Többet keresztet a falba

Mert azokat az anyákat már rég eltemették,

mert azok az anyák már régen el lettek temetve.

Utána már, hogy ki ütött szöget a keresztbe,

ki vert éket, kinek lett csuklója, ujjbegye véres,

az mind a fiúk gondja már. Amikor, anyám, maga sírt,

és ölelte a rókabőrt, én nem kérdeztem, mi baja, nem

érdekelt, agyának kamráit mi marja. Sétáltam, és kerestem

nőt, akiben majd magát találom. Amikor, anyám,

maga nevetett, mint álom közben, ha nyugodt volt

a nap, nem öleltem hátát, nem szorítottam meszes

csigolyáját. Sétáltam, és kerestem nőt, akiben majd

magát találom. Amikor, anyám, maga közel volt a halálhoz,

én csak álltam és néztem, mint a nőt, akiben majd magát

találom. Keresztet vertem a falba, szöget a keresztbe,

szöget a falba, éket a húsba, anyám, a maga csuklója,

ujjbegye hiába lett véres. A nőben nem magát találom,

és hiába minden álom, maga óriás, mint rókabőr a hátán,

mint meszes csigolyája, mint a nap, amiben nem volt

semmi feltámadás. Mert azokat az anyákat már rég

eltemették, mert azok az anyák már régen el lettek temetve.

Utána már, hogy ki ütött szöget a keresztbe, ki vert éket,

kinek lett csuklója, ujjbegye véres, az mind a fiúk gondja már.

Amikor, anyám, eszembe jut, amikor, anyám, maga fiatal volt,

amikor, anyám, én még gyerek, nem tudtam, a bűnökért, anyám,

a bűneimért mind maga felel, és megtanultam, nem ütök soha,

nem, többet keresztet a falba, szöget a keresztbe, szöget a falba.

A fa tövében az isten

Az utolsó este is (nyugodj meg, csak

az évnek) maradhat még benned egy

kis hit. Tűz égett valahol, füstölt a város,

és az ablakból most már látom, mi maradt:

a felhők eloszlanak, kisütött a nap.

Beborult a szobád is, egy maréknyi

füst a sarokba ragadt, látod,

így vagyunk újból újra kevesek.

De az utolsó este is (nyugodj meg,

csak az évnek) maradhat még benned

egy kis hit. Tűz égett valahol, füstölt a város,

és az ablakból most már látom, mi maradt:

a felhők eloszlanak, kisütött a nap.

Én lélegeznélek, beszívnálak a hörgőimbe

téged is, de a sarokba füst ragadt, és

te ott ülsz és sírsz, aztán nevetsz,

nevetsz és újra sírsz csak, beszélni

úgy beszélsz, hogy ne értsem, szikrázik

a fa tövében az isten. Nyugodj meg,

csak az évnek utolsó estéje volt,

belém martál, hagytad, hogy marhassalak,

Nem látod te is, mi maradt? A felhők eloszlanak,

kisütött a nap.