Körmendi Lajos

2005/2 - A folyó születése, Történelem, A folyó látogatása2004/3 - Zádor és Ágota földjén2004/2 - Hatvan év2003/2 - Szent Ernestusunk, avagy testben versbuborék, Oláh János, a frász, Sarusiáda 2002/3 - A rúzsos szájú barnamedve2002/2 - Akkoriban még szerették egymást a poéták2002/1 - Mongol költői tárgy2001/3-4 - Asztma, vágyakozás,Berek után, Bereki ősz, Írótábor, Bereki bök, November; 2001/2 - A stoppolt elefánt2001/1 - Mákos Balázs2000/4 - Busman2000/3 - Kipcsakisztán2000/2 - P. S. -verspusztulás2000/1 - Az Y. Diákszínház esete a Rómeóval1999/1 - Hosszú, hideg tél, Szűcs Sanyi kocsmája 1998/1 - Kun(játék)halom, Kun(szó)halom, Kun(család)halom, Kun(táj)halom, Tyúkszemáztató, múltbaázás, Móricz jegyzetel, Kolumbusz végtelen útja B-ig, már betegen, A ledér B-i Alkáli Hidrogénkarbonátos Jódos Gyógyvíz

A rúzsos szájú barnamedve

Kedves Barátnőm, bizony, most szívesen megölelnélek; beszívnám hajad illatát, megropogtatnám a bordáidat, meglapogatnám a hátad, meg...

Lásd, máris gyeplőt vetek elszabaduló fantáziámra, húzom, keményen rángatom a szíjat, s azt kiabálom magamnak, hogy hó! Hóha, te! Az anyád erre meg arra! Tudod, ahogy a kocsisok cifrázzák. Csak akkor nehéz visszafogni magam, ha rád gondolok, egyébként nem. Itt, Moszkvában ugyanis olyan trampli, ápolatlan nőket látok, hogy inkább a szappant és a meleg vizet kívánom, mint őket. Még a gondosan kiválasztott szállodai gyezsurnaja is legalább olyan csinos és vonzó, mint egy tajgai barnamedve vörösre festett szájjal.

Az orosz férfiak, úgy tűnik, imádják az egyenruhát, mert akiket az utcán látok, többnyire katonai vagy rendőri uniformisban feszítenek, s közönyösen nézik az útkövező vagy dömpereket vezető asszonyokat.

Mecsoda világ! - kiáltana fel otthoni öreg barátunk, aki lehúzott néhány esztendőt ebben a paradicsomban a második világháború után, úgyhogy ismeri. Én is ismerni vélem valamennyire legalább a felszínt, hiszen megfordultam már itt egyszer-kétszer. Akár az égen ragyogó csillagok, amelyek már időtlen idők óta nem léteznek (ám most ér ide a fényük, ezért látjuk őket), azt hiszem, úgy élnek majd ennek az óriási, lomha barnamedve-birodalomnak a megrögzött szokásai még évtizedekkel a Szovjetunió sírba dőlte után is.

Most tehát újra itt: lógó nyelvvel járjuk az utcákat ebben a förtelmes melegben, szeretnénk inni valamit, de az üzletekbe be se menj, mert sorba kell állni, azt sem tudod, momentán mit lehet kapni, de nyilván nem azt, amire neked éppen szükséged lenne, egyébként is szomjan halnál, mire a pulthoz érnél, oly hosszú a sor, két sarokkal arrébb áll a vége.

Majdnem azt a szót írtam le a sor helyett, hogy sör. Már megint a vágyak! A sajtóban sokat emlegetett peresztrojka Moszkvájában azonban lehetetlen sört szerezni. Kedves Barátnőm, otthonról elképzelni sem tudod, milyen világ ez! Nincs az a fékezhetetlenül szárnyaló fantázia, amely kitalálhatná, hogyan működik itt például a vendéglátás. Kapaszkodj meg: az éttermek délben bezárnak, hogy megebédelhessen a személyzet. Mi pedig, szomjúságtól elgyötört, már-már agonizáló (beton)sivatagi vándorok, az ajtó mocskos üvegén keresztül vágyakozva nézzük a komótosan kanalazgató kiváltságosokat, aztán megunjuk, s odébbállunk.

