Ezer őz
Részlet A majom szeme című készülő regényből
A Biedergasse négyes szám alatti fogászat hűvös, visszhangos előterében megszólalt a kaputelefon. Az asszisztensnő megnyomta a gombot, aztán visszasietett a belső helyiségbe, és becsukta maga mögött a fényes, fehér ajtót.
A páciens néhány másodperccel később újra megnyomta a kapucsengőt, mert miután átkelt a belső udvaron, a lépcsőházi ajtón is be kellett jutnia. Nem sietett eléggé, a kapu tizenöt másodperc múlva automatikusan lezárt. Azért torpant meg, mert a hatalmas üvegtetőt bámulta. Megállt megcsodálni az egykori bérház lefedett tetejét, ami szűrten engedte csak be a napfényt, és ami előkelő hotelhez tette hasonlatossá az átalakított lakóépületet. Az jutott eszébe, hogy a budapesti lepusztult bérházak többségét is rendbe lehetne hozni, és gyakorlatilag bármelyikből kialakíthatnának valami ehhez hasonló, visszafogottan elegáns épületet. Mire átért a műkővel borított udvaron, a belső lépcsőház kapuja már bezárult. Az asszisztensnő, kezében a fertőtlenítős flakonnal, ismét beengedte, és átszólt a szomszédos helyiségbe a fogorvosnak, hogy megjött a háromórás beteg. Idősebb hölgyre számított, azok nem szoktak átérni a belső kapuig.
Az üvegasztalon női magazinok hevertek, és néhány évekkel azelőtt kiadott National Geographic. A középkorú nő, aki megérkezett, felakasztotta a blézerét, aztán leült, és belelapozott az egyik újságba. Találomra belefogott valami fényképekkel illusztrált írásba a bozóttüzekről, amikor a nevét hallotta odabentről, a magasfényű ajtó mögül.
Mielőtt időpontot kért volna ide, alaposan tájékozódott. Végignézte az esztétikai fogászati szolgáltatásokat, összehasonlította az árakat, és igyekezett utánanézni a fórumokon annak is, hogy a rendelőkkel mennyire voltak elégedettek a páciensek. Megnézte a magyar rendelők árait is, de úgy döntött, nem teszi ki magát a lelkileg megterhelő utazásnak, inkább keres valamit helyben. A biedergassei fogászat szinte minden fórumon maximális értékelést kapott, és néhányan le is fényképezték az elkészült fogsorukat, előtte-utána fotókkal mutatva meg a különbséget. A legtöbben persze új, jobb életet, szerelmet, munkahelyet reméltek a fogásztól, amit az nem tudott nyújtani, a váró falát mindenesetre boldog, szélesen mosolygó családok képeivel rakta tele, akik világos színű ruhákban, vakítóan tiszta lakásbelsőkben csináltak mindenfélét, amit az emberek soha nem csinálnak együtt, kizárólag a reklámokban és a bútoráruházak katalógusaiban. Csoportosan főztek, ugráltak a fűben, vagy arcukon infantilis mosollyal labdajátékot játszottak, mint valami szürreális, vérrokonoknak szervezett csapatépítő tréningen.
Amikor az imént felpillantott a bozóttüzekből, amelyekben több mint ezer őz égett el, egy tollasozó család képét látta a szemben lévő falon. A képre kék szűrőt tettek. Tapasztalata szerint a lakberendezési magazinok is imádták ezt a szürkés-kékes alaptónust. Hűvös nyugalmat, eleganciát sugallt, olyasfajta biztonságos életet, amelyet nem érinthetnek tragédiák, bozóttüzek, és egyáltalán, olyat, amelyből ki van hagyva a vér és a rozsda minden baljós, vöröses árnyalata, a genny tompa sárgája, a gyulladások lüktető pirosa, végső soron teljesen ki van küszöbölve belőle a rothadás, enyészet és a pusztulás.
Mezítláb, fehér ruhában tollasozni, benettonzöld fűben. Ilyen lehet a működő család. A másik, ezüstkeretben, plexi alatt kiállított plakáton egy szintén kékes szűrővel fényképezett ősz férfi volt látható, aki nemcsak a feliratban felsorolt fogágybetegséget győzte le, hanem a fogágybetegség képében alattomosan támadó időt is, és innentől fogva mezítláb, harmincévesre retusált testtel, hófehér hajjal üldögél egy, a kék fellegekkel egy magasságban elhelyezkedő, minimál stílusú teraszon, amely mögött, valahol a kép bal szélén egy lepkeszerű, könnyed vitorlás lebeg a tükörsima tengeren. Minden súlytalan és levegős, abban az üveg mögötti világban nincsenek baktériumok és nincs hazugság. A nő éppen azon gondolkodott, hogy a boldogságot és időtlenséget sugalló képeken ugyan miért nincs soha senkinek cipője, amikor váratlanul kinyílt a fényes, fehér ajtó, és ismét a nevén szólították. Tekintete rögtön az orvos lábára tévedt, hátha ő az a felhőtlen, mezítlábas férfi a képről.
