Rentz Mátyás

2014/1 - Szerencsés ember2012/1 - Fájdalom, Az egy kívánság, Tóvizi Dezső utolsó szavának hiteles története2011/1 - Banális történet2009/4 - Szépenszóló furugla2009/2 - Küsded barna költő kiskonttyal2008/3 - Kosztolányi & Karinthy2008/2 - Semminemigaz2008/1 - Tégla az Ismeretlen Vidéki Amatőr Költőnő szobrába, Egy költőlány2007/3 - Csuszdi, a hoax-lány2006/4 - Elefánt2006/2 - Magyarnovellák2005/3 - KJ, Guano2005/1 - Büdös Anna2004/3 - Egy királylány története, Egy kis gyufaárus lányka2003/3 - Májdzsenerésön2003/2 - A Berlini Falról I-II.2002/3 - A’ kicsinységrűl2002/1 - Tanítók2001/2 - HMNE HNDE meséje: örökké2000/4 - Megjöttek a titászok2000/2 - Szellő Bori szerencséje1999/3 - Ultraviola1999/2 - [büroszex]1999/1 - Egy utolsót játszani1998/1 - Varjak tallóznak

Tanítók

A Kákovács boltban kétfajta italt mérnek. A bort szóda nélkül meginni lehetetlenség. A rum gyenge, Kákovács vizezi.

A Vályi gyerek rumot iszik.

„Te, megeszi a festék a szemedet! „

A Vályi gyerek oda se ránt. Annyit iszik, amennyit akar. Az építésen dolgozik, ott kapott rá a rumra. Az építésen mindenki rumot iszik. A nők is. Mert ott nők vannak. A Vályi gyerek ugyan nem beszél, csak iszik. Tízesekkel fizet. Dobja a tízest, gyűrötten a pultra, amíg tart, iszik, aztán újabb tízest. Egy tízes négy feles, meg negyven fillér Kákovácsnak. Ezt már hallotta: a rum megeszi a szemet. Látott már ilyen embert az építésen, akinek a rum megette a szemét. Nem az építésen látta, hanem a kantinban, egész álló nap ihatott az az ember.

Megkapja a Vályi gyerek a felest, kiáll az út szélire, lesarkal egy darabot a kátyu fodros széliből. Ki emlékszik arra, Hoffher traktor húzta itt az igazgató oldalkocsisát, két hete. Kővé szikkadt a sár.

Rágyújt a Vályi gyerek, azt nézik. Négyhuszas Mátra cigarettára gyújt. Mivel? Cseszkó öngyújtóval.

A pont a láthatáron: idegen. Már nem szám a Vályi gyerek, amikor idegen jön ki a pusztába. Tegnap gépkocsi járt fönn, a műúton. Idegen, mert az úton hajt, nem tudja, hogy a parton ösvény vezet.

Az asszony a vázon ül, mezítláb, cipőit fogja. Az ember ráhajol az asszony vállára, úgy hajtja azt a huszonnyolcas férfibiciklit. Megállnak. Az ember hatalmas, mahomet ember. Az asszony kicsi, lyánytestű, leugrik, belelép a cipőbe, fara rángása ringó, haja varjúfekete, olajosan csillog. Mozgása is gyors, karjait maga mellett hányja. Kákovács elfordul a bótospóc felé, de az asszony a kocsmafélen áll le. Akkor Kákovács a ballont emeli, van-e szóda. Két fél rumot kér az asszony meg egy kispohár vizet, öt forintot csettint le: pont annyi lenne, ha a víz szóda lenne. Vizet kér és szódát fizet, bolond ez?

Fordítva szokás: az ember megy a kocsmába, az asszonynak viszi ki, aki ajkai között szűri föl, az ember meg a gallér mögé ledobja.

A gallér mögé dobja le az idegen asszony és ember. Nézik. Rágyújtanak, nézik. Terv cigarettára. Az asszony visszaviszi a poharakat, a vizeset a vízzel, nem ittak belőle.

Unyatics az emberhez lép.

„Keresnek valakit?”

„Ezen az úton végig, a majorig megyünk, ott balra fordulunk, az öt jegenyéig: megérkeztünk.”

Unyatics bólint, hátralép, félig a bótgang felé fordul.

„Megjöttek az új tanítók.”

