Böszörményi Gyula

2017/4 - A halottlátó2017/2 - Láttam egyszer...2015/3 - Kék dereng2014/4 - Sírjuk felett száz virág2013/4 - Valaki2013/2 - Pöttyös2011/3 - Ima2007/4 - Mikulásváró2007/4 - Homályzóna

Láttam egyszer...

Béla nagyapámnak
 
…egy filmet: hapsi hevert az ágyán (zörgő vas), azután whiskyvel (félig) telt poharat tett a fűtőtestre, és elment a háborúba. Négy évvel később, mikor visszatért, levette onnan azt a poharat, és megitta azt a whiskyt. Vége. Nekem ez a magány. (Bocs, E. P.!)
A Szigeten persze mozi is van. Nagy, füves tér, egyik végében szobafalnál is hatalmasabb, feszített lepedő. A másikban (a másik végében, na!) emelvény, kicsi vászontetővel. Ott búg, zörög a projektor (szép ez a szó – projektor –, akárhogy is).
Amikor úgy érzem, túl sűrűn vagyunk (a Többiek meg én) a Szigeten… Amikor egymásba érünk, pedig csak sétálnánk sátortól sátorig… Szóval amikor a könyököm beleszúr egy lány lelkébe, nekem meg a hátamat böki egy férfi egója… Na, akkor beleülök a moziba.
Jó az, hogy sötét van. A fűben emberek hevernek, ott szemközt meg fénylények teszik az agyuk, két dimenzióban. Én a mozigép emelvényének közelében huppanok talajra. Nincs pattogatott kukorica (lehetne – nem vettem), de van sör (vettem).
Azután (azután? – mi után? –, relatív, mindegy) történt, hogy megneszeltem: valami más. Néztem a filmet, de csak egy film volt, semmi különös. Angol ősthriller (két lány biciklitúrán, át a tájon, míg az egyik el nem tűnik; meglesz később, a hullája legalább, egy elhagyatott lakókocsiban, ami egyéb halottaktól zsúfolt – hát valahogy így), tompa fekete-fehér minden a vásznon. Nekem meg jön, valahogy belém áll a déjà vu (a Mátrix hibája, ja). Lesem a fűben heverőket, a földből moziszékek sorai gyűrődnek előfele, hátukon pléhszám. Aki eddig szigetesen eldöglött, most széken ül, nyújtózik, de semmi meglepődés.
Falai is nőnek a mozinak, rajta piszkosfehér lámpabúrák, meg függönyös ajtó kétoldalt, hátul. Aki késik, ott surran be, görnyedten kérve elnézést, hogy ilyen béna madár; képtelen időben elindulni otthonról. Az elemlámpás anyó gyilkos hangulatú fegyőrként, fénypászmával mutogatva vezeti őt a székéhez. Még le kell hajtania az alig párnázott fapadost, ami kín és keserv, mert recseg, nyiszorog, koppan.
(Nemrég plázában néztem mozit: két sorral hátrébb csörgött egy mobil, a gazdája felvette, fesztelenül, hangosan! Beszélgetett két percig, majd közölte: „Különben moziban vagyok, úgyhogy leteszem.” Változnak ezek a mindenféle idők, ahogy a kedvük tartja.)
Látom én, hogy itt és most valamiféle anomália részese vagyok. Előbb még a Szigeten, a Sziget mozijában… és most is, de mégsem.
Plusz a vonzás, ami rángat kifelé az alám gyűrődött székből. A hátsó sorban ülök, jobbról-balról egy-egy pár igyekszik puha ajakkal elfogyasztani a társát. Lassan haladnak. Nekem meg a lelkembe akadt valami horgászzsinór, feszül, húz a székemből el. Engedem, felállok, megyek a projektor irányába, mert a zsinór arrafelé vonz.
A gépterem majdnem olyan magasan van, mint Isten trónusa. Nem! Éppen olyan magasan van, csak kissé balra tőle, igen. Vasajtaján kopott matrica közli, hogy „Dohányozni tilos!” – odabenn pászmás felhőkben áll a füst. A fehérre meszelt falakon foszló szélű filmplakátok. A Belmondo, a Delon, a Bergman (Ingrid)… Casablancában fehérlik a köd.
Finom gépolajszag. Illat ez! A vetítőgép nagy, mint az érdek nélküli szeretet, és tiszta, mint a bukott angyal tekintete Berlinben. Páncélozott fémszörny, zúg és hörög, apró ablakon át fényt lehel át a nézők feje fölött. Béla nagyapa mellette ül, szájsarkában cigi, két kezében lepedőnyi újság. „A mozigépész magányossága” – jut eszembe, mert igaz.