A klumpás fogász, aki behívta őt, tényleg meglepően hasonlított arra a vitorlázó, ősz pasasra. Ötven körül járhatott, szabadidejében nyilván maga is vitorlázott, és feltehetően minden válásakor hibátlan mosolyt és vízparti házat hagyott a volt feleségre.
Gondterhelten, hosszan nézegette a panorámafelvételt. A nő azt hitte, felfedezett rajta valamit, amit a korábban őt kezelő orvosok esetleg nem vettek észre. Valami apró eltérést, gócot. De nem. Az orvos magával a felvétellel volt elégedetlen. Gyenge minőségűnek találta, olyannak, amit egy korszerűtlen, öreg géppel készítettek. Azt javasolta, hogy a biztonság kedvéért csináljanak egy újat, akár most rögtön, itt a szomszéd helyiségben.
A felvétel alatt az állkapocsnak egy millimétert sem volt szabad elmozdulni. A körkörös röntgen ismét számba vette a nő fogait, mint valami hangosan berregő és kattogva számoló robot. Az állát közben egy kis fehér támasztékon kellett nyugtatnia, mintha kipeckelték volna a fejét. Az elkészült panorámakép meglepő ellentétben állt a váróban látott levegős tájpanorámákkal. A fekete-fehér felvételen a két koronás rágófog természetellenesen fehérlett, a többi pedig meglepően hosszúnak, szinte pálcikaszerűnek látszott az ínybe hatoló mély gyökerek miatt.
Amikor az orvos felemelte a képet, és egy mágnessel az átvilágító táblára rögzítette, a nő agyában felvillant egy másik, ehhez meghökkentően hasonló látvány. Rájött, hogy mire emlékezteti ez a fekete-fehér szerkezet, ez az állkapocs. A kép, meglepő módon, az apja régi, fekete, robusztus írógépét juttatta eszébe. A betűk voltak a fogak, az állkapocsba csatlakozó foggyökerek pedig a gép finom fémkarjai, amelyek írás közben süllyedtek és emelkedtek.
Gyerekkorában nem volt szabad a Remingtonhoz nyúlnia, amit az apja a saját nagyapjától örökölt. A takarítónő is óvatosan, nedves kis törlőkendőkkel tisztogatta, és bár a gép kifogástalanul működött, senki sem használhatta, az apja előjoga volt papírt fűzni bele és leütni a billentyűket. Amikor egyszer az ölében ülve végre ő is kipróbálhatta, rájött, mekkora erővel kell a betűkre csapni ahhoz, hogy a gép engedelmeskedjék. Ha csak egyszerűen rányomott a billentyűre, a papíron még csak meg sem látszott a betű nyoma.
Később, amikor felnőttként találkozott hasonló szerkezettel, az ujjaiban érezte annak a régi gépnek a hideg, elutasító keménységét.
Az orvos még mindig a magyarázott, a képre mutogatva. Azt mondta, a szabálytalanságok és a két javított rágófog ellenére ez a fogsor lényegében ép, és ő ép fogat, megmondja őszintén, nem szívesen csiszol le. A nő korában, fogott bele egy újabb gondolatmenetbe, még bőven belevághatnak egy körülbelül kétéves, alaposan megtervezett fogszabályozásba, amiben egy kolléga lenne a kedves beteg segítségére.
A nő körülményesen feltornázta magát a mélyen hátradöntött bőrszékből, és határozottan azt felelte, hogy nincs erre két éve. Mindössze egy hónapja, vagy talán annyi sem. Tökéletes fogsort akar, olyat, amilyenre kamaszkorától vágyott. Nem tud várni.
Ez esetben, ha őt ez tényleg ennyire zavarja, sóhajtott elbizonytalanodva az orvos, akkor kénytelen lesz mégis lecsiszolni a kiálló metszőfogakat, mert így tudja csak korrigálni a fogsor vonalát. Még egyszer ellenőrizte a két kifogásolt fogat, és tükörrel megnézte, nincs-e rajtuk valahol lyuk, sérülés, miközben a maszk mögül visszakérdezett, hogy valóban azt szeretné-e a hölgy, azt kívánja-e, hogy csiszolják le az egészséges szemfogait, és illesszenek rá koronákat.
