Körmendi Lajos

2005/2 - A folyó születése, Történelem, A folyó látogatása2004/3 - Zádor és Ágota földjén2004/2 - Hatvan év2003/2 - Szent Ernestusunk, avagy testben versbuborék, Oláh János, a frász, Sarusiáda 2002/3 - A rúzsos szájú barnamedve2002/2 - Akkoriban még szerették egymást a poéták2002/1 - Mongol költői tárgy2001/3-4 - Asztma, vágyakozás,Berek után, Bereki ősz, Írótábor, Bereki bök, November; 2001/2 - A stoppolt elefánt2001/1 - Mákos Balázs2000/4 - Busman2000/3 - Kipcsakisztán2000/2 - P. S. -verspusztulás2000/1 - Az Y. Diákszínház esete a Rómeóval1999/1 - Hosszú, hideg tél, Szűcs Sanyi kocsmája 1998/1 - Kun(játék)halom, Kun(szó)halom, Kun(család)halom, Kun(táj)halom, Tyúkszemáztató, múltbaázás, Móricz jegyzetel, Kolumbusz végtelen útja B-ig, már betegen, A ledér B-i Alkáli Hidrogénkarbonátos Jódos Gyógyvíz

Kipcsakisztán

(Hevenyészpoéták, csatakrónikák, betyártörténetek, krimináliák)

 A forradalom mérge

Nincs sok becsülete nálunk a ponyvának, s ez talán érthető is. Van azonban egy-egy időszak, amikor mégis fontos szerephez jutnak a ponyvaszerzők és az általuk művelt röpiratköltészet. Ilyen például az 1848-49-es forradalom és szabadságharc időszaka. Sok teljesen ismeretlen vagy az irodalomban nevet nem szerzett költő vetette ekkor papírra a nagy idők eseménykrónikáját. Tinódi Lantos Sebestyén kései utódai a dicsőséges vagy fájdalmas eseményeknek többnyire szemtanúi vagy résztvevői voltak, s az élmény hevétől áthatott tudósító énekeiket azon melegében papírra vetették. Akár a szabadságharc haditudósítóinak is nevezhetnénk őket, akik kiszolgálták az információkra éhes társadalom igényeit. Sok ponyván árult csatakrónikán érezni az átélés hőfokát, a személyességet. Érzelmi fűtöttségüknek nagyon is gyakorlatias célja volt: mozgósítani akarták a lakosságot a szabadságharc sikere érdekében. A százötven évvel ezelőtti eseménykrónikák jó része az Alföldön született, s közös jellemzőjük, hogy a szerző azonosul a szabadságharc eszméivel, céljaival.

A forradalom és szabadságharc idején virágzását élő ponyvairodalomnak kunsági, karcagi vonatkozásai is vannak. Fontos alakja a nagy eseményeket a néphez verses formában eljuttató kiadóknak a karcagi könyvkötő, Kiss Dániel, aki 1848-ban városunkban élt. Sajnos, nagyon keveset tudunk róla. Tény, hogy 1848-ban Debrecen város nyomdájától megrendelte a Buzdítás a felkelő s honmaradt őrsereghez című nyolc lapos füzet nyomtatását ezer példányban, majd a Kossuth a szószéken című ugyancsak nyolc lapos füzetet kétezer példányban. Egyre valószínűbbnek látszik, hogy nem csupán a szerkesztője és kiadója volt bizonyos eseménykrónikáknak, hanem szerzője is. A szakemberek gyanúja szerint csak azért tüntette fel magát kiadóként, mert tisztában volt vele, hogy a tudósítói igyekezetnek alatta marad a verselő tehetsége. Neki tulajdonítják a Napi események a rác és szerb lázadás idejében; és a Rác és szerb lázadás Szenttamásnál című 1848-ban Debrecenben kiadott munkák megírását is. Kiss Dánielt gyanítják a Harczra magyar című költemény szerzői álneve mögött is (Harcra magyar. Írta Kise István Kardczagon. Szarvason 1848. Réthy Lipót nyomdája). Még egy elveszett műről feltételezik, hogy a karcagi könyvkötő kiadványa lehetett (Kiss: Kossuth és Windischgrätz).

Kiss Dánielnek és a többi csatakrónikásnak verselésükben talált kifogásaink ellenére is kijár a megbecsülés: a magyar történelem nagy időszakáról hoztak hírt, s a következményekkel nem törődve próbáltak buzdítani, lelkesíteni. A szabadságharc bukása után ezeket a röpiratkölteményeket, a forradalmi időszakból való ponyvákat keményen üldözték, akinél megtalálták, súlyos büntetésre számíthatott. Az eseménykrónikák írói, kiadói, nyomtatói közül többen börtönt szenvedtek. Szigorú utasításokat kaptak a különféle rendű-rangú elöljárók: „Azon munkálkodjék, hogy a forradalom mérge nyomtatványok által ne terjesztessék.” Azon munkálkodtak: a forradalom és szabadságharc ponyváiból éppen csak mutatóba maradt valami az utókorra.

Kisded csatabeszély

A Kiss Dánielnek tulajdonított Napi események a rác és szerb lázadás idejében című csatakrónikából inkább érezzük a szerző hatalmas erőfeszítését és csatáját a nyelvvel, formával, mint a harctéren csatázók egymásnak való nekifeszülését. A költő izzad, fogást keres azokon a fránya szavakon, s igyekszik őket valamiféle költészet jármába fogni - általában sikertelenül. Verselése esetlen, sok helyen pedig egyenesen mulatságosan bumfordi.

Kisded beszélye elején közli, hogy megirigyelték a magyarok szabadságát hazánk végvidékein, s el akarnak minket pusztítani főnökeik és papjaik biztatására. „Tíz esztendeig az adót, hogyha őket pártolják / Elengedik, és majd a sót csakhogy nem ingyen kapják; / És az elfoglalt földeket testvérileg elosztják / egymás között, ha a magyart végképpen kiirtják.” Nem sikerült a tervük, folytatja a szerző, s elmeséli azon 1848-as dolgok folyását: „Karlovicon nyolcezer rác öszvegyült egy csoportba, / Vezér miatt e csordában nemigen vala csorba. / Stanimirovits vezérjele lázító e vad népet, / El akarván szakajtani tőlünk három megyéket.” A nép retteg, a rácok postát, gyorskocsit kirabolnak, „Több irtóztató tetteket vittenek ezek végbe.” Aztán jön a fordulat: „Háromezer katonáink a nyolcezerre menő / Rác tömeget harciasan ezúttal széjjelverő”. Szinte sírnak, nyikorognak itt (is) a vers eresztékei, s nem a csaknem háromszáz halott, sok sebesült és bujdosó súlya miatt! A „haditudósító” Kiss Dániel még felteszi a történet végére a koronát: „Karlovicot a parancsnok bombákkal lődöztette, / Egynehány háznak tetejét a láng megemésztette.” Győztünk.

