- úti levél –

Nincsen, aminél ne lenne kisebb.

Ha elindulok Rákospalotáról, az Pest, annál minden kisebb. A lakótelep nagy, egy semmi szélén, onnan hepehupás úton autók egymás farában, le a Szlovák úton, át a régi hármason, nyolcszor fog meg a lámpa, mert mindenki arra vág le: ez a rövidút, ami hosszú idő. Egy másik falu következik - Cinkota? -, de az is Pest, megint nagydarab semmik, de ezek még mindig pesti semmik, tehát valamik. (Betelefonál valaki a rádióba, Est-Fm: Ne haragudjatok, mondanék egy programot, mondhatok? de messze van ám! - csend, halkan pattognak a dobhártyák. Mondjad, na! - Rákoskeresztúron lesz!) Ecser az már nem Pest, de pest mégis, mellék-névileg és minőségében: agg, lom, eráció. Mindenfelé hasítottbelű szemeteszsákok. Útinők a Vecsés alá vezető úton. Vecsés is pest és tovább Üllő is, aztán Pest megye - pest egészen Abonyig tart, ami onnan tovább, az már végképpen kisebb. Persze Szolnok nagyobb, mint az utolsó pest, Abony. Micsoda Szolnok? egy nagyobb törökszentmiklós, nem pedig pest. Törökszentmiklós nagy, város, vagy huszonötezren lakják, és szórványa is van, tanyabokrok és majorok, üdülőfalu. Tiszapüspöki kisebb, de törökszentmiklós, Surjány egy major, de törökszentmiklós, Fegyvernek nagyközség, nagyobb, mint Tiszabő, de hiába minden, ne menj oda megvernek: kisebb és végképpen Törökszentmiklósnál: soha nem lehet az.

Nincsen az a kis falu, ami tanyabokornál ne lenne nagyobb, ha még majorság is az a bokor, akkor is kisebb. Ha a tanyavilág hatszor fogja be a várost, akkor is kisebb.

Nincsen tanya, aminél ne lenne kisebb. Fejéren világító, kertelt tanya nagy szérűvel, jólrakott kazlakkal és szarvassal, seprásudvarral, komondorokkal és agáciás kiserdővel - ennél minden tanya csak kisebb lehet. Nyárastanya, aklostanya, felestanya, árendás, gulyaállás, disznójárás. Gunyhaó. Fejtül-lábig kunyhó kétkar-széles is, de fedél, aki abban lakhat, ember, de annál kisebb még mindig van: a részeges ember.

Ödön ugyan zsilipben lakik, egy hatalmas, sehonnanjövő, sehovávezető, értelmetlennek látszó átereszben, viszont nem részeges. Ödön szerint mindenki megissza a magáét, pilóta, rendőr, vasutas, tanár, miniszter. Ne tessék megijedni, Ödön szerint a minisztert vagy Antalnak hívják vagy Lázárnak: minden szélfútt újságlapot elolvas, mielőtt elteszi, ha szaros is. Ha szaros is, úgy olvassa, nem néz oda, és aztán úgy hajtogatja össze: alágyújtósnak.

Ha valakiben nosztalgia él régmúlt vitézi vagy tiszta korok iránt, akkor meg kell keresnie a maga ödönjét. Mert Ödön 1987. óta nem mosakodott. Ingje 1994. óta koszlik rajta, mellénye 1985. óta. Ez semmi, csavarint a mellény gombján, ő látta dr Hatterman tekintetest, a csontjait, kriptafülkéjéből rakták át egy szép kis vasalatas bőröndbe, hogy amerikába vigyék vagy brüccel-be vagy hová. Szóval ő majdnem felpróbálta a tekintetes mellényét, pedig a tekintetest amikor letették, még az elsőháború se volt kitalálva, a mellénye meg mint az új, csak hasban bő egy kicsit.

Ödön kezét kell nézni, pedig nem mondja, csalok vagy hogy igazam csak nekem, csak számolja elő: részeges (tehát kicsiny) az, aki dűlöngél.