Fölkapnak a kerékpárra, az asszony kis csontos fara szinte csattan a vázon.

„Na, ezek beköszöntek!”

„Ezek? be!”

*

A legtávolabbiak, vasútontúliak, kiserdeiek, Vályi tanyán túliak jönnek előbb. A közeliek mindig késve. Persze, mert a távoliak csizmában, cipőben. A közeliek, majorbéliek meztélláb.

Most azonban még a kiserdő fölött kanyarul a nap, veres is, már mindenki egyben, alsó is, felső is. Találgatják, ki kié lesz: az ember a felsősősöké, az asszony az alsósoké.

A lakás felé sandítanak, a jószagú gangra. Még arany Jutka néni és gyímánt Edit néni után van a jóillatból. A tilos terület. Jószívűek voltak, a Piroshaj, meg Szípszem, de még ők sem engedték oda be őket.

Az ember kilép a gangra, összerebbennek.

„Huttyán!”

Bajusza ütögél ajka fölött, kampós orra belecsüng a levesbe, apányi gyerek, a nyolcadikosokat hajazza. Októberig nemigen szokott járni, Márton napig is kihúzza néha a pusztán, de most erre bejött, a két újtanítók, akik ittak, asszonytanító, aki iszik, cigarettázik, ezt már meg kell néznie. Körmeit faragja a naposódalba a körme-lőkéssel, ezt látná csak a bátyja, kapna a kampóssal búbot. Mikor Piroshaj búbolta, kicsavarta a kezéből a botot s a magfejin eltörte: „Bé van a csontosodva, tanétónéni!”

„Huttyán!”

Huttyán most fölnéz a maga-körmelésből: mija! Nem szól, csak néz.

„Gyere ide fiam!”

Huttyán néz: mikéne!

„Gyere csak”

Nézik Huttyánt, nézik az újtanítót, kinyitja a zöld rácsot.

Huttyán a kőre nem lép, megáll a téglaszegélyen.

Az újtanító hátrébb hesseget.

Hátrébb húzódnak, nézik: az újtanító beljebb lépteti Huttyánt. Cigarettával kínálja. Rágyújtanak. Az új tanító szemöldökivel integet. Huttyán elnéz a burgyin felé. Bólogat. Vigyorog. Vigyorogva lép le a gangról a salakos porba meztélláb. Köp egyet, forgatja a jó Terv cigarettát.

„Na, coki! az iskolátoknak!”

*

Az új tanítónő kiáll a felsősterem elé, fölnéz az égre: tapsikol: megkezdődik a tanítás. Az alsós terem ajtajában Szabó Irénke vigyáz. A másodikosoknak másolás, a harmadikosoknak olvasás, a negyedikeseknek számolás. Az elsősök az orgonabokor árnyékában állnak, tanulják az egyenesenállást.

Az újtanító a burgyin szélén magasodik. A burgyinba a Huttyán gyerek áll, keskeny csíkot fog föl, csákány, balta, fejsze, hajtja maga előtt a dudvát, a fölbokrosodott bürköt, cserjét, tövicsket. Amikor egy öllel van, félredobja. Az új tanító elé ér, odaszól:

„Tessék félreállni!”

Az új tanító félreáll, nézi, mint hajtja maga előtt a munkát a Huttyán gyerek.

*

Ezt Unyatics is megnézi: a fődet, amit, mennyit, de hej-de-mennyit öntözött a verejtékével. Közben a tanító úr mondta neki a latint. Unyatics hallgatta. Ha valaki kuncogni mert egy érdekesebben hangzó latin szón, a tanítóúr megpálcázta. Másnapon a tanítóúr fölkérdezte a szavakat. Unyatics fölmondta.

Akkor a tanítóúr akkora pofont adott Unyaticsnak, mint amekkorát csak Leitner intéző úr tudott kimérni.

A barna szeglet, soványas, de mégis pihent főd, Unyatics nézi, mit akar ez a tanító?

*

Elsősöknek olvasás.

Másodikosoknak számolás.

Harmadikosoknak másolás.

Negyedikeseknek fogalmazás.

A tanító pálcája az asztalon, miheztartásra.

