Ő volt a (pontosan megmondja, hanyadik) lottóötös nyertese. Tessék. A konyha citrom, narancssárga s barna. A függönyön narancssárga, citrom s barna hullámok. A fehér székeken a festék: ahány ütődés, annyi helyen barnállik a fa elő. Szögletbútorok, ha nem számítana annyit a Tom Wolfe-i Elhanyagolható Különbség, hihetnénk maimoderneknek is. A tűzhelynek rozsdamentes acéllapja van, és a sütő ajtaja bronzüveg. Mutatja, világít a sütő belseje, lehetne látni, mi sül, ha nem hályogosítaná zsírhomály és pettyek. A konyha árát maipénzre átszámítja – a hűtőt ki kell venni abból, ez már mai darab, jövőtechnikája, és annyit is ér. Másfél millió a konyha ára maiforintban, igen, ez elfogadható, de lehet kettő is. A lámpa ernyője mint vietnami kalap, finom vesszőkből ritkásan font. Abban az időben ilyen bútorhoz jutni egy lehetetlenség volt. Ez olasz bútor. A diplomataellátónál volt egy valamilyen Imre, és úgy: egy bizonyos összeget átadni, aztán megjátszották valahogy a bizományin keresztül, egy folyosóról kellett elhozni, ott volt összedobálva (egy gumázra mutat), és a nagy csomó barna meg kék köpenyes odagyűlt, és hangos megjegyzéseket tettek, ennyire nehéz, sőt lehetetlen is ilyen bútorhoz jutni, egyáltalán ez az ember mit keres itt, a múltkor táncdalfesztivál nyertesének mondtak nemet. Éspersze azoknak a köpenyeknek, mindnek nagy, nyúltszájú zsebei voltak, onnan aztán elkezdtek fentről beszélni a trógerekkel, hogy vigyázzanak, de azok köptek rájuk, és a jattért a markukat nyíltan dugták oda. Még a sofőr külön.

Különben maga a lakás is egy külön téma. Akkoriban az ilyesmiből, mint a lottónyeremény, nem lehetett titkot csinálni. Nem lehetett nem vállalni a nyilvánosságot. Megkérdezték, mennyi idejük lehet. Két hetet adtak nekik. Akkor ők azonnal, áron alul a vidéki házukat eladták. Most sem mondja meg, hol laktak, úgy egy Monorierdő távra, de a Dunához közelebb, ám északra.

A lakással is külön szerencséjük volt. Amikor kisírták és -nevették magukat a nyeremény miatt, és leültek a konyhaasztalhoz számolni, akkor megállapodtak egy körülbelül mekkora is lakásban, nem ekkorában, csak egy kicsit nagyobbat akartak, kétszobásat. Ám hirtelen egy két és fél szobásat találtak, és már csak pár nap volt hátra, túl nagy volt az a lakás, már persze nem méretileg. És akkor a pasasnak, aki a lakást megmutatta, eszébe jutott, hogy van egy másik lakás, amit megint csak szívességből, mert jó ismerőse az illető, nem akarná mondani, kicsoda, ismert ember, a tévében többször szerepelt, eladja a lakását, mert a berlini operában fog, majdnem kimondta, dolgozni. Ez az illető merő egy véletlenségből még legalább vagy harminc eladó házat és lakást fel tudott sorolni. Kapott ezer forintot, ami nagy pénz volt akkor, és nem előleg vagy ilyesmi gyanánt, hanem hogy értse meg: három nap múlva tudják fölszabadítani a pénzüket.

Még nevetni is úgy nevetett a (Beöreöndhanghy Viktor) művész úr, ahogy a televízióból későbben megismerhettük, amikor aláírta a papírokat. Amikor elment a hangja, kapott a tévében egy kisebb, ám vidám szerepet, s ezzel országosan ismert lett, jó páran majdnem ki tudják mondani a nevét. A korrepetitornál várnia kellett, ott fölvett egy újságot, beleolvasott, és ott, az apró hírek között, három nap, míg felszabadul a pénzük, há-há! – ez jó! De ne haragudjanak, semmi köze hozzá, és már várja a taxi.

Addig még nem láttak úgy kétszázötvenezret eltenni. Mint akkor. Kétszázötvenezer akkor ííílyen vastag köteg pénz volt, kettőbe vette a művész úr számolás után, s úgy rakta el, mint zsebkendőket, éppen csak odasimított a zakójára.

Pár évvel ezelőtt halt meg, benne volt a híradóban is a temetése.

Semmi bútort nem hoztak el, mindent odahagytak azoknak az embereknek. Sírva vették át a ház árát, egy ilyen vékonyka kötegecske pénzt, amit addig elképzelni se tudtak, mennyit, akkor már ugye, mint valami vacakot, egy élet munkája volt pedig benne, nézték, alig ezer darab százforintos.

