Minden ember zseninek születik, csak később lesz az a középszerű hülye, akinek mi felnőttként megismerjük. Illetve, ahogy mások megismernek bennünket.

Elképzelhető, mennyi munkába és nemesnek tetsző erőfeszítésbe kerül egy potenciálisan kiváló képességekkel megáldott emberi lényt lelkileg és agyilag lenullázni. Társadalmi intézményeknek, történelmi korokon átnyúló és a jelenhez folyamatosan alkalmazkodó agyfaló eszméknek, értékítéleteknek és az ezeket képviselő pedagógiai szerveződéseknek kell hatékonyan működniük, hogy velünk született tehetségünk csírájában elpusztuljon, és a fogyasztó rabszolgák tömegei tevékenyen és bamba mosollyal éljék le a nekik kiszabott időt.

A gyerekekről, az olvasásról és a gyerekeknek szánt irodalomról kívánok szólni. Ezért próbáltam fentebb mértéktartóan írni arról az emberi metamorfózisról, amely a képességekben gazdag gyerekeket bugyuta és öntudatlan felnőtté alakítja át.(1)

Mintegy háromszáz író-olvasó találkozón vettem részt az elmúlt két évben. Ezeken a találkozókon 10-15 ezer kisebb-nagyobb gyerekkel találkoztam. Nem ezeknek a találkozásoknak a tapasztalatai sugallták a fenti gondolatokat. Ezek az alkalmak csupán megerősítették sok évtizeddel ezelőtt kikristályosodott véleményemet a képességpusztító társadalomról, amelyet gyerekkorom óta ismerek és elszenvedek.

Sem a megadott terjedelem nem elég, de főleg időm, energiám és, valljuk be, kedvem sincs arra, hogy történelmi kitekintéssel elemezzem az elmúlt évszázadokat (évezredeket), s felsoroljam az embergyurmázó intézményi formák kialakulását, a képességfosztó ideológiai rendszerek kifejlesztését, a kifinomult kulturális lélekvesztés formáit. No, meg ismereteim is csekélyek, hogy adatok garmadájával részletesen alátámasszam a történelmi elemzéseket. Nem is dolgom. Tudósok dolga volna-lenne.

Én most itt elegendőnek tartom, ha csak felsorolok néhány jelenséget, tényt, ami állításaimat igazolja.

Kezdjük talán azzal (s már a tudományoskodás határán kóválygunk persze), hogy az ember elhülyítésének folyamata nem új keletű a társadalmak történetében. S miután nem új keletű, hanem évezredes, ezért némi törvényszerűséget sejthetünk mögötte. A törvényszerűséget, az elbutítás szükségességét a társadalmi közösségi együttélés kényszeríttette ki, hiszen képtelenség lett volna sugárzóan és sokoldalúan tehetséges emberekkel államot szervezni, s működtetni. Valakinek a vécét is ki kell pucolnia. Valakinek a kávét is meg kell főznie. Valakinek meg kell halnia a csatatéren az adott uralkodó osztályok idióta céljaiért. Államot, államrendszereket csupán rabszolgák tömegeivel lehetett s lehet fenntartani.(2) Rabszolgának nevezem mind a mai napig azokat, akik nem tehetségük természetes kibontakoztatásával találják meg hivatásukat, mesterségüket, hanem – esetleg éppen képességeik ellenében! – belekényszerülnek egy olyan képzésbe, amely (a társadalmilag éppen szükséges) munkaerővé szűkíti emberi teljességüket.

A múlttal mellesleg megbocsátóbb vagyok, mint a jelennel az emberi elbutítás tárgyában. A hagyományok irányította társadalmakban legalább a szülők és intézmények képviselte egységesebb értékítéletű nevelés (erkölcs) megnyugtatóbb és biztonságosabb kereteket adott a belülről irányított személyiségek kifejlődéséhez. Nem vitás, hogy a tradicionális társadalmak is elnyomorították a kiemelkedni kívánó személyiségeket, ezer példa van rá, de a népesség többségének biztonságot és nyugalmat adtak a munkavégzéshez és az élethez. Vallás, társadalmi hierarchia, mítoszok szervesülése a mindennapokban lassúbb, az emberi fejlődés ritmusához jobban illő változás, mind a szűkebb keretek között kibontakozó személyiséget erősítette, éltette.

