Scherter Juditnak

Gyerekkoromban egyik rokonunknál,

a megözvegyült, flanelinges erdész

szűk lakásában, az ormótlan bútorok közt

magasodott egy kinyitható ajtajú állóóra.

Tele volt belső rekeszekkel,

amitől titokzatosnak, céltalannak

tűnt, akárcsak osztálytársamék udvarán

az üres galambdúc.

Állóóra, mondták a felnőttek komoly arccal,

és mivel évek óta nem járt, azt hittem, méltóságát

a mozdulatlan mutatók adják. Szüleimnek

karórájuk volt, idejük soha.

Vágyni kezdtem távoli időmbe, odaátra,

ahol majd lesz saját

állóórám, amelynek mutatóihoz

nem nyúlhat senki más.

Ne húzd az időt – figyelmeztettek mindig induláskor.

Unatkoztam. Egy vadászalbumot nézegettem a földön,

nyulak és őzek tágra nyílt szemét.

Húzni az időt nem olyan egyszerű.

Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell

becserkészni és mögéje kerülni.

Húzom az időt, át az életem

árnyas rengetegén: a lába összekötve,

húzom magam után, elejtve vonszolom,

mint egy szánkót, a holt időt.

Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen?

Mi van a kötél végén, ami túllóg

a láthatón? Semmi, válaszolom,

és néha azt is megkérdik, ki az, aki húzza.

Az én vagyok, felelem ilyenkor,

én vagyok öregen.

Ki ne fuss az időből – mondogatták,

nem lesz nyelvvizsgád, házad, gyereked,

lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet,

nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya,

öreg anya se lehetsz, nem szaladhatsz

mezítláb ennyi ember közt át az életeden,

nézz a lábadra, már megint az a

gyerekkori szandál van rajtad, lóg a csatja,

szaladj gyorsan a többiek után!

Futottam, mint a nyulak, mint az őzek,

tágra nyílt szemmel, lüktető

bordákkal, émelyegve, álmodott és

váltott cipőkben, folyton lemaradva,

botladozva a kép sarka felé,

aztán felnéztem, már sötét volt, 

és az időből egyszer csak kiértem.