Az elsősök kórusban szótagolva bégetik az olvasmányt. Két elsős némán olvas, már a tavasznál járnak. A tanító meg is mutatta a naptárban, hogy lássák, milyen messzire. Most a két kis kecskegida, föl kell mondani. Ők már a márciusban járnak. Harsogják a kis ajkak a szótagokat, kórusban.

A tanítók kinn a szemerkélő ködben cigarettáznak.

*

Októberben még fordul egyet a nyár: az augusztusi melegben porlanak a hantok. A Huttyán gyerek fogasol. Maga-magát fogta a fogas elé, mezítláb rúgja-kapálja a rögeket.

Csizmás asszony az úton, bagária csizmáján sikkan a fény, egy porszem se rajt. Kis asszony, szinte nyomorék-kicsi, törpe. A nagy melegben nagyfején két-kendő, s a vállán is a kendő, feketegyász.

A tanító udvariasan biccent, fürkészi az asszony arcát, melyik gyerek anyja.

„Huttyányné vagyok!”

Az asszony városi nő módján kezet nyújt. A tanító kezet fog.

„A bátyjának a felesége.”

„Úgy van, tanító úr!”

„Értem.”

„Hogy lesz hát ez, tanító úr!”

„Mi: ez?

„Hát az, hogy ez a Horthy alatt vót, hogy a tanítók dolgoztatták a gyerekeket. Azt hittem, maga megfogja.”

A tanító gondolkodik, bemutatkozzon-e. Ha valaki Huttyánné, annak bemutatkozhat:

„Radulykovics Tamás vagyok.”

„Azt én tudom, tanító úr, de ez hogy lesz a gyerekkel, már ebben a mai világban?”

„Hát úgy lesz Huttyánné, hogy ez a gyerek már betéve tudja a harmadikos leckét, mégis megbukna megint. Én nem verem. Nem érdemes. Megegyeztünk, ő nem tanul, én nem buktatom meg...”

„Ez rendben is lenne, tanító úr. Hanem a pénz: mégis, egy gyerek kezébe méri, amikor a gyámjai mink vagyunk?”

„...aztán majd, ha felnő, úgy tanul, ahogy akar...”

„Pénzért?”

„Hát hogy akarják? Harmadába? hogy a részét kénytelen hazavigye a gyerek, oszt maguk elszedjék?”

Az asszony az oszt-ra fölkapja fejét.

„Jaó gondótam én: maga kivakarózott!”

Hegyeset köp a kis asszony a fődre, láthatatlan kicsinyt, mákszemnyit, mégis ott feketéllik az a porban a tanító lába előtt.

*

Néha az asszony viszi az embert. Nem mintha az ember dülöngélne, nem. Az ember szálegyenesen jár. Épp csak támaszkodik az asszony vállán, de ha az gödörbe lép, már el is dől. Dől, mint a döntött fa, nem is védi magát, csattognak csontjai a rögeken.

Néha az asszony iszik többet. Az asszonyon sohase látni.

Ketten eliszogatnak másfél liter rumot, hozzá a családisört, már ha van.

Még ez semmi. Van egy kocsmaasztala Kákovácsnak a hátsógangon, két kocsmai szék, valahonnan egy kockás abroszt hajtogatnak elő: balra a bodza-bokrok, jobbra a budi és az ólak.

Elszívnak két doboz Terv cigarettát.

Amikor alakjuk elvész a ködben, korai sötétségben, vagy még sokáig látszik a nyári alkonyatban vagy fehérlik a tanító ingje és a tanítónő bluzonja a viharos ég alatt, Holpné megszólal:

„Hogy nem gyúl meg bennük az a tenger ital!”

*

A Vályi gyerek únja magát, ahogy városon szokás, odahúz, mert szék nincsen, egy ládát az asztalukhoz:

„Szabad? Leülhetek?

Három féldeciset fog össze a szabad kezével. Piroslik a rum.

Az ő üvegükben fekete a rum.

A Vályi gyerek nézi: ezért hát!

A tanító az egyik pohárkából a földre önti a rumot, a magáéból csordultig tölt.

„Egészségére.”

A harmadik alkalomra már elfogytak a Vályi gyerek meséi. Fölépült a város, felhőkarcolók álltak a láthatáron, összeépült Nagyács és Gyánykeresztes, mindenkinek van motorkerékpárja, a Csepel nyert a Millenárison, ember repül majd az űrbe.

