(Árpási Zoltán: Költő, az innenső parton. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2008)

Mottó 1:„– Ím fölajánltam testemet / végső jelként: még élek... –
Éljetek vele emberek, / vegyétek és egyétek!.”
(Simonyi Imre: Offertórium. Önéletrajz helyett. 1962)
Mottó 2:„Mondom, engem szokás keresni...”

Több száz oldal is kevés összefoglalni, egy mottóban mégis kibontható, hogy Simonyi Imre revideálása aktív folyamat. A kérdés azonban nyitott, hogy „fölajánlott testével” Polgárok, Túlpartiak, Emberek, Értelmiségiek, az „elenyésző kisebbség Többlete” vagy a Tömeg él? Jót tesz-e a Mesternek, ha olykor pellengérre állítva ugyan, de köztünk van, ha mint Főnix, újjáéled, és az Önéletrajz helyett újabb önéletrajzok jelennek meg? Következetesen és tiszteletből Mesternek szólítom én is, de lesz-e olyan, aki Mesteremnek hívja majd? A kérdésekre érdemben csak felkészült filológus tud válaszolni. Aki kezébe veszi Árpási Zoltán Költő, az innenső parton című kötetét, és alaposan átgondolja minden sorát, efféle írói magatartással szembesülhet. A kötetben való mentális utazást alább egy rövidebb kalauzzal segítem.

Simonyi, az innenső parton

A BŰNÖS: Az álurbanitás álbűnösöket termel ki. A Mester anekdotikus fő bűne: úgy ment végig az utcán, mintha a város a tulajdonában lenne. Ki nem hagyhatta ezt a grófi allűrt. Naphosszat ült a presszóban (ahogy más is, aki őt figyelte, hiszen minden rendszer figyeli a „potenciális ellenségeit”).

Volt egy furcsa, már berögződött ideája, jelesül a közoktatás-ellenesség. Az első világháború tájára igazolódott be, és napjainkra teljes egészében kiderült, hogy írni-olvasni tudó analfabétáink vannak. Nem bírta elviselni, hogy „igazi polgár” (nem rangos polgár) senki sem akar lenni, mindenki nyárspolgárságot, speissbürgerséget óhajt. Ezeknek a nyárspolgároknak idézett ő József Attilát! Bűne, hogy forradalmi költő versét ellenforradalmi érzület, közhangulat keltésére használta fel. A rendszer ezután törölte a szavazólistáról, mint a Kékek klubjának tagját (ilyen Gyulán sosem volt, maximum Kék Macska), és mint „közismert” antifasisztát (a Mester sosem foglalkozott „izmusokkal”), mint költőt is elhallgattatta (verseit 1985-ig nem merték közölni). A történteket az Öregre (ahogy Kiss Ottó nevezte) jellemző cinizmussal összefoglalva: „Hát a GYAC, az kék-fehér volt, az is bűn?” (156).

Bűneinek nagyságát legjobban a Szabó János-affér illusztrálja. A Ne sírjatok kötet (1966) Intelem című versének átlagmagyarja politikai tévedés áldozata lett. A Simonyi-legenda megteremtésének talán újabb momentumát igazolom, ha tudatosítom, hogy az átlagmagyar Szabó Jánosról épp a költő halálának évében énekelt a Padödő, de daluk hősét senkinek nem jutott eszébe konkrét személyhez kötni...

A SZÍNÉSZ: A Mesternek volt kvalitása, így nézetei is. Saját bevallása szerint nézetileg nem tartozott Csoóriékhoz. Alkalmatlan volt a csapatjátékra, szólista vagy zsonglőr, monologista volt inkább, tehát nagy egyéni játékos, aki felnőttként is nagyon szerette a cirkuszt, ki nem hagyott volna egyetlen „cuhárét” sem, az olcsó fenegyerekeskedésre azonban soha nem volt kapható. Görgényi Ferenc temetésének emléke tökéletes példa: dramatikus jelenet, amint ő, az „irodalmi” ateista odaállt a bolsevikok elé, és a Miatyánkot próbálta végigmondani, de nem tudta a szövegét, miközben éppenhogy provokálni akart vele. Katartikus maga a visszaemlékezés is: „Hú, az úristenit!” – fakad ki a költő, s benne a kiváló dramaturg. Ha valamiben hinni kellett, attól ugyan borsódzott a háta, ezért nem volt vallásos, ezért utálta a papokat, de Ferkónak tartozott ennyivel. Talán ez volt az utolsó forgács arról a bizonyos fakeresztről.