(A múlt visszasírásáról természetesen szó nincs! Rabszolgatartás volt az is: megalázó, kifosztó. De nem volt mindenki a szétesés, a depresszió, a lelki zűrzavar, a jövőtlenség határán.)

Mára viharosan változó erkölcsi- és értékrendszerek, beláthatatlan és alig tervezhető jövő, fogyasztással elkábított embervadon váltotta fel az úgynevezett fejlett vagy fejlődő országokban a hagyományos társadalmakat.

A szülők óriási többsége a saját maga nevelését sem fejezte be, lelki-emberi problémái számosak, értékrendszere naponta változik, és így kell vállalnia, így vállalja az utódok felnevelését, tehetségük megőrzését, személyiségük kibontakoztatását. Egyetlen eszközük ebben a munkában a szeretet. De a szeretet a neveléshez nagyon kevés. Azzal még egy növényt sem lehet kivirágoztatni, nemhogy egy embert. A növényt is locsolni, trágyázni, tisztítani és gyomtalanítani kell. Szakértelem kell hozzá. Ami a gyerekvállaláshoz nem kell. Érdekes.

A gyerek ezután bekerül az iskolába, amely (ó, de szörnyen unalmas, annyiszor elmondtuk!) szintén nem a sokféle képesség és tehetség kibontakozását szolgálja elsősorban, hanem a „társadalomnak szükséges munkaerő” kiképzését. Ne is ejtsünk erről több bántó szót, mert minden tiszteletem a pedagógusoké irtózatosan nehéz, sziszifuszi munkájukért. Nem ők a vétkesek, ha a futószalagról jól beépíthető kockakövek gördülnek le. A kolbásztöltőből sohasem kerülhet ki Michelangelo Dávidja. Még olyan formájú kolbász sem. (Bocs a kis hülye abszurdért!)

Az emberi autonómiát, személyiséget, lelket sok sérelem éri a felnőtté válás folyamatában, amint arról eddig is írtam, vagy a leírtakból feltételezhető. Az egyetlen ősi öngyógyító erő (az ember természet adta túlélési képességén kívül) a művészet (a zenétől a filmig), s ezen belül is a történetmondás, az ének és az abból kifejlődő irodalom.

Talán különösnek hat, de az író-olvasó találkozókon nem a könyveimről beszélek elsősorban. Azokat a gyerekek vagy ismerik, vagy nem, s vagy szeretik, vagy nem. A jelenlévő diákok egy része valószínű nem csak az én könyveimet nem olvassa, de mást sem. Talán semmit. Úgyhogy a könyveim helyett szinte másról sem beszélek, mint arról, hogy az olvasás gyógyít, illetve az olvasás a képzelet, a fantázia legjobb fejlesztője, a személyiség, az elrejtett tudás és emlékezet kibontakoztatója.

Az olvasás gyógyító hatásával a művészetterápia foglalkozik. De nemigen foglalkozunk azzal, hogy az olvasás (s persze a művészetek mind) az úgynevezett egészséges ember gyógyulását is elősegítik. „Úgynevezett egészséges”, írom, mert nincs tökéletes egészség, csak egy folyamatos egyensúlykeresés a betegség és az egészség között. Nincs emberi lélek (se test), amelyben ne folyna örök harc nyugalom és nyugtalanság, béke és feszültség, öröm és fájdalom, betegség és egészség között. Az olvasás (és nem győzöm leírni: minden művészet) az egészség, az egyensúly, a gyógyulás erőit erősíti. Persze nem minden mű olvasása. Mindenkinek megvan a saját „irodalmi gyógyszere” (verse, regénye, színpadi műve stb.) csak meg kell keresnie, meg kell találnia.

