Rentz Mátyás

2014/1 - Szerencsés ember2012/1 - Fájdalom, Az egy kívánság, Tóvizi Dezső utolsó szavának hiteles története2011/1 - Banális történet2009/4 - Szépenszóló furugla2009/2 - Küsded barna költő kiskonttyal2008/3 - Kosztolányi & Karinthy2008/2 - Semminemigaz2008/1 - Tégla az Ismeretlen Vidéki Amatőr Költőnő szobrába, Egy költőlány2007/3 - Csuszdi, a hoax-lány2006/4 - Elefánt2006/2 - Magyarnovellák2005/3 - KJ, Guano2005/1 - Büdös Anna2004/3 - Egy királylány története, Egy kis gyufaárus lányka2003/3 - Májdzsenerésön2003/2 - A Berlini Falról I-II.2002/3 - A’ kicsinységrűl2002/1 - Tanítók2001/2 - HMNE HNDE meséje: örökké2000/4 - Megjöttek a titászok2000/2 - Szellő Bori szerencséje1999/3 - Ultraviola1999/2 - [büroszex]1999/1 - Egy utolsót játszani1998/1 - Varjak tallóznak

KJ, Guano

KJ

A célnál jobban érdekel az odajutás. Ennek a busznak kalauza van. Talán az utolsó kalauzos járat. Ki kellene írni: KJ. Hogyne! – ismerem a történetet, ugyanaz, ám akik felénk jártak, jó tíz éve nyugdíjban vannak már. Az utolsó évtizedben a maga szakállára tartotta Az Öreg a kalauzát, az üzemanyagnormából spórolta ki a bérét. Természetesen még ez is csak úgy sikerülhetett, hogy elszabotálta az autóbuszcserét. Már nullára futott, ám Az Öreg komoly számításokkal támasztotta alá kérelmét, ne cseréljék le a buszt. A régi motorokkal is ki lehet jönni kevés üzemanyaggal – ha tojás van az ember talpa és a gázpedál között. A régi motoroknak jobb – mert magasabb – az üzemanyagnormája. A Szovjetunióban voltak sofőrök, akik faros Ikarusszal egymilliót húztak le: kilométert. Különben pedig mindenki tudta, miről van szó, A Főnökség, az utasok, Az Öreg felesége és leányai, a Kalauzcsaj édesanyja és a bátyjai.

 

Itt is valami ilyesmiről lehet szó. A plexilapon kékre fakult CSÉB-plakát.

A kalauz kövér nő, uniformisa bőrszerűen fénylik a zsírtól. Piszkos a körme, szája sarkába morzsa tapad.

Azt hittem, az enyém volt az utolsó kalauzos járat – és tessék!

Diákkorunkban A Kalauzcsaj még adott magára. Tepertő mindig megmutatta, hogyan csinálná: a hátulsó négyesülésen, a hatalmas tekéket szétfeszítené s úgy célozna bele, nem a barnaudvarúba, hanem a fényesbe, bele!

Mindenkinek, a teljes utazóközönségnek megvolt a maga elképzelése arról, hogyan csinálják, Az Öreg meg A Kalauzcsaj.

Valójában, azt hiszem, nem csinálták sehogy. Se stílus, se lelemény. A kokpit körül lógott pár meztelennős illatosító. Úgy harmincöt évet húztak le együtt, egymással, több időt, mint az átlag házasok. Némán – alig beszéltek.

 

A Káposztás Asszony egyszer nyíltan megkérdezte: Élet ez, kislyányom? Nem élet ez – válaszolt egykedvűen A Kalauzcsaj –, így, lassan túl a váltakozó koron.

Ahogy a nyugdíj közeledett, az autóbusz is kezdte megadni magát.

Kérdezték A Kalauzcsajt, mi lesz ezután. Vállat vont. Az Öreget nem említette, de a vállrántásában volt valami reá-hagyatkozás: majd megoldja.

Meg is: gépi lottózót nyitottak. Minden helyi vállalkozó dühös Az Öregre: miért neki esett ez le. Először rémségek boltját akartak, de az városi téma, falun nem jönne be.

A Kalauzcsaj haja fehér, ha a szempilláit nem festené, a régi Edgár vagy Johnny Winterre hasonlítana. Az Öreg csak saját magára hasonlít, egy öreg bokszolóra, akit nem ütöttek ki soha. A mája dagad. Nem ért a gépi lottózáshoz, így csak beszéddel tartja jól a kundschaftot. Reggel nyitnak, este zárnak. Most már csak nagyon kevesen fantáziáinak azon, hogyan szexelhet Az Öreg és A Kalauzcsaj. A legkitartóbbak a piacozók, a piacos járaton a kakasülőn még mindig a régi járja: A Kalauzcsaj a szájával csinálja Az Öregnek. Ezt bő lével tárgyalják, mindig van ellenzék, aki tagadja ezt az állítást: magyarasszony a szájával soseis! A derékban az a vélemény uralkodik, ami már húsz éve is. A legdurvább kifejezés a szétteszi a lábát és Az Öreg jól beveri neki. – A Kalauzcsaj, mint aki tud valamit, rezzenéstelen arccal tette a süketet. Az Öreg hamarabb ráunt, és néha behintáztatta a buszt.