A város számára tele volt szimbólumokkal, amelyek élete teátrumának kellékeiként szolgáltak: Árpád utca, Kék Macska, Reinhardt Cukrászda, Várfürdő, Alfa Presszó, Dob utca, Galbács-kert stb. Végül kénytelen volt elsiratni a „vidéken-is-naggyá-lehetsz” színházat.

A VIDÉKI: A méltóságos emberek lassan kivesztek mindenfelé, helyüket obskúrus dobogós, nyelvelő álurbánus, álintelligens, törzsasztalos otthontalanok, „fővárosias” méltóságos urak, jelvénnyel járó, személytelen, rongyrázó „íróasztalprolik” (Márai) foglalták el, akik nevetségesen álértesültek voltak. A Mester tudatosan maradt meg vidékinek, és látta, hogy még mindig mennyire feudálisak a viszonyaink főváros és vidék kapcsolatában – ahogyan ma is. Konkretizálva: Kohán György tehetségét a jelképesnél is alacsonyabb összegért vásárolták meg, a fővárosi literátorok köztudottan „lenéztek” a vidékire. Ám a legnagyobb fájdalom emellett az otthonban otthontalannak lenni. Megverselni a várost, mely kitaszít, keresztbe tesz, és keresztet ad. A butaság és gazság súlyos keresztjét a költő nem cipelhette volna egyedül. Nem az a pár száz számított Jézusnak sem, aki körülállta, hanem az az egy, aki segített neki. Ember Gedeonnak, a gyulai remetének ugyanúgy voltak tanítványai (pl. a Krasznahorkai testvérek, Kiss Ottó, a Bod fivérek), de senki sem ment vele egy irányba – se szemközt, se háttal.

AZ IRONIKUS POLITIKUS: A Mesterrel kapcsolatban sok mindenben lehet egyet nem érteni, de egyet nem lehet: politikai tisztességében kételkedni. Egész életében kitartott bizonyos elvei mellett, de ha egy filozófiai rendszerben csalódott, akkor nézeteit képes volt felülbírálni. Így történt ez Marxszal is, mikor a Mester rádöbbent, a német ájultan fekszik a hatalom előtt. Ez a beteg német filozófia nem érdekelte tovább.

Vietnam kapcsán megjegyezte, hogy csak egy demokratikus világhatalom bírja ki fogát szívva, hogy megverten távozzon. Ott viszont hibáztak, hogy „könnyfakasztó” akciófilmeket kreáltak a háborús hősök köré, és nem vették figyelembe, hogy Ázsia kemény hely, másfajta népség lakja, amely másként látja a világot, mint a fehér ember. Nehéz elképzelni, hogy Simonyi Rambót nézett, pedig ez megtörténhetett 1982-ben, főleg 1985-ben.

Jól látta – bár ez azóta sem változott, és állandóan a figyelem központjában áll –, hogy a Közel-Kelet a világ gyújtófészke. Lesz-e egyetemes béke? Ez az jelenti, hogy nem lövünk. Az elmúlt hatvan évben ilyen napról nem tudunk. Valahol mindig lőttek. Talán a két világháború között volt egy kis csend, az első világháború előtt pedig nagy csend. Érdemes tehát figyelni a gyanús csendekre.

Popper szavait idézve: „Minden erőszak jogosult egy olyan kormány ellen, amely erőszak árán jutott hatalomra és erőszakkal tartja fenn az uralmát” (Utopie und Gewalt. In: Kritischer Rationalismus und Sozialdemokratie. Bonn-Bad Godesberg. 1975: 310.). „Nem értem. Semmit sem értek” – foghatta fejét a Mester. A hatalom ma is kis vasakat izzít, kis parázscsomókat tart életben. Nem volt itt rendszerváltás...