Persze, túlzok, hiszen lehet inni Moszkvában, hogyne lehetne! A Vörös tér közelében például rátaláltunk egy automatára, amely mennyei üdítőt engedett egy pohárba, a magyar íródelegáció legbajszosabb tagja, Péter szerint. Mohón, nagy kortyokban nyelte az életmentő nedűt, a gyönyörűségtől még büfögni is elfelejtett a művelet után. Pedig büfögés nélkül nem kóla a kóla, bármelyik gyerek megmondja.

Amíg ő mohón körbenyalta az ivóedényt, én az automatához járuló embereket figyeltem: egyik a másik után emelte szájára ugyanazt az egy-két, a kosztól már megvakult üvegű poharat. Ivott itt olyan fogatlan, nikotinos ajkú veterán, aki annak idején még bizonyára kezet fogott a nagy Leninnel, de ha mégsem, akkor is ezt hazudta. Őt láthatóan nagyon tisztelték, talán azért, mert minden mozdulata után úgy csörgött a sok kitüntetésétől, mint egy malacpersely. Szomjukat oltották kelttészta-testű, vörösre pingált szájú, kölnibe fürdött bárisnyák, akik után vörös folt maradt a pohár szélén, nyilván gyengéd vallomásként a hölgyek eszmei elkötelezettségét illetően, hiszen, mint itt megsúgták, a KGB mindenhol jelen van, talán még a pohár fenekén is. Biztos, ami biztos, gondolhatták a sokat tapasztalt hölgyek, a vörösből nem lehet baj. Egy csücsöri szájú afrikai fiú, nyilván egyetemista a Szovjetunió támogatását élvező harmadik világból, gondosan oda forgatta a szájához a poháron lévő vörös rúzsfoltot, s onnan ivott: vagy a nő tetszett neki, vagy az államvallás.

Moszkva közepén ez az automata névre hallgató oázis nyújtott felüdülést a helyieknek, a harmadik világ éppen itt lévő, különféle bőrszínű szomjazóinak, no meg a magyar írók kis delegációjának is. Részben. Mert a Péter által felkínált poharat én nem fogadtam el, elhatároztam, hogy inkább szomjazom, ha kell, hason csúszok, vállalom a délibábos látomásokat is, de azt a poharat nem veszem a számra. Ki tudja (ahogy az egyik otthoni ismerősöm mondaná), milyen fíreg esne belém, ha innék? Szomjaztam hát tovább.

A nagy ruszki medve, amelyik eddig tankokkal köszönt be mások barlangjába, mostanában mintha a mosolyát próbálgatná a tükör előtt. A tükör pedig a diplomácia, a sajtó. A kísérlet nem hatástalan, hiszen a világ elalélva gyakorolja az új, szebb jövőt ígérő szót: peresztrojka. Csakhogy amíg a nagy tajgai medve a nézőközönség felé pukedlizik, addig a megvilágított porondon kívül mintha minden maradt volna a régiben. Mi például, megérkezve Moszkvába, órákig vártunk a csomagjainkra a Seremetyevo kettőn. Errefelé nem éppen óraműpontossággal mennek még a dolgok. Mi azonban még jól jártunk a Nagy Testvér írószövetségének sofőrjéhez képest, akit már reggel kilencre kizavartak a reptérre a három magyar írót várni, ám azok, holmi csomagok miatt, csak este hatkor méltóztattak elhagyni az épületet. Ez a derék szovjet ember (azt mondják, van ilyen, de szerintem nincs, hacsak a birodalmi gőggel teli tahót nem illetjük ezzel a névvel) nyilván egy életre megutálta a magyar írókat ezen a napon.

A program azonban később is döcögött. Az írószövetségi nacsalnyik momentán nem ért rá, hogy megbeszéljük az itt eltöltendő tizenegy nap programját, úgyhogy parkoló pályára állítottak minket. Az illető fontos elvtárs másnap délelőtt sem ért rá, de bokros teendői ellenére azért délután szorított egy kis időt a számunkra. Látszott rajta, hogy nem akárki. A nevét ugyan nem jegyeztem meg, de volt neki. Leereszkedő volt és dölyfös. Éreztette, hogy fontos ember. Ferenc írótárs ártatlan kérdésére lefitymálta Gorbacsovot, legyintett a peresztrojkára, majd váratlanul közölte, hogy nem utazhatunk Ogyesszába, mert azok két napja közölték, hogy nem tudnak minket fogadni, ennyi idő alatt pedig nem lehet helyette semmit sem szervezni.

