Kovács katáng Ferenc

2009/4 - Hallom távolodó árnya suhogását 2009/3 - Vigasztalan esik

Hallom távolodó árnya suhogását

a szemét keresem, az összepillantást vele, a végtelen, mélybezuhanó kékben, lombsátor dús haját, a szőke koronát, a leomló, villódzó szikrát, a kéklő szempár fölötti hajzuhatagát, de elment, felszórta maga után sóval az utat, 1967 karácsonyán, nem, nem, az máskor lehetett, emlékek illatát, halvány mosolyt hintett körül, visszavárom, visszatalál, tudom, az úton, ahogy elment, visszatér az elhintett só nyomán, elé vetem magam

úrnőm, fogadj kegyedbe, hátamon lépkedve foglald el trónusom, házam, hazám, váram a Tiéd, lábad elé terítik szolgáim összes kincsemet, jószágom, szerem, életem a Tiéd, fogadd el! hallom távolodó árnya suhogását, falhoz csapódó sálja szélfútta csattogását, vértelen lábnyoma tompa surranását, keze a levegőt szeli, amint a távolból int, búcsút vagy keresztet vet, a múltra, a fehér éjszakák vörös hevére, a vágyra, álmai éjvonulatán kék habok taraján, hullámzó mellkasa a viharos tengeren vergődő hajó, siklik nélkülem, álomban, minden éjjelen, csattogó vitorlák szárnyán, csigák, kötelek közt a fedélzeten, villámfényes horizont felé szegődve, örök vizeken, hiánya vihartépte vászon, lobogó hajsátra az ellenszélben, sós fuvallatú tenger, polipkarfonatú vágyak, kőmosott árnya felbukkan a farvitorla vásznán, mélykék őrszeme pásztázza a tájat, elment, nem, hatvanhét karácsonya nem lehetett, nem látom, nem futok utána