... AZ ‘56-OS: A költő ügyészével való utolsó beszélgetése is mintha tökéletes színház, megkomponált Márai-reflexió lenne: két megfáradt ember sír előtti nyugodt, tisztázó beszélgetése (A gyertyák csonkig égnek). Nem beszélve arról, hogy az ügyész úr épp a Btk 56. (megint puszta véletlen?) paragrafusára hivatkozva enyhíti büntetését figyelmeztetésre. Dr. Sajti Imrének – akit Csibra István monográfiájában „józan ügyésznek” nevezett (Simonyi Imre pályaképe. Kávé Kiadó. Bp. 2004.) – az a szó, hogy kommunista vagy szocialista, semmit nem mondott. Mindig azon mérte le a rendszert, hogy az egyszerű ember, a dolgozó ember hogy boldogult, mekkora jólétben élt. Ezért a szélsőségeseket, a dogmatikusokat, a hatalmaskodókat nem szerette, ellenük – ha lehetett – fellépett.

Így tett 1956-ban Simonyi Imre is, aki úgy vélte, a 20. század a hazugság világrekordere. Egyik hazugság felülírja a másikat. Mije vagyunk mi Muszkaországnak? Átjáróháza? Nagy Imre abban a hiszemben, hogy mi szuverének vagyunk, közölte, hogy miután szuverének vagyunk, ebből a buliból kiszállunk. Marosánnak is igaza volt: nem kellett behívni őket, ugyanis itt voltak. A történészek máig vitatkoznak arról, minek nevezzék a magyarok „megmozdulását” (noha Kádár november 2-án szabadságharcnak nevezte október 23-át), de hogy Simonyi nem volt ellenforradalmár, arról ő „papírt kapott”, bár saját bevallása szerint ha a „földlakókon” múlik, ma is ott lóghatna a Kossuth téren. „Jaj, elvtársak, eltoltuk, nem a képességeivel van baj, hanem a politikumával!” (107).

A Mester nagyon jól tudta, hogy a felsőbb vezetés mindig elhallgatja tévedéseit, hiszen ezek beismerése gyengeségét jelentette volna. Saját maga viszont gyakorta indokoltnak tartotta e tévedések hangsúlyozását, mert nehezen tűrte, hogy Bibót, Németh Lászlót és főleg a gyerekeket csőcseléknek nevezi az az ország, amelyben „demokratikus jelszavakkal gyökeret ver a diktatúra”. Az ilyen ország bizony essen kétségbe, és hagyjon fel minden reménnyel! A Mester dantei gondolatainak súlya talán még ma is vállunkat nyomja.

A DÍSZPOLGÁR: 1991-ben a képviselő-testület arra vállalkozott, hogy tisztelete jeléül díszpolgári címet adományozzon a Mesternek, de arra, hogy díszpolgára becsületét megvédje, nem vállalkozott senki. Simonyi ironikus jelleméből adódóan nem váratott magára a polgárpukkasztás. Színészi tehetségét kiaknázó, jól megkomponált, népmesei (át is veszem, meg nem is, elmegyek, de nem hozom el az oklevelet), parádés, ugyanakkor szinte borzongatóan ismerős (ld. a kesztyűs kézfogást a történelemkönyvekben) jelenetsornak lehettek tanúi a gyulai „polgárok”. A költő tudni és tudatni akarta, hogy még mindig hazai pályán van. Vadhajtásnak hitte magát, meg gizgaznak. Mákvirágnak, mintsem díszvirágnak, akárcsak Márai, kettős védőpáncélban hazudta végig a nagyon becsületes életét, miközben majd’ meghalt egy jó szóért. Az átadási ceremónián viselt büszke öltönye testamentuma lett.