Ödönnek 1989-ig tiszte volt, temetőőr vagyis sírásó, de ez nem igaz, mert megcsinált ő mindent. Részeges (ide pestiesen névelő illenék, az) Imre volt, mert ő elesett. Imre tagadja ezt, megbotlik néha, igen, de részeges az, aki hány. Itt Ernő lép, mert ő bár ugyan hány, de el nem esik: részeg az, aki elesik, aki nincs magánál. Imre bólint, ez így van, mert ő magánál van végig: részeges az, aki elájul. Elájul és utána nem emlékszik. Olga fölnéz - mindezeket a személyeket Ödön mutogatja körbe, mintha ott lennének, mintha még ezerkilencszáz-nyolcvanvalahányban a temetőszélen a kaszálón állnának, és nem sírgödörben, köztemetéses koporsó nyárfa-rohadmányai között vagy kórházban vagy megint börtönben lennének. Olga fölnéz, már nem beszélhet, ajkai bénák az italtól, nyelve beledagadt a szájába, az italt a bőrén izzadja ki: vesebajos és meg fog halni, tudja ezt. Olgánál már nincsen részegesebb, csillogja a véres-könnyes, de Olga még él és ihat: részeges az, aki él és már nem képes inni, nem ér le a gyomrába. Mindenki iszik, bólogatnak és néznek Ödön szeméből rám: te is iszol, mindenki megissza a magáét, pap, tanár, elnök és traktoros, a doktorok mind és a doktornék is.

Nincsen, akinél ne lenne kisebb. Ödön utoljára akkor volt nagy, amikor olvasni tanult. Volt az olvasókönyvben egy mondat: Ödön a napos. És akkor mindenki mosolygott, tanító néni is, a gyerekeknek is szabad volt, Ödönre néztek és Ödön kihúzta magát.

Ödöntől kérdem, mutassa az utat. Megadja, a disznóstanyára menjek, a disznók között élő disznóizélők, ők a legkisebbek.

A disznóizélők ájultan hevernek a vackukon, a disznók értelmesen nézegetnek, nem papírdisznók, nem novelladisznók, ezek igazi emberszeműek, biosertések is lehetnének, ha nem penicilines libatrágyán tartanák őket. Néznek a disznók és becsülik, mennyi hús kerülne le rólam, édes, ha megennének. A kutyákat már megették. A disznóizélőket nem eszik, mert büdösek. Majd jók lesznek a legvégén, ha már libatrágya se lesz. A fődisznók kocák, a mellékdisznók szíjashúsú, nyurga és vágatlan anyaizélők. Cédán legyezi farkával duzzatag hátsó ajkait, fődisznó, háborog a szóhasználaton, egyrészt hogy a disznók, helyesebben kocák ellenének, ezt kikéri. Elleni az egyes ellik, az ember, a marha, a ló. A disznó fial, de méginkább vet-poty-tyant. Potyognak a kismalacok, bólogatok, nekem is volt kocám. A fődisznó nevet, mondja, az szép volt. Mondom: igen. Nos, mondja a fődisznó, itt az a szokás, hogy a kollegina ott les az éppen vető-potyogtató faránál és hipp-hamm, megeszi az iszamos kis malackákat, anyukának nem hagy semmit. Kis tülekedés és visongás, végül kiderül, jut is-marad is, legjobb természetes módszer a tejláz ellen vagy két malacot hagyni. Elmondom még nekik, hogy mi van az interneten, hogy a sertések is élvezetből csinálják és félóráig. Ha, ha, nevet a fődisznó, ameddig csinálja, jó az, de emberkan, sertéskan nem bírja sokáig, hogy fél óra, baromság. Aztán meg hogy a koca egyáltalán fölvegye a kant, az egy évben két-három alkalom, azt nagyon el kell találni, ahhoz nem tud igazán, csak, az igazi kanos, és szíre-szóra nem is hajt, elébb elbiciklizik a kocáshoz, és megnézi, van-é, nincs-é búghatnék, mert ha nincs, nem járatja a kant hiába. Ezt jól megbeszéltük, olyan ennivaló vagyok, már ennének is. A fődisznó kívánatosnak és szépnek gondolja magát, kényesen hányja farát, orra csillog, gusztusos, szerinte: mint egy jólborotvált hónalj vagy szeméremtájék vagy szoláriumoztatott test vagy ajakfény. A fődisznó az orrával bök egy irányt: arra van.