A szerző ezt követően Újvidékre vált, most tehát a szerbek következnek: „Újvidéken is a rablók nagy kegyetlenségeit / Megérezték, sok honfinak kiereszték véreit.” A költőnek, mint látjuk, rettenetes nagy gondot jelent a megfelelőnek hitt rímek kicsiholása, ám e nehézség dacára kitartóan trappol az események nyomában, mert látni és láttatni akarja a történteket: „Sok magyar és németeket a szerbek agyonlőttek, / Kit elől, utól találtak, nagy részint agyonvertek.” Őket egy lovas százados kétszáz emberrel szalasztotta széjjel, de a siker csak átmeneti volt, az ellenség túlereje egyre nagyobb lett, s ez a magyar áldozatok számában kifejezésre is jutott.

A Napi események... következő helyszíne Versec. Az itteni lázadókkal való hadakozás leírása is zavaros némileg, ám tárgyilagos, hiszen a magyarok veszteségeiről is beszámol. A leírásból úgy tűnik, itt győztünk, s a szerző Eszterházi őrnagy nevét említi: „Három ágyú több kis golyók repültek el körülte, / Visszafordult asztaljához és őket kinevette. / Tudniillik az ellenséget, mondván, hogy a szamarak / Lőnének, de még célozni egyikőjök se tudnak.”

A délvidéki harcokról szóló, Kiss Dániel tollán született híradáscsokor végső színhelye Kanizsa, Becse, Provoszel, Földvár, Szenttamás. Az itteni hadi sikereket vagy balsikereket mellőzve (a leírás amúgy is meglehetősen kuszának tűnik!) most inkább az igényről töprengjünk, amely ezeket a csatakrónikákat életre hívta. Az emberek 1848-ban is tájékozódni szerettek volna a körülöttük zajló eseményekről, de akkor még nem a televízió egyenes adásában robbantak a rakéták és a bombák, s az írott sajtó sem jutott el a tömegekhez. A tömegekhez a csatakrónikák jutottak el. Kiss Dániel már művének címével is (Napi események a rác és a szerb lázadás idejében) az ő újságírói szerepét emeli ki. Tehát nem költészet akar lenni, hanem tudósítás, igaz, versben, talán mert úgy vélte, a rímek segítségével jobban rögzül az olvasókban a fontos időszak sok fontos eseménye. Persze, jobban rögzült volna, ha verse versebb lett volna.

Délvidéki Iliász

A szenttamási tusakodással fejezi be Kiss Dániel, a vélt szerző, a Napi események ... című csatakrónikát. Van itt minden: lövések dörrennek, de „Az első ágyúlövésre a magyarság szarvasként / A szőlő felé futottak...”, nők és gyermekek kiáltoznak, dühösen gyilkolnak a rácok, hősiesen kardoznak a magyarok... Olyan ez, mint a folytatásos regények: a szerző egy érdekesnek vélt pillanatban megszakítja a történetet, majd a következő részben kielégíti az olvasó kíváncsiságát. Ezen a ponton alighanem tetten érhetjük a néphistóriák üzletté válását.

A szemfüles szerző, kiadó, nyomdász szállítja is a következő csataleírást, amelynek ugyan a nyelvezete nem kevésbé nyögvenyelős, mint az előzőé, de lehet, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején nem is erre figyeltek elsősorban. Az újabb mű címe: Rác és szerb lázadás Szenttamásnál. Ezt is Debrecenben nyomtatták. Bevezetőjében az árgus szemmel figyelő tudósító meglehetősen részletező módon számol be a szenttamásiak szenvedéseiről, mert ott „irtóztató kínt szenved a lakosság, / Elevenen sütik őket a megdühödött rácság. / Elébb egy láncos ostorral, melynek golyó van végén, / Kínoztatnak és ezután testeket széjjeltépvén.” „Szerb és illír” fordul a magyar seregek ellen, s a huszárok, amidőn „az ellenség részéről egy erősb megrohanás / Keletkezvén”, futásnak erednek, „S egy igen nagy szégyenfoltnak csaknem elébe néztek, / Amidőn nemzetőreink hősies bátorsággal / A levegőt betöltötték zajos kiáltásaikkal, / A szőlőkből és kertekből kereszt-tüzeléseket / Adtak a vadnép csoportnak, megzavarták rendeket.” A karcagi bárdus hősökről regél, például (miután lelőtték a zászlótartót) „Egy nemzetőr ragadá el ... a zászlót, / Kit is rögtön az ezredes kapitánnyá kiáltott. / Így emeltettek mai nap többen magasabb rangra, / Mert ilyenhelyt csak érdemre néznek, nem vagyonra.” Mint kiderül, az ellenségnek komoly, a magyaroknak csekély veszteségeik voltak. Ennek ellenére: „...a lázadók sáncolva jól be voltak, / Siker nélkül tüzelénk rá, azért visszavonultunk.” Aztán leírja a mi poétánk, hogy egy Paulis nevű helységben ötven nemzetőrt „Az uradalmi udvarban házba bészorítának”, egy részük foglyul esett és halálra kínozták őket.

Ez a nagykunsági Iliász-szerző nem mulasztja el, hogy a tágas délvidéki csatatér minden szegletébe bepillantson hősök után kutatva. Újbecsén „a vad rácok szinte feltámadtanak, / Vasvillákkal és kaszákkal estek a magyaroknak.” Ám jött a hős nemzetőrség, s rendet csinált. Temesvár a bosszú színhelye: „...a foglyokat már kiszentenciázták, /Érdemlett jutalom szerint vezérek’ felaggatták, / És lázításának bérét elvevé Stanimirovics, / Szintén ennek a sorsára kerüle hadnagy Kovics.” A szerbek azonban, panaszolja a költő, „vakon mennek még most is”, nem volt elég a vér. A bizonyára református vallású csatalekörmölő, ahogy illik egy eposznál (még ha esetében csökött eposzkáról van is szó), az Istenhez fordul: „Mi, kik keresztyének vagyunk isteni szent felségét / Kérjük, hogy oszlassa széjjel a lázítók seregét.” Úgy tűnik, Kiss Dániel a nemzetőrökben vélte felfedezni a hőseit, ám e délvidéki mondakör csak amolyan vásári mézesbáb méretű Agamemnónokat, Akhilleuszokat, Hektórokat és Patrokloszokat adott a ponyvafüzetek vásárlóinak. Az egész mű színvonalához méltó a karcagi Homér végső szentenciája: „De az ilyen nagy tetteket nem bízzák ám gyerekre, /Ember kell itt, de akinek a szíve helyén légyen, / Mert különben magyar lelke a túlvilágra mégyen.”

A fej nélküli lovas

Jóllehet Kiss Dániel szenttamási csataleírásában hősöknek festi le az 1848-as nemzetőröket, a kép korántsem ilyen egyértelmű. Hiába írja a karcagi könyvkötő, „hogy nincsen oly élő sergek / A rácoknak, a mieink hogy ne bírnának velek”, a kiképzetlen, csatákhoz nem szokott nemzetőröktől nem mindenki volt így elragadtatva.