A SÉRTETT: Udvarhelyi András így fogalmazott, és ebben minden benne van: „Tisztelem és kedvelem Simonyi Imrét, még akkor is, ha tudom: tesz ő az én tiszteletemre.” (Gyulai Hírlap. 1992. január 24.) Sohasem titkolta, hogy lenézi az embereket. Nem az a baj, hogy más, hanem az, hogy különb, és ez az extravagancia feljogosítja néhány jól átgondolt „arculcsapásra”. De előfordult, hogy a fagylalt visszanyalt. Ahogy önmaga írta Pásztor József kapcsán. „Három arcon is. Az Önén, az enyémen, meg a futballén”. Nem volt hajlandó kompromisszumot kötni: tudatosan provokált, és mesteri szinten értett a kívülálláshoz, természetesen a játékszabályok pontos betartásával. Nem volt megvehető egy meccsen sem. A Simonyi-ügy lehetett volna „harmadosztályú temetés”, ehelyett teniszpolitikai adok-kapok lett. Ám a legtöbb sértődésből nem lett per, hiszen maga a Mester írta: „Ha se hangszalag, se papír...!” (219). Emberi hozzáállását talán legszebben saját bögre-hasonlata világítja meg. Imre bácsi tehát nem volt sértődékeny, csupán gyakran érezte magát sértettnek, és ez ingerültté tette. Mindeközben azonban végig ember tudott maradni, noha gyakran emlegette, hogy a várost („Illetékeseket”) semmiféle mulasztás nem terheli, merthogy minden tőlük telhetőt elkövettek néhaivá-válása érdekében.

AZ ÖNÉRZETES: Már életében sokan Mesternek szólították, személyi kultusza kétségtelenül belengte a várost. Ifjúkorában kedvenc magyar szava a kézműves volt, aki eszelősen dolgozik, mint egy művész, mint egy mester. Ő is az életét pazarolta műveire, noha ez örömet jelentett neki, mert tudta, hogy ez a feladata. A szocializmusnak azonban sikerült kitermelnie a linkséget. Elveszett a lélek, elveszett a munka erkölcse.

Úgy érezte, sosem volt hatalma, de nem is igényelte, hiszen maga fölött sem engedett senkit soha hatalmaskodni, így külön viccnek és természetesen kihasználható provokációnak érezte, amikor a Népszabadságot vele együtt jelentették fel.

Iróniájánál csak cinizmusa volt mellbevágóbb. Mindenről határozott „különvéleménnyel” rendelkezett, amelyeknek bárki vállalta írásbeli közlését, tudnia kellett, mibe lép bele. Normális időkben le kellett volna mondania. Mivel a rendszerváltás idején újra „elővették” a költőt, jellemzőnek mondható az alábbi kis anekdota: – „Csak van itt demokrácia, Mester!” – állította Árpási. – „Nem! Úgy látszik, a csodánál kevesebbet nem érdemes akarni. Én valahol a bölcsőben eldöntöttem, más, mint becsületes, nem leszek, félni pedig nem vagyok hajlandó. Most félek valamitől. Attól, hogy meg kell halni. Ettől félek.” – olvashatjuk a Mester szavait (42). Annak ellenére félt a haláltól, hogy a túlpartiakat természetes cinizmusával hárította, miszerint ő Gyulán csak holmi „forgalmi akadály” volt, ami íme, most elhárult: „Hát, hölgyeim és uraim, most bejelentem, én most elhárulok. Isten velük, érezzék magukat továbbra is jól és tekintsék úgy, hogy mi sem történt” (234).

A FUTBALLISTA: A Mester jól látta, hogy zseninek lenni vidéken nem lehet megszállottság, meg „némi szalonspicc” nélkül. Hapax legomenonjai jellemzik kritikus hozzáállását. Óvatosan bánt az analógiákkal (Krúdy, József Attila utolsó évei lefednék Pásztor és burkoltan önmaga leköszönő „pályaképét”), éles szemmel állította össze a kezdő 11-et. A szakfutball korszakában a „futball szubhumán magabiztos-hozzá mit sem-értés” helyett a tradicionális értékek mellett kardoskodott. Hibátlanul vázolta fel a Pásztor József-i képletet, jelenséget, amelynek megértése szintén valamiféle tudathasadásos állapotot igényelt: „Ön játszik nekünk, s mi tapsolunk Önnek” (248). Rádöbbentett, hogy Békés megye is az elveszett tehetségek sorvadó „vidéke”, ezért körmönfont iróniával fogalmazta meg következtetéseit, miszerint az MLSZ többnyire másod-, harmadosztályúnak tekinthető játékosok időszaki és ötletszerű csoportosítása. Mi változott?

