Lázár Bence András

2015/1 - Nocturne; Introitusz2012/2 - Többet keresztet a falba, A fa tövében az isten2009/3 - Anya, kilencvenhat, Az aznapi2008/4 - Akár egy karóra, A nyár utolsó napja2008/1 - Betlehem felé

Nocturne; Introitusz

 

 

Nocturne


Egyszer ebben kell igazán rossznak lenni,
hogy látom az arcod.
Az ébredés és a makacs elalvás között.
Hogy legyen benne hit. Mert ami nem csillog,
az nem törik. De te pohár vagy,
és én nem moslak el téged.
Mert az utolsó mondatok egy történet végén,
hogy te ebben, én meg abban voltam jó,
már nem érdekelnek igazán senkit.

Szóval egyszer ebben kéne rossznak lenni.
Mert a langyos ölelések között ott van két élet,
hogy a te istened jóságos, az enyém bosszúálló,
hogy te anya vagy, engem meg még senki sem hívott
apunak. Egyszer ebben kéne igazán rossznak lenni.
De ami nem csillog, az nem törik. És igen, te pohár vagy,
és igen, és én nem moslak el téged, mert látom az arcod
az ébredés és a makacs elalvás között,
látom, hogy az utolsó mondatok majd tényleg
nem érdekelnek igazán senkit.
De egyszer kell igazán rossznak lenni,

kiülni egy padra, legyen ünnep,
legyen tél vége csak, fáradt munkások
dolgozzanak a túloldalon, aztán kezdjen
el esni, hogy ott kelljen hagyni maradékaiban
az egészet egy másik történetnek,
egy igazi férfinak,
akinek durva kezeit kutyák simogatják,
akinek a mondatait majd fiúk idézik,
akit apunak hívnak, aki majd elmos téged,
és durva kezeiben roppan az üveg,
törik a pohárvég, egész egyszerűen csak:
múlik az idő.

Egyszer ebben kéne igazán rossznak lenni,
hogy látom az arcod.
Az ébredés és a makacs elalvás között.
Hogy legyen benne hit. Mert ami nem csillog,
az nem törik. De a langyos ölelések között
ott van két élet,
hogy te pohár vagy, és hogy én csak benned,
csak benned tükröződöm, és ez nem törik,
nem, ez soha.



Introitusz


Az öreg vonat első osztályán,
boldog idegenek között fagyni bele
egy késő délutánba,
és ebben a képben most legyél te
a kedves ismerős, aki kilöki a forró kávét,
a nő, akit a kocsi fényes mosdójában,
vagy ebben a rossz képben legyél te
a néni pokróccal a hátán, aki az életéről beszél,
hogy én majd akkor tudjak közbeszólni jó pár év,
évek múlva, amikor a férjedről beszélsz.

Aki majdnem olyan, mint én, vagy legalábbis
eszedbe jutok róla, meg hogy a gyerekek
most mennek az iskolába, hogy a nagymama
már rég nem él, és hogy szaladnak az évek.

És akkor én itt szólnék közbe,
előkeresném az igazolványt, amit eddig
rejtegettem az üdvözült idegenek elől,
és elkezdeném újra.

Elmondanám a nőnek, aki akkorra leszel,
jó pár év múlva, hogy bizony lehettem volna
én is az, igen én is,
de ez akkora már
nem érdekel igazán senkit.

És te a kávé miatt bocsánatot kérsz,
a bugyid felhúzod, és megtörlöd
a szád, végállomás, végállomás,
közben bemondják.

De te a pokróc alatt remegsz,
remegsz, és csak mesélsz,
mesélsz tovább, és az állomáson
egészen lassan beesteledik.

Vissza a tetejére