A nő, aki nem törölte le az apját
Emlékszik, ahogy ült a tányér mellett, és képtelen volt tovább enni. Hosszúkás, szűk konyhájuk volt, az anyja kerülgette a széket, többször is átpréselte magát a támla mögött, hogy betegyen valamit a hűtőbe. Azt mondta, hátra se pillantva, hogy addig innen nem állhat fel, amíg ezt meg nem eszi. Ő kérte, miatta csinálta, nem fogja kidobni. Korábban is többször előfordult vele, hogy nem bírta megenni, ami a tányérján volt. Főleg a húsokkal volt baja. Ha kitapintotta a nyelvével a szálas rostot, megundorodott, de kiköpni a falatot náluk nem volt szabad, még a szalvétába se. Sokszor a szájában rejtette el a maradékot, és megtanult úgy válaszolni, úgy megköszönni az ebédet, hogy ne hallják, rejteget valamit. A szobájába húzódott, és amikor úgy hallotta, nézik a tévét, akkor lábujjhegyen a virágcserepekhez lopódzott, és a növények tövébe dugdosta a maradékot, vagy kiment a vécébe, és egyszerűen kiöklendezte.
De ez most nem hús volt, hanem tojás. Rántotta. Igazság szerint nem ezt kért volna, de amikor az anyja nekiszegezte a kérdést, akkor nem jutott más az eszébe. Az apja, ha hazajött munkából, gyakran válaszolta azt, hogy jó lesz egy rántotta, ebből gondolta, hogy ilyenkor ezt kell rávágni. Még csak az sem tudatosult benne, hogy a rántotta tojásból van: egyszerűen ez a szó ugrott be neki. Később gondolkodott, hogy vajon mennyi idős is lehetett akkoriban. Úgy számolta, hogy negyedik vagy ötödik osztályos.
Nehéz volt visszafelé tájékozódni az időben, különösen ennyi év elteltével, mégis be tudta valahogyan határolni, mikor történhetett mindez. Annyi biztos, hogy művészi tornára már nem járt, és az is biztos, hogy még a régi iskolájába vitték őt reggelenként, abba, amelyik ott volt a lakótelepen. Mindenki csak úgy hívta, hogy a kék iskola, mert a falakat nagy, kékre színezett betonelemekből építették. Volt hivatalos neve is, de a szegény, bebörtönzött és mártírhalált halt kommunista nevét senki sem bírta megjegyezni, ezért a lakótelep két iskoláját egyszerűen kéknek meg pirosnak hívta mindenki. A színükön kívül az is megkülönböztette őket, hogy az egyik sporttagozatos volt, a másik nem.
Ő a sporttagozatosba járt, és művészi tornázott. Ha az apja jött érte, sose mulasztotta el megjegyezni, hogy már most milyen formás kis combjai vannak, ő pedig büszke volt a testére.
Ült a rántotta mellett, és igyekezett valami jóra gondolni. Palacsintára. Dobostortára. De akárhányszor a tányérra pillantott, látta a felhabosodott, híg fehérséget, amint megdermedve tapad a porcelánhoz, és felkavarodott a gyomra. Várta, hogy történjen valami, hogy az anyja megelégelje ezt a képtelen huzavonát. De nem unta meg, most már presztízskérdés volt számára a rántotta. Kiment az erkélyre teregetni, és visszajövet rápillantott a még mindig teli tányérra. Fogta a villát, rászúrt egy darabot, ráadásul egy olyat, amibe a fehér széle is belekerült, és belenyomta a falatot a gyerek szájába.
A lány ült egy ideig, tartotta a szájában a langyos, puha darabot, aztán az egészet az asztalra hányta. Rá a terítőre, középre. A hányás egy része lecsöpögött a piros műbőr székekre is, az anyja pedig döbbenten állt, bal kezében a kicentrifugázott, vizes bugyikkal. Ha beteg vagy, mondta neki, menj a szobádba lefeküdni. Teregetéstől hideg jobb kezét a gyerek homlokára tette, és megjegyezte, hogy nem érzi lázasnak.