Szerelemről beszél Halpné és Kákovács. Halpné szerint az asszony szerelmes a gyerekbe. Kákovács szerint csak a gyerek szerelmes. A tanító nem lát semmit, csak nézi a pusztát.

Ötödik vagy hatodik vasárnap - a Vályi gyerek havonta jár haza -, hetedik vasárnap is tán, amikor a Vályi gyerek rádöbben, semmi az egész. A tanítónő arca fölragyog, hideg van már, kabátban ülnek, ragyog, a szeme csillog, ránéz a Vályi gyerekre, ránéz, de nem látja: tökéletesen részeg, fölugrik, neki a gangoszlopnak s kihány az alvadt disznóvértől sárgásvörösfekete jéglemezkés udvarra.

Üvölt valamit a Vályi gyerek, Kákovács az ütést nem látja, csak azt, hogy a Vályi gyerek kezében pattan a bicska.

Ezután csak otthon isznak.

A Vályi gyerek szidja őket: az ember hortifasiszta, az asszony nő: ringyó.

*

A forradalomkor ellopják a biciklijüket. Lehet, eladták. Mire kiér a hír a pusztára, hogy az igazgatót leváltották, addigra viszaáll minden. Tanító - mondja Unyatics, körülnéz, aztán jó hangosan: Úr! Hogy lesz ezután? Az ember nem válaszol. Az asszony is csak annyit mond: Egérnek a macska szájában, úgy. Kákovács kocsmát nyit, de oda se járnak be, Fufujkával hozatják ki az italt, a tengert, ami nem gyűlik meg bennük. Születik egy gyerekük. Senki se látja terhesnek a tanítónőt, a nyárra eltűnnek, gyerekkel jönnek vissza. A bába megnézi a gyereket, legalább három hónaposnak mondja. Visszaáll a téesz, mindenki belép. 1960-ban három embert megtalpalnak, mert nem lépnek be: fuvaros Tóth Mihályt, Györke Ferencet, Huttyán Ferencet. Aztán az ember az űrbe lép, mondják, Gagarin. Egy asszony is az űrbe lép, Tyereskova, lesz is egy ilyen brigád a téeszben a tyúktelepen. Hárman már orvosok az olajospadlós iskolából, az ötjegenyésből. Tízen tanítók lesznek. Kicsit sok a tanító a statisztikában, semmi esztergályos, lakatos vagy marós. 1967-ben csak három gyereknek van négyese-hármasa: készségtárgyakból. Huszonkilenc alkalommal ellenőrzik őket. Egyszer Olbájer járási felügyelő vasárnap: a kocsmában kezdi. A lakásban folytatja. Hollószínhaj kislány, Zsófia, nagy, papír-táblás könyvből olvas föl a kicsiknek: Réka, Enikő, hollószínhaj mind. Olbájer valaha tanító volt. Leguggol: Hát anyuka? Anyuka a konyhában, apuka olvas. Apuka föláll a sezlonról, mezítláb, de papucsba bújik, kezet nyújt, Tolsztojt olvas. Anyukának Olbájer magas labdát ad, szakzsargon-szavakkal csűrcsavart mondatokat mondat vele. Olbájer keresi az üvegeket, nem találja. A tanító hosszú strófákat mond föl a Toldiból. Olbájer kikísérteti magát a majori makadámig. Kezet ad:

„Bazmeg, most nem kaptalak el benneteket. De eljön még a nap!”

„El. Eljön.”

 *

Elkészül a sertéstelep, kiöntik aszfalttal a műút dilatációit, bezárják az iskolát. Iskolabusz jár. A majori gyerekek tanulmányi eredményei látványosan romlanak: „Nem a tanyán vagy kislyányom!” „A tanyasiaknak is szól, fiaim!” Javul a statisztika, javítják föl a majoriak, egyre több a szakmunkás, az esztergályos, a marós. A tanító és a tanítónő kikísérik gyerekeiket a buszhoz. Jóhiszeműen lakják az állami lakást. A tanítói illetményföldet visszavette a téesz: burgyin lett megint, mint a többi vissza-vett főd. Az asszony biciklizik be a városba ruszkibiciklin, annak az asszonynak-való nyergén, lába alig éri a pedált. Az embert már nem is látni. A gyerekeket sorba kollégiumba adják, nem is járnak haza. Az első majombiciklit, a kempinget a faluban az állatorvosné veszi a kövér ülepe alá, a másodikat a tanítónő, aki volt, az asszony. Hallgatják, fülelik, zörög-e, csörög-e az üveg a szatyorban, de nem hallani. Persze, mert rongyokkal kibélelik.

