Akár egy karóra

„Mondd el milyen egy frissen
festett szoba illata.”

Anyám kérte, hogy fessük újra,
fehérre a szobákat, hogy kezdjük
a nappalival.

Apámat láttam, hogy nem kíváncsi
a fóliával leborított bútorokra, ecsetre,
kihagyott tévésorozatokra.
Pedig ő nem is volt sokat otthon.

Emlékszem, ősz volt, talán szeptember,
nem voltak még kopaszak a fák,
és emlékszem, épp a melltartót
rángattam le rólad.

Én féltem az egésztől, szerettem
a régi falakat, szerettem azt a szagot,
ahogy megnyugtat, akár egy karóra
ketyegése.

Aztán jöttek a festők, nagy lavórral,
ecsettel, vizet ők kértek tőlünk,
ma már ez így szokás.

Két hét, s újra szögeket verhettünk
a falba, újra a festmények, a bútorok,
apámnak a tévésorozat.

Most el kéne mondanom,
milyen a frissen festett szoba illata.

De úgyis elmúlik, s csak néha érzem,
ha rád gondolok, ahogy bugyit húzol,
és megakad az egyik lábadon.

A nyár utolsó napja

A nyár végét feltöltik most
az utcaseprők.
A leveleket gondosan
egy kupacba gyűjtik,
majd idővel mind eltűnnek.

Emlékszem nagyapámmal
jártunk el sokat, ki a gátra,
szedtünk falevelet. Majd betettük
egy könyvbe, precízen, rázártuk a lapokat.

Aztán újra egy ősz, s a könyveinkben,
szárított gyűjteményünk. Így tettük
ezt minden évben. Így készültünk a télre.

Jó lenne téged is
így berakni egy könyvbe,
aztán meg elővenni,
megnézni a tested, hol
száradt el a legjobban,
hol szakadoznak
az izmok a csontjaidról.

Majd visszazárnálak a lapok közé,
s megjelölném a helyedet, lehetnél
te közepén.

Vagy egyszerűen csak odadobnálak
abba kupacba, nem vennélek
észre többet, hisz úgyis tél lesz,
majd tavasz, s újra nyár.

Újra a levelek hullása,
a rövid nappalok.

Most leveleket ragasztok a családi albumba,
a nyár utolsó napja van, kinn hideg,
rám zárták az ajtókat,
és már te sem kopogtatsz.