Az autó volt a második. Lehetett kéz alól venni nagyon fiatal, szinte új akármilyen autót is. Mercedeszkocsit is. De ő újat akart, mint gépkocsivezető dolgozott az AKÖV-nél. És ő nem akart senki segge helyére ráülni. Ha tetszik érteni.

Namostpersze ennek is megvolt a menete. Ugye, ha valakinek volt egy megfelelő, nem, elölről kezdi. Akkor jöttek be a polákok. Az ezerhármas, kormányváltós polák. Az első szériákban még majdnem teljesen olasz volt minden. Ennek a dolognak is megvolt persze az Imréje, csak itt Ferinek hívták. Egy polákot akart, mindenáron, ha zöld nincsen, a bordó is jó, csak fehér ne legyen. Elmentek, megkeresték azt a Ferit, egy ilyen pökhendi jampec volt. A megfelelő ismerősük a sógor, az asszony öccse, akivel ez a Feri együtt taxizott még anno. Azt mondta ez a Feri, hogy maga Kádár is jöhetne személyesen, annak is csak azt mondaná, nincsen polák. Akkor a sógort odahívták. Miért nem ezzel kezdték – de még neki se tudna polákot intézni! Van ugyan egy gyárihibás, hosszú, sáros garanciális témában, de ugye? Ugye. Nahát. Hanem Taunust tud intézni. Három Taunus van, két fehér meg egy zöld. Mégis egy német autó. Nem tudja már pontosan, valami száztizenhétezernyi pénz volt, de az ikkán keresztül, ha valakinek nem volt az a bizonyos bécsi nagybácsija, akkor még arra külön kellett egy horribilis összeg, ajándékozási papírral a követségre menni, tényleg nagybácsi-e az illető, Bécsben ugye egy nagy csomó magyar volt, aki ilyesmivel foglalkozott, annak is megvolt a menete, és ha a követségiek odaszóltak, akkor a nagybácsi azt mondta, övé lenni egy kiterjedt család. Akkor a papírok megvoltak, a pénz befizetésének igazolása, nemzetibanki igazolás, papírok, papírok, de közben megnézték az autót, és minden utálata ellenére valamelyik fehérre gondolt, nézegette is, melyik lenne a jobb, de a nagypofájú pasas azt mondta, hogy nézegetheti, oda is költözhet melléjük, mindent a szemnek, de egy festékcsöppcsurranást nem fog találni, a meglazult csavart meg felejtse el, német precizitás. Genk, az ugyan Belgiumban van, de közel az NSZK-határhoz, szép tiszta időben látni onnan Kölnt. Tulajdonképpen kölni Ford. Ő lenne az, mutatja közben: eloxált világos fémzöld. Százhetvenezer kilométer van benne. Az semmi, ugye, semmi, tényleg.

Ruhát elfelejtettek vásárolni. Erre az autó átvételekor döbbentek rá, mert éppen akkor adták ki az egyik fehéret, egy híres sportoló, vagy ilyesmi lehetett a nő, a pasijával volt ott, és csapkodott, hogy őnéki ez a zöld kell. Parasztok, mondta, és: biztosan lottózók! Csak rájuk nézett az a pasi, és mennyire leszóló volt, mintha a lottó pénze nem igazi pénz lett volna! Jött is a Feri, hogy itt van, ezt kell aláírni, és spuri, amíg jó dolguk van, és meg nem gondolja magát valamelyik góré, hamarosan olimpia, és azután majd szeretnének a sportolók is autót.

A váróban pedig a rengeteg ember felől az utálat és az irigység sütött. Csupa tudós, művész vagy lángossütő forma ember, kötödések és butikosok, gebinesek és büfések.

Mintha ők tehettek volna a szerencséjükről.

De ő nem bánta, mert őneki ez az egy kívánsága volt, hogy egy jó autó legyen. És ezzel még mindig ki lehet menni az utcára, a polák meg hol lenne azóta. Állítólag a lengyelek bele is szartak az autókba, vagy döglöttmacskát dugtak belé, mert egy gyári dolgozónak is tizenöt évet kellett várnia egy polákra. Bár őnála egy polák is megmaradt volna ennyi ideig. Az ember, ha egy ilyen autót meg tudott venni, és nem a pénzről beszél, utána már semmi volt a gyertyát, az olajszűrőt vagy a légszűrőt megvenni hozzá, csak tudni kellett a vállalatot, amelyiknél ilyen autót használtak. Namost ő 1975-ben egy vállalattól potomért az összes alkatrészt megvásárolta. Mutassa? Van még hat olajszűrője, légszűrő csak három, gömbfejek, csapágyak, tömítéskészletek. Egy komplett kardánt az ócskavasból hozott el: semmi baja.