Túlparti irodalom

Aczél György remekül fogalmazta meg az írószövetségben uralkodó viszonyokat, amelyekkel a Mester nem tudott mit kezdeni: „Gyerekek, ha nem muszáj, ne b...unk ki egymással túlságosan” (160). Az írók zöme igenis szemben állt a fennálló rendszerrel. 1985-86-ban 1952-es hanghordozással fenyegetőzni – öngól. El kellett dönteni, hogy vállalják-e a kockázatot egy párhuzamos írószövetségért, vagy marad az Írószövetség (szándékosan nagy í-vel). Tudvalevő, hogy az érzelmi alapon való politizálás veszélyes, ha az írók érzékennyé teszik a hatalmat, az érzelmektől fűtve fog visszavágni. A választás után a hatalomnak lépnie kellett, mert ultimátumokkal nem lehet párbeszédet folytatni. Maga Árpási is megjegyzi egy ízben: „Nézetek ellen csak nézetekkel szabad és kell harcolni” (232). Ezek a mondatok talán minden mai „hídon átkelni vágyó író” életében evidenciaként vannak jelen. Simonyi folyójában az alábbiak úsztak az árral, az innenső oldalon. Ők voltak azok, akik – a madáchi hasonlatra utalva – a kevés Ember közé tartoztak a sok „halért tapsolóval” szemben:

Szabó Dezső, a messianisztikus. Hangzatos szólamokat ontottak a nyilasok, úgymint nemzetiszocializmus. Nem kellett filozófiai ismeret, hogy az értelmiségi gyulaiak lássák, a Galbács-kerti gyerekek télen nem tudnak iskolába menni, mert nincs cipőjük. Ez Imre bácsinak is fájt! Ehhez kellett egy „szent őrült”, egy „messianisztikus alkatú mániákus messiás”, egy politikai szélkakas, akin keresztül szólt minden „agyonhallgatott” antiszemita és soviniszta vádlott, akiknek ugyanúgy az ember volt járvány, hungarizmus és halál a két part, görénykurzus az aktualitás. Akik ugyanolyan bitang iróniával követeltek volna kisebbségi jogot a többségnek, elszakadt magyarjainknak is. Mindezt párttól függetlenül. Szabó Dezső aranyköpése Simonyi világnézete lett: „Nem szerettem az oldalakat soha. Én nem voltam oldali. Én én voltam” (91).

Molnár Ferenc, a szín-ész. Tőle azt tanulhatta meg, hogy a mázok és gőzök idővel lehámlanak az emberről, s élete alkonyán mindenki igazságos lesz.

Németh László, a tévelygő. „Nagyon nagy író, csak örökké tévedett” (104), például amikor egy nemzet kiirtása után a hóhérokhoz utazott. A Mester ezt sohasem bocsátotta meg.

Kassák Lajos, a formalista. A formalizmusát ugyan nem tudta megszeretni, de az emberi tisztességét makulátlannak tartotta.

Fekete Sándor, a penge. „Nem tehetségtelen a pasas, csak jellemtörött” (154). Még a mai Magyarországon sem ítélnek el egy embert ugyanazért kétszer. Nem habzik, nem őrjöng, pengeéles, jégcsaphideg, és minden mondata igaz. Az Írószövetség elnökségi nyilatkozatát nem szabadott volna kiadni, hogy Fekete ne „heherészhessen”.

Erdődi Lajos, a kollektív kommunista. Riportregénye tudatosította benne, hogy az eurokommunizmus létezik, Blanárral együtt helyet csináltak neki Gyulaváriban.

A Mesternek volt egy sajátos befogadóképessége, Krúdyt és Szabó Dezsőt egyidejűleg olvasta, emellett bámulatos bátorsággal és kitűnő humorral merte a szemébe mondani mindenkinek, akiről úgy vélte, a természet félelmetes pazarlással dolgozott, amikor megalkotta („a legegyszerűbb tüneményeket az anyag és az erő felmérhetetlen pocséklása árán valósítja meg, sejtek és peték millióit dobálja el egyetlen közösülés alkalmával, hogy végül a világra szülessen egy tökfilkó”- 201).