Ie, a eeé.
Ez esetben, folytatta a férfi, miközben letette a tálcára az eszközeit, és egy gombbal ismét függőleges pozícióba állította a széket, legelőször a koronák anyagáról kell közösen dönteniük. Ő személy szerint a cirkóniumot vagy a kerámiát javasolja, mert mind a kettő természetes hatást kelt, és a szakembereket kivéve senki sem veszi majd észre, hogy itt fogsorjavítás történt. De könnyen lehet, mosolygott, hogy a hölgynek más, határozott elképzelése van erről.
Nincs, felelt a nő, és köpött egyet a csészébe.
Már másnapra kért egy új időpontot, hogy levegyék a mintát, és mielőbb eljuttathassák a fogtechnikushoz.
Csütörtökön délután ismét csöngetett a biedergassei rendelő ajtaján, és sikeresen átért a belső kapuhoz, még mielőtt a berregés abbamaradt volna.
Az orvos maga nyitott ajtót, és miközben ő letette a ballonját, mert aznap szeles idő volt, sokkal hűvösebb, mint előző nap, ismét rákérdezett, hogy alaposan átgondolta-e a tegnap megbeszélteket.
Át.
A harapásmintát többször is levették, aztán az orvos készített egy nyomatot a fogsoráról. Ezt követően kapott egy érzéstelenítőt. A váróban tovább szerette volna olvasni a bozóttüzes cikket, de az előző nap forgatott National Geographic-szám nem volt sehol. Ki vihette el?
Miközben a fogait csiszolták, végig az apja írógépe járt a fejében. Vajon melyik két betű lehet az a két szemfog? Elhatározta, hogy utánanéz majd ennek. A csiszolást követően az orvos beecsetelte valami folyadékkal a fogcsonkokat, és átnyújtott neki egy tükröt.
Elrémült a látványtól. A két metszőfoga úgy nézett ki, mintha valami barbár szertartás keretében hasonlatossá akarták volna őt varázsolni a törzs totemállatához. Egy tigrishez, mondjuk. A hegyes fogcsonkok úgy meredeztek kétoldalt, mint valami ragadozó tépésre váró, tűéles fogai. Ijesztővé tették az arcát, amit amúgy is szürkévé sápasztott a lámpákból áradó erős, kékesfehér fény.
Az orvos néhány perc múlva erőteljes mozdulattal felragasztotta az ideiglenes műanyag fogakat, és ismét átnyújtotta a tükröt.
Hirtelen, mintha valami filmes trükkel varázsolták volna vissza, ismét átvedlett civilizált emberré. Ez újra az ő arca volt, ajkának megszokott vonala, a kissé kiálló szemfogakkal.
Négy nap várakozás után, vagyis következő hétfőn már jöhetett vissza a végleges fogakért. Addig pedig nem haraphatott bele semmi keménybe.
A Biedergassén késő délutáni forgalom volt. Egy nő éppen az üvöltő kislányát igyekezett elvonszolni a kirakat elől. A gyerek nem akart továbbmenni, kitépte a kezét az anyjáéból, és kis, rózsaszín kabátkájában lefeküdt a járdára, miközben Hello Kitty-s csizmácskáival vadul rugdosta az aszfaltot. Az arca csupa takony és nyál volt a sírástól, és a szája egészen ellilult az üvöltéstől. Amikor az anyja felnyalábolta, apró ökleivel csépelni kezdte a vállát.
Nehéz volt őket kikerülni a keskeny járdán. A ballonkabátban áramló belvárosi közönség tudomást sem vett a kínos jelenetről, mintha nem hallanák a hisztérikus visítást. Ha az anyaságra gondolt, korábban is mindig ilyen jelenetek jutottak az eszébe. A bömbölő, magából kivetkőzött lánytestvére, aki az ágyon összekuporodva tépkedi a lepedőt, amikor az apjával költöznek, miközben ő a táskák között áll fegyelmezetten, kezében az egyetlen kiválasztott plüssel, szívében a reménnyel, hogy megdicsérik majd a nagyok. Az anyja is eszébe jutott. Már csak halványan emlékezett a gyerekkori arcára, de ezekben a még felidézhető jelenetekben is folyton csak sírt, vagy az ajtókat csapkodva kiáltozott.
