Csip-csöp, csöp-csöp, csöpög az eső a tornác ereszéről szabályosan, szépen, mint a miatyánk.

Nem is csoda, a kis ferdeszájú Tarkovács most fedette nemrég. Mert az mégis borzasztóság a falu alvégén élni le az életet egy kis házban, mikor ott az apjáé, a nagy. Messzi földről hozatta a mestert, istenuccse, ne legyen a felvégen több ilyen pántlikás porta. Helyre lett abban minden, ha ránéz az új gazda, mosolyog, de nem a szemével, hanem a szívével úgy befelé. Már még olyanfélére is gondolt az idén, hogy szőlőaratásra... De jobb arról nem beszélni, telik majd, amire telik.

Egy fertály éve hozatta a tetőre való nádat. A sok gyermeket termett papné jöttében meg is kérdezte:

– Mi lesz abbul Pesta, nem valami csintalanság?

De azóta már megszokta a falu, mint újasszony a férjura feneketlen szomját. Pesta kurucosan magyar nézéssel lépett ki a verandára a nagyfehér komondor ugatására.

– Hallgass, mert elgázollak – mondta praktikusan az ebnek.

A rámás kapuban egy kontyos asszony állott, és köszönés helyett azt kérdezte, hogy:

– Hol az apád, Pesta, a jegyző úr kérdezteti.

Pesta a kontyos asszony fehér húsú karjára nézett, jól lehetne azt megcsókolgatni.

– ‘Stván bácsihoz gyüttem – ismételte a húspiros arcú, megprózaiasodott szívű menyecske.

Pesta intett a huncut szemével, hogy bejöhet. A nagyfehér kutya felmorgott.

– Csihadj, sárga, oda nem osztottam – mordult rá Pesta.

Ahogy mentek a kis fészer fele, a nagyerejű férfiember megállította a kontyos asszonyt. A madzagkilincs könnyen engedett. A sarokban rozoga pléhtűzhely, az ablakok homokkal betömködve, papírral elsetétítve minden. Az öreg Tarkovács, ahogy meglátta a fiát, egyből zihálva vette a lélegzetet.

– Üljenek le – sípolta egérhangon.

– A jegyző úr tisztelteti ‘Stván bácsit. Azért küldött, hogy jöjjön kend be hozzá, van neki egy tiszta szobácskája, meg hogy nem felejti el soha, amit érte tett.

– Kicsoda? Én? Én menjek?

– Igen.

– Minek?

– Mert ‘Stván bátyámat megeszik itt a bolhák.

A fiú összevont szemüldekkel nézett az aratásra megérett apára, aki hajdinban a leghatalmasabb suszter volt az egész vármegyében. Hej, ha az méretet vett egy menyecske hószín bokájáról, annak ott ízibe kampec vót. Most meg mégiscsak furcsaság, hogy éppen egy sárkánytermészetű menyecske miatt szenved, a tulajdon édesdrága menyétől. De mondta is a fiának, hogy ne vegye el, mert annak az asszonynak mindiglen pompásabbnál pompásabb galád tervek járnak a fejében. Ilyen virtusú, látta ő már eztet előre. Magukra íratták a vagyont, átrenoválták a nagy házat, őtet meg kiszuperálták. Pedig micsoda suszterseftet vitt!

Hej, ha azt a sok rámás csizmát meg cipellőt egymásra raknák, ami az ő keze alatt termett, hát az csinálna olyan árnyékot, hogy a temetőkertig is elérne.

Ó, hogy énekelték a fehérnépek, hogy:

Anyám, édesanyám,
Elfeslett a csizmám.
Elfeslett a csizmám,
Ki varrja meg immár?

Hát ő aztán megvarrta nekik fenemagyarosan cicomázva, takarosan, rendesen. No, de hol van az már?

– Akkor mit üzen – fecsegett a menyecske tovább cseresznye szájával –, aztán mondjék már valamit!

Az apa a fiúra nézett a szemüldeke legközepibb közepibe. Nem volt ennek már fele se terefa! Ez már a hús és vér, élet és halál, pokol és menny macska egér nézése volt. A fiú szívós teste acélos erővel duzzadt. Nem gondolt egy percig semmire. Aztán megpödrötte a bajuszát. Az öreg két nagy lámpaolajüveg zöld szeme kiguvadt, s belőle nagyerős düh gázolt elő. Őrült láng lobogott abban, s a fiú, mint a gyermek, megjuhászodott tőle. Sírva fakadt, vad zokogás rázta hatalmas vállát, és nem tagadta maga előtt, hogy a felesége kontyát szeretné megcibálni. Pedig micsoda törökpiros lány volt az Erzsus! Mind a tíz ujját megszopta utána az ember.

Pesta nagyot dobbantott, és az öklével belerúgott a semmibe, majd fújt, mint a dühödt bivaly. Vér futotta el a szaruhártyáját, s kirohant a fészerből. A nagyházba rontott. Forrt belülről.

Mert ez mégiscsak tűrhetetlen, amilyen kain ez az asszony az ő tulajdon apjával. Az ember nagynehezen kivívja a becsületet, aztán jön egy asszony. Már az is csúnyaság volt, ahogy kisemmiztette vele az öccsét. Na, de hogy az apját kitirhította a fészerbe! Már csak az vigasztalta, hogy Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.

– Úgy kell nekem – folytatta az önévődést –, úgy kell nekem, nagygazdalányt kellett elvennem, s közben százféle goromba szót forgatott magában.

– Mit akar, mit tatja itt a száját? Nem látja, hogy dogom van? – mordult rá a felesége, Erzsus vasárnapló ruhában, pedig nem is volt vasárnap, és gőgösködve sasírozott el mellette.

– Hogy a méndörgős ménkűbe már, magába angyalom – tromfolt Pesta –, oszt hogy lehet maga ilyen galád, szívtelen?

Az asszony először aprehendálni akart, aztán meghökkent, mert látta, hogy Pesta erőtől duzzadó szilaj ökle szerteszét tudná törni a nagy juss asztalszéket. Olyan volt az ura tekintete, mint akinek a tömlöc nem számít, így hát jobbnak látta, ha szakszerű hallgatásba fog. Pesta meg olyan jól érezte magát, mint eső után a rét, mert felvillant előtte az igazság, melyet végre ki mert mondani. Nem nyomja az már többé őt, de nem ám! Mit törődött ő most vele, hogy veszélyben forog eztán a ciróka-maróka. Nem fog ő egy némber parancsa alatt állni, mint egy iskolás fiú. Üsse meg a guta az ő buta fejét, hogy neki ez csak most jutott eszébe!

Elmosolyodott könnyen felbuggyanó, újéletszülő mélységes mosollyal.

S tizennyolc év után először gondolt arra, hogy olyan is eshetik, hogy eztán csak az lehet már, amit ő akar.

 Móricz Zsigmond, 1907