Jég; Kőzivatar; Az utolsó rokon; Bekerített éden
JÉG
Amikor vert, az anyám bezárkózott a fürdőszobába,
és megnyitotta a vizet.
Olyan hosszúnak tűnt az idő,
hogy láttam magam előtt, ahogy az egész Duna átfolyik a csapon,
mint az ő fülén a felesleges bocsánatkérő mondatok.
Azt, hogy miért ütött, nekem kellett kitalálnom,
ha nem jöttem rá, még jobban vert,
cigarettacsikkeket nyomott el a bőrömön,
üdítős dobozokat vágott hozzám,
mindegyik úgy zuhant a földre,
mint a Columbia az egész legénységgel,
rokonaimmal, barátaimmal, edzőimmel,
mindazokkal, akiktől segítséget reméltem.
A kedvenc szava az volt,
hogy olyan vagyok, mint egy buzeráns.
Úgy szorította a kezem,
mintha egy halott állat állkapcsa záródott volna rám.
Néha az éjszaka közepén ébresztett fel, és elkezdett verni.
Máskor pizsamában zárt ki a házból.
Azt mondta, keménynek kell lennem.
A fájdalmat megszoktam.
A sebeim szaporodtak,
mint a kóbor állatoknak kitett húsdarabon a fognyomok.
Csak amikor jégre léptem, éreztem a szabadságot.
Tudtam, hogy nem nyúlhat hozzám,
ha korcsolyázni kezdek.
A többiek sejtették, hogy valami nincsen rendben,
de mindaz, amit láttak, nem volt más, csak a jéghegy csúcsa,
úgy fúródott bele a valóságukba, mint kihegyezett lándzsa éle.
KŐZIVATAR
Talán ezúttal megmarad, ismételgeted.
Szavaid olyanok,
mint a földrengésveszélyes területre épített templomok.
A jóakarók sosem beszéltek neked
a tenger alatti vulkánokról,
és most izzó magma ömlik a szájukból.
Azt mondják, most aztán vigyázz magadra,
mintha nem tettél volna meg mindent,
hogy az előzők életben maradjanak.
Még azt is elviselted, hogy annyiszor
visszahúzódott rólad a víz,
és ott hagyta rajtad haldokolni partra vetett
formátlan lényeit.
Nem hiszel semmiben,
mint a teremtés harmadik napján
a kiszáradt tengerfenék
mélyén fekvő kavicsok,
még nem ismerhették fel,
hogy a nap mennyire hasonlít egy figyelő
ember pupillájára.
A parton
minden veszteség után kerestél
egy pont huszonnégy, huszonhét
és huszonegy milliméteres kavicsot,
hogy tudd, mekkorák voltak,
amikor elveszítetted őket.
Aztán az ujjaddal járatokat vájtál
a házad előtt álló üres betoncserépbe,
és belesüllyesztetted a kavicsokat.
Most pedig reméled, hogy ezúttal
kiemelkedik belőled,
ahogy a vöröslő óceánból
is kiemelkedik most egy új sziget,
és nem hat rá más kontinensek mocska,
az ígéretek üres műanyag palackjai,
amik akkor is a felszínen lebegnek,
amikor már rég megfeledkeznénk róluk.
És lassan megjelenik rajta az élet,
és látod a magzataikat
elvesztett asszonyokat.
Ide járnak majd, és anyatejjel locsolják
az éppen sarjadó virágokat.
AZ UTOLSÓ ROKON
Még nem halt meg az utolsó felmenőnk.
A szeme csukva van,
mint amikor bontásra készítenek elő
egy régi házat, és hogy ne költözzön be senki,
ne jusson be több rossz gondolat,
befalazzák az ablakokat.
Azt kérdezi tőlünk,
miért nem volt neki is három szíve,
mint a polipoknak,
hátha akkor jobban tudott volna szeretni.
Nem mondjuk el neki,
hogy odakint nem hogy polipok,
már más állatok sincsenek,
de mint a bogarak, koppannak az ablakon
a haldoklók nekünk szánt szavai,
amiket általában nem hallunk meg,
mert mi a házaikban ülünk,
és szétválogatjuk a hátrahagyott szemetüket,
pedig tudjuk, hogy abból már
senki nem fog újrahasznosítani semmit.
A jégtáblák rég elolvadtak,
a tenger elárasztotta a part menti városokat.
Az időt leoldottuk magunkról,
mint egy túl szoros ruhát,
óráinkban nem cseréltük ki többé az elemeket,
hulladékgyűjtőbe dobtuk az összeset.
A kórház előtti parkban kiégett a fű.
Gyerekek próbálják krétával zöldre színezni a betont.
A fák is kiszáradtak.
Hajléktalanok állnak a helyükön,
bokáig a földbe ásva,
fütyülni próbálnak, hogy a kórházban fekvők ne tudják meg,
rég eltűntek a kedvenc madaraik.
Elhagyott fészkeikbe rejtettük
elfeledett uralkodóink tojás nagyságú gyémántjait.
A túlvilágban nem nagyon hiszünk.
Mégis azt képzeljük, hogy miután
eltemettük az utolsó felmenőt,
valahol egy hulladékgyűjtő mélyén
az órám és a nővéremé és a bátyámé is
egyszerre járni kezd,
mint egy bűneitől megszabadított,
feltámasztott polip három szíve.
BEKERÍTETT ÉDEN
Alig múltam húsz, amikor részt vettem az első kivégzésen.
Azt írtam utána a naplómba:
semmit sem éreztem, meg kellett volna hogy viseljen?