A zöldségesnek járdára kipakolt áruját meg kellett kerülnie, elhaladtában lecsípett egy kövér fürtről egy szem szőlőt. Aztán észbe kapott, hogy talán még nem szabad ennie, úgyhogy ledobta. Jól fésült férfiak és zárt arcú nők jöttek vele szembe. Jól öltözött bécsiek. Hiába élt itt gyerekkora óta, nem sorolta magát közéjük, ő itt idegen volt.
Az imént is ledobott egy szem szőlőt, szemetelt, ahogy ezek sohase tették volna.
Hazafelé tartottak mind a családjukhoz, a jól temperált életükbe, rendezett otthonaikba. Ha belepillantott az arcukba, jellegtelennek és szinte egyformának érzékelte őket. Valamiért úgy képzelte, hogy mindegyikükhöz tartozik valamiféle szerető háttér, hogy még a legunalmasabb, köpcös férfit is várja valaki, hogy az a ritkás hajú nő, aki átment a túloldalra, és akinek kicsillan a fénylő fejbőre a szőke haj alól, ez az ismeretlen nő is valaki mellett alszik éjszakánként egy franciaágyban, és ha hajnalban kidugja sápadt, vézna lábait a takaró alól, hogy felkeljen, akkor egy álmos férfihang megkérdezi tőle a sötétben, hogy hova megy. Valaki még ehhez a vértelen testhez is hozzáér időnként, sőt szépnek vagy legalábbis szerethetőnek látja. Ilyeneken tűnődött, miközben haladt a lassan sötétedő utcákon.
Egy autó rádudált, pedig neki volt elsőbbsége, hiszen már lelépett a zebrára. Szemüveges férfit látott a szélvédő mögött, de épp csak egy villanásnyi ideig, mint valami filmen: már sietett tovább a túloldalra. El kellett még intéznie néhány fontos dolgot. Megvennie azt a kék ruhát, amit a katalógusból kinézett. Megírnia a levelet az apjának. Azt is el kellett végre döntenie, hogy mivel írja meg. A kézírást túl drámainak találta, olyan gesztusnak, ami valami színpadias súrlófényt ad az eseményeknek. Ha magánemberként gyakorta írt volna kézzel, és nem lett volna olyan idegen számára a toll és a papír, nem érezte volna annyira mesterkéltnek ezt az ötletet. De így annak tűnt. Ő pedig irtózott a melodrámától. Egy számítógéppel írt és kinyomtatott búcsúlevelet viszont kissé hivatalosnak talált volna. Szenvtelennek, mint valami okiratot. Megint eszébe villant az a régi, öreg írógép, hogy azzal vajon mi lett, hová kerülhetett. Felvillanyozta az ötlet, hogy esetleg azzal írhatná meg a levelet. Vagy legalábbis egy pontosan olyannal. Ez lett volna a tökéletes, a legelegánsabb megoldás.
Miközben lépegetett, a nyelvével önkéntelenül is a két idegen szemfogat piszkálta. Olyan érzése támadt, mintha vendégségben tartózkodnának a szájában: szokatlan volt a tapintásuk. Gondolatai visszatértek az egykori írógéphez, és váratlanul beúszott az emlékezetébe egy délután, amikor az apja kivételesen megengedte, hogy papírt fűzzenek bele, és írjanak rá együtt valamit. Különleges alkalom lehetett, talán valakinek a születésnapja. Ő már ismerte ugyan a betűket is, de a magyar helyesírás, mivel akkor már évek óta Bécsben éltek, nem igazán ment neki. Emlékezett, ahogy az apja magyarázta neki, mit írjon, és ő folyton elrontotta, újra és újra melléütött. Szívélyes, azt nem pontos j-vel írjuk, pirított rá ingerülten az apja, hanem elipszilonnal. Ő pedig, erre világosan emlékszik, riadtan várt, hogy segítsen neki, mert fogalma sem volt, mit jelenthet az a szó, hogy elipszilon.
De hát miért kell mindent a szádba rágni?!
Megint megtapogatta belül a nyelve hegyével a két különös, síkosan idegen fogat, és elmosolyodott.
Biztos, hogy találni fog valahol egy olyan írógépet. Nyilván árulnak ilyet a régiségeket kínáló portálokon, csak körül kell nézni. Ez lesz az első dolga, ha hazaér. Lépkedett a járdán, és azon gondolkodott, mi annak a mondatnak az értelme, amit az apja annyiszor ismételgetett, amikor kislány volt.
Miért kell mindent a szádba rágni, mi?!
Vissza a tetejére