Mert a szervezés roppant fontos ebben az agyonszervezett birodalomban. Vendéglátóink olyan alaposan megszerveztek mindent, hogy például utunk harmadik napján hiába kerestük azt a nagy könyvesboltot, ahol a Szovjetunióba begyötört népek könyveit is árulják, csak elveszetten bolyongtunk a dög melegben, pedig a sofőr is mindent megtett az eredményes felderítés érdekében. Gondolhatod, kedves Barátnőm, hogy mi mocorgott az én frivol agyamban, amikor egy moszkvai labirintusnak nézi a saját városát, és belegabalyodik a nem különösebben bonyolult utcák rendjébe, mint macska a pamutba, nehogy véletlenül egy kazak vagy egy tatár könyvet tudjunk venni. Miért nem az orosz irodalom érdekel minket, gondolhatta az a bürokrata, aki a sofőrt a szomorúan szánalmas színjátékra rávette. Aztán, amikor az orosz kultúra iránt érdeklődtünk volna kiszámíthatatlan meglepetéseket hozó túránk negyedik napján, nem mehettünk be a Kreml patinás falai mögé, mivel éppen zárva volt. Péter írótárs tepertős szájjal loholt Moszkva utcáin, de az üdítős automatákra már rá sem nézett, hiszen azok poharának köszönhette a mutatós nagyságú herpeszt.

Nem jártunk sokkal jobban Jasznaja Poljanában sem. Miután órákig zötyögtünk a vonat kánikulájában álldogálva a hatalmas málhákat utaztató emberek között, s Tulából taxival kimentünk Lev Nyikolajevics Tolsztoj házához, azt zárva találtuk. Az ott posztoló rendőrnő egykedvűen közölte, hogy tudott a magyar írók érkezéséről, de az ajtó akkor is zárva van.

Hanem a Tuláig tartó utazásról érdemes lejegyeznem még néhány mondatot. Először is azt, hogy a vonaton a szerencsétlen kisemberek milyen komoran ültek a helyükön, ami csak akkor tűnt fel, amikor Péter írótárssal viccelődve nevetgéltünk húsz-harminc percig, s ekkor azt vettük észre, hogy utastársaink mogorván, már-már ellenségesen néznek ránk. Ha itt élnék, nyilván nekem is arcomra fagyna a mosoly, s tudnám, aki nevetgél, nem a mi életünket éli, tehát tarthatunk tőle, utálni, sőt gyűlölni kell. A sínek mentén műveletlen földeket láttam, még a bakterházak mellett is alig látni konyhakertet. A tolmács szerint magánember nem, csak a kolhoz nyúlhatna a most gaztengert termő földhöz. De nem nyúl, Moszkva (csak Moszkva?) pedig szinte éhezik, semmit sem lehet kapni.

Jasznaja Poljanában, annak ellenére, hogy Tolsztoj háza zárva maradt, szétnéztünk. A nagy író egykori lakhelye egyáltalán nem látszott grófi laknak, nyilván belül is meglehetősen puritán lehet. Az épület előtt egy filmes stáb idétlenkedett. Mi Tolsztoj sírját kerestük meg, amit kis séta után meg is találtunk: egy jeltelen, gondozott halom áll a fák között. Megrendítő ez az egyszerűség! Itt porlad a világ valaha élt egyik legnagyobb írója, és még egy korhadt fakereszt sem jelzi, hogy ez Lev Nyikolajevics Tolsztoj nyughelye. És mégis elzarándokoltunk ide! És mégis idetaláltunk!

Tudod Barátnőm, azon morfondíroztam, hogy a nagyság, a maradandóság nem áll egyenes arányban a síremlék méretével, díszességével és árával. Sőt: semmiféle kapcsolatban nincs egymással a két dolog. Persze, ezt a moszkvai novogyevicsi temetőben elhantoltak hozzátartozói aligha tudják, mert akkora kő és bronz emlékműveket emeltek, amekkorákat még sohasem láttam. Ez a tobzódó bronz- és kő-borzalom időnként meglepő dolgokat produkált. Például egy tábornok, akit halála után kőszoborba mentettek át, éppen telefonál a síremlék tetején. Nyilván szolgálatra jelentkezik a már odaát lévő Leninnél.