Sajátos, hogy a művek valódi hatásáról nagyon keveset tudunk. Az agyban vagy a pszichében olvasás közben zajló folyamatokat szinte egyáltalán nem ismerjük. Miközben a gyógyszerek, az ételek, az italok hatását (vagy ahogy mondják: hatásmechanizmusát),(3) éveken át kutatják, s milliárdokat költve rá, ismerik is, különben nem engedélyeznék a fogyasztásukat, az irodalom hatásáról csak közhelyeket böfögünk fel. Még a művészetpszichológusok is inkább a „témáról, a téma hatásáról” beszélnek inkább, amikor a befogadásról ejtenek szót.

Természetesen az olvasás hatásáról én sem tudok többet, mint az ezzel foglalkozó szakemberek. Talán annyit se. Csak azt tudom, hogy a gyerekeknek meg kell mutatni az utat, amelyben feszültségekkel, szorongásokkal, rejtett fájdalmakkal, titkolt félelmekkel terhelt életük harmonikusabb lehet, ha megtalálják a számukra megfelelő olvasmányokat. Nekik még azt is elmondom, hogy amint a gyógyszerek esetében, az irodalomban (és minden más művészeti ágban, műfajban) van olyan mű, amely a fájdalmat csak csillapítja, de van olyan is, ami alapjaiban segít meggyógyulni.(4) Hogy kinek, melyik, mire jó, nincs ítész (irodalmi doktor), hogy eldöntse, mert, mint mondtam, kevés hozzá a tudásunk.

A gyerekeknek persze némileg egyszerűbben beszélek minderről. De ami talán néhány felnőttet meglephet: ők mindent értenek. Értik az olvasás gyógyító funkcióját. Értik a művek különböző emberekre gyakorolt más és más hatását. És még azt is értik, hogy mindenkinek joga van kiválasztani a saját magának való olvasmányt. Amely olvasmányt még akkor sem erőltethet másokra, ha ő „imádja” vagy ha netán ő az irodalomtanár. (Kivéve a kötelező olvasmányokat meg a gyevi bírót.)

Háromszáz találkozó tapasztalataira már nem lehet azt mondani, hogy bizonyára csupán egy-egy értelmesebb csapat, elitiskola közössége, vagy sokat olvasó közönség igazolta vissza, hogy megérti a mondandómat. A gyerekek (ahogy a felnőttek is) mindig megértik, amire nagy szükségük van, hogy megértsék.

Ugyanígy értik meg, hogy az olvasás a képzelet, a fantázia leghatékonyabb fejlesztője, a személyiség kibontakoztatója, megőrzője. Persze némi játékkal és érzékletes illusztrációval magyarázom a kijelentésemet, mert látom a tekintetükből, hogy ez a pecsenye angolosan, azaz félig nyersen és körítés meg saláta nélkül nem emészthető.

Bevezetésül mindig el kell mondanom, hogy annyi könyv van, ahány olvasó. Mert minden olvasó újraírja képzeletében az olvasott könyvet. S hogy az a könyv, amit ők olvasnak, néha alig hasonlít arra a könyvre, amit az író írt. Vagyis, amit az író képzelt a saját műve írása közben. El kell játszanom, hogy egy mondat egyes szavairól mennyire mást gondoltam, képzeltem én, mint amit ők gondolnak, képzelnek, amikor elolvassák ugyanazt a mondatot. S akkor pillanatok alatt megvilágosodik előttük, hogy egy-egy szóról a saját tapasztalataik, emlékeik, érzéseik, környezetük, a saját életük jut eszükbe, s nem az, amit én, úgymond, gondoltam. (S mikor a saját elképzeléseiket mondják egy-egy kifejezésről, én is odavethetném Arannyal, hogy: gondolta a fene!) Az asztal szóról egy másik asztal villan eléjük, a játék szóról egy másik játék jut eszükbe, s a sétál igéről egy másik fajta sétálás, mint amilyenre az író gondolt. Olvasás közben, a névelők kivételével, elejétől a végéig átírják a regényemet. S minden regényt. S miközben ez megtörténik, azaz a könyv olvassa őket, kiolvassa, ami bennük van, felhozza, ami rejtett, s ami nem, fejlődik a képzeletük, a fantáziájuk, a személyiségük.

Az olvasás ilyen módon munka, ahogy Rigó Béla is mondta. Szemben például bizonyos televíziós adások nézésével, ami – fájdalomcsillapításnak jó, azonban – nemhogy a képzeletet nem dolgoztatja, de beszűkíti, kifosztja, teletömi idegen képekkel, s felzabálja a saját világot.

Azt is fontosnak tartom a találkozókon elmondani, hogy ami dolgozik, az fejlődik, s ami nem dolgozik, az visszafejlődik. Aki olvas (tanul), annak fejlődik a fantáziája, no a kreativitása. Aki nem olvas, annak ugyanez visszafejlődik.

Tény: ezeknek a megállapításoknak a találkozókon jelen levő gyerekek egy része nem örül. Szemük elfelhősödik. Okát sejthetjük. S amikor még azt is hozzáteszem, hogy az iskolát éppen befejező 14 vagy 18 éves önmagánál sokkal butább lehet egy ember tíz vagy húsz év múlva, ha abbahagyja a tanulást, az olvasást, akkor a kísérő tanárok vagy felnőttek némelyike is komorabb lesz. Mondhatni: némi bosszúság sugárzik a tekintetükből. Meglehet, néhányan haragszanak is.

Nem kérek bocsánatot.

Az össztársadalmi elbutítással szembe lehet szállni, de nem lehet legyőzni. Szokás szerint azt majd a történelmi haladás győzi le, amikor a gépek mind nagyobb mértékben átveszik a rabszolgamunka elvégzését, s a munkaidő rövidül, a szabadidő nő – az emberi, nevelői beállítódás változik.

Ez persze nem jelenti azt, hogy szülők, pedagógusok, könyvtárosok, oktatási szakemberek és hivatalnokok, írók, gondolkodók ma nem tehetnek semmit. Kemény harcban megvívhatnak a bennük rejlő dogmatikussal, szolgalelkűvel, közönyössel vagy cinikussal, leszámolhatnak a téveszméikkel, és az örökölt vagy tanult kulturális vagy oktatási beidegződéseikkel.

Ez a legnagyobb küzdelem.

Tízszer nehezebb, mint másokat legyűrni.

Időnként én is ebbe pusztulok bele.

(1) Abban a hitben írom kis dolgozatomat, hogy az Eső című folyóiratot gyerekek nem olvassák. Nem mintha nem tudhatnák bedarálásuk történetét. Bár minél többen ismernék! A gond csupán az lenne, hogy ez a tudás megzavarhatná, sőt, mi több, megbetegíthetné őket. Pláne, ha néhányukat a felvilágosítás ellenállásra, harcra buzdítaná a fondorlatosan pusztító erők ellen. Ezek az erők jelenleg erősebbek, mint ők, s így a küzdők többsége összeroppanna, elpusztulna idő előtt. Ez ugyan emberileg-erkölcsileg felemelőbb, mint ami rájuk vár, de biológiailag végzetes, miután mindenkinek csak egy élet adatik.

(2) Avítt példa, érettségi tétel, de jól mutatják ezt a görögök, rómaiak, akik az átlagos népeknél, népességnél jobban ki tudták bontakoztatni egyéni képességeiket, alkotói-befogadói készségeiket, tehetségüket, mert rabszolgáik ezt lehetővé tette. (Érdekes, hogy még sosem hallottam szidni a görögöket a rabszolgatartás miatt. Annál többet dicsérni bölcsességüket, műveltségüket, kultúrájukat, színházukat, olimpiájukat, Szókratészüket stb.)

  (3) Hogy gyűlölte ezt a szót Berkes Erzsébet, a kiváló kritikus és irodalomtörténész! Mellesleg ebben nem volt igaza. Béke poraira!

  (4) Ilyenkor nem szégyellem kimondani, hogy bizonyos primitív könyvek vagy szappanoperák a fájdalomcsillapítás kitűnő gyógyszerei lehetnek. Tehát fogyasszák egészséggel!