Böszörményi Gyula

2017/4 - A halottlátó2017/2 - Láttam egyszer...2015/3 - Kék dereng2014/4 - Sírjuk felett száz virág2013/4 - Valaki2013/2 - Pöttyös2011/3 - Ima2007/4 - Mikulásváró2007/4 - Homályzóna

Sírjuk felett száz virág

 

 

 

Az apró termetű, idős hölgy kék kiskosztümjében, ezüstősz hajával úgy hasított át a parkon, mint holmi füttyös kedvű kismadár az égen. Közben folyton mosolygott, bólogatott, figyelt, és köszönte a kedves fogadtatást, amiben részesült. Messziről utazott ide, a Tisza-parti kisvárosba, ahol korábban még sosem járt, s boldog volt, hogy mégis ily nagy szeretettel várták. Az üdvözlőket természetesen a kiállítás megálmodója, létrehozója vezette. Komoly, a helytörténeti kutatások iránt elkötelezett férfi, aki évek óta dolgozott ezen a… Hogy is mondják manapság? Projekten, igen, ez az! Tehát a férfi most igazán boldognak érezte magát, hogy rátalált a nénire, s ő elfogadta a meghívást.

Ráadásul az időjárás is kedvezett a megnyitónak. Békés, verőfényes vasárnap délután, épp csak annyi felhőgomollyal, hogy a kék ég ne legyen annyira egyhangú. A közösségi házban és környékén máris jelentős számban gyülekeztek az érdeklődők. Szolidan kiöltözött polgárok, idős nénik és bácsik, akik gyerekként élték át azt, amiről a kiállítás mesél, meg persze az ő fiaik, lányaik: csupa dolgos férfi és asszony, no és a gyerekek, akiket mindenképp el kellett hozni, elvégre egy ilyen eseményt látva érezhetnek rá igazán a közösség összetartásának és a múlt tiszteletének szépségére.

Aki jelen volt, úgy érezte, ez most végre rendben van. Valami megint a helyére kerül, és sok keserves, hazug esztendő után győz végre az igazság. A kiállítás ugyan csak helytörténeti eseményeket mutat be, melyek távolabbról, mondjuk a megyeközpontból, s főleg a fővárosból nézve pitinek tűnhetnek, de itt… Itt és nekünk ez igenis fontos, elvégre a nagymama, dédapa, a saját családunk múltjáról van szó.

A kiállítóterembe úgy negyvenen fértek be. A néninek, miként a helyből érkezett idősebb érdeklődőknek is, azonnal hoztak széket, hogy a megnyitóbeszéd alatt se kelljen ácsorogniuk. A néni helyet foglalt, s úgy tett, mint aki a szemüvegét igazgatja, pedig valójában máris meg volt hatva. Az imént, mikor a terembe lépett, tekintete nyomban a falon sorakozó tablókat vizslatta, és igen, szinte azonnal rá is talált az időtől megbarnult fotográfiára. Bár most még csak távolról nézte, az a fránya kis könnycsepp, az mégis kicsordult.

A kiállítás megálmodója idegesen toporgott az ajtóban. Örült, hogy ilyen sokan összegyűltek, s remélte, hogy minden simán fog menni. A kisvárosból érkezett barátok, a megidézett történelmi eseményt átélők és azok leszármazottai, valamint az érdeklődők beszélgetése szétbogozhatatlan szómorajjá állt össze. Sokan máris a tablókat, térképeket, dokumentumokat, fényképeket és tárgyakat nézegették, majd egymáshoz fordulva igyekezték kiegészíteni az ott láthatót saját vagy őseiktől hallott emlékeikkel.

Az idős hölgy türelmesen várt. Lánya a jobbján, veje a balján, kissé mögötte állt, mintha testőrködnének. Különös módon az arcuk is ezt fejezte ki: mosolytalanul, mereven, már-már gyanakvón szemlélték e számukra idegen kisváros sosem látott polgárait, akik most részben az ő mamájuk miatt gyűltek össze.

A szervező úgy érezte, itt az idő. Előbb csak megköszörülte a torkát, ám a beszélgetésbe merült érdeklődők erre még nem figyeltek fel. Ekkor valaki bekapcsolta a sarokba állított kazettás magnetofont. Tompán, visszhangos kongással kelt életre a dal. Mezei Mária énekelt, az isteni Mezei, Marlene Dietrich slágerét búgva, búsongva szét a nyomban elcsendesedő teremben: „Hol vannak a katonák? Sírjuk felett száz virág…”

A Tisza-parti kisvárost hetven évvel korábban ostrom alá vették a szovjet csapatok. Pontosabban először a néhány hete átállt románok érkeztek, akiket tömegesen hajtottak át a folyón a hátuk mögött felállított orosz géppuskás komisszárok, hogy aztán mind odavesszenek. A magyarok kitartottak, visszaverték az első, a második, a harmadik rohamot is. „Hősök voltak!” – hangzik el a megnyitóbeszédben, a jelenlévők pedig bólogatnak.

