Volt egy hercegkisaszony.

  Meg egy furfángos deák.

            Meg egy juhászlegény is.

            A hercegkisaszony egy csudálatos magos fellegvárban élt elzárva.

            A furfángos deák az ország csavargója volt.

            A juhászlegény meg állt a pusztában a nyája mellett, nappal a bodori keréjtett, éjjel a kondor komondorok böffentek a hóódvilágra.

            Megvolt mindeniknek mindene, amit gondolt magának, meglegyen.

            A hercegkisaszony egyet gondolt, zenészeket hívatott, mást gondolt, udvarhölgyeket. Ozsonnát adatott föl délben s este a fölöstökömöt, az se számított.

            A deák máma itt, holnap ott.

            A juhászlegénynek annyi volt a világ, amennyi abban a jófű legelő s a járások közöttük.

            A herceglyány néhanapján, főleg tiszta, hideg időben körbejárt a falakon. A legöregebb udvarhölgyek körbemutatták neki az országát: ahol a szemhatár halpénzezüst szivárványos vakítóan csillan, a Balaton az, emerre a Bersen, a Mátra s ahol a kék nyugalmasban setétel, a puszta. S amára fölnek, a magos hegyek az olvadatlan hósipkáikkal. Tiszta, szélseperte hideg napokon a herceglyány már szaladt is föl a fokra, megnézni, meddig lát el. Azután visszament a tanulószobájába, és kezéhez adatta az abroszt, kimérni, mekkora darabot láthatott be.

Mit gondolt, mit nem: nagy furulyaversenyt hirdetett ki az országban. Akinek szépenszóló furulyája van, azoknak. Az udvari hölgyek el is magyarázták a herceglyánynak nagy kacagva, miféle furulyák lennének. Játszódtak ott a furulyák széltivel-hosszával, egymás karjain mérincsélték paraszti araszat-tal s úri hövelykkekel. Az egyik udvarhölgy ismert egy furulyát: a csuklóját mutatta körbe. A másik, már tapasztaltabb és tisztesebb hölgy azt mondta, ő életében egyet ismert: és könyékig húzta föl az ingje ujját. Mondták is a többi hölgyek, így hát nem csodálkoznak, és ígyen könnyű csak egyet ismerni.

Híre jut mindenfelé az országban a furulyaversenynek. Iparoslegényeknek szottyan kedve furulyát metszeni, fúrni. Deákok vágnak neki – majd csak lesz valahogy alapon.

            Ahogy így megy egy physicus deák az útban, lát egy hangyamenetet által. Lám: egy kis hangya éppen a nyomban hanyatt esvén, lábikáival kalimpál. No, kisegíti a deák. Persze a hangya elvarázsolt tünedér, előkap egy ezüstfurulyát, és odadja a diáknak: azt, ha megfújja, rögtön ott terem. A deák mosolyogva elteszi a furulyát, paroláznak, ám a diák természettudományos ember, kettőt se lép, a furulyát megfújja, és tessék: sehol semmi. Hátranéz: mintha a napban szikrázna az út pora. Legyint a deák: a kalcitok!

Hanem ahogyan az útban megy, hát föl a versenyre, majd lesz valahogyan alapon, meglátja a juhászlegényt. Dől a wartburgkaszlinak, és igen pikulál a furulyáján. Hallja a deák: igen régi, autentikus hangszer az, majd ő azt megszerzi. Ha a juhász mind az állattenyésztők között a legfurfángosabb szerzet is, mégseis érhet egy jól oskolázott deákkal föl.

            Adjonistenfogadjisten, messzi-é a messzi, hát, ahogy a GPS mutatja, annyira! Hánypercenként mennek a kondenzcsíkok az égen, melyik telefon a jobb, ilyesmiket beszélnek. A deák persze végig az igazat mondja: a fellegvárba megyen szerencse-próbálni, furulyaverseny lesz.

            Néz a juhász ajkpityesztve: Furulyaverseny. Oszt. Azt mondta a Kodály Zoltán, nincsen hamisabb hangszer a furulyánál: nem komoly. Van őnéki a wartburgkasztliban egy aóvésön-gitárja telepes gyakorlóbox-szal, azt, ha ő megpendítné, elállna a szava a herceglyánynak!

            Jó, megpendítenéd-e? – kérdi a deák. – Próbáld meg, barátom! Hanem én mégis inkább a furulyával kezdeném.

A juhász igazít egyet a jól kifútt furulyáján.

            Van énnekem, pajtás! – hőbörödik a deák, és mutatja ezüstfurulyáját. Hanem inkább mutatnád meg nekem, hogyan kell ezt megfúvni. Begyakorolom magam, aztán a kies kis pentatóniában csak elboldogulok valahogyan, ha magukat gyermek-szeretőnek gondoló kiscsajok jó furulyásként végzik el az óvónő- meg tanítóképző főiskolákat, de ének helyett vagy rajzot, vagy matekórát tartanak, esetleg anyanyelvet! Kodály országában!

            Jó, a juhász elkéri a furulyát, megfúvja – igen csodálkozik! Olyan tisztán szól az, a gitárját hangolhatná rája. Kevés idő, fél délelőtt múlván a deák már le s föl skálázik: elköszön.

            Álljál meg pajtás még egy szóra: keríti a juhász. Ládd, az én furulyámat már a nagyapám is fújta. Már begyre vannak kopva a likai. Nem adnám én azt, nincsen az a ház, autó, kincs – esetleg egy szép karika nyájért. Avagy az ezüstfurulyáért.