A soselátott-sertést-sertéstelep varroda lesz.

A hízókat háztájiban hizlalják, a statisztikában a téesznek írják be.

Kákovács kólával hígítja a rumot. A mosogatólevet a tálból kiönti, abba kólát tölt, reggelre a szénsav elpezseg, akkor bele a rumba. Finom.

Az asszony beáll varrónőnek, az ember anyagmozgatónak. Az embert elküldik italozás miatt. Az asszonynak hanyag munkát írnak be indokként, kíméletből. A burgyin kinő a pusztából, négyszöge, egy nagy magyar hold, először két méteres, aztán már három, négy, szinte áthatolhatatlan: évente trágyázták.

A pusztaiak a falu szűk levegőjén, a szomszéd szájában, szemiben, farában, nem seprős az udvaruk, a ganaj nem szarvasban, a tyúkok szanaszéjjel, bűzölnek a nagymosással.

*

A legendák távoli egek alatt esnek meg. Mintha más ég borulna andokalji salaksivatagra.

Olbájer helytörténész kíséri a fényképészeket. Minél jártabb az út, annál járhatatlanabb, ma már nyaktörően bukdácsol a Nyiva. Az öt jegenye nem kellett senkinek. Az iskola teteje, a békebeli faanyag, a békebeli cserepek igen.

Az egyik fényképész oldalvást sandít Olbájerra. Oly sok helytörténésszel találkozni mainapság. A helytörténészek elharapóznak, mint a tűz. Emléktáblák, félkarú vagy fejetlen szentek szobrai kerülnek elő. Katolikus dalkörök derülnek ki, református iskolaszékek.

„Micsoda pazarlás volt ez!”

Olbájer sóhajt. A fényképészek visszatartják lélegzetüket: fokhagymaszaggal kendőzött italbűz.

Idegen, nevetségesen hangzó nevet mond ki Olbájer. Klebersberg Kunó. Fejtegetni kezdi a történelmet, hogy meglelje a politikai felszínt. Téglaiskolák a pusztákban drágapénzen.

A naposódalnál jó a fény. A fényképész odaállítja Olbájert. Olbájer nem akarja ezt, szabadkozik.

A tanító int, fehér haját nem lebbenti már ki homlokából, oly hosszú még a cigarettája, President, az U.S.A.-n kívül adómentesen forgalmazható, eldobja?

Int a fényképész, ne, ne dobja el. A tanítónő, hollószín haja mit se fakult, úgy dönt, Olbájer másik oldalára áll, a fényképész hiába integet.

Olbájer húzogatja a zakóját: ezek mégis, ezek a fotósok művészek lennének.

Vége, a fotósok sóhajtanak, belépnek a terembe, a sárgafőd tőtésen áttört a burgyin, bodza. Azért ki lehet még lépni a katedra helyét. A kályha nincsen meg, öntöttvas volt. A tábla fa, éghető, nincsen meg. Ablakfa éghető. Golyós számoló, jó lesz valamire. Olbájer nézi a bolondokat. Elvégre a művészek. Az egyik a negyedikes padsor elejére áll. A másik az elsős sor közepére.

„Imre élre áll! Ödön a napos!”

A tanítók benéznek a cigarettákkal: mit bolondoztok itt?

A fotós, a nő, az órájára néz: szedjük magunkat!

A másik int, egy pillanat, talál egy szeget a falban, azt kihúzza, elteszi.

Olbájer kiszáll a városban.

„Aztán küldjenek a fényképekből! a gyűjteménynek, persze, a múlt!”

A fotósok összenevetnek, jó, küldenek, igen!

*

Olbájer elégedetten mutogatja a képet. A múlt egy darabja. A naposódalban, az ablakok vak szemei előtt támaszkodik, kissé hunyorog.

„Sajnoshogy nincsen korabeli kép.”

Vissza a tetejére