A távolság, amit gyalogolnom kell, itt a semmiben egy semmi, A Legnagyobb Helyen úgy a Széchenyi utcától a Bajza utcáig, Pesten, Lipótváros és azt hiszem, Zugló? Ez olyan, mint tévedni Kiskunlacháza vagy Kiskunfélegyháza, Kunhegyes vagy Kuncsorba között: áll a lágermaxos kamion a forróúj autókkal Kiskunfélegyházán, a lacházai címmel. A távolság, amit gyalogolnom kell, úgy a Nagykörű-Fegyvernek távolság, ami négy kilométer, de több, mint a Fegyvernek-Törökszentmiklós. Ez négy kilométer ma, az autók, kerékpárok, motorbiciklik korában áthághatatlan, pedig a révladik komp lett, a komp motorja nem kenyérgőzzel, de keverékkel működik, trabarnt. (Vagy nem: leketyegett a műszakija.) A ‘körűiek nem járnak át Fegyvernekre piacolni, minthogy nincs már piac. A fegyvernekiek sem járnak át ‘Körűbe tanyázni, mióta bejött a televízió, legfeljebb pálinkát főzetni.

A Fegyvernek-Törökszentmiklós távolság is áthághatatlan, hiszen Fegyvernek sohasem lehet akkora, mint Törökszentmiklós. Nagykörű és Fegyvernek messzebb vannak egymástól, mint Pest Kisújszállástól. Nagykörű és Fegyvernek között ott a Tisza: inneni és túli területek. Nagykörűben sok híres és okos pestiembernek van nyaralóháza - Fegyverneken nincsenek ilyenek. Fegyverneken egy nagy ember élt, de ő itt is született: Lelovich György. Valaki ráküldte a tévét, milyen okos ember Lelovich. Tényleg az volt. A védett sólymok kíméletére bevezette az ölyvészetet, ölyvekkel sólymászott. Solymászkesztyűs kézzel fogta be az ölyveket. Elvették mindenét, kitelepített volt a falujában, de kecskebékatenyésztésen visszanyert mindent. Dolgozott Homoki-Nagynak. Nem vitte semmire. Self made man volt, és nem kopír. Magyarországon az önmaga-kovácsa semmire viszi. Waszlawik lehet Petőfi-Gazember-Velorex, de László marad. Kopír: az embernek lehetősége támad, kimegy, ahol nem látják, le vagy kimásolja és hazahozza maga-magát. Lejött Vitray, a nagyember Fegyvernekre Lelovichhoz, de önnön nagysága nem engedte közel hajolni. Lelovich főhibája volt, hogy három-négy óra alatt próbált meg mindent elmondani, az indiánkolostoros történetébe öltötte a tejreflexen tartott rókáét, abból a cápavadászat ágazott ki, ami egy kistarcsai anekdot’ba fulladt. Sömmi különös, tolta föl a szemüvegét Vitray, a nagyember. (Megjegyzem: Mészöly Miklós is járt Lelovichnál, nem volt soha Pesti Nagyember, ígyhát megtalálhatta, amit keresett, a kicsinyt...Olvasd: Magasiskola.)