– Jó estét, nagyapa! – mondom. Felnéz, át a szemüveglencse fölött, mert az csak olvasáshoz jó; engem pedig nem olvasni akar.
– Unokagyerek! – állapítja meg kilétemet, majd mindjárt csavarhúzóhegyesen bök a tekintete: – Csukd be az ajtót! Kimegy a füst, pedig tilos.
Becsukom, de lassan, mert óvni kell a filmnézők szórakozását.
– No? – így Béla nagyapa, és az asztalra (van az is) teszi az újságot, ami nem zörög (mintha tudná: nem szabad). – Rég jártál idefenn.
– Nem lehetett – vonom a vállam félszegen. – Maga meghalt, én meg…
– Elfoglalt vagy – biccent, de a szemüvegét az istennek se venné le, csak néz fölötte hegyesen. – Megnőttél. Már nem ülhetsz a térdemre, hogy kiláss a kukucson.
Kukucs. Ablak, amin a gépész is nézheti a filmet. Meg a sötétbe borult nézőteret, a székekben álmodó közönséget. Körbejárom a géptermet, nézem a plakátokat, a tekercsek fémdobozait meg a nagyapámat.
– Mi van magával, nagyapa? – kérdem tőle. Hirtelen fogalmam sincs, nem kéne-e inkább tegeznem őt? Ez rossz, ez bizonytalanság.
– Úgy érted, mióta meghaltam?
Mosoly az ott, az arcán?
– Mióta meghalt – bólintok.
– Hát mit mondjak… – az asztalon heverő holmik (bicska, zsírpapírban parizer, morzsák, olajozó, még morzsák, vetítési eseményfüzet… őrület) között téblábolnak az ujjai.
– Leginkább nincsen velem semmi sem. Nyugszom békében, ahogy kell. Néha meg kijövök ide, a Szigetre, vetíteni.
Leülök az asztal sarkára, és lopva kilesek a kukucson. A vásznon nőt fojtogat a rendőr; nő kapálózik. Nem szereti, hogy fojtogatják. A széksorok halkan recsegnek, ha valaki mocorog bennük. Ettől emlékem támad, nevetnem kell.
– Nem tudják, mi? – bökök állal lefelé.
– Hogy tele a kárpit bolhákkal? – ért a nagyapám, és velem röhincsél. – Tudják azt, de szeretik a mozit. Néhány csípés belefér.
– Maga a híradókat szerette nagyon! – azt hiszem, most kezd csillogni a szemem. –Mindig elmesélte, milyen csudák vannak a világban.
– A delfinek! Az jó volt, ha delfineket mutattak a híradóban.
– Maga nagyon szerette volna a mai természetfilmeket – csendesülök.
– Mielőtt lettek, én meghaltam – emlékeztet a nagyapám. Aztán rövid csend.
Boltos volt. Kereskedő, míg el nem államosították az üzletet. Azután lett a falu mozigépésze.
Béla nagyapa most a cipőit nézi, keresztül a szemüvegén, mintha ki akarná őket olvasni. Hirtelen leguggolok elé, hogy felnézhessek rá. Megy ez: mindig is fölnéztem rá.
– Az a szar… – kezdem, de bennakad, mert kapok tőle egy „ne beszélj parasztmód!” pillantást. – Az a rossz, hogy túl kicsi voltam. Jó lett volna sokat beszélgetni a Mindenről.
– No? – hökken, s derül a kedve.
– Hát… – bizonytalankodom. – Nőkről, boltosságról és bolttalanságról. Meg filmekről.
– Delfinekről!
– Delfinekről is, meg a „voltról, nincsről”. A verseiről!
– Megtaláltátok őket?
– Meg, a padláson – most szomorú vagyok. – Rongyos kis füzet, jól eldugva a láda aljába. A betűi… Hruscsovról meg a Rákosiról írt, hogy mekkora svindlerek, és… Olvastuk őket, aztán a nagyi elhányta valahova.
– Úgy a jó! – könnyebbül meg Béla nagyapa. – Csak dühös voltam a bolt miatt. Ki kellett írni magamból.
– Születhettem volna korábban is.
– Agyon is ütöttem volna az anyádat! Na! Tekercset kell cserélnem.
Az ajtóból még visszanézek, és érzem, hogy jó ez. Jó, hogy a Béla nagyapám kijár a Szigetre vetíteni. Még ha rég meg is halt már.

Vissza a tetejére