A szobában be volt húzva a függöny, a lenti játszótérről felhallatszott a gyerekek zsivajgása. Szeretett volna lemenni, de nem merte megkérdezni, hogy leengedik-e. Úgy ítélte meg, a kihányt rántotta miatt jogos a büntetés, és a legjobb, amit most tehet, ha eljátssza a beteget.
Az anyja két évvel ezelőtt halt meg egy hospice-házban. Soha nem beszéltek a rántottáról. Soha arról az időszakról, amikor az asztalra hányt.
A saját gyerekeinek, nem mintha ez bármit számított volna, egyetlenegyszer sem csinált rántottát. Se lágytojást. A saját gyerekei úgy nőttek fel, hogy ezt a két ételt otthon nem ették. Nem kérdezték, hogy miért, különösebben nem is hiányzott nekik egyik se. A spagettinek és a pizzának mindig örültek, a többit zokszó nélkül elfogyasztották, pedig ő soha nem erőltetett rájuk semmit.
A gyerekei imádták a nagyapjukat, és az is őket. Jobban ragaszkodtak az öreghez, mint a saját apjukhoz, aki már óvodáskorukban elhagyta őket, és jobban, mint ahhoz a két másik férfihoz, akikkel később néhány évig együtt élt. Két izmos, szeplős fiúgyerek, már kicsi koruktól rácsimpaszkodtak, elkísérték horgászni, mentek vele az autószerelő műhelybe. Ilyenkor ő gondterhelten nézett utánuk, és amikor hazaértek, igyekezett a beszámolóikból kihámozni, hogy mi az, amit nem mesélnek el. Évekig faggatta őket a horgászat részleteiről, a snecikről, a csónakról, rettegve, hogy majd egyszer tényleg mondanak valamit, és megnyugodva, amikor mégsem mondtak soha. Az egyik tíz, a másik tizenkettő volt, amikor egy kirándulásról azzal jöttek haza, hogy a nagyapjuk régi szeretőiről mesélt. Hogy mennyi sok jó nője volt a nagypapának még öregkorában is, és milyen klasszul nézett ki katonaruhában, láttak róla egy fényképet. Akkor egyszer felhívta az apját, de végül az eltervezett pengeéles, bántó mondatok helyett csak annyit mondott neki, hogy szerinte a gyerekek még túl kicsik ahhoz, hogy a zavaros szerelmi ügyeivel traktálja őket, és nem hiszi, hogy az ilyesmi jót tesz a nagyanyjukkal való viszonyuknak, mert mi van, ha ezt neki is szóba hozzák az ebédnél.
Az apja erre csak annyit válaszolt, hogy nem fogják, a gyerekek nem hülyék. Erre ő még akkor, a negyvenes évei elején is csak annyit volt képes kipréselni magából száraz hangon, hogy hát nem, aztán lerakta a telefont. És később segített a fiainak becsomagolni a meglepetést, amit a nagyapjuk hetvenedik születésnapjára készítettek.
Ült a rántotta mellett, és arra gondolt, hogy kimegy utána az erkélyre, és megmondja, hogy miért nem kéri. Hogy odamegy, megfogja a ruháját, és elmondja. Csak nem voltak meg hozzá a szavak. Nem tudta megformálni őket, nem volt képes megfogalmazni azt az egy mondatot, amin fejben már annyit töprengett. És abban sem volt biztos, hogy ha sikerülne kimondania, akkor hinnének neki.
Volt egy hosszú időszak az életében, hetekig, talán hónapokig is eltartott, amikor arról fantáziált, hogy megöli magát. Elképzelte, hogy az apja majd sírva borul az anyja vállára, és bevallja neki, hogy része van ebben, hogy majd könnyezve átkozódik, fogadkozik. Annyira beleélte magát ebbe a vágyképbe, hogy többször is mélyen kihajolt a lakás ablakán, próbálgatva, hol van az a pont, ahonnan előrebillenő testét még vissza tudja hozni. Odalent szürke járdák futottak, látta fentről a bicikliseket, a görkorcsolyázókat, és néhány másodpercig egyensúlyozva, lábát odabent megemelve lebegett, hintázott, egyik kezével a radiátorba, másikkal a párkányba kapaszkodva.