A novogyevicsi temetőben aztán végre találkoztunk orosz írókkal is, igaz, csak holt lelkekkel: ott lesz porrá például a porból lett Gogol, Csehov, Bulgakov, Osztrovszkij, Majakovszkij, Alekszej Tolsztoj, de rábukkantunk Saljapin, Tretyakov vagy Hruscsov sírjára is. Arra a katonásan telefonáló tábornokra talán már a saját családja sem emlékszik, csak egy-egy erre tévedt magyar író borzong bele síremléke morbid látványába, viszont a világi hívságokat teljesen nélkülöző L. N. Tolsztoj jeltelen sírjáról mindenki tudja, hogy kit fed ott a föld. Tudja, és kalapot emel, titokban (tudod, a KGB!) elrebeg egy imát azért az emberért, aki gróf létére a muzsikok gimnasztyorkájában érezte magát jól, miközben a világot foglalta bele regényeibe.

Az imáról jut eszembe, hogy a Zagorszk nevet viselő pravoszláv zarándokhelyen sok imádkozó és vallásos énekeket mondó asszonyt láttam a szép templomok gyertyafényes félhomályában. Ikonok, mély hangú pópák, vallásos emberek vettek körül. Úgy látszik, még nem tudott minden égre fordult szemet lezárni a vörös hatalom.

Örültem, hogy az engem meglehetősen nyomasztó Moszkvából elutaztunk Kijevbe. Nem is akárhogy! Az itteni viszonyok között fényűzésnek számított a hálókocsiban való heverészés. Egész éjszaka kattogott alattunk a vonat kereke. Amikor az ukrán fővárosban leszálltunk, a helyi fogadóbizottság kijelentette, hogy Kijev nem Moszkva. Reméltem is. Semmit sem utálok jobban, mint még a moszkvai vécés nénit is átitató birodalmi gőgöt.

Az ukránok sokkal emberibbek voltak. Nem gatyáztak sokat a szervezéssel, egyszerűen elvittek minket a Bulgakov-házhoz már érkezésünk napján.

Néztem Kijevet, s azon töprengtem, vajon hány magyar hadifogoly dolgozhatott egykor ezeken a moszkvainál sokkal formásabb épületeken? Vajon hány kijevi ismeri a város mellett működött óriási láger, Babij Jar nevét? Néhány idős, egykori hadifogoly ismerősöm mesélt nekem a magyar lágerlakók itteni megpróbáltatásairól. Hány magyar életet építhettek be ezekbe a falakba, hogy álljon ez a város?

Bevallom, megfordult a fejemben, vajon jól tettem-e, hogy eljöttem Kijevbe? Mert itt, talán két éve, történt valami egy viszonylag közeli atomerőműben. Otthon ugyan cáfolták, majd tudósok (kérdés, hogy a politikusokra vagy a lelkiismeretükre hallgattak?) igyekeztek bagatellizálni a balesetet, de K. Laci írótársam és barátom nyugati információkhoz jutott, s ezek szerint robbanás miatt radioaktív szennyezés érte nem csupán az itt élőket, de Európa több országát is. Hogy egy klasszikus magyar költőt ferdítsek: nem tudom, mi ez, de rossz nagyon... Gondolom. Kijevben igyekeztem ugyan leplezni nyugtalanságomat, ám sűrűn mostam kezet.

