Böszörményi Gyula

2017/4 - A halottlátó2017/2 - Láttam egyszer...2015/3 - Kék dereng2014/4 - Sírjuk felett száz virág2013/4 - Valaki2013/2 - Pöttyös2011/3 - Ima2007/4 - Mikulásváró2007/4 - Homályzóna

Pöttyös

 

Van rólam egy fénykép a családi archívumban. Rajta én és egy élénkpiros alapon fehér pöttyös gumilabda: az Ördög találmánya. Ezt négyévesen oly biztosan tudom, mint azt, hogy lisztillatú (anyai) nagyanyám sírni fut be a nyári konyhába, ahányszor csak rám pillant. Vagy azt, hogy gépolajszagú (apai) nagyanyám a legkevésbé sem érti, miért kellene engem folyton ölbe venni, és ringató pityergéssel sajnálatba burkolni.

Az utóbbit én sem értem. Igaz, már csak halványan emlékszem rá, hogy eredeti tervem szerint vissza akartam magam csempészni anyám hasába, mert a lépcsőről való hosszú és látványos bukfencem után többé nem tudtam talpra állni. Ez a kép már az után készült, hogy pecsétes zárójelentést kaptam életfogytig tartó járásképtelenségemről.

Nem is volt ezzel semmi baj – a száraz tények feldolgozhatóbbak, mint a bizonytalanság –, míg kezembe nem adták az Ördög pöttyös labdáját.

A pöttyöst ugyanis gurítani kell, méghozzá embertől emberig. Interaktív holmi tehát, ami kapcsolatokat teremt, s mint ilyen, rendkívül hasznos. Gurítottam hát, egy helyben ülve, nagyterpeszben, vigyorogva, gyerekhez méltón.

Első játszótársam az apám lett, aki átadta a pöttyöst mint ajándékot. Két tenyeremmel meglapogattam a tapadós, csillogó felületet, röhögtem egy hatalmasat a világba, majd hajrá: kezemmel passzoltam vissza apámnak a lasztit. Ő erre rábólintott, és a szája sarka a füle felé indult, de láttam, hogy az öröme nem őszinte. Máskor sima homlokán három vízszintes, mély árok jelent meg, tekintetében pedig kút mélyén szürkéllő keserűség ült.

Az első labdagurításából tudtam, hogy apám el fog hagyni minket.

Ezután anyám, az a csodálatosan csinos, tupírfrizurás, kiskosztümös fiatalasszony guggolt le, hogy a soron következő labdagurításomat fogadja. A két tenyerével tapsolt, valamit motyogott is, mire a háttérben állók édesen nevettek. Én gyanakodva simítottam a pöttyöst. Ujjaimnak már nem volt olyan kellemes a gumi érintése, mint első alkalommal. Mintha a laszti valahogy ragacsossá vált volna az apámból sugárzó keserűségtől. Azért mégis ellöktem, görgettem az új játékot. Szédelegve fordultak föl-le a fehér pöttyök, hol a csúcsra érve, hol meg a földre gyűrődve, míg anyám utána nem nyúlt a tévútra perdülőnek. S akkor megláttam azt a két könnycseppet, amit ugyan igyekezett takarni, de azért én mégis...

Nem volt már kedvem a pöttyössel játszani. Torkomban éreztem a gumi maróan epés ízét. Csakhogy jött az én lisztillatú nagyanyám, terebélyességét semmibe véve, napsugaras jókedvet árasztva. Felvette a pöttyöst, ügyetlenül próbálta ujjhegyén pörgetni, tán mert látta rajtam: valami baj készülődik. A bűvésztrükk nem sikerült, a labda el akart szökni a kert hosszán, de nagyapa lusta cipője megálljt parancsolt neki. A barna pasztával simogatott, fényes vasalattal ellátott lábbeli apró pöccintéssel juttatta vissza a menekülni vágyó lasztit nagyinak, aki mindeközben fura, halk sikkantásokat hallatott. Vártam, hátha mégis valami vidám, valami biztató dolog sül ki az új játékból.

Nagyi puha tenyérrel gurította tárt lábaim közé a pöttyöst. A laszti megpattant egy fűcsomón, s épp csak kicsit, de állon vágott. Nem fájt, inkább csak meglepett a dolog. Két tenyeremmel mint ellenséget szorítottam a fűre játékomat, majd a nagyanyámra néztem komolyan. Ő karjait nyújtotta, ujjai mind külön, eltérő ritmusban ki-be hajlottak, így kérve: gurítsam vissza neki.

Tekintetében tisztán olvasható volt a kérdés: „Vajon érti-e, mit akarunk tőle? Vajon a béna láb párosul-e kóros hülyeséggel?”

Nem gurítottam, csak ököllel ütöttem félre a pöttyöst. Elértették, tapsoltak. Keresztanyám következett, aki (merészebb lévén) kis ívben homlokomra dobta a lasztit. Hangosan püffenve pattant vissza a gumigolyó, azt a látszatot keltve, mintha fejelnék, pedig dehogy. Én már rég nem játszottam. Ahányszor mégis visszaadtam a pöttyöst, annyiszor olvastam ki fejükből legtitkosabb gondolataikat. Jött még két nagynéni, keresztapa, a szomszéd Pista bá…

„Szegény nyomorék gyerek, milyen kacska minden mozdulata!”

„Én az anyja helyében nem mutogatnám. Van az ilyeneknek intézet, ott a helyük.”

„A fiam, az nem játszhat vele! Még elkap tőle valami nyavalyát.”

„Hát így is tud verni az isten: gyerekünkön mutatkoznak meg a bűneink!”

Játszottam a rokonaimmal – labdáztunk.

Van rólam egy fénykép a családi archívumban. A nagyi kertjében, dúsan szürke, azaz fekete-fehér fűben ülök. Lábaim erőtlen terpeszben, közöttük majd’ akkora pöttyös laszti, ami már-már kitakar – és bőgök.

Vissza a tetejére