A Márczius Tizenötödike című lapban jelent meg 1848-ban a kiváló költő, Vajda János írása, melyben személyes élmények alapján számol be a lázadó szerbekkel Turiánál vívott csatáról, s ezt írja a jászkun nemzetőrségről: „A nemzetőrök átalján rosszul viselik magokat. Szenttamás be nem vételét egyenesen a nemzetőröknek tulajdonítják. Előre küldött Bechtold 500 sorkatonát, utánuk két ezer jászkunt, az ötszáz katona bement Szenttamásba, s a két ezer híres verekedő s nagyszájú nemzetőr nem követi őket! E sorkatonákból sok elveszett, s egy szakaszt úgy mondják el is fogtak .. Nálunk katonáknál e szó pecsovics nem létezik; e helyett már ’nemzetőrt’ használunk.” Kemény szavak, s az sem biztos, hogy igazságosak: a tűzkeresztségen ekkor áteső Vajda János talán elhamarkodottan ítél. Tudnunk kell azonban, hogy nem csupán a jászkun nemzetőrök viselkedése eshetett kifogás alá, hanem a más vidékről valóké is, hiszen időnként, például Schwechatnál, gyakorolták a futást derekasan ezek a kiképzetlen, könnyen pánikba eső csapatok.

A szenttamási csatának karcagi áldozata is volt Csányi Ferenc személyében. Ez a Lovas nemzetőr társaival együtt kiküldetett, vizsgálják meg, mi füstöl úgy a szenttamási tanyák között. Odamentek, egy majorban leszálltak a lovaikról, de ekkor az épület mögötti tengeriből rájuk törtek a rácok. Egy 49 éves karcagi nemzetőr ezt vallotta erről az eseményről: „...mi pedig tízen hátrább maradónk, a’ midőn egyszerre lövéseket hallottunk, de mikorra oda értünk már a’ baj meg történt, mert egy Nemzetőrt agyon lőve, fejét a ráczok elvitték...” A hősi halált halt karcagi nemzetőr szebb véget érdemelt volna: olyan helyzetbe került akkor, amikor a szerbek rátörtek, hogy, a költővel szólva, gyámoltalan volt, mint a szükségét végző vadállat. Nagy dolgot akart véghezvinni a nemzetőrségben, ezzel szemben nagydolga végzése közben érte a halál. Nem volt úgy öltözve, hogy ki tudja védeni a váratlan szerb támadást, nem csoda, ha elvesztette a fejét. Szó szerint is.

Ennek ellenére otthon, a szenttamási csatatértől távol, egymás után születtek a hős nemeztőrökről szóló kis poémák. Kiss Dániel mellett a hajdúszoboszlói Radó Imre is heroizálta fiainkat. Róla is keveset tudunk: született Hajdúszoboszlón 1802. november 4-én, apja Radó István, anyja Lénárt Sára. Amikor 1827. november 14-én nőül vette Kováts Katát, az egyik tanú a karcagi Kiss Dániel volt. Négy gyermekük született: Erzsébet (1833. aug. 29.), József (1830. dec. 22., ő hamarosan meghalt), Zsuzsanna (1833. febr. l8.), és ismét József (1835. nov. 18.) 1848 szeptemberétől semmit sem tudunk róla. A debreceni Telegdinél több munkája is megjelent, többek között A vitéz lelkes jászok és kunok elindulása 1848-ban című is. Radó aztán tud dicsérni:

„Egész dicsőséggel vitték a kunokat, / A derék jászok is mentek bátorsággal, / megbirkóznak ezek egész Rácországgal.” Ha néha mégsem így történt, arról hallgat a krónikás. Nagy eposzi szertepillantása nem bajlódik holmi szükségét végző karcagi nemzetőrrel: azt írja, amit az olvasók várnak tőle, s az igazság kedvéért dehogy ejtene csorbát a dicsőségen!

A híres Zöld Marci

A tizenkilencedik században nagy sikerrel mívelt ponyvairodalom egyik legnépszerűbb témája a betyárvilág. A betyárok még a fővárosban élő urak és hölgyek fantáziáját is megmozgatták, s ebben a sajtó is komoly szerepet játszott. A ponyvákon árult betyárhistóriák kapósak voltak, talán azért is, mert a falusi nép érzelmileg is azonosult a szegénylegényekkel.

A Nagykunságot is megjárt Zöld Marcinak komoly hatása lett íróinkra. A haramia halála utáni esztendőben, 1817-ben már a színpadon is megjelenik az alakja egy mulattató játék keretében (Vándza Mihály: Zöld Martzi, vagy az uton álló haramia). Szerepel elbeszélésekben is csaknem két évtized múlva (Gaál József: Haramia-csók, Hortobágyi éjszaka), míg egyik társát Vörösmarty énekelte meg (Becskereki). A szabadságharc idején Jókai Mór írt egy szatirikus eposzt, amit aztán nem fejezett be (Pán Jellasich), s ebben a horvát bánt, nyilván nem dicsérő célzattal, Zöld Marcihoz hasonlítják. Egy 1825 körül született vígeposzban mosogatás közben nem másról dalolgat Zeusz főisten felesége, mint a magyar útonállóról (Bogya József: Bacchus házassága a nimfával). Petőfi Sándor 1845-ben írt egy drámát Zöld Marciról, amit aztán elégetett fellobbanó haragjában azt követően, hogy a Nemzeti Színház visszautasította. A téma mégsem hagyhatta nyugodni, mert 1847 tavaszán írt egy Zöld Marci című verset is.

A híres betyárvezér, Zöld Marci 1790 körül született Berettyóújfaluban. Születési helyét említi is a ponyvavers, melynek címe: A’ két híres Zsiványok’ Zöld Martzi, Betskereki, ’s egyébb Társai életének rövid Le-írása. Egy Vers szerző által. A versszerzőtől megtudjuk, hogy Zöld Marci szegényen nevelkedett, nem szerette a katonaságot, megszökött, útonálló lett, fosztogatta az urakat, s ebben társa lett többek között a már említett Betskereki is. „A Debretzenyi Cívisek / Kergettek mint a Tigrisek, / Bihar, Szabolcs, Hajdú, s Szatmár, / Minden felől üldöztek már” - mondja az ötödik versszak. A folytatásban megtudjuk, hogy Kováts Imre nevű társát megfogták és felkötik, Betskerekire Hevesben már les a pandur hadnagy Bulovszky. „Tiszabon vígan lakoztunk / ettünk, ittunk, múlatoztunk, / Hát be-rohan a Hadnagy Úr, / Szette vettével meg-mordul.” Ez a vég kezdete. „Betskerekit földig ütik, / Kegyetlenül meg-kötözik”, a szomszédos szobában poharazgató Zöld Marci és Kapus Miska azonban kereket old az ablakon át. A haramiavezérnek még tíz napja van a bujkálásra. „Nints Paripa, nintsen fegyver, / Így jár kit az Isten meg-ver” - mondja a vers. Bujtatták itt is, ott is, például egy Kukoricza nevű juhász Kunszentmártonban, de aztán 1816. november 26-án egy öcsödi tanyán csak megfogták Zöld Marcit. A versben olvashatjuk árulás következtében esett elfogatásának történetét is. Az elfogott Zöld Marci Törökszentmiklóson látja a kikötözött Betskerekit. „Az Urak minden roszt hittek, / Fegyvernekre vissza vittek”, persze már a rögtönítélő bíróság ítélete után. „Tiszabon Lakodalom. / Fegyverneki hármas Halom, / Az elsőbe vígan voltunk, / A’ másodikban meg-holtunk.” A betyárvezér kegyelmet kér a vers szerint arra hivatkozva, hogy soha nem ölt embert. De nincs kegyelem. A Betskereki elfogása után a túrkevei határban bujkáló, majd a kisújszállási Csergető csárdában mulató Zöld Marcit öcsödi elfogatása után bizony felakasztották, s két társával együtt „az élők számából ki is töröltettek.” A hóhér végső cselekedete előtt azonban a versben a nem egészen két év alatt országosan hírhedtté vált betyárvezér még jámbor erkölcsi prédikációt tart mások okulására, a maga életét hozva fel elrettentő példaként. „E’ volt a ma híres hartzi, / Betskerekivel Zöld Martzi.”