Mára innenső

Márai Kassája világnézet, nem pedig település. Simonyi Gyulája a „Körös-parti Nagyvárad”, amelynek egyszemélyes fegyenctelepén (Dob utca 6.) raboskodott, „tűrhető rendetlenség” között, egy Ember, a Mester. Nem bántották szegény Embert. Majdnem rosszabb: nem foglalkoztak vele, pedig ajtaja felett állt a klasszikus felirat: Vitam impendere vero. Az ajtó mögött rejtezett az igaz szó, a vers, amelynek egy tüllfüggöny rétege van, amely mögé elbújt az értelem. „Szép verset írni nem nehéz, de »igazi« verset rögzíteni mindennél nehezebb” – utalt Márai Adyra, Babitsra, József Attilára és Radnótira, dicsérve a Mester néhány sorát is (69).

De lehet-e igaz verset papírra vetni, ha a „Műveltség meghalt. Nihil él” (Márai: Jelvény és jelentés / Utóhang / Sereghajtók – A Garrenek műve. Helikon. Bp. 2007)? Egyértelmű az alternatíva: vagy a kultúra (a műveltség), vagy annak hiánya. A nihil fennmaradását, Márai szerint, a szintaktikailag csökevényes tömegmetaforák politikai diskurzusba való átemelése biztosítja. Simonyi átveszi és továbbörökíti ezt a nihil-fogalmat, amely szerint nem az a legborzasztóbb, hogy a semmi nincs, hanem épp annak filozófiai fintora, hogy a semmi van!

Többször is kérdezték a Mestert, ő miért nem disszidált. Tömör és jellegzetes cinizmussal csapott vissza: „Itt kellett maradnom, mert odakinn nem lett volna kit gyűlöljek” (207). „Mesteri” iróniával fogalmazva: „Márai nagyon szeretett utazni, én nagyon nem. Triviális faktor, de nekem a legnagyobb távolság a Megyeri út 13” (60). Ezzel ellentétben Tüskés Tibor azt vallja, hogy „Simonyi Imre úton járó ember, Odüsszeusz és Szindbád rokona volt. Örök utazó” (Simonyi Imréről. In. Eső 2000/3). Igazság szerint mindketten sokat utaztak, tulajdonképpen az anyanyelvben, így egyikük sem lett valóban hazátlan, mert egyetlen haza van, az pedig belül van. Márai és Simonyi is csak az anyanyelvén, anyanyelvében lehetett igazán önmaga. A teljes megsemmisülés a nyelvi nihilben van.

Hídavatás

Az újságíró tartozik olvasóinak a valóság leírásával még akkor is, ha a tükör kegyetlen vagy görbe, torz, netalántán törött. Darabjait megtalálni és összeilleszteni „életbevágóan fontos ügy”, hiszen egy-egy torzóban maradt beszélgetés árnyalhatja vagy kiegészítheti az eddig ismert Simonyi-képet, afféle archaikus Simonyi-torzót alkotva, amely a maga töröttségében is része lesz az irodalomtörténetnek. A nemes újságírói magatartásnak része az „egymást soha ki nem szerkeszteni”, Sújtó Sándornak lenni, ugyanazt az anyanyelvet beszélni, mindent a helyére tenni – mint Pándi Potyka –, mérlegelni, hogy amiről írunk, az már történelem, mérlegelni, hogy a nagy embereket közelről megismertetni könnyen kiábrándulást okozhat. Árpási Zoltán értő filológusként az utókornak megmentve lefújta a port néhány Simonyi-pillérről. Olvasmányos riport-, esszé- és interjúkötete újabb oszlopfő a Simonyi-folyam felett. A kötet a Mester politikai, költői, emberi nagyságának (újra)kanonizálását segíti.

A fiatalabb generáció nevében mondok én is köszönetet Árpási Zoltánnak, akit méltán nevezhetünk ezentúl hídépítőnek is. Az avatást mindenképpen ő végezte el. Mi pedig hál’ istennek vele együtt gondoskodhatunk a folyó, a híd és a „partiak” (innenső és túlsó) kapcsolatának ápolásáról. Szem előtt tartva és elkerülve azt a nagyon nagy hibát, hogy nem becsüljük a polgári értékeket, és remélhetőleg másokat is rádöbbentünk arra, hogy a belső rend megtartásával elérhetővé válik a „külső rend” is.

„... így kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódít:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”

(József Attila: Thomas Mann üdvözlése, 1937)