Namost ebből a szobabútorból még egy másik van az országban. Egy híres bútorgyárban készítették, kézimunka az egész, tőkés export bemutató szériára, a másikat elvitték kiállításra, és azután Dobler Jenő vagy Gyula vette meg, egy híres zsoké, nem értenek a lóversenyhez, az nem munkásembernek való. Azt, mert ez viszont a raktárban maradt. Véletlenül bukkantak rá, mert egy – a változatosság kedvéért – Károly nevű intézte a kombinált bútort ott, éshátugye megvolt már a Taunus, perszehogy azzal vitette le magát oda, az isten háta mögé. És akkor ott, a folyosón, kalodákban állt ez a bútor. Lehet azt is intézni, legyintett rá a raktáros – ha ott Pestben találnak hozzá asztalost, mert a bútor szét van szedve, és ahhoz asztalos kell, de az asztalosnak aztán, aki ezt még egyszer összerakja, két anyja legyen.

Ezen a bútoron nem látni egy karcolást se, mert ezt így hozták föl darabban, és itt rakta össze egy akkor hetvenvalahány éves asztalosmester, és az is azt mondta rá, hogy ez már majdnem bútor – ha a fája jó lenne, de ez ugye száraz hely, tehát lehet, hogy a fája mégis jó lesz.

Afrikkal van töltve a matrac. Nem rafiával vagy fűzfahánccsal. Afrikai afrik – ezt megnézhetem. Ruganyozza a matracot, porzik.

Club ’69 ágyútalpon. Két méter Magyar Remekírók a régebbi bordó vászonkötésű sorozatból – fakulatlan, mert szürkült, matt fóliával vont gerinccel. A Világirodalom Remekeinek ide nem illő tarka gerincei. Világoskék is. Vízparti történet, egy erotikus kínai regény, írta Si Aj An.

Úgy tervezték, ezeket mindet elolvassák. Ha majd lesz idejük. Most olvasnák, de nincsen szemük hozzá, már a tévét se látják.

Nem ezt: ez ipartörténeti emlék, kuriózum, sehol se volt még híre se a színes adásnak. Ez a színes tévé a próbagyártás utáni első tíz darab egyike. Kádárnak küldtek ebből, meg még egy párnak. Azt hiszi, a Vitraynak is. Amikor bejött a színes adás, a próbasugárzás, akkor kaptak egy szép levelet a Magyar Televíziótól. Legalábbis úgy emlékszik, és elő is tudná keresni talán, a Magyar Televízió közvetlenül nekik írt. Legalábbis egy valamilyen igazgatóságtól. Akkor ugye még nem voltak ennyi titkok, minden nyilván volt tartva. Elhúzták a függönyt, úgy nézték az első színes adásokat – pedig ez nem egy szegény környék.

Az idővel, azzal úgy voltak, hogy tényleg nem volt. Mert abban még ötvenvalahányban, ötvennyolcban talán, még nem is voltak házasok, megegyeztek, hogy ha akármennyit is nyernének, megvesznek mindent, amit akarnak, és ugyanúgy élnek tovább. És ők ugyanúgy kezdtek el dolgozni. Kivettek egy hónap fizetetlent, aztán már nem is mentek oda vissza, pedig neki egy aranybánya helye volt az AKÖV-nél, úgy, hogy a mellékes sokszor kétannyi volt, mint a rendes, a felesége pedig hazahozott…

A najmannvarrógép, az mondjuk olyasmibe számított, mondjuk… mondjuk egy nagy számítógép, ami mindent tud, most az olyan.

Tehát szépen kijavítgatta, amiket selejtbe el engedtek hozni a varrodából, és azokért egy maszek jó pénzt fizetett.

Ó, millió ismerősük támadt, az összes rokonság előkerült, de ők jól látták előre: ide a hegyre jöttek föl, ide nem lehetett akkoriban csak úgy feljutni, hogy felülök a vonatra, kész, leszállok, villamos, troli, ennyi-mennyi megálló, nem. Amikor már a harmadik vagy a negyedik helyen, ugye, könnyen odamondták az embernek, mik maguk, vándormadarak? Az ötödik helyre már nem jött utánuk a hír, tönkrement a dereka, akkor az orvosokat szépen, ahogy kellett akkor, megfizette, ott is voltak Ferik meg Pisták, különben még most is ott kerengőzne laborok meg esztékáfolyosók között. Mindegy, szóval a telepre helyeztette magát anyagraktárosnak. A felesége pedig a varrodában dolgozott végig, előmunkás, szalagvezető, a művezetőségig vitte, aztán, amikor lehetőség adódott, szépen eljött előnyugdíjjal, hagy éljenek a fiatalok is – ugye őket a pénz annyira nem szorította.

