ütik, hátha fertőz.

Hajnalban járja a papa a rá eső utcákat, túr a konténerekbe, ujjatlan kesztyűje kezének egyetlen őre. Morog, csettintget, beszél a szeméttel, rajta keresztül adva hálát annak, aki kidobta, jóltartva így az öreget. Örül a fél rúd, már gyanús parizernek, az elunt likőrnek és kőkemény szaloncukornak, melyen kiütött a csoki fehérje. Bár foga nincs, azért majdcsak elolvad minden étek, bármiből is akar holnapra erőt nyámnyogni az öreg.

Egyik reggel aztán cukorspárgával átkötött könyvcsomagot talált a tata. Vette fel a kuka mellől, kesztyűs kezével simítva le róla a port. Szép versek teljes sorozata, költők apró fényképeivel nyomott borító, s bár „kukázott”, de hibátlan mind. Az öreg hóna alá csapta a szerzeményt. Mégis könyvek, szók vannak benne!

Három órával később aztán a papa megéhezett, s mivel betűvel jóllakni nem lehet, eladta a szép verseket kétszáz forintért. A vevő örült a szerzeménynek, meg annak, hogy könyvet menthet ilyen olcsón, de gyanakodott, hogy italra párolog a pénze. A papa nem esküdözött, csak fogta a forintot, el-, majd hamarost visszaballagott, s mutatta a fehér zacskót. Annak alján két kifli, sajt és tej gubbasztott, várva, hogy reggelije legyen a vén kukásnak.

A vevő érezte: megszorul a gyomra, majd a torka is.

– Nem akartam én leckéztetni, öreg – mondta. – Köszönöm inkább a szép verseket!

Az öreg biccentett, és büszkén arra, hogy megvédte becsületét, elslattyogott.

Te, kinek nincs szája, hogy feleljen, most inkább hallgass, és tedd polcodra fel e sorsokat, nézegetve őket naponta jól. Míg hozzájuk hasonlók szenvednek közöttünk, s Te tűröd némán, ködbe vesző, „magasabb célokról” motyogtatva földi helytartóidat, addig ne várd, hogy ima köszönje néked a Teremtést. Majd, ha legalább kisujjad rezzented értük…

Majd akkor, talán… Akkor igen, de addig csendben légy!