Fegyvernekre nem akar elvonulni senki, nem olvassa senki a leghosszabb Tisza holtág elmocsarasodó vadregényét. Fegyvernek tehát kisebb, mint Nagykörű, de nagyobb, mint (olvashatatlan). (olvashatatlan) nevét a médelyákjárás koptatta olvashatatlanná. Egy kicsiny hely a nagynyilvánosságban. Meg se nézik már a (olvashatatlan)-iek a mikrobusz vagy a mikrofon etikettjét: „Tizenötezer! Tizenötezerír beszílek, húszezerír azt mondom, amit maguk hallani akarnak!” Természetesen egy nagy kéznek a kicsinységet kézbevenni nehézség. Mindenesetre jó lerándulni: téma van. A lerándulás (biz. tréf.) azt jelenti, hogy valaki egy nagyobb helyről lemegy egy kisebbre, jól körülnéz, jól megállapít, vagy jó szónoklatot tart, tüzel, lelkesít, aztán föl/visszamegy, haza: a nagyba.

Kisújszállás a pest-debreceni úton van, de senki pesti nem arra jár, ha lerándul Debrecenbe vagy Erdélybe, hanem a hosszabb úton, amerre közelebb: ez egy ilyen ország. Olvasva, főleg ha nagyon gyorsan olvas az ember, nem érteni ezt, de ha próbálta már estefelé az utat a Fradi pályától Ferihegy felé Üllőig, akkor tudja, ha mit sem értené is.

A nagy nem érti a kicsinyt. Olyan gyors a nagy, hogy a felfogása lassúbb a kicsinynél. Ha nagynak írsz, hagyj a ‘vetésben jó nagy üres helyeket, mert a nagy az olvasásban, hacsaknem a Legnagyobbét olvassa, szemről-szemre, nem tud megállni minden mondatnál, sőt, átnyalábol oldalszámra, pláne nem visszalapozni, ácsorogni egy bekezdés fölött, nem, hanem összecsaPja gyorsan, elővesz egy címkét, ráragasztja, úgymarad. Fizikai paradoxonok, melyek- -

megállok. Oda értem, ahol a legkisebb van. Előttem, balra - vagy három kilométer a szántáson át - kunhalom. Tűzhalom, marhajárás útjelző tüzei égtek arra akkoriban, amikor nagy gulyákat hajtottak erre Debrecen alól Bécs alá. Kunhalomnak kell mondani, mert aki messziről jött, az kunhalomnak tudja és ellenkezni vele nem lehet. Itt vagyok már, a legkisebben, ha fölöttem nem a vinnyica-albertirsa távvezeték percegne, zengene a vastraverz, azt hihetném, nem tudom, hol. Azt a halmot különben hármashalomnak is hívják, három község határpontja: Tiszabő, Kunhegyes, Fegyvernek. Kunhegyes nagyobb Fegyverneknél, Fegyvernek nagyobb Tiszabőnél, de Fegyvernek éppen puszta volt, amikor Tiszabő háromezer-ötszáz lelkes falu. Kő Pál élt Tiszabőn. Kő Pál nagyobb, mint Tiszabő, de Tiszabő nem tudja, hogy Kő Pál ott élt. Idáig jutok, amikor végre elszánom magam a legkisebbre. Kiválasztom, pedig még kisebbek is vannak, és az azoknál kisebbeknél is kisebbek, teszemazt köröttem az elektromos mező kóválygó alkotói.

Ez’ ég alatt nem érvényesek a keleti logiko-filozófia inverz paradoxonjai, itt a nagy végképpen és örökösen nagy s a kicsiny végképpen és örökkön-örökösen kicsiny. Itt a fehér ló is ló, a szürke szürke, a pej pej.

Kiválasztom, tenyeremre veszem a földröget, ami a legkisebb. Ha az én feődem lenne ez, szétmorzsolnám a földröget: mindjárt Szent-György, kukorica vetés. (Item: Mastan az Szent-Györgynek naPjára veejtett törökbúza kiég, tsak furuglázik levele ez újabb üdő alatt. Az mag Szent Izidor, Szent Hermány közett az feődben legyen, különöst az Pájonyér s IKR.)

Eldobom a legkisebbet, porlad is, marad is, látom, míg bele nem olvad a többi közé.