eddig érek a felolvasásban, mint minden este, ha már elfogy a kedved és erőd, hogy magad válassz, és lapozgass egy könyvben, olvasok neked, most tiltakozol a történet ellen, ne lázadozz, nem kell tovább hallgatnod, csak feküdj ölembe, szoríts egy párnát a füledre, ne hallgass rám, magamnak olvasok, s hogy pont egy zavaros históriát, ne törődj vele, hát istenem, megírta ezt is valaki, lássuk, miért tette, negédes, hát igen, kép- és hangzavar a köbön, de én mintha érezném a sós tengert, a halszagot, a szembeszökő ár fülsiketítő moraját, elemek táncát lábad nyomán a parti fövenyen, ahogy elmégy, és elhagysz egyszer, már most vagy csak holnap, vagy elküldesz, és vissza sem nézek, sós permettel hinti fel nyomaimat a tenger felől tomboló szél, s jön helyettem valaki más, az egy másik karácsony lesz, 1968, nem, az nem lehet, leemel a polcról egy könyvet, talán pont ezt, de lehet, hogy másikat, felolvas vagy te olvasol, vagy ültök a vaksi képernyő előtt, pasziánszot raksz, az a valaki ül az én helyemen, dobol az asztalon, de nem, az nem lehet, hogy ő is három ujjal, jobb kezének három középső ujjával, hozzávágsz egy kártyalapot, igazságtalan vagy, miattam bünteted, ő biztosan nem azért dobol, az nem lehet, hogy ő is pont azért, de rám emlékeztet, s akkor füledbe robban, hogy ugyanígy pergettem az asztallapon vagy a fotelkarfán, ami éppen hangot adott, összenéztek, s csak egyikőtök érti, honnan jön az ütemes kopogás, mint a lovak trappolása vagy zápor az ablakon, ritmusos, ritmustalan, ahogy a szél veri összevissza az esőcseppeket, s beléd hasít, hogy nem én vagyok, talán el is mosolyodsz, hatvanhét karácsonyán, nem, akkor mégsem lehetett, 67-ben végigszánkóztuk a telet,voltak nekünk szép emlékeink, egy dombra jártunk, valami emlékmű köré, halványan pislákoló lámpák árnyékába, a lesiklópálya jeges oldalán állva csúsztunk le, a meredekebb másik oldalon szánnal, a veszélyes kanyarokban, ha kicsúsztunk, egymáson hemperegtünk, s volt, hogy ránk hajtott egy őrült, kedvünket szegte a félelem, kiszálltunk, fák között ketten egyedül, szégyelltük a gyávák izzadságszagát, a nyúlszáj remegést, egymásnak fordítva hátat, titkolva magunk előtt is a másik szemében lappangó elárvulást, meztelen ágak zúzmarás terhe alatt, a térdig érő porhóban, kőhajításnyira maguktól s a többiektől, önfeledt játszódásukat követve, újra közéjük menni, jókedvük csúcsára felpörögni, leplezni, hogy velünk bizony megesett, hajszálrepedések a szív zománcmázán, mélyülő árkok a kimondható gondolatok között, lazul az ujjak szorítása, szökik a tenyérmeleg, keskenyül a fagyos szájszegély, rideg grimaszba torzul, nem melenget a másik lehelete, mégiscsak 67 karácsonya lehetett, lábunk lendülete vitt, aszinkron lépteink félrekalimpálása, mintha egyikünk a levegőben járna, spiráltornádó kapott fel az égbe, majd vissza a mélybe, fel s alá, míg pörgött velünk körben a világ, s a fák csúcsa az égben összeért, susogó örvény, hótölcsér kapott magasba két kabátcsomót, szálltunk az erdő egyre törpülő vakfoltja felett, igen, igen, 67 karácsonya lehetett, szélben, viharban hemperegtünk a hópaplanos, pehelydunna dombon, felduzzadt hólabda gördült a lejtőn, szánkónk oldalára dőlt, szárnyszegett madár, hanyatt az eget néztük, fel a fák ágai között, a város fényei felhőfoszlányokon tükröződtek, hideg kúszott a gallérunk mögé, arcunkon hórögök tapadtak, kacagtuk egymást, nincs harag, a lélek karcolódott csupán, hajszálrepedések, robog az idő, az élet, csupa nagy betűkkel, a pátosszal magasztalt végzet, minden ellenünk, s ha léteztek kaján Istenek, kacsingatva rólunk szőtték intrikáikat, láthatatlan tollal, tölgyfalevélre írták sorsunk, az elképzelhetetlen párét, csupa kisbetűvel, apró sorokba szedve a felmondólevelet, a fellebbezhetetlent, sorsotok ennyi – állott rajta –, bevégeztetett, hisz tudtátok, amit mi még nem, jó kaján Istenek, álltam kerekre nyílt nagy szemekkel ítélőszéketek előtt, hallottam a lány belenyugvó válaszát, tiltakoztam, kiabáltam, fellebbezek a szív ítélőszéke előtt, de ti, süket bírák s a lány sincs már sehol, lerántom a párnát a füledről, figyelj!, nem olvasok tovább, mondani akarok valami fontosat, ott a falon, az a kép, szemben a harmadik, egy keretben kettő is, üveg alatt, két különálló egység, fekete háttéren, két álló téglalap, bennük újabb négyszögek, ferdén jobbra dőlve, s ebben három egyforma alakzat egymás felett, szimmetrikus kép, nagyon szabályos, túl fegyelmezett, megnyugtató, kiegyensúlyozott, jó most rajta legeltetni a szemem, ne nézz oda!, szeretném elmesélni, amit látok, csukd le a szemed, tudom, nehéz lesz, a két téglalapban három lekerekített geometriai valami trónol, érezned kell a trónus központi súlyát, amit ez a három alak kontrasztul betölt a képben, három angyalszárny, részben annak hiánya, s ez viszont tény, az angyalszárnyat, ha maradsz, karácsonykor láthatod, ott libeg a karácsonyfán angyaltestre ragasztva, forog, pörög a felszálló meleg fútta örök léghuzatban, nos, a szárnymotívum évekig visszatérő alakzatom, többféle színben, negatív vagy valóságos szárnyalakban, esetleg kettévágva, egymástól elcsúsztatva, a két téglalap, az álló s benne a ferde is évek óta kísért, visszatér képről képre, gyerekkori emlék, angyalszárny röpít hópelyhes karácsonyba, anyám parancsol mutatóujjal maga elé, mögötte fényes gyertyalángok, plafonig érő illatos fa, nagyapám csattogó tenyérrel oltja a lobogó sötétítőfüggönyt, füstbevesző riadt arcok, s anyám csak velem perel, de repülök, kerengek a cseréptetős kis házunk felett, a kémény füstölt kolbászos, sonkás, disznótoros meleget ont, nem törődöm vele, fehér szárnyakon lebegek, nem, nem saját szárnyaim, utas vagyok, repítenek a havas táj felett, most képzeld magad elé a három szárnyat egymás alatt szabályosan a ferde téglalapban, maguk is ferdén, balról jobbra, fölfelé, átlós ívben dőlve, pisai torony, elszántan, megállíthatatlanul, mint az eleve elrendelés, s ha megbillented a fejed, máris visszadől a rend, az álló téglalap sötét fűzöld, benne a ferde világos zöld téglalap, a színek ütik egymást, idegenek a szemnek, az álló lap nyugtató, a ferde vibrál benne, s a szárnyak, nos, a szárny az egyensúly, bár a két zöldben maguk is meghökkentő színben, nem hiszed, ha mondom, valóban látni kell, a szárnyak egyik fele áttetsző, az álló téglalap mélyzöldje bennük, a felső és az alsó szárny baloldali felén, a középső jobboldalán, s a szárnyak másik fele fent rózsaszín, középen kobaltkék, az alsó téglavörös, káprázik a szem, kékben, vörösben s a világos zöld folton, nem ereszti a tekintetet a másik, a jobb oldali képre, de ha már ott vagyunk, akkor meg az nem enged, habár alakra hasonló, hangulata teljesen más, citromsárga az álló, rózsaszín a ferde téglalap, s a szárnyakon harántcsíkokban átüt a citromsárga alap, a két harántcsík ellene tart a jobbra dőlő téglalapnak, támogatja a romjába dőlő kettős képet, a szárnyakban a harántcsík melletti részek a baloldali képre visszautaló mélyzöld, fűzöld színek, ma már látok a konstrukcióban apró diszharmóniát, tizenöt év előtt nem volt bennem ennyi erő, biztonság, színekbe kapaszkodtam, ez voltam én, nézz föl! balról a harmadik, ott szemben a falon 

a szemét keresem, az összepillantást vele, a kékséget a mélyben, a mélységes végtelent, haja szőkeségét, lombsátrát a mélykék szempár felett, aranykoszorú boglyát, vállára omló csillogó hajzuhatagát, az összekacsintást vele, közös dolgaink felett, de elment, felszórta sóval az utat, 1967 karácsonyán, nem, nem, az máskor lehetett, emlékek illatát, halvány mosolyt hintett körül, visszavárom, visszatalál, tudom, az úton, ahogy elment, visszatér az elszórt só nyomán

Vissza a tetejére