A madarak eledele

Nem ismerjük a szerzőjét A’ két híres Zsiványok’ Zöld Martzi, Betskereki, ’s egyébb Társai életének rövid Le-írása című munkának, s ugyanúgy ismeretlen a Zöld Martzi, és A’ Szeretője Notáji és egymástól való búcsuzások (Budán, 1847.) című versezet szerzője (szerzői) is. A ponyvaszerzők és a kiadók a hatás érdekében gátlástalanul építettek be idegen anyagokat egy-egy történetbe, s az elorzott verseket teljesen a sajátjukként kezelték. Arany János és Petőfi sem kerülhette el a sorsát. A Zöld Martzi És A’ Szeretője Notájiban például szinte szó szerint viszontlátjuk A’ két híres Zsiványok... egy részét.

Nagyon szép és meglepően tiszta a Zöld Martzi És A’ Szeretője Notáinak bevezető része, a szerelmesek párbeszéde olyan, mint az igazi népköltészet. A lány azzal zárja ezt a részt, hogy „Ha Zöld Martzim veszni talál, / Ragadj el engem is halál, / Hadd vesszek el, mert az élet, / Nála nélkül csak itélet.” Ezt követően beszél előbb Zöld Marci majd Betskereki A’ két híres Zsiványok strófáinak segítségével. Utána már Zöld Marci kesereg, hogy a sok vétke „a’ fára felemele”, s látja, hogy „...előttünk van már éltünk véghatára.” A megfogott betyárok dialógusa Betskereki rossz sejtelmeit elősoroló beszédével folytatódik: a szánombánom hangulat nem tűnik túl hitelesnek, s a halálra váró cimbora egyenesen zsiványságnak nevezi tetteiket, útonállóknak magukat. Ennyi önmarcangolás még egy kötélre ítélt fenegyerektől is sok. A betyárkórusba Palatinszki is bekapcsolódik, akiről tudni vélik a kutatók, hogy tulajdonképpen azonos Betskerekivel, mivel a betyárok a hatóságok megtévesztésére minden vármegyében más nevet használtak, s ez a szokásuk megzavarta a ponyvaszerzőket is. A harmadik haramia Kapus Miska volt, de az ő nevét a sokkal ismertebb Palatinszkire cserélte a versek szerzője, nyilván a jobb eladhatóság miatt. Palatinszki után Zöld Marci szól, engedélyt kér a vármegyétől, hogy elbúcsúzzanak egymástól és a világtól. A vármegye engedélyt ad, így: „Beszélljetek tehát ti híres Zsiványok, / Még minekelőtte, a fára jutnátok, / Hogy más rosszaknak is példát mutatnátok, / Még a’ madaraknak ételek volnátok.” Először a vármegyétől búcsúznak: csupa megbánás a három marcona szegénylegény, még bocsánatot is kérnek azoktól, akiknek vétettek. A lágyszívű szövegek folytatódnak, amikor egymástól vesznek búcsút. A hamis hangok közé azonban becsúszik egy érdekes megjegyzés, Betskereki szájába adva: „Vége lészen látod mindjárt életemnek, / De fenn marad híre sok történetemnek.” A hóhérhoz szólva így végzik: „Meghalunk, itt van e História vége.” Ennek a Budán kiadott históriának azonban mégsincs itt vége, mert következik a Thaly Kálmán szerint 1816-ból való ének Zöld Martzié magáé címmel, melyben szintén a híres betyárvezér és társai dicstelen tetteit sorolja elő egészen a bukásukig: „Bezzeg óltsó már a’ Martzi vére / Sok futásinak kötél lett bére” - írja a szerző. A história a Zöld Martzi második nótájával zárul. Említi a betyár sok vármegyét rettegésben tartó cselekedeteit, s a Nagykunság peremén esett elfogását: „De hogy Hevesbe vetődtél, /Fegyverneken kikötöttél, / Itt már soká nem élhettél, / Elfogván megkötöztettél.” Itt a vég, Marci utolsó állomása „Fegyverneki kettős halom, / A’ rosszakat fogó gyalom.”

Fennmaradt híre történetüknek, a tizenkilencedik század szegénylegényei felakasztatásuk után is tovább éltek a nép képzeletében, s a mi vidékünkön talán még ma is lehetne gyűjteni balladákat, betyártörténeteket.

Jóképű zsiványok

Nem akármilyen fattyú lehetett Bogár (Szabó) Imre, ha már húsz esztendős korára kiérdemelte, hogy felakasszák! Az egyesek számára örömteli, a betyárgyerek számára szomorú eseményre 1862-ben került sor. Betyáros természetével nem nagyon rítt ki a családból, hiszen az apja, a testvére és az unokatestvére is nagy örömét lelte a nyájak elhajtásában és más vidéken való eladásában. Viselt dolgaikat ponyvákon árult nyomtatott lapokon olvashatták az emberek, ismertté is vált Bogár Imre országszerte. Róla szól egyik legszebb betyárballadánk is, mely szerint lovat szeretne lopni, hogy elvegye kedvesét, ám egy kocsmában elfogják, és már búcsúzhat is az élettől.

Hogy mennyire jöttek-mentek a betyárhősök egyik népdalból a másikba, azt jól mutatja a Karcagon 1955-ben gyűjtött Bogár Imre című nóta szövege, amelynek a második sorában Rózsa Sándort túrja ki a helyből a Kunságot oly szívesen sarcolgató Bogár gyerek. Valószínűleg szinte mindenki tudná énekelni ezt a verset: „Esik eső, szép csendesen csepereg, / Bogár Imre a csárdában kesereg. / Kocsmárosné, bort ide az asztalra, / Legszebb lányát állítsa ki strázsára!” A lány nem őrködik, mert máris lát hat zsandárt közeledni, mire Bogár Imre a szikra nevű lován angolosan távozik, s az jó messze röpíti az alföldi betyárt , „Egyenest a Bakony erdő szélére.” Persze, elfogják és már üzenheti is haza a feleségének a dal szerint, hogy a gyermekeit ne adja se juhásznak, se csikósnak, „Mert ott csak a betyárságot tanulja.” A vers végén pedig feltűnik a sötét jövő: csikós lesz, akit a szolnoki laktanya cellájába zárnak. Mint látjuk, itt egy másik történetről van szó Bogár Imre neve alatt, szó sem esik ebben a versben a gyaníthatóan még 1862-ben ponyvára nyomtatott betyárballada a megáradt Tiszájáról, amin Bogár Imre „Által akar menni, / Ökröt akar lopni, / Kecskeméti zöld vásárra / Pénzt akar csinálni”, szó sem esik a kocsmárosnéval párbeszédet folytató, önmagát leszóló betyárról, akit aztán a balladák szaggatott szerkesztésmódja szerint ezután mindjárt el is fognak, kísérik a vesztőhelyre és felkötik. Az 1881-ben Budapesten kiadott ponyva címe: „Pesten, 1862-ik évi julius 19-én rögtönitélőbiróságilag kivégzett ifj. Bogár Szabó Imre elhíresedett rablónak életleírása és halála.” A bevezető betyárballada, Bogár Imre nótája nagyon szép, kár hogy ezt nem mondta tollba Karcagon senki egyetlen gyűjtőnek sem. Mondták viszont az „Esik eső, szép csendesen csepereg” kezdetűt.