A messziről jött néninek muszáj elővennie a zsebkendőjét. Az idősebbek közül mások is így tesznek, kivéve a férfiakat, akiknek arcán dacos düh, harcias elszántság terül szét. Csúztól göbös ujjak szorítják a sétabotok fejét. Ha visszamehetnének az időben, akkor ők is, igen, akkor megmutatnák…

Persze nem mehetnek. Hiába is mennének, hisz ők hetven éve még csak gyerekek voltak. A gonosz ellenséggel szembeni gyűlöletük azonban nagyon is jelen idejű. Ha volna itt egy puska… Ha most erre tévedne egy ruszki…

A megnyitó érdekes, informatív, valóban profi munka. Napról napra, percről percre ismerhetjük meg az ostrom történéseit, a szemben álló csapatok parancsnokait, létszámát, felfegyverzettségét. A kiállítás létrehozója nem történész, mégis tudományos színvonalon, tökéletes profizmussal kutatott, és adta közre, amit talált. Benne nincs harag, sem elfogultság. Őt valóban a múlt tényei érdeklik, az indulatoknak itt semmi keresnivalójuk. Hősöknek mondja a várost védő, egyszerű sorkatonákat, akiket az ország más-más pontján soroztak be, s aztán úgy alakult, hogy ennek a városkának a védelmében estek el. Nincs szó igazságos és igazságtalan háborús célokról, sem arról, hogy melyik oldalnak volt igaza. Hős az, aki a rá bízott feladatot, ha mégoly reménytelen is, végrehajtja. Vagy mégsem? Néhány arcon ideges rángás fut át, ahányszor csak elhangzik a szó: hős. Nekik eszükbe jut a városka könyvtára, mely egykor zsinagóga volt, s falán a tábla: férfiak, nők, lányok, fiúk, kisgyerekek nevei – őket néhány hónappal korábban ugyanolyan egyenruhába bújt katonák vitték a vasútállomásra, mint amilyen egyenruhát a későbbi hősök viseltek. Persze nem ugyanazok a katonák, de ez csak parancs kérdése volt: ha őket vezénylik ide, ők is segédkeztek volna a „végső megoldásban”.

A kiállítás megnyitója nem erről szól. Ilyen gondolatok csupán néhány jelenlévő fejében motoszkálnak, s ők is próbálnak megszabadulni tőlük. Elvégre süt a nap, vasárnap délután van, és az egyik hajdani hős lánya eljött közéjük. Ez jó, szép, nemes. Minden egyéb csupán ostoba moralizálás.

A megnyitó után a néni kér szót. Feláll, szoknyáját lesimítja. Apró, kék madár, aki megrebben a felé forduló tekintetektől. Halkan, akadozva kezd beszélni az ő papájáról, aki ennek a városkának a védelme során kapott fejlövést. Nem halt meg azonnal; egy helyi asszony még napokig ápolta, míg aztán mégis elbúcsúzott e siralomvölgytől. A néni szépen beszél. Érzi a felé áradó együttérzést, a szeretetet és megértést. A hangja egyre bátrabb, erősebb, s mikor a falon látható fényképre mutat, szinte már szárnyal.

–  A mi papánk szakács volt. Nagyon jó szakács, bármit meg tudott főzni.

Látjuk az egyenruhás férfit, arcán derűs mosoly. Senki nem kételkedik benne, hogy jó ember volt, aki remekül főzött, és hősként halt meg. A néni elénekel egy régi, szép magyar népdalt. Azután tovább beszél, és elmondja, milyen nehéz volt a családnak a háború után, mennyit szenvedtek a papa hiánya miatt, s hogy mégis küzdöttek, mert úgy érezték, a papa hősiességét az államnak is el kellett volna ismernie. Mikor aztán ma élő, aktív politikusok nevét kezdi sorolni, akikhez hiába fordultak, pedig csak egy kis hadiárvasági nyugdíjat szerettek volna kijárni, a hallgatóságon bizonytalan borzongás fut át. A néni mögött merev arccal strázsál lánya és veje.

S ekkor az aprócska néni, kinek a hangja immár acélkemény, így szól:

–  Mi nem kaptunk semmit a veszteségünkért, nem úgy, mint azok a büdös zsidók meg a cigányok!

Az idősebbek közül néhányan helyeslőn mormognak, bólogatnak, ám a többség megdermed. Zuhan a hőmérséklet, pedig odakinn tovább ragyog a nap, s a felhők sem kevésbé bodrosak. A kiállítás szervezője a cipője orrát nézi, ölében összefont ujjai elfehérednek.

Vissza a tetejére