Végül persze nem tette meg, hiába képzelte. Valami mindig visszatartotta, valami sajgás, remény, hogy hátha egyszer majd más lesz, hátha egyszer majd véget ér valahogy ez az egész.
Később, erre is emlékszik, valami átbillent benne, mintha tényleg kivetette volna magát a mélységbe, és szinte már várta ezeket az alkalmakat, sajgó zsigerekkel készült rá, hogy az apja behívja a szobába. Úgy tekintette ezeket a perceket, mint valami homályos büntetést, amin át kell esnie a rosszaságai miatt, amelyeket elkövetett. És bár gyerekként is sejtette, hogy ez a büntetés nem arányos és nem igazságos, mégiscsak bízott az apjában, és éppen tőle remélt feloldozást, dicséretet, sőt megváltást is, ami után majd újra lehet kezdeni az életet, és nem kell folytatni ezt itt, ezek között a bútorok és mondatok, összemocskolt rongyzsebkendők között.
Az apja mindig ugyanazzal kezdte. Hogy fáj a háta, és csak ő tudja megmasszírozni, senkinek nincs olyan keze, mint neki. Hasra feküdt, és azt kérte, álljon rá, sétálgasson a hátán. Egy idő után hanyatt fordult, és a derekára ültette, mintha lovagoltatná. Közben bele kellett kapaszkodnia az apja kezébe. Vedd el az ujjad, mondta neki egy alkalommal, mert el akart futni, zavarta, hogy a játék eldurvul, hogy az apja feje vörös, hogy harapdálja mindenütt. Vedd már el az ujjadat, kiabálta, mire az apja kipirulva megfogta a kezét, hogy hát hiszen itt van, elvettem, és ő nem értette, hogy akkor mi az, ami annyira fáj mégis.
Az anyja közben a konyhában főzött. Mindig teljes hangerőre tekerte a rádiót, soha, egyetlenegyszer sem jött be. Csak bekiabált, hogy kész az ebéd, aztán csörömpölni kezdett az evőeszközökkel, és elzárta a rádiót.
Nagy csend lett.
Ültek az ebéd mellett, az apja viccelődött, ő pedig nem evett.
Amikor abbahagyta a művészi tornát, átkerült egy másik iskolába. Volt ott egy tanárnő, ősz hajú, puha arcú, mosolygós asszony. Arra gondolt, hogy neki majd elmeséli. Többször oda is ment hozzá, belekezdett, de végül csak annyit sikerült kiböknie, hogy otthon őt meg szokták verni. Ez is több volt a semminél, de jóval kevesebb annál, amit mondani akart, mert nem szerepelt a mondatban a szájra szorított kéz, a kivörösödő, lilás arc, a kidagadó erek.
Soha nem tudta meg senki.
Kamaszkorban aztán gyökeret vert benne a gondolat, hogy az apja talán nem is az ő apja, hogy ez lehet a magyarázat, az indok és a kapaszkodó egyben, amelybe fogódzva talán tovább lehet menni, folytatni az életet a megszokott keretek között. Jó reggelt, mi volt az iskolában, miért vágsz ilyen búval baszott képet, hát mi az isten bajod van neked egyáltalán.
Amikor az apja a hetvenes évei elején alzheimeres lett, minden részvét nélkül hallgatta a diagnózist, miközben az anyja minden mondat után sírva fakadt a telefonban. Nyugtázta, hogy az apja felejteni akar, és lám, ez is milyen nagyszerűen megy neki: a felejtés legbiztonságosabb formáját választja, az önfelmentő, a hozzá közel állókat a szolgálatkész és összetartó család börtönébe terelő, lassú leépülést.