A jófirma Bogár família úgy végezte, ahogy élt. Az öreg Bogár Imrét fejbelőtte a jászszentlászlói tanyasi gazda, Szabó István. Az ifjabbik Bogár Imre már pelyhedző állú suhancként vasban volt egy esztendeig Félegyházán, szabadulása után sikertelenül próbált beilleszkedni a társadalomba, végül az Alföldön ide-oda száguldozó betyár lett belőle, akinek rövidre szabott életpályája 1842. április 6-tól, Bócsán való születésértől 1862. július 19-ig, Kromberger Mihály megyei hóhér akasztófájáig tartott. A fiatalabbik Bogár fiú, Jakab ekkor még szökésben volt, további sorsáról semmit sem tudni. Unokabátyjuk, Bogár Szabó Miska még bujdosott néhány hónapig, de december 2-án már pisztolygolyótól sebesítve szedik le egy szekérről majd a börtönben allhatják ki. Az 1832. augusztus 24-én Csongrádon született betyárt már nem tudják elítélni, mert december 3-án éjfél után meghalt. Bogár Szabó Miska történetét, akárcsak a Bogár Imréét, ifj. Tatár Péter szerzette - ez nyilván álnév. Ennek a ponyvának is hosszú és hangzatos a címe: „Bogár Szabó Miska lovas betyárnak, a f. évi jul. 19-én rögtönítélő bíróságilag kivégzett ifj. Bogár Szabó Imre rokonának életleírása és halála.” Azt mondja az ifj. Tatár Péter álnevű gyenge bárdus, hogy: „Szörnyű sok nép tódul a megyeház felé, / Bogár Szabó Miskát hozták be, meglőve, / De még életben volt, kettős sebhelyéből / Még akkoron is folyt, szivárgott a vére.” És most következik érintettségünk: „Az egész Kunságot rettegésben tart, / Többen is voltak a vészes társaságban, / Nem mert szunnyadni a nép már békességben, / Az ember rettegett saját hajlékában.” A jóképű Bogár család bukása nagy sajtónyilvánosságot kapott, s halhatatlanságuk ponyvákon és népdalokban lett biztosítva, főleg a Kiskunságon.

Alagút a mocsár alatt

Ne szépítsük a dolgot: a sokak által valóságos hősöknek hitt betyárok többsége igazi cégéres gazember volt. Dehogy voltak ők az alul lévő szegények gyámolítói! Ugyanúgy kiraboltak egyszerű parasztokat is (így például a már emlegetett Bogár família!), mint az anyagi jólétet élvező urakat - ez utóbbiakat persze szívesebben, mert nagyobb lehetett a zsákmány. A mi romantikus héroszokká emelt szegénylegényeink bizony a gyilkolástól sem riadtak vissza, ha úgy hozta a sors. Szívfájdalom nélkül oltották ki az életét gazdának, asszonynak, gyermeknek. Mégis, a nép különféle történetekben, dalokban emlékszik rájuk, évtizedekkel, sőt csaknem másfél évszázaddal azután is, hogy sírjuk felett elvonított a kutya. S különösen emlékeznek Rózsa Sándorra.

Nem egyszer, nem kétszer hallottam Karcagon a Morgó csárdát az Ágotai csárdával összekötő alagútról, melyben elszökött a pandúrok elől Rózsa Sándor és a hozzá hasonló rovott múltú legények. Gondoljuk csak el, a két csárda közötti távolság még légvonalban is lehet közel tíz kilométer: egy ilyen hosszú alagutat megépíteni a múlt században nem lett volna akármilyen teljesítmény, főleg azért, mert mocsarak, vizenyős területek alatt kellett volna vezetni a föld alatti betyárszöktető folyosót. A kilencvenes évek közepén egy parasztember meg is mutatta nekem ezen alagút nyomvonalát, s minden kétkedésemet leszerelte megjegyzésével, miszerint miért ne létezett volna ez az alagút, hiszen a Duna alatt is át tudták vinni a metrót! Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy egykor átmenetileg vakondokká átlényegült betyárgyerek iszkolt végig a föld alatti járatban. Akadt ember, aki szerint ebben a nevezetes alagútban a betyárok lóháton vágtatva mentették az irhájukat! Ehhez már igazán jelentős méretű alagút kellett! A jó karcagi öregek mégsem beszéltek badarságokat, hiszen a valóságnak része a szegényes realitást megtoldó látomások valósága is.

A Nagykunságon kitüntetett figyelem övezte azt a Rózsa Sándort, akinek a feje körül ott fénylett még az 1848-49-es forradalom és szabadságharc glóriája. Mint tudjuk, a Szeged-Alsóvárosban 1813. július 13-án született betyárvezér (aki 1836 óta a puszta királya, egyben nyomorult bújkáló ordasa is volt) Kossuth 1848. október 3-án Hódmezővásárhelyen kelt bűnbocsánatát követően százötven marcona társával együtt az ellenség ellen indult. A délvidéki harcokban derekasan helytálltak a pisztolyos-karikásos egykori haramiák, akik azt is gyakorolhatták, amit a legjobban tudtak: az ellenség területeiről a magyar táborba hajtottak csaknem 2 ezer birkát, csaknem félezer szarvasmarhát, félszáz lovat, 60 sertést. Damjanich szerint Rózsa Sándorék nagyszerűen bántak karikásaikkal, vagy kiverték vele az Ellenséges katona szemét, vagy lerántották a lováról. Az újságok, a ponyvák rigmusai Rózsa Sándorék hősi tetteiről harsogtak, ugyanakkor itt is, ott is a betyárok kegyetlenkedéseiről kezdtek suttogni. A kicsapongások vádja alól hiába tisztázta őt Kossuth vizsgálata, az útonállók szabadcsapata hamarosan feloszlott. Rózsa Sándor Szegeden húzódik meg, megházasodik, ismét eltűnik a pusztán. 1849. november 15-én már el akarja fogni három csendőr és tizenkét császári katona - hiába. A betyárvezérnek nyoma vész. Képtelen hírek kapnak lábra, az ország minden részén, még Erdélyben is látni vélik Rózsa Sándort, rabok kiszabadítását tulajdonítják neki, sőt egy új szabadságharcot tervezgetve titkos összeesküvők a segítőjüket látják benne. Hatalmas vérdíjat tűznek ki Bécsben a főbetyár fejére, eredménytelenül, s néhány hónap múlva már egy egész hadsereg kutatja a haramia nyomát. Csak 1857. május 9-én kerül meg Rózsa Sándor, akit tanyasiak valami nézeteltérés miatt adnak át a zsandároknak. A legyőzhetetlennek hitt, rettegett betyárt egy asszony ütötte le. Micsoda fintora ez a sorsnak!

 Szemekbe húzott kalapok

A negyvenöt esztendős Rózsa Sándort előbb halálra ítélték, aztán mégis megmenekült a bitótól, nyilván nem akartak belőle mártírt csinálni a fekete-sárga hatalom emberei, inkább a feledésre bízták a dolgot azzal, hogy Kufstein, aztán Theresienstadt és Pétervárad celláiba zárták. Közben a többi betyár vidáman fosztogatott tovább a rebellis magyar tájakon. A kiegyezést követően Rózsa Sándor is kiszabadul, betyárból pandúrrá szeretne átvedleni, ám szép szavakon kívül csak egy vérforraló ajánlatot kap Ráday Gedeontól, aki spionkodásra szeretné rábírni az öregedő zsiványt. A folytatás hasonló: valamilyen ürüggyel a szegedi várba csalják a naiv Rózsa Sándort, ott leteperik, s az utóbbi idők nagy rablásaival vádolják. Életfogytiglani fegyházbüntetést kapott, Szamosújváron raboskodott, honnan 1875-ben bizonyos újsághírek szerint megszökött, ez azonban csak szenzációhajhászó kitaláció volt, a puszta egykori királya csupán egy jó magaviseletű fogoly, aki rabságában szabólegénnyé képezte magát, később pedig öregsége, gyengesége miatt harisnyákat kötött. Meghalt 1878. november 22-én tüdőbajban, a szamosújvári fegyház temetőjében nyugszik.

Nem vált be a bécsi remény a feledésről. Rózsa Sándort olyannyira nem felejtették el, hogy még a második világháború utáni évtizedekben is gyűjtöttek róla szóló dalokat, történeteket például Karcagon is. A szabadságharc bukása után szinte hérosszá növesztett betyárról még száz esztendő múlva is szó volt a nagykunsági családokban, meséltek, énekeltek róla. Elfogatásáról és haláláról két változat is szól, az egyik (A zöld erdő árván van) tizenhárom háromsoros strófában mondja el a történetet, míg a másik betyárballada (Bakonyerdő zárva van) tizennégy, egyenként négysoros strófából áll. A történet szerint Rózsa Sándor szívébe egy kocsmában mulató csendőr kést vágott, a Bakonyerdővel kezdődő változatban még fokost is ütött a haramia kemény fejébe, s utána már lányok borulnak a sírkövére. Ez ugyan távol áll a valóságtól, de egy népköltészeti alkotásnak nem is a históriai hűség a legfőbb ismérve, hanem az érzelmi hitelesség. A magyar nép nem véletlenül éppen Rózsa Sándorról és sorsos társairól költött dalokat, nem pedig a Ráday Gedeonhoz hasonló rendcsinálókról. Igaz, hogy a betyárok sok gazemberséget elkövettek az alul lévő emberek ellen is, mégis, a szabadságharc utáni letiportságban éppen ezek a pusztai szabadok álltak még mindig szemben a fekete-sárga uralommal, s a nép egyszerű gyermekei alighanem bennük látták saját szabadságvágyuk tovább éltetőit. Azt is tudhatták a falvakban és a pusztákon élők, hogy a betyárvilágot felszámolók legalább olyan kegyetlenül, a kemény eszközök között nem válogatva végezték tisztogató tevékenységüket, mint az útonálló martalócok.

A nép választott a betyárok és a csendbiztosok között, s rokonszenvét azzal is kinyilvánította, hogy a tetemes vérdíj ellenére sem adta fel Rózsa Sándort és a többieket, bújtatta, segítette az üldözötteket. Érzékletes példája ennek a Ne lásson, ne halljon! című Karcagon gyűjtött prózai történet. A Zádor-hídon kívül az egyik este bezörgetett egy tanyába három idegen. Engedélyt kértek egy kis pihenésre, de nem engedtek lámpát gyújtani. Az asszony félt, mert rájött, hogy a szemekbe húzott kalapok alatt betyárok vannak. Sütött nekik rántottát, azok megették, éjféltájban elköszöntek, de az asszony lelkére kötötték, hogy nem látta őket. Másnap mindenki arról beszélt, hogy az egyik gazdának elveszett húsz marhája. Az asszony tudta, kik hajthatták el, de nem szólt senkinek. Egy népdaltöredék is a betyárokhoz való viszonyról árulkodik: „Dombon van az ágotai csárda, / Derék betyár legények hasznára. / Várja őket kancsó bor, vacsora, / Szép csárdásné két ölelő karja.” Egy másik karcagi népdaltöredék szerint: „Városvégi Morgó csárda, / Szép menyecske a gazdája, / Legényeknek szeretője, / Betyárok rejtegetője.” Tudni kell azonban, hogy nem mindig a rokonszenv vezette a segítő személyeket, hanem sokkal inkább a félelem. Tudták, ha nekik nem tetsző dolgot cselekszenek, a betyárok kegyetlen bosszút állnak.

Az áriakereső vándor dalnok

A tizenkilencedik század kitermelte a maga hírköltőit, akik egy-egy aprócska helyi eseményből világra szóló szenzációt kanyarítottak lehetőleg döcögős, jobb esetben csak néha-néha megszökkenő versezetekben, s ezeket sikerrel árusították a vásárokon, piacokon. Úgy látszik, a magyar ember valami delejes vonzódást érez a rímek iránt, s ha valamit rissz-rossz rímekbe csomagoltak is, arra ő vevő. Legyünk pontosak: vevő volt a Hazafi Veray Jánosnak korában.

Az egyik ilyen vándor poétának volt némi köze Karcaghoz is. Tornyai János 1854-ben született Hajdúszoboszlón, libapásztorként Álmosdon tanult meg írni-olvasni, később járta a vásárokat, hogy az együgyű népet tündöklő elméjének fellobbanásaival elkápráztassa, ami abból állt, hogy elszavalta a nála megvásárolható nyomtatott vagy kéziratos saját kiötlésű zengeményeket. Nem eredménytelenül! Szinnyei József leírja, hogy Tornyai a debreceni és környékbeli országos vásárokon rendszeresen megjelent „és az Agár hihetetlen szerelme cz. füzetet (1898) több ezer példányban árúsította el; a rendőrség megtiltotta a további elárúsítást; T. azonban vonatra ült és Hajdú-Böszörménybe utazott, a hol egy nap alatt több ezer példányt adott el belőle; ám az ottani főkapitány maga elé hivatta Tornyait, a ki bevallotta, hogy Az agár szerelméből három nap alatt 102 forint árát adott el.” Úgy tűnik, a nevüket fennen hirdető hevenyészpoéták nem csupán az erkölcsi sikert és a dicsőséget keresték a vásárokon, de a pénzt is. Ezért persze érdemes volt törni a fejüket egy-egy újabb verselményen. Ecsedi István a Hortobágyi életképekben leírja Tornyai János válaszát a történetei forrását és az írói módszereit firtató kérdésre: „Hát hallom őket, vagy felmegyek az ügyészséghez és megkérdem. Aztán hozzáfogok írni. Elébb az áriáját keresem meg, azután megcsinálom hozzá a szöveget.” Az egyik ilyen nagyáriája Karcagon jelent meg Sződi S. nyomdájában 1898-ban: Mit beszél a nép Rudolf felől? Irta a nép beszéde után, versíró Tornyai János magyar vándor dalnok. A lírai koholmány szerint az öngyilkossá lett trónörökös él, ezt hallotta a vonattal is vándorló dalnokunk, s legott szenzációt kanyarított belőle, és hitelesítésként megjegyzi, hogy akitől a hír származik, az találkozott is Rudolf trónörökössel. A vásárokat járó Tornyai Szinnyei szerint „petőfies ruházatban, nyakkendőtlenül, bozontos fejével rendesen megjelent” a sokadalomban, nyilván, elég feltűnő jelenség lehetett. Pogány Péter szerint (A magyar ponyva tüköre) viszont a bozontos poéta „Leszerelése után is katonaruhában járta a vásárokat”, sőt „1891-ben madármutogatási engedélyt is szerzett”, bizonyára a nagyobb feltűnés érdekében. Megfordulhatott a karcagi piacon vagy vásárban is, ahogy mestere, Hazafi Veray János is megjelent itt kegyesen fogadva a jó kunok éljenzését. Nem akárkitől kért tehát tanácsokat Tornyai, s nem akárkivel folytatott költői levelezést! Mint a hír- és rímtupírozó dalnokok általában, Tornyai János is igen termékeny volt. A Rudolfról szóló örökbecsű árián kívül Szinnyei még felsorol néhányat: Rablók és gyilkosok által megnyúzott vasuti őr, vagy nem késik az Isten segítsége. Debrecen, 1898.; Ne bántsd a másét, mert nem késik az Isten büntetése. Debrecen, 1898.; Emlékezés Munkácsyra. Hódmezővásárhely, 1900. Ennél azonban nyilvánvalóan sokkal többet írt Tornyai János.

Az egyik ilyen nem említett szívrepesztő dal ugyancsak Sződinél jelent meg Karcagon 1886-ban és 1894-ben. A címe: 1886. február hó 16-ikán egy százra menő csecsemők meggyilkolásának napfényre derülése. Őri-Szent-Péter községben végrehajtatott. Összeirta Tornyai János H.-Szoboszló. A szerző előbb prózában elmondja a történetet, melynek lényege, hogy egy kuruzsló asszony „meggörbített sodronynyal igyekezve” az asszonynak „méhében megölni a magzatot, az után valami szert adott be neki”, így tette el láb alól a magzatokat igen sok anyával együtt, de egy derék csendőr őrsvezető letartóztatta a kuruzsló asszonyt. A prózai ismertető után következik az Özvegy Simonné keserves dalai című versezet, amelynek színvonalát talán érzékeltetni fogja az első versszak: „Őrsvezető uramat kérem szépen, / Engedjen meg nékem mostan e perczben / Nem vétek én többet még a légynek sem / Őrsvezető urat kérem szivesen.” A kuruzsló asszony elismeri bűnösségét, „Százharmincz lélek kiált fel ellenem”, mondja, de a legnagyobb problémája az, hogy ne láncolják meg a kezét és ne vallassák oly kegyetlenül, de a börtönben már tudja, hiába imádkozik. Tornyai szívrepesztőnek szánt dala ma már meglehetősen fülrepesztőnek hangzik, ám ez a hírköltői figura nem halt ki napjainkban sem, csupán újságíróknak hívják őket, akik egy prózai korban már prózában, ám nem kevésbé szívrepesztő szándékkal és szenzációt keltve adják elő a maguk „százra menő csecsemők meggyilkolásának napfényre derülése” hevenyészett történetét. Még a madármutogatási engedélyt is megszerezhetik.

A madarasi nőszörnyeteg

Már az 1860-as években megjelentek a vásári ponyvákon az első krimináliák, hogy aztán a következő évtizedtől kezdve egyre inkább teret nyerjenek a vérgőzös történeteket megverselő borzalom-áriák. Ebben az üzletileg bizonyára hálás műfajban a fővárosi kiadóknak komoly versenytársa lett egy rendkívüli szorgalommal és termékenységgel megáldott mezőtúri kiadói páros, Nagy Károly és Csató Ignácz. Néhány kiadványuk címe: Borzasztó gyilkosság amely Derecske városában az anya szent egyházban történt. Irta és kiadja: Nagy Károly és Csató Ignácz. (Mezőtúr, 1894.). Egy másik: Rejtélyes gyilkosság Mező-Túron, amely a lengyelországi születésű Gibasinszki Gibász Tamáson és hét éves fián követtetett el, 1894. március havában, megtaláltattak május 8-án saját lakásukon. Versekbe foglalva közrebocsájtják: Nagy Károly és Csató Ignác. Vagy: Véres családi dráma melyet túri születésű s csorbai lakos Kis András, P. Csorbán, feleségével és 16 éves leányával elkövetett és Polgár Lajos túri lakos Molnár Julist késsel agyonszurta. Irták és kiadták: Nagy Károly és Csató Ignác. (Mezőtúr, 1897.) Hosszan lehetne sorolni a mezőtúri műhely vérbeáztatott krimináliáit, de az örökbecsű termésből már csak egy munkát említek meg: A mezőtúri pénzhamisító banda vagy A mezőtúri hamis ötkoronások. És Kecskeméti Győző óriási sikkasztása. Irta Szép Ernő. Igen, az a Szép Ernő, de még kezdő korában.

Karcag is letette a névjegyét a szörnyűségek irodalmában Kunhalmi Kocsa László révén, nem is akárhogyan! Ez a jeles karcagi polgár „Nőszörnyeget” vagy a Hajzer János borzasztó felmészároltatása címmel írt egy felülmúlhatatlanul véres történetet. A bűntény valóban megtörtént Kunmadarason 1873. januárjában. Kunhalmi Kocsa László munkája szerint Hajzer János madarasi molnármester nem csoda, hogy „az itcével barátságot kötött”, hiszen felesége, Jámbor Szabina „Részeges, dobzódó, kurva, nyelves, tolvaj, / Egyszóval ő volt a Nők mocska, szemetje, / Nem is volt oly asszony, aki őt szerette”. Amikor a molnármester felöntött a garatra és hazatántorgott, az asszony rettenetesen mondta a magáét, mi mást tehetett hát a férj ilyenkor, mint „A birkatürelmet gyakran félre tette, / S a rossz asszony hátát jól-jól eldöngette”. Ezt pedig a felesége unta meg, s addig törte a fejét, míg elhatározta, hogy megöli: „Meg van! kitaláltam, hogy mit tegyek vele, / Élő sír hadd legyen a temetőhelye / ... / Úgyis disznó ölés ideje van mostan, / disznó hús képében elfogy ottan, ottan, / Gyermekeimnek is majd adok belőlle, / Egyék apjok husát, hadd hízzanak tőle.” A kannibalizmust kiötlő ördögi asszony január közepén szánja rá magát a cselekvésre. A szokás szerint részegen hazabotorkáló Hajzer legnagyobb csodálkozására most elmarad az asszony szitok-áradata, „a hárpia hallgat mélyen”, így hát a molnármester „Végig nyúlt hosszában a szokásos vackon”. Kunhalmi Kocsa László a gyilkosság és a hulla feldarabolásának leírásakor olyan precíz, akár egy mániákus boncmester, naturalista részletei láttán még Zola is csettintett volna. A valószínűleg elmeháborodott feleség olyan ravaszul beadta a világnak férje eltűnését, hogy gyaníthatóan sohasem jöttek volna rá a kannibalizmussal megtetézett gyilkosságra, ha ő maga nem fecsegte volna el asszonylányának, s attól nem tudja meg a férje. A vő volt az, aki jelentette a hivatalosságoknak az esetet. Jámbor Szabina nem tagadott.

A magyar ponyvairodalomban páratlanul visszataszító vértocsogásos verselmény népköltő szerzőjét, a karcagi Kunhalmi Kocsa Lászlót Békés István a Magyar ponyva pitavalban „furcsa lelkületű és excentrikus ízlésű” embernek nevezi. Lehet benne valami.

A körülmények sokoldalú egybejátszása

Hajzer János rémtörténetbe illő halála akkora port vert fel Kunmadarason, hogy máig sem felejtették el. A Kunmadaras földrajzi neveit összegyűjtő és feldolgozó Kurucz János egyenlőre kéziratban lévő munkájában a 127. sorszám alatt a Hajzer-kút címszót olvashatjuk, s azt a megjegyzést, hogy ma nincs meg. Ugyancsak a belterületi földrajzi nevek között található 231. sorszámmal a Hajzer-zug. Az iszonyatos halála révén elhíresült Hajzer János tehát két földrajzi névnek lett az ihletője: a zugban lakott, s ott történt a bűntény, a kútban pedig a csontjait találták meg. A kannibalizmussá fajult bűnügyre ma is emlékeznek a madarasiak, Kurucz Jánosnak is elmondták az adatközlői: „A Szombati-kocsma végibe nyitott kávás kút vót... Az ember verte a feleségét. Mire az: A te hájadból sült zsírral kenegetem majd a sebemet. A kőművesekkel, akik a házukon dolgoztak, etette meg a húsát. Csontjait pedig  belelökte a kútba. Akkor tudódott ki, mikor a lánya szülés közben sokáig vajúdott, s az anyja - babonás félelmibe - elmondta a jányának, hogy hova lett az apja” (özv. V. Nagy Lajosné Göőz Mária, 77 éves). Lucza Imréné, 55 éves, így meséli a történetet: „Hajzer Zabina a férjét megölte, a munkásoknak megfőzte: - ’Egyetek, egyetek! Van még húsa Zabinának!’ – ’Egyenek, egyenek! Jó húsa van Hajzernek.” A 62 éves Gazdag Imre így tudja: „.. több problémával küzdött. Közben ípítkeztek is. Így hallottam a szülőktől, nagyszülőktől, hogy felbőszült ez az asszony a vígín már az italozás miatt a férje ellen. Zabina és fogta magát, leütötte a férjit. Osztán szípen feldarabolta, oszt megfőzte a mestereknek és megettík. Ami meg megmaradt, aszt meg beledobálta ebbe a kútba... Ezt a kutat azír neveztík el Hajzer-kútnak. A saját kútjukba, a saját telkeken dobta be.” A 78 éves özv. Lódi Józsefné Erdei Julianna ezt mondta: „... vót egy Hajzer Zabina, aki megfőzte az urát annak idejin. Na, ott vót az a kút, az le lett akkor zárva, ahol most azok a bótok vannak, a Bajcsy-Zsilinszky út vagy mi az ott, a sarkon. És ott van lezárva a kút, mer ott leltík meg az embernek az alkatríszeit. Az meg Hajzer-kút vót”.

A Hajzer János gyomorforgató történetét megíró Kunhalmi Kocsa Lászlóról szinte semmit nem tud a Magyar írók élete és munkái című művében Szinnyei József, mindössze annyit közöl, hogy az illető népköltő, s egyetlen munkáját említi, mely 1877-ben jelent meg Karcagon: Éljen Törökország! Fegyverre magyar! Verses röpirat a magyar nép számára. A mindentudó Szinnyei sem tudott tehát a Nőszörnyetegről. Scheftsik György Jász-Nagykun-Szolnok vármegye multja és jelene (Pécs, 1935) című nem éppen megbízhatóságáról elhíresült munkájában hibásan adja meg e röpirat megjelenési idejét (1872), de ezen kívül csak Szinnyei adatait ismétli meg. A fentieken túl megjelent egy Jubileumi Emlény (Karcag, 1883) című műve, továbbá egy választási verse Igaz szívű kunok imája címmel (Nagy-Kunság, 1885. jún. 14.). Ezeknél nyilvánvalóan sokkal többet írt a karcagi népköltő.

Kunhalmi Kocsa László személyéről, karcagi működéséről a helyi sajtóból kaparhatunk össze adalékokat. A Nagy-Kunság című újság 1893. augusztusában például a következőket írja vele kapcsolatban: „Városi hivatalnok és lapunk munkatársa Kunhalmi Kocsa László ur, mához egy hétre azaz következő vasárnap (augusztus 20-án) délután 5 órakor, egy ’eredetileg olasz szövegű, magyarra fordított regényből’ általa ’költői elbeszéléssé’ átalakított több ívre terjedő munkájából ily czím alatt: ’A két férjű nő’, az 1848/9. honvédegylet alapja javára, mérsékelt részvéti díjj mellett, a nagyvendéglő dísztermében felolvasást fog tartani, melyre a kegyeletes czélra való tekintetből, úgy a mélyen tisztelt értelmiség, valamint a nagyérdemű közönség is - eleve – meghivatnak (aug. 13.). A következő számban ismét felhívják a figyelmet a felolvasásra: „... mintegy 2 teljes órát veszen igénybe, közben 5 percnyi szünidővel, mely közben cigány zene mulattatja a nagyérdemű közönséget; felolvasás után záradékul a felolvasó egy régibb keletű, még ifjukori humorisztikus mulattató költeményét fogja elszavalni, ily czim alatt: ’Ecetbe savanyított gondolatok’.” (aug. 20.) Az ecetbe savanyított humorisztikus vers és a több ívre terjedő, olaszból eltulajdonított történet költői volta ellenére sem váltott ki hisztérikus érdeklődést, erről tanúskodik az újság következő száma: „A mint vasárnap megejtetni szándékolt felolvasás részint a körülmények sokoldalu egybejátszása, részint pedig részvétlenség és pártolatlanság miatt megbukván, azon kevesek, kik befizetéseiket vissza nem vették, annak visszavétele iránt rendelkezhetnek, vagy pedig ha, szívesen meghívom őket saját házamhoz egy zártkörű felolvasóra vasárnap délután 5 órára...” - írta Kocsa László az újság augusztus 27-i számába. Csak remélhetjük, hogy most a körülmények sokoldalú egybejátszása maradt el.

Vissza a tetejére