Anya, kilencvenhat

Anyám aztán elfelejtett visszafelé
számolni, naptárt sem vett többet.
A kinőtt ruhákat egytől egyig odaadta
valakinek, akinek még szüksége lehetett
rájuk, csak egy pár cipő maradt, jelképnek.

Ezt te hordtad fiam, magyarázta.
„Ezt te hordtad, amikor még kék volt az ég,
amikor még épp, hogy csak, a lábadat, mint
kezdő egy billentyűt a zongorán, úgy tudtad
mozgatni.” Azóta itt lóg a kilincsen.

Kilencvenhat lehetett, téli ősz, november vége,
az ég szürke, mint az a pianínó, amin anyám tanult
meg játszani. Ő a harmadik emeleten, méhében
a húgommal. A klinikakertben vödrökbe szedték a diót.

Én apámmal a nappaliban, otthon. Elmesélte, hogy
anyám, mennyire finoman, mint két lepedő elcsúszása
egymáson, tudott játszani, és hogy két kis balettcipőt
tartogat a szekrényben.

Kilencvenhat lehetett, a levegő nyirkos, mint
két összeszorult test, anyám a harmadik emeleten.
Csak hat és félhónapos volt, sajnálom. A kertben tovább
szedték a diót.

A kinőtt ruhákat aztán egytől egyig odaadta
valakinek, akinek még szüksége lehetett rájuk,
csak egy pár cipő maradt. Az ég megszűnt kék lenni,
és eltűntek a dátumok.

A nappaliba aztán visszahozatta
a pianínót, azóta rendszeresen félreüti
a billenytűket.

Az aznapi

Aznap nem festetted ki magad,
csak egy fehér masnit kötöttél a hajadba.
Külön pakoltad az anyakönyveket,
külön az apád, az anyád családtagjait.
Elváltak, tizenkét éves lehettél,
akkor még a lapostányérok hűs koccanása
jelentette neked a csendet. Ma egészen más.

Ma hét éve. Súgtad aznap, amikor
nem festetted ki magad, mert tisztának akartál tűnni.

Emlékszem, fehér lett az ég.
Előtte két napig esett, a színes,
ahogy az elkésett felhajtások,
mind elmaradtak. Nekünk így lesz
a legjobb, magyaráztad, oldalra se nézve
a szekrény mögül.

Aztán szóltál, hogy fogjam meg az egyik kupacot,
és vigyem utánad, el akarod temetni,
az átsorolt neveket, évszámokat.

A régi lakásotok, a belvárosban, kétsaroknyira
volt a miénktől, néha még megállsz előtte, és
eszedbe jut, hogy akkor még fecskék is laktak a kapubejáróban,
akkor még színesre volt festve a szobád fala.

Aznap anyám az apjáról mesélt neked,
kilencéves volt, amikor meghalt.
Megfogtad a kezét, tányérok koccantak
össze mögöttetek, és a hajába kötötted a masnidat.

Otthon az aznapi újságban
olvastad, hogy leégett a társasház,
amiben akkor laktatok.

Kifestetted magad, és
az anyakönyveket visszatetted a polcra.