avagy egy „félresikerült jézuska” monológjai

(drMáriás: lipót. Noran. Bp., 2007.)

„Minket most bezártak ide, mert mások vagyunk,
Mint azok, akik ide bezártak,
Őrület, őrület, de van benne rendszer,
És mi majd jók leszünk egymásnak”
(Müller Péter Sziámi: Apokalipszis [itt és most])

A magyar ember számára a Lipót helységnév az elmegyógyintézet szinonimája. Hiába jelöl egy teljes budai városrészt, Lipótmezőről mindenkinek a „bolondok háza”, az (egykori) Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet jut az eszébe. Ebben a többemeletes, sárga, kastélyszerű épületben játszódik, erről a létesítményről és lakóiról szól drMáriás új regénye is: az apokaliptikus víziókban, naturalista, szürrealista, abszurd részletekben és a cselekmény szintjén – gyakran morbid – kalandokban bővelkedő mű egyrészt egy intézmény kálváriáját („ésszerűsítését”, eladását, wellness-központtá alakítását, majd – a hatósági engedélyek hiányában – elnéptelenedését) mutatja be, másrészt és főként pedig lakói, a magukra hagyott, életben maradásukért küzdő, idővel saját(os) civilizációt, társadalmat kiépítő „félkegyelműek” sorsát követi nyomon.

A Lipót elbeszélője (és főhőse) az egyik „ápolt”, Balabál, aki utólagosan meséli el a könyvben foglalt történéseket, melyeket – lázas képzelődése eredményeképp – már miniszterelnökként diktál le titkárnőjének. (Tehát a fikció szintjén valójában nem ő rója le az sorokat, mondandója nem közvetlenül jut el hozzánk, ő csak beszél, de az alkalmazottja ülteti át írásba szavait.) A szöveg hét-nyolc oldalas egységekből épül fel, ezek mindegyike egy-egy hosszúmondatból áll (bár úgy is értelmezhetjük a könyvet, hogy az egyetlen, parttalan mondat, és a tördelés csak egy olvasóbarát gesztus, amelyre mindössze azért volt szükség, hogy a textus ezáltal áttekinthetőbb legyen), melyek a szereplői tudat, egy „őrült” gondolatainak adekvát kifejezői, hisz talán ez a legalkalmasabb forma rá, hogy a beszélő asszociációi lazán, szabadon, kötetlenül juthassanak el a befogadóhoz. Szükség is van erre, mert Balabálból ömlik a szó: újabb és újabb történetekbe csöppenünk bele (a főhős lineárisan meséli el az eseményeket), és ő csak beszél és beszél megállás nélkül. Már a felütésükből, a nyitó tagmondatokból („és akkor a Guszti lehajolt...”; „na és akkor nem kevés nehézség árán...”; „és bár már tél volt...”; „a következő napok is szépek és eseménydúsak voltak...”; de még az utolsó egységet is így kezdi, mintha soha nem akarná befejezni majd a szövegelést: „na és akkor annyira, de annyira elöntött a düh...”) érzékelhető, hogy a narrátor vég nélküli szóáradatot intéz hallgatójához (ugyanilyen sokatmondóak a lezárások, amelyek ismétlődő panelekből állnak gyakran, mintha a megszólaló „hang” képtelen lenne leállni: „felemel a fénybe, fel haza, a napfény lelkébe, a fényörvény szívébe, a szent őrület örvényének a legközepébe”; „s akkor én majd azt csinálok vele, velünk, az egész világgal, amit csak akarok, amit csak akarok, csak”; „elintéz nekem mindent, de mindent az égvilágon, csak végleg, de végleg tűnjek el innen”).