Emlékszem, akkoriban nyáron is hosszú ujjú ruhát hordtam,
és féltem fürdőruhára vetkőzni a strandon.
Tapasztalatlan voltam, és gyorsan ítélkeztem,
minden fekete-fehér volt nekem.
Újságíróként tudósítottam a kivégzésekről,
évente körülbelül harmincról.
A legjelentéktelenebb dolgokat is feljegyeztem,
az elítéltek
bízhattak abban, hogy ha ők nem lesznek, utolsó szavaik
megmaradnak bennem,
mint a túlfűtött lakásokban áttelelő poloskák.
Az egyik gyilkos levette a szemüvegét,
hogy ne lássa, hogyan sírnak a rokonai.
A másiknak meglepően kis lábfeje volt,
mint a lótuszlábú kínai nőknek.
A harmadik legalább két számmal nagyobb ruhát viselt,
de aztán rájöttem, hogy a börtönben töltött
utolsó hetekben valószínűleg lefogyott.
A negyedik még az utolsó pillanatokban
próbálta eltakarni a náci tetoválásait,
hogy az üveg mögött állók ne lássák.
Az ötödik úgy nézett ki, mint a nagybátyám.
Eleinte próbáltam felfedezni a kivégzésben részt vevőkben
valami rejtett indulatot.
De az egész teljesen gépiesen ment, mint valami rovarirtás.
Talán azt hitték, ezáltal tényleg jobb hely lesz a világ,
ahol kint lehet hagyni a kerti asztalon
a gyerekkor cukrozott limonádéit,
és majd tényleg nem fog beleszállni semmi.
Ebben a városban magas szintre fejlesztették az eljárás menetét.
Az üvegfal mögött csak annyi látszott,
hogy valaki az elítélt fölé hajol,
mintha csak elaltatna egy gyereket.
Az áldozatok rokonai emiatt rendszerint csalódottak voltak.
Ők színpadias igazságtételt, látványos haláltusát vártak.
De én végighallgattam és leírtam
a könyörgéseket a kegyelemért,
az önvádló bocsánatkéréseket, a bibliai idézeteket,
a popszámok vagy filmek részleteit, ritka alkalmakkor a viccelődést,
és végül, hogy tulajdonképp mégis ártatlanok.
Néha csak mozgattam a tollam, hogy nyugodjanak meg, írok.
Ilyenkor általában a füzetem sarkait színeztem,
vagy határozott vonalakat húztam egészen a lap széléig,
és arra gondoltam, az egyenesnek itt nincs vége,
a végtelenben fut tovább.
Dühöngő elítéltet ritkán láttam,
sírót is csak egyszer.
Aztán pár évvel később véletlenül teherbe estem.
Nem akartam anya lenni, de elfogadtam a helyzetet.
És egy idő után kezdtem kétségbeesni attól,
hogy a gyerekem esetleg hallhatja, amit én,
az elítélt könyörgését,
utolsó lélegzetét, aztán azt, ahogy a tüdő összeesik.
És folyamatosan az járt a fejemben, hogy a kivégzőszobában
az asszonyok látják meghalni a fiaikat,
zokognak, verik az üveget, rúgják a falat,
és akkor rájöttem, hogy hiába szüli meg,
minden nő magában hordja még egy kicsit a gyermekét,
és most ezeket a gyermekeket kaparják ki ezekből az anyákból,
és az önvád méretes kövét varrják be a helyükre,
ami egyre nő,
és amitől egy idő után nem fognak tudni mozdulni sem.
Nem sokkal később felmondtam,
de az emlékektől nem szabadultam meg.
Felnyitottam egy konzervet, és a gáz szagát éreztem.
Tévénézés közben eszembe jutott egy beszélgetésem az egyik elítélttel,
néhány perccel a kivégzése előtt.
Máskor megjelent előttem az egyik elítélt anyjának ráncos keze
az üveghez nyomva.
Sziklafalra tapadt kagyló,
amiről visszahúzódtak a remény erős sodrású hullámai.
És tudtam, hogy ha a fülemhez szorítanám,
nem a tengert hallanám benne,
hanem azt, ahogy a szülés után felsír a gyereke.
Én nem azok miatt aggódom, akik megmaradtak bennem,
hanem azokat féltem, akiket elfelejtettem.
Néha kimegyek a sírkertbe, ahova évszázadok óta temetik
azokat a kivégzett bűnözőket,
akiknek a testéért nem jönnek el a hozzátartozók.
Nem sokan hoznak ide gyertyát vagy virágot.
De a természet valahogy mégis gondoskodik a tájról:
sok egészen különleges növényt találni itt, ami
több kilométeres körzetben sehol máshol nem terem,
úgy tűnik, madarak pont itt ejtik ki a csőrükből a legjobb magokat.
Olyan ez a temető,
mint az édenkert, ahonnan kiűzték a bűnös embert.
Az itt nyugvók
talán megérdemlik, hogy az emberek elfelejtsék őket.
De lehet, hogy az én feladatom, hogy emlékezzem rájuk.
Például arra, hogy néha megdicsérték a frizurám,
megköszönték, hogy foglalkozom velük,
vagy boldog karácsonyt kívántak az egyik őrnek.
Ezek a tetteikkel összevetve persze nem nagy dolgok,
mégis úgy érzem,
az én feladatom mindezeket érintetlenül megőrizni,
mint a festő egy kis tégelyben azt a színt,
amit soha, egyik képén sem tudott használni.
Vissza a tetejére