Egyedül aztán a sógornak adtak valamit, vagyis pontosabban befizettek neki egy Zsigulira, hogy ennyi, a többit szépen tegye hozzá. Ugye, sokat segített, minden, a Feri, a Károly, az Imre, ezekkel mind rajta keresztül jöhettek össze. És mekkorát ugrik az alamuszi macska, meg is nézhetjük, ha akarjuk: a sógoré volt az ország hetedik vagy nyolcadik taxivállalata, és ott van, kicsontozva ugyan, de szépen kilakatolva, az eredeti festék kikevertetve, fényezve egy csillogó vasfölhajtón, a gyep közepén, sziklákkal szépen körberakva az irodája előtt, és aki kérdezi, annak mutatja, még a Zsiguli felirat is rajta van ruszki betűkkel, hogy ő ezzel kezdte.

Amit félig tőlük kapott ajándékba.

Mert a Zsiguli mire megjött, már egy kicsit más világ lett. Egypár évig még gebinezett a sógor. Ilyesmi. Nem is tudja. Neki az lett a szerencséje, az a fél autóbefizetés.

És most mi van a sógoromnak? Egy kis notesze: Importengedély – Dezső. Gyorsműszaki – Zsigmond. Tachográfminősítés – Zsigmond. Apek – Kriszti. Vépéópé – Zita. Ilyesmi. Környezetvédelem – egy régi Feri, még a főtaxis időkből. 

Megáll, a lendülete hirtelen lohad, lenéz a szőnyegre, még arról akar valamit mondani.

Tudja, hogy ezek itt mind már nem olyan számok. A sógor ha eljön az unokákkal, azokon már látszik, szinte megijednek ettől a szegénységtől, ami itt van. Nem, itt a környéken nem, szóval, hogy mondják ezt máma, velük együtt pukkant le, csupa nyugdíjas igazgató meg régi nagykutyák, talált itt a tévé a múltkor egy egészen nagy embert errefelé, a házat nem mutatták, de a garázssorról fölismerhette, aki itt ismerős, az utcát.

Olyan ez, mint ez a zeneszekrény, ami akkor a legkomolyabb volt, négysávos rádió, hármas osztású rövidhullám, rádió, magnó, lemezjátszó, erősítő és nyolc(!) hangszóró, és ma már ez nevetséges, egy semmi, de ennek még hangja van. Ide került, ki az előszobába, mertbizony már jólesik rárakni a nehéz szatyrokat, de működik még, a magnószalag tönkrement, de a lemezjátszó még tökéletes, és minden évben egyszer a lemezt meghallgatják: komolyzene: Strauss: A rózsalovag.

Igen, hát festeni kéne, de nincsen már hangulatuk a pakoláshoz, meg ami azzal jár, bár kaptak most egy telefonszámot, jóravaló vidéki gyerekek, akik tipp-topp az egészet megcsinálják, az ember állítólag semmit se vesz észre, mindent pontosan ugyanoda raknak vissza, és semmi nem tűnik el, de az is lehet, hogy nem is magyarok, hanem románok Csíkszeredából.

És egy kérése lenne felém, ha ezt meg akarnám írni, csak arra kérne, hogy ne úgy írjam, mintha én, mutat le a Taunus tetejére, ha értem, mire gondol, hanem mintha valaki más mondaná el, műanyag szarvasagancs, csináljam meg, kovácsoltvas lámpa álgyertyákkal, a lángok szétfeslő vesék, szépen a mondatait, hogy ne legyenek nevetségesek. És egy kicsit alakítsam át, szuvenír Bécsből, a Schönbrunn a ’70-es évek elején, mégis, ha másról nem, a zöld Taunusról, plasztik, rizsfonat utánzatú esernyőtartó kínai motívumokkal, fölismerik, például voltak ott 11-es Rönók is akkor.

Persze, hazudom, hogyne, a rönótizenegy, az csapotthátuljú, ötajtós félkombi volt, elöl benyomás a motorházon s egy krómalakzat a hűtőmaszk közepén, modern fekvőlámpával.

De az se legyen fehér!

Ne, ne legyen, de lehet zöld: annak is szép volt a zöldje.

Mondom: igen, ismerem, Szolnokon van egy zöld R-11, végig műszakis, vagy legalábbis a rendszámát sose adták le, csak cserélték erre az újra.

Néz hitetlenkedve, ahogy egyre többet mondok el arról az R-11-ről, egészen meggyőző, apró részleteket. Mosolyog: biztos abban: hazudok.