A monológokból ezer meg ezer esemény rajzolódik ki, és közben lassanként az olykor heroikusan viselkedő, olykor érzelmes, sőt érzelgősségre hajlamos és olykor kegyetlenkedő szereplőket is megismerhetjük, már amennyire azt a szerző engedi. Mert drMáriás takarékoskodik az információkkal: bár sok figurát teremt meg könyvében, azok többsége tömegjelenetekben jut szóhoz, s valódi arccal csupán néhány (Balabánhoz közel álló, vele mélyebb kapcsolatba kerülő) alakot lát el, de azokat is épphogy csak bemutatja. Magáról a főszereplőről sem tudhatunk meg túl sokat. A múltjából mindössze annyi derül ki, hogy még kisgyermekkorában elszakították az – azóta istennőként, angyalként imádott – édesanyjától („egyszerűen gyönyörű édesanyám volt, akitől gonosz módon elvettek”); betegségének fizikális tüneteiről pedig az, hogy olykor epilepsziás rohamai vannak. Egyetlen helyen sincs kimondva konkrétan, hogy miért került az intézetbe, az elbeszélés sodrásában azonban számos kórtünetével találkozhatunk: hatalommániás, bizonyos helyzetekben hérosznak képzeli magát, küldetéstudata van, és mindezek mellett infantilisan gondolkodik. Saját szavaival élve: olyan, „mint egy félresikerült Jézuska”, aki valami belső kényszertől hajtva folyton a betegtársai megváltásán töri a fejét. Félresikerült Jézuska és egyben egy kortárs Don Quijote, aki szélmalomharcot vív a többiekért (és azért, ne hallgassuk el, saját boldogulásáért is), eleve esélytelenül küzd meg az elemekkel, az ún. egészségesek alkotta társadalommal. Hatalommániájában főnöknek, királynak, főkapitánynak (stb.) nevezi magát (és mint már említettem, végül arról képzelődik, hogy miniszterelnök lett), s kiharcolja, hogy ő legyen az orvosoktól, ápolóktól magukra hagyott betegek vezére. Példaképe a korábbi főigazgató, akinek tettei (az igazgató aláírat velük egy papírt, amelyben mindenről lemondanak; később ő is aláírat egy ilyet a társaival) és verbális megnyilatkozásai („addig is ő [az igazgató] küzd [...] minden erejével támogatókat keresve [...] már csak azért is, mert ő ennek a vén épületnek a falaiba bizony befalazta élete megannyi évét, mint téglát” – jelenti ki teátrális önimádattal a direktor egy helyen; ez később így köszön vissza Balabánnál: „én vagyok mégis a főkapitány, az, aki a legtöbbet teszem a bandáért, a legtöbbet aggódok, szervezek, gyógyítok, s falazom az életeket, mint téglákat ezekbe a falakba”) is mintaként szolgálnak a számára. Hősieskedik, egyedül igyekszik megoldani az intézetben felejtett kompánia élelmezési problémáit. Az ilyen szituációk egyszerre tragikusak, együttérzést keltők és torokszorítóan szánalmasak. Balabál infantilisságát (illetve gyermekies fantáziavilágát) a nyelvhasználata leplezi le a leginkább. Társaival folyton valamilyen lovagrendet hoz létre (Szarospelenka Lovagrend, Balabál Egészségfejlesztő Lovagbrigád, Ministránselnöki Főlovagrend stb.), de még árulkodóbb, amikor bizonyos kifejezéseket – a megértésük hiányában – átfogalmaz: a miniszterelnökből így lesz ministránselnök, a pszichiáterből ciciáter (és még vagy tíz rontott változatát használja a pszichiáter szónak az elbeszélő). Próbálja megfejteni a szavak jelentését, hol sikeresebben („langalétra”), hol kevésbé („nó-belbizottság”). A gyermeki kifejezések közt természetesen mesei formulák is megjelennek („addig műtünk itt boldogan, amíg meg nem halunk” – mondja Balabál egy hátborzongatóan naturalista részletet lezárva, amikor a „félkegyelműek” orvos híján maguk „műtik meg” egyik társukat). Persze tetteiből – hogy vezérré választtatja magát, hogy „bíróságosdit” játszik a többiekkel – is az infantilizmus sugárzik, mint ahogy a szexualitáshoz fűződő viszonyából is: a testi kontaktust mindvégig, még azután is betegségnek tartja, hogy Mancika beavatja őt a nemiség világába, s így már nem csupán külső szemlélőként kell szembesülnie a közösülés tevékenységével.

Balabál hatalommániája és hérosztudata összekapcsolódik egyfajta megváltószereppel. Olykor a kórházigazgatót, olykor magát képzeli el Istenként főhősünk. A Lipótban hangsúlyos szerepet kapnak a vallásos (s Baal alakját leszámítva kizárólag keresztény) elemek. Bármiről is legyen szó, a főszereplőnek rögtön valamely bibliai alak vagy – torzított – idézet (lásd a Miatyánk kifordítását: „nem lehet az, hogy sohase jöjjön el, már az ő [a főigazgató, aki itt Jézus szerepébe kerül Balabál tudatában] országa”), netán egy-egy vallásos ének (Ave Maria, Lacrimosa), hagyomány (betlehemezés) jut az eszébe. Persze ez a vallásosság, ha lehet ezt egyáltalán annak nevezni, eléggé torz és zűrzavaros: a szakrális gyilkosság, Eszter megölése, egy másik, racionálisabb nézőpontból valójában önbíráskodás; és például nem Jézus oldalán, a keresztre feszítéskor jelenik meg a jobb lator itt, hanem a Krisztussá változott Mancika [!] helyezkedik el Isten jobbján. A főhős társaira és magára vonatkoztatva számtalan bibliai motívumot, személyt (bort, bárányt, kígyót, angyalokat, az Istent, Jézust) sző bele monológjaiba, melyek közül az a valóságtól legelrugaszkodottabb, amikor Balabál a harangkötélre felkötve magát, víziójában meglátja társait a mennyben, de úgy, hogy azok – gyermekké visszaváltozva – töltik be az Isten, Szent Péter, Mária Magdolna és Szűz Mária szerepét.