Gondolhatta volna persze azt is, hogy az apja ezt a végső, halálosan pontos büntetést méri ki magára, ez azonban feltételezte volna a felismerést, a bűntudatot, és tágabb értelemben a gondviselést is, amelynek rejtőzködő jeleit annyiszor fürkészte a toronyház ablakában billegve, de nem látta soha megmutatkozni sem a távoli, vöröslő alkonyati égen, a fákon túli, ködbe vesző messzeségekben, sem az anyja részvétlen, kék szemében, egyetlen felvillanó pillanatra sem.
A kezdeti fejremegést és apróbb ügyetlenségeket leszámítva az apja a betegség első évében úgy élt, mint korábban. Méltatlankodó, fáradó elméje csak egy év elteltével kezdte tudomásul venni a test egyre szűkülő mozgásterét, aztán a teljes magatehetetlenséget.
De az apjának még ekkor, a merev bezárulás időszakában is voltak tiszta pillanatai. Amikor néha kettesben maradtak a kórházi szobában, odahúzott egy széket az ágya mellé, és nézte őt. Várt. Nem tudta volna megfogalmazni, mire: egy mondatra, magyarázatra, kérdésre. Ötvenöt éves volt akkor. A fiai már felnőttek, az egyik vidéken, a másik külföldön tanult. Az anyja, akit teljesen felemésztett a férje elhúzódó betegsége, maga is beteg lett. A titok, mint valami legyőzhetetlen baktérium, belülről rágta és pusztította mindnyájuk testét, az övét is. Ötvenöt évesen majdnem olyan elesett és kövér volt, mint a saját anyja. Fújtatva szedte a kórházi lépcsőket, lihegve telepedett az ágy mellé, kezét a hasán átkulcsolva figyelt. Haja a homlokára lapult a verejtéktől. A legkisebb jelre közel hajolt volna, a legapróbb magánhangzót segített volna szóvá formálni, csak kapjon valamit még búcsúzóul, ami értelmet ad ennek az egész öt és fél évtizednek. Az apja, illetve az a test, akivé az apja az utolsó időben változott, dacosan hallgatott, üveges tekintetét a levegőbe fúrva.
A nővér csak nagy nehezen tudta lecsukni ezeket a halott szemeket, amikor egyik hajnalban az ágyhoz lépett. Az anyja, aki akkor már nagyon rossz állapotban volt, az apja végakarata ellenére úgy döntött, hogy a hamvasztást választja, nem a koporsós temetést.
A lányát nem nagyon érdekelték a temetés részletei. Azt tudta, hogy az apja világ életében iszonyodott a hamvasztástól. Nem kérdőjelezte meg a döntést, és bár érezhetett volna, elégtételt sem érzett amiatt, hogy az apja már nem befolyásolhatja, mi történik a testével.
Éjszaka fulladhatott meg, mondta az orvos, mint később a boncolásnál kiderült, egy szelet mandarintól. Éjjel háromkor még benézett hozzá az éjszakás nővér. A váltás fél hatkor jött, addigra az öregember már halott volt. Hetek óta nem evett semmi darabosat, a lánya viszont, mivel ezt külön kérte, egy gerezdekre szedett mandarint hagyott akkor délután az ágya szélén. Amikor utoljára látta, narancssárga lé borította viaszos, borostás állát.
A fiúk azonnal hazautaztak, hogy végső búcsút vegyenek tőle. A ravatalozóban külön kellett időpontot kérni. A számlán ez a tétel később úgy szerepelt, hogy a halott megtekintése. Ezt különösnek találta, addig azt hitte, a hozzátartozók minden különösebb pluszköltség nélkül megtekinthetik a halottjukat, de aztán csak vállat vont.
Hárman ültek az autóban, az anyja nem jött ki velük a külvárosi krematóriumba. Odafelé az idősebbik gyereke vezetett, nehezen jutottak ki a délutáni dugóból. A fiú magabiztosan kapaszkodott a volánba, kerülgette a kátyúkat. Szomorú volt, de nem kétségbeesett. Először ők mentek be, aztán néhány perc után ki is jöttek lehajtott fejjel, elcsöndesedve. Az egyik hátrament a bokrokhoz, rágyújtott, a másik a telefonját kezdte böngészni.