Most már nem ülnek fönt a buszon, de Az Öreg ismeri a sofőröket meg a menetrendhez való viszonyulásukat is, jó időben kiáll a bolt elé, fölint a sofőrnek, a kakasülő felé, a szemöldökével s két keze ujjaival, mintha latolgatna, mutatja: „Hintáztasd jól meg az asszonyokat!” És a sofőr hunyorít vagy bólint: „Rendben, Öreg!” És a szegi-bolti halálkanyarban jól meghintáztatja a buszt.

*

Semmi akadálya – tőlünk akár tánckart is fizethet. – Az üzletág-igazgató teljesen hülyének nézett. Azonban óvatos ember, tehát magyarázván, mintha komolyan venné az ajánlatomat. – Régi törekvésünk a vállalkozás alapú szolgáltatások kiterjesztése. (Közel hajolt:) Ön leteszi havonta a százötvenezret, szerződésben kötelezi magát a menetrend és az egyéb kötöttségek betartására – azon kívül azt csinál, amit akar. Még arra se kötelezzük, hogy nyakkendőt kössön.

Kinyílt a zsebemben a nyelvi megformálóm. Bele tudtam volna vágni. Ismerem az ilyen cégeket: a főnökök mindenki másegyebet a vállalkozásra szorítanának rá, csakhogy az ő ülepük alatt rendíthetetlen maradjon a szék. A jó kis biztos állami állás a tutti nyugdíjjal és járandóságokkal. Hogyne! – tiltakoznak a nyereségérdekelt, tehát vállalkozásalapú bérezésük ellen! Bármenyire is híg a lé a kondérban, a maguk javát mindig kiveszik. Természetesen beszélhetünk majd a feltételek megváltoztatásáról. – Altatott. Vagyis, ha mégis beütne az üzlet, és én a zsozsó egy részét a zsebükbe dugom, akkor a nagyobbik részből elengednek valamennyit, amivel én járhatok jól.

Egyelőre azonban tökhülyének nézik azt, aki régi szívükvágyát óhajtja beteljesíteni.

Mindennek az alapja az üzemanyag: ha az ember olcsót tud szerezni, mélyen a hivatalos ár alatt, a különbözet a tiszta pénz. Ó, a pirosgázolaj-história idejében is, a tényfeltáró cégek emberei is a pirosgázolajos, tehát olcsóbb taxit választották! Csakhogy az olcsó üzemanyag megeszi a motort. És azt a költséget, ha levonjuk, semmi se marad a tiszta pénzből. Kivéve, ha a nagyjavítást nem a sofőrnek kell állnia. – Ez az egyszerű képlete annak, mért nem kapkod senki buszsofőr a vállalkozás alapú szolgáltatásért.

*

Átvettem a buszt: a sofőr melletti kapaszkodót ezüstre fényezték a kis női tenyerek. Pár napig zavartalanul akartam szemlélni a fölhozatalt. Úgy nyolc-tíz nő kapaszkodta végig mellettem az utat, néha ketten is. A harmadiknak már lent kellett állnia a lépcsőn. A sofőr, akitől átvettem a járatot, elmagyarázta, húsz nőből kettőt-hármat mindig meg lehet dugni, kettőt simán, egynek meg kell egy kis huzavona, anélkül nem izgul föl. Nem, kértem, ne mutassa meg a hajlandóakat. Magam próbáltam rájönni, melyikük lehet a huzavonás. A hajlandókon és a huzavonásokon kívül vannak még azok, akiket a férjük már nem képes tűzbe hozni, ezért flörtöléssel izgattatják magukat.

 

Nem vagyok valami jóképű alak. Kövérkés, sofőrhassal – és kopaszodom is. Rosszak a fogaim, és ki van már az állkapcsom a rágógumizástól: rohad a szám. Az elődöm bezzeg: hosszú aranyhaj, aranygyapjas mellkas, arany karkötők és láncok, fülbevalók, mint egy pankrátor. – Turisztikai céghez nyergeit át, valami nagykorú Kässbohrer-re. Reménykedett, a német nők ugyan Magyarországon még nem engedik el magukat annyira, mint Ibizán vagy Dominikán, azért egy buszsofőrnél szégyen lenne, ha egy kanyarból kettőt nem tűzne föl.