A regény világa deszakralizált (vö.: a kápolnában nincs harang, sőt, pornófilmet forgatnak benne), az emberek szív és érzelmek nélkül tengetik napjaikat. Az ápoltak amolyan szent őrültek itt, legalábbis Balabál látomásában, „valami szent őrület” vezeti őket, a saját sorsukon való változtatási szándék mellett vissza kívánják állítani a hit, az Isten tekintélyét, amely és aki nélkül a monológok szerint értelmetlen élni (innen is interpretálható, miért játszik rá a főszereplő neve az ég istenének, Baalnak a nevére). Persze nem ez az első mű, amely a félkegyelműeket kapcsolatba hozza a vallásossággal – elég most az orosz realistákra, Dosztojevszkijre vagy Tolsztojra gondolnunk. Abban a tekintetben is a kitaposott ösvényen halad drMáriás, hogy a bezárt „bolondok” sokkal egészségesebbnek tűnnek, mint a szabadon élő, ép elméjűnek mondott emberek (ezért tettem a bolond szót és szinonimáit mindvégig idézőjelbe); csupán a társadalmi konvenciókon alapuló szempontok és nem „felsőbb”, senki által sem megkérdőjelezhető elvek szerint dől el, melyik csoport van „bent” és melyik „kint”.

Balabál torz tudatán, képzelődésein, vágyain keresztül látjuk az összes szereplőt. Velük kapcsolatos az egyetlen problémám: az egyébként színvonalas regényt olvasva a figurák megjelenítésének tekintetében hiányérzetem támadt. Bár alapvetően kevés alakot mozgat a szerző, alig tudunk meg róluk valamit (vagy azért nem mutatja be jobban őket az elbeszélő, mert nem érzékel többet belőlük annál, mint amennyit leírat a titkárnőjével róluk?). Balabál alakján kívül igazából csak Mancikáé van jobban kibontva (Mancika a főhős szerelme, anyakomplexusának alanya, egy olyan nő, aki önként vagy kényszerből, de szinte az összes szóba kerülő szereplővel lefeküdt már – s így nem véletlen, hogy Balabál látomásában, a mennybéli metamorfózis során Mária Magdolnaként jelenik meg), a többieké nem. Hiába kerül az olvasó szemé elé rengeteg alkalommal például a csikkevő Guszti, az Istent a kórtermekben kereső István, vagy az ágyához kötözött, a többieket fojtogató Gyula, szinte semmi újat nem tudunk meg róluk, majdnem mindvégig ugyanolyan szituációkban és ugyanúgy viselkedve láthatjuk őket (kivéve a 61-68. oldalon lévő részt, ahol egyre erőteljesebben tör elő minden egyes ápolt betegsége, mert nem kapnak gyógyszert). Ezzel szemben viszont jól működnek a Balabálról szóló részek, és azok, amelyekben a főhős az intézetről, az orvosokról, ápolókról vagy a kint élőkről, továbbá a „bolondok” közmegítéléséről és a normálisnak tartott emberekről beszél (igaz, néhol közhelyesek azok a részek, amelyek arról szólnak, hogy a „bolondokat” legszívesebben mindenki eltörölné a Föld színéről, és hogy a hétköznapinak nevezett emberek gyakorlatilag még betegebbek, mint az „őrültek”). Ügyesen, lassan csöpögtetve az információkat mutatja be a szerző a helyszínt is, az épületet és a kertjét.

Nem először kalauzol el minket drMáriás az elesettek, a megalázottak és megszomorítottak világába. Persze a szociális érzékenység önmagában még nem írói (csupán emberi) erény – ám most (a Lomtalanítással ellentétben, amelyre hasonló problémaérzékenység jellemző, ám nyelvhasználata elnagyoltabb, és karakterei is felejthetőbbek, mert ott az író nem nagyon bíbelődik az apróbb részletekkel, cselekményt cselekmény hátára hány – pedig kísérlete Tar Sándor A mi utcánk c. könyvének nagyvárosi pária lehetett volna, hiszen míg az egy utca, ez egy bérház lakóit mutatja be, hasonló technikával, hol összefűzve, hol meg függetlenítve egymástól a figurákat) egyetlen szereplő hangja mögé bújva sikerül egy komplex, hitelesen és érdekesen ábrázolt világot és világképeket (egy-két megingástól eltekintve) gördülékeny beszédmódba ágyazva bemutatnia a szerzőnek.

(1) Azzal ellentétesen, hogy a főhősről (legalábbis a múltjáról) tulajdonképpen alig tudunk meg valamit, a nevének az etimologizálására számos kísérletet tesz a könyv. „[É]n Balabál, akinek egykor az volt a küldetése, hogy megmutassa a többieknek az eget, amelynek oly nagy tudója, érzője és ismerője volt, s amellyel együtt lélegzett, sírt és örült az ég földi vezetékeként”- mondja a főszereplő a 80. oldalon, s itt nyilvánvalóan Baalra utal, aki az ég istene a föníciaiaknál. Ennél konkrétabb, szó szerinti utalást is találhatunk a kötetben, amikor az egyik ápolt, Mancika szól Balabálhoz: „te, a szűzi bolondság igazi istene, a senkik egének napfénye, valami Baál” (129.). Máshol pedig a bálra, mint balhéra (108), a balra, mint balul kiütő, elrontott dologra, bajra (135), a Balatonra [!] (123.) utal a név, miközben a teljes alak furcsa hangzásával éppen olyan, mint egy bolondra aggasztott bece- vagy inkább gúnynév.