Utánuk következett ő. Az apja ott feküdt egy fakoporsóban, amibe, mint később megtudta, csak a megtekintés idejére emelték át. A kezét összekulcsolták a mellén, a vállához liliomokat raktak. A koporsó mellett kisasztalon egy gyertya állt, mellette a Biblia. Nevetséges és giccses volt az egész díszlet, és különösen a helyiség többi részéhez képest. A bal oldalon egy műanyag szalagfüggönyön át be lehetett látni az összekötő folyosóra, a linóleumon hagyott piros felmosóvödörre, a másik oldalon pedig egy kézmosó várta a látogatókat, felette felirattal, amelyik felszólított a kézhigiénés előírások betartására.
Még mindig képtelen volt felfogni, hogy nem kap többé választ, hogy az apja már soha, de soha többé nem fog felelni a kérdéseire, és hogy örökre egyedül maradt a tudással és a kételyeivel. Dobogó szívvel előkotorta a zsebéből a kis nejlonzacskót, és közelebb lépett a halotthoz. A tájékoztató füzetben, amit a DNS-vizsgálathoz adtak, az szerepelt, hogy a levágott köröm megfelelő alapanyag. Az apja sárgás, megmerevedett ujjain tövig voltak vágva a körmök. Nyilván még a kórházban nyírta le őket valamelyik nővér. A brosúrában azt is írták, hogy használt fogkefe vagy hajhagymával ellátott hajszál is megfelelő. Az apjának már alig volt haja. Oldalt, a füle fölött maradt még néhány ősz pamacs. Közelebb lépett, odanyúlt. A mozdulat először olyan volt, mintha meg akarná simogatni a halott homlokát, és csak a végén szánta rá magát, hogy összecsippentsen pár hajszálat. Nem jöttek ki. Erősebben húzta őket, akkor sem. Hirtelen minden ereje elhagyta, leengedte a kezét.
Átfutott rajta, hogy mi van, ha a helyiségben kamera van felszerelve, és valaki esetleg most azt látja, hogy ő a sírással küszködve rángatja az elhunyt haját. A mosdóhoz ment, megmosta a kezét, és megkerülte a testet.
A másik oldalról, mivel a gyertya miatt a fény itt jobban érte az arcát, jól látszott, hogy az apja állán még mindig ott van az odaszáradt mandarin. Se a kórházi személyzet, se a halottöltöztetők nem törölték le. Egy pillanatig késztetést érzett, hogy megtegye, hogy a mosdóhoz lépjen, benedvesítsen egy papír zsebkendőt, de a mozdulat közben meggondolta magát.
Megértette, hogy hiába jött ide. Hogy mindig is hiába várt, nem fog választ kapni. Hogy ez a test néhány órán belül semmivé lesz, és örökre magára hagyja őt itt, ebben a földi létezésben, magyarázat és feloldozás nélkül, immár végleg kizárva bármiféle megváltást. És akkor, ahogy ott állt a liliomoktól nehéz levegőben, a félhomályban, úgy döntött, nem töröli le az apját. Hagyja így útra kelni, beszennyezve, folttal az állán, hogy forogjon, lebegjen ismeretlen mélységek felé, induljon útnak távoli, beláthatatlan sötétek alagútjaiba, görgessék és mosdassák más, világon túli, galaktikus viharok, tisztítsa meg a tűz, hulljon részeire és álljon össze majd ismét a végtelen idő egy másik pontján testté valamikor, amikor ők már maguk is mind porrá és emlékké lesznek.
Megcsapta a meleg, ahogyan kilépett a lebetonozott udvarra. Alacsonyan, az árnyékokat megnyújtva tűzött a lemenő nap. Tömören, sárgán állt a tuják mögött a horizonton a fehér, szétkenődött alkonyati felhőktől körbevéve. A fiúk már az autónál álltak. Azt mondta nekik, mehetünk.
Vissza a tetejére