 

Több, mint egy hét telt el, kiragasztottam végre a föliratot:

Kalauznőt alkalmazok – érdeklődni a gépkocsivezetőnél.

Rögtön az első forduló után jelentkezett a kis tömzsi, hallgatag, vöröskés nő a félhetes fordából a kisállomási megállótól: – Miből állna ez a kalauzság? Pár évvel lehet fiatalabb nálam, így már csak KN-járatokon utazhatott.

Abból, ami: a jegyek árusítása, bérletek ellenőrzése, utasok kalauzolása, segítése, fegyelmezése. Valamint a busz tisztántartása.

Semmi egyéb?

Láttam rajta, hogy egyrészt komolyan gondolja, másrészt el sem tudja képzelni, miből tudnám megfizetni, harmadrészt igen rossz a véleménye a buszsofőrökről.

Egyébrőlfőleg nem lesz szó! – nevettem. De: ordítson!

Tessék?

Kiáltson egyet!

Kiabáljak?

Hátrafordultam: páran ültek a közelben.

A kis tömzsi lenézett a fehér szandáljából kiköszönő lábujjaira.

 

A negyedik vagy ötödik jelentkezőt próbáltam be. Sok ismerőse utazott a vonalon. Magas, erőteljes, csontos nő férjjel és a szokásos két gyerekkel. Biztosra ment, a munkaügyi központon keresztül már intézte is a bérkiegészítést vagy a járulékelengedést vagy mit.

Nagyok már! – mutatta a fényképeket, a tizenhat évesnek látszót huszonkettőnek mondta, a kissrácot tizennyolcnak.

Nemigen szoktunk fényképezkedni – mondta nevetgélve. Hosszú mutató- és középső ujjával takarta el a fogait.

 

A piaci napok meglehetősnek mondhatóak. Nincsen ugyan már igazi piac a városban. Mindennap ugyanaz a vásár. Azért a parasztok a szerdát vagy a pénteket választják. Az emberek többségének az agya egy srófra jár. Amikor pincér voltam, tanultam meg, vannak frontos napok. Se fizetés, se nyugdíj vagy segély. Sőt, inkább egy simának látszó hétköznap. Az arisztokrácia, a láthatóan sohasem részegek mindig állandó cehet hagynak, ám frontos napon délelőtt tízre végeznek az ebédig szokásossal, délután háromkor már a másnap délit isszák. Tele a placc idegen és kiszámíthatatlan emberekkel. A WC-ben a fehértelefonoknál nagy hálloázás. A menő sörök elfogynak és a túra késik. A szakács pihiben, semmi nem kell a menün kívül. Rengeteg munka, kevés borravaló, legföljebb a rodolfózás hoz valamit.

 

Piaci napokon az asszonyok a kakasülőn odavéltek, hogy a kalauznőm a szájával csinálja. Páran azonban ellenzékbe maradtak azzal az előítéletükkel, hogy magyarasszony nem szop' – hacsaknem pornyóban. Meglehetősen tájékozottnak mutatkoznak a látványipar pornóágazatában, és ha piaci napon egypár ritkábban buszozó értelmiséginek látszó nő óvatlanul felül közéjük, hát igen bő lére eresztik. Eresztették is: hogyan s miként intéz engem a kalauznő. Irigyelik a kifürdött és szépruhás nőket, szeretik megbotránkoztatni az ilyeneket.

A tisztes és becsületes asszonynép középtájon viszont az suttogta, hogy a régi buszgarázsban kúrogatom.

Bizony, nem vagyunk már fiatalok, a tisztes és becsületes asszonynép a középtájon bizony elmúlt már negyvenöt, sőt, ötven is. Egypár hatvanas is használja a szót – akik a régi tekercselőben dolgoztak. A gyári asszonyoknak sokkal jobbak a szövegeik, a legjobbak. Kis rodolfózással olyan moldovakönyvet lehetne rittyenteni – csodálom, hogy korunkmikszáthjának nem jutott ez még eszébe.

Hétfőn, kedden és csütörtökön jóformán senki nem utazott hátul, a kakasülőn. A kárpiton mindenféle foltok éktelenkedtek.

A kalauznőm pedig gyökérkefével és szőnyegtisztítóval tisztogatta az üléseket.

A kalauzos járat bevezetésének első napjaiban a sofőrülés kapaszkodóján függeszkedő nők inkább leültek. Nem tudták vagy nem akarták kiismerni a viszonyokat.

Viki, a fodrásznő nem csinált ügyet, egyenesen megkérdezte, összejött-e már a dolog. Nem is értettem, mit akar.

Hát tudod! – nevetett és csettintett az ajkaival. – Megdurrantani a házinyuszit!