            Tetteti, tetteti a gondolkodást a deák:

            Hát… Tegyél még rá valamit, pajtás!

            Ej: hát mit gondolsz?

            Egy kis fehér báránykát.

            Hanem a juhászt nem hagyja nyugodni a dolog. Este hazahajt, kiül a terácra az apja mellé egy kis piros bort inni. A tévéből a szélciba-viháncolós zene megyen: most ott arra a Dallas.

            Hajtsak ki reggel én-e’? – vág a fia eleibe.

            Ha megtennéd, apa!

            Csak ha lyány dógába járnál! Akkor egy hétig vissza se gyere.

            Úgy lesz! – ígéri a juhász. Sokzsebes farmergatyát húz, holdjárócipőt, bordázott műszálas pulóvert – leteszi a pitykés mellényt, föl, aztán le, majd mégis fönt hagyja. Aztán zselézi a haját, megszálkázza szálkázófésűvel, és kölyöktaréját fölnyalja.

            Bepakolja a vókszvágenyébe a gitárt, a hangládát, az ételesdobozt a rántott húsokkal, eligazítja a bojtárokat, a kutyákat, elbúcsúzik szüleitől, s nekivág.

Teli már a parkoló. Lent hagyja a faluban az autót. Ballag föl a fellegvárba. Mindenki őt nézi a gitártokkal meg a hangládával.

            Jaó nagy furulyát hozol, ecshém! – viccelődik vele egy szentendrei etnobutikus. Neki csíki vadkörtevélyből való kis pikulája van.

            Nézi a juhász: Minknálunk az ilyeneket odale faragtatják a káeftések Regátban, munkanélküli pakulárokkal, hétezer lei darabjáért!

            Kikapják a sorszámokat: 3277. az utolsó.

            Kiül a herceglyány az udvarhölgyekkel. A herceglyány képében két keszkenős hölgyet ültetnek ki: aki 3276-szor fog lendíteni. És egyet, ki csak egyszer: a fehér keszkenőt.

            Nagy a tömeg, kint van az összes tévé, delelőn a nap, fényvetők és derítők. Lépnek sorban a sorszámok szerint, de sokszor megfújni se érkeznek, már legyint a fekete keszkenő. Elsőkben magasról, majd ereszkedetten, végül a kisasszony a megfáradott kacsóját leereszti: és mintha csak a szellő, a mozdulatlan lebegtetné: el, el, elvele!

Megérkezik a deák is, nyakába kerítvén a báránykát, kopogtat a rendezők hátán. Először elküldik, de a deák könyörög: hisz olymindegy, legföljebb utolsó lesz: ki számol itt, amikor ő csak felfelé jövet találkozott két tucattal, akik meg se próbálják: mit az az ezer forint.

            Ezer forint! – vágja rá huncutul az őr. És a deák utolsó ezresét elteszi.

            2191-es sorszámon a juhászunk lép az emelvény elé: majdnem egész három másodpercet tud ott tölteni. Megszólaltatja az ezüst furulyát: diszkvalifikálják elektromos eszköz használata miatt: oly tiszta C-t és D-t fúv ki.

3000-nél a herceglyány maga veszi a kezébe a fekete keszkenőt, és a legszebb, ennivaló, cindilauperes mosolyával int be a népségnek: bezárt a bazár! Oszójj haza, ölég Kosevój!

            Előretolul a nép, az okosabbja elindul a parkoló meg a gyalogút felé.

            Csak a deák marad helyt.

            Utolsó pénzéig kiköltekezett egy etnobutikban: székely inget, hajdú juhászmellényt és plattensee-i echtes bikkfagatyát vett – hozzá egy ezresért endékás katonai ünnepi csizmát.

            A népségtől tisztára takarodott szemetes betonplacon megáll, előkapja a juhászfurulyáját és nekikezd a kétszál pünkösdrózsának, amit begyakorolt.

            Megáll a fekete kendő: aztán elröpül. A herceglyány a fehéret ragadja magához, rázza, lengeti.

            A közjegyző is tudja mihez tartani magát.

            A bárányka is édes: leveszik az udvarhölgyek a piros nyakaszalagját, s kötnek néki aranyasat.

Tartott is a herceglyány meg a deák olyan lakodalmat Bali szigetén, elvonulva a világ elől, az emberek elől, hat üllői úti autókereskedő házaspár, négy neves belbudai orvos, hat médiacicamica, kilenc élsportoló és három népszerű tudóst kerülgettek reggeltől estig a strandon, az édesvizű medencénél és a bungalóknál.

            A juhász is hazament. Nem kellett semmit mondani: mindent megmutatott a tévé.

            A diák, nem hiába physicus, hazudott, mint a vízfolyás.

            A juhász meg visszaöltözött az avas dohú gúnyájába – a jószág megvadul az öblítők illatától, a kutyáknak meg bedugul az orruk. Másnap reggel már ő hajtott ki, és a delelőn elővette az ezüstpikuláját, s pikulált. Hallotta is azt a rét minden pacsirtája, a nyáj, a kutyák. Olyan szépen szólt az a furulya, mintha átment volna egy dolby pánsíp-szűrőn. A délutánban aztán eltette, és kikerített. Este meg behajtott.

            Aztán másnap ugyanígy. Meg harmadnap is. És így és tovább.