Azért van némi hasonlóság az orosz és az ukrán főváros között, amit azonnal észrevesz az ember, ha vásárolni akar. Kijevben sem lehet kapni egy csomó árucikket: Péter írótárs lelkében éppen a fényképezőgépbe való film hiánycikk volta okozott maradandó károsodást. A bolti eladók is nagyon szovjet emberek lettek már, ami annyit tesz, hogy unottan, kényszeredetten kegyeskednek eléd lökni az éppen kapható árut, s zaklatásnak tekintik, hogy vásárolni akarsz valamit - éppen náluk. Egyébként egy idegen nyelvű könyvesbolt vezetője magyarul szólt hozzánk: panaszkodott a minden jó szándékot maga alá temető bürokráciára, az őt is megbénító képtelenségekre (például arra, hogy naponta csak kétszáz rubel értékű könyvet adhat el, pedig időnként akár ötszáz rubeles forgalmat is lebonyolíthatna). Az üzleteken túl azt is észrevettük, hogy itt is képesek a tizenkilencedik századot idéző sétálóutca hangulatát tönkretenni egy ronda textilgyár ideépítésével. A birodalmi stíl tehát Ukrajnát sem kerülte el.

A szállodánk éttermében összefutottunk azzal a moszkvai nacsalnyikkal, aki oly sokáig nem ért rá fogadni a három szerencsétlen magyar írót, ráadásul azt sem tudta megszervezni, hogy akár csak egyetlen orosz íróval találkozzunk. Nem is akarta. Bizonyára attól félt, hogy eltántorítjuk szegény szovjet tollforgatót a vörös úttól. Úgyhogy: piszátyel nyet. Nem értek rá. A pozíciójába szépen belehízott bürokrata viszont a jelek szerint ráért. Megismert minket, kegyesen intett, aztán tovább tárgyalt az üzletről vagy a hatalomról a nem kevésbé maffiózó kinézetű társával.

Péter írótárs nehezen viselte, hogy a szállodában elkobozták a merülőforralóját, mondván, hogy tűzveszélyes, és sok szállodatüzet okozott már. Ők csak tudják: ők gyártották.

Egy kirándulásra lélekben nagyon készültem: Kanyev volt a Dnyeper vizét hasító szárnyas hajó úti célja. Ha Kanyev, akkor Sevcsenko! A hajón a nagy ukrán költőre gondoltam. Nem volt könnyű élete. A jobbágysorból váltották ki 1838-ban pétervári alkotó értelmiségiek, ezt követően elvégezte a művészeti akadémiát, majd Ukrajnába hazatérve egy titkos társaság tagjaként szláv föderáció létrehozásáért agitált. Az ilyesminek a cár birodalmában is mindig száműzetés, börtön vagy kivégzés lett a vége. Tarasz Sevcsenkot előbb Orenburgba száműzték, ahol a cár (I. Miklós, jól jegyezzük meg ezt az átkozott nevet, mert ő tiporta el a magyar szabadságharcot!) személyes parancsára írnia is tilos volt, később az Aral-tó, majd a Kaszpi-tenger partján találta magát. Persze, titokban írt. Csak 1857-ben szabadult, de csak jó sok kérvény megírása után mehetett haza Ukrajnába, ahol meg sem melegedett szinte, rebellis eszméi miatt máris kitiltották szűkebb hazájából. A sok megpróbáltatás hamar, már 1861 tavaszán sírba vitte, Kanyevben temették el. S éppen oda igyekeztünk mi, s éppen Sevcsenko igézetében. Aztán (hogy is lett volna másként!) egy kis csalódás ért minket, mert a síremlékét ugyan láttuk, ám a múzeumát akkor újították fel. Találkoztunk ugyan egy holt íróval, de nem tudtunk meg róla többet, mint amit eddig is tudni véltünk.

Élő írókkal, mintha eldugták volna őket előlünk, Ukrajnában sem sikerült összejönni. Viszont az eltelt tizenegy napban hozzájutottunk összesen két üveg sörhöz (mindkettőhöz Kijevben), ami nem csekélység!

Végre megölellek majd, kedves Barátnőm, hamarosan beszívom hajad illatát, megropogtatom a bordáidat, meglapogatom a hátad... Indulunk haza.

Amikor felemelkedtünk a boriszpoli repülőtér betonjáról, a Tengizben dolgozó magyar melósokat hallgattuk. Jól keresnek ugyan, mondták, de ahol dolgoznak, hatvannégy fokot mértek. Ital, nő a mezei melósnak nem, csak a főnököknek adatik meg. Miközben fogadkoznak, hogy nem mennek vissza, lenézek az ablakon: a nagy, rúzsos szájú tajgai barnamedve csókot hint és pukedlizik. Arccal nyugat felé.

 (1988. július 21.)

Vissza a tetejére