 

A kakasülő asszonyai is rákérdeztek. Mindent nem írok le itt. Tessenek talán beljebb húzódni egy vidéki buszjáraton – közelebb a kakasülőhöz. Ha elálldogálnának ott, különbeket is hallanának.

 

Néha elnéztem a belsőtükörből: mi lesz így vele. A nők többségének nem valami szenzációs a szexuális élete. – Az én járataimon se a vimtől fényesedett mellettem a kapaszkodó. A kalauznők élete meg pláne – szinte állandóan föl vannak fázva, magukhoz sincsen sokszor gusztusuk nyúlni, nemhogy egymáshoz. Még szerencsések azok a nők, akik a munkahelyen fölbizgereltetik magukat, és otthon meg nyugodtan ellehetnek a férjükkel. Mire megy ebben az áporodott szomorúságban a nyelvi megformálás ereje. Ó, Cortázar, atyám! Odáig sokan eljutnak, nők, a cicázásig a buszsofőrrel – megmutatni a többi utasnak, ők sikeresek még valamiben, például két megálló között is fölvesszük meg lerakjuk őket. Ó, Márquez, atyám, ki olyan varázsosan átstilizáltad a dögunalmas hétköznapokat!

Sofőröknél hazudni alap – de a nagy számok törvénye alapján összejöhet valami az igazsággal.

 

Sokan hiányolják a részleteket: Miért nem láthatják a buszt? – Cortázar vagy Saint-Exupery, amikor buszról írnak, elhagyják a leírásból a részleteket. Saint-Exupery autóbusza inkább még fapados teherautó volt, és bizony Cortázar vagy Vian autóbusza is olajszagúbb, homályosabb és fülledtebb, mint a maiak. Cserébe viszont ott ülhetünk a buszon, és nem terelik el a történetről figyelmünket a maival semmiben sem egybevágó részletek.

 

A harmadik hónap zárásakor kiderült: nincsen semmi haszon. A kalauznőm sejtette a dolgot, hiszen a kasszát ő kezelte. Pedig várható haszonként azt az összeget jelöltük meg, amit fizetésként a kasszából kivehetünk.

Sikerült ugyan olcsó üzemanyagot szereznem, de az megette a porlasztókat. Kétszázezer. Egy garnitúra olcsó gumi négyszázezer. Közeledik a tél – nem olcsó gumi kell, hanem jó, és az hatszáz. Hatszázezer. Száz ide, és húsz oda – egymillió.

Hiába vezettünk be újításokat – örültek az utasok a kórházi járatnak: az ingyen utazó nyugdíjasok. A vállalat, természetesen, a büdös maszeknak utalta legutoljára ki az állami támogatást. Vállalhattunk volna hétvégékre zsíros kirándulásokat – de minden hétvégén javítani kellett valamit a buszon.

Még csak morfondíroztam azon, hogyan mondjam meg a kalauznőmnek, vége, amikor egy késő őszi, teljesen üres visszaútban odaállt mellém:

Pedig... olyan jó dolog lett volna! Már egészen megszerettem ezt a munkát!

Mit fogsz csinálni?

Visszamegyek a boltba. Két kézzel kapnak utánam: minden elfelejtve.

Elméláztam: és a Donkó fiút otthagytam a tanyai megállóban. Sebaj, úgyis bolond. Meg ráér: a mama még csak most teszi oda az ebédet.

A következő megállónál reménykedtem a kis tömzsiben. Használt volna-e a novella nyelvi megformálásának a kis tömzsi, ha egyszer odaáll elém azzal: Na, nem gondolta meg magát? – És hatalmasat ordít.

Persze: a kis tömzsi, talán még tömzsibben, fölszállt. Rám se nézett, a kalauznőmnek odamutatta a bérletet, és leült a szokott helyére, a középső ajtó előtti egyes ülésre.

Ránéztem a belső tükörből: Ordíts!

De nem ordított.

 

Sokan képtelenek vagyunk megérteni a lényegi és a realitás közötti végzetes különbségeket. A lényeges az, hogy egy megállóban várakozó KN-járat busza óránként tíz liter üzemanyagot füstöl el, ez fordulónként negyed órát számolva naponta húsz liter, négyezer forint. Havonkint a kalauz fizetése, járulékok nélkül, összejön egy KJ-s busz üzemanyag megtakarításából. A realitás meg az, hogy ha az ember vállalkozó, akkor magának nem kell fizetést adjon, hanem kis csalásokkal el-elcsipeget valamit. És minél beljebb megyünk a lényegi erdejében – jó, állítsuk le és indítsuk naponta háromszázszor a motort! – a realitásban annál inkább elbukunk. Akkumulátorok! Önindító! Porlasztók!

 

Azt is elképzeltem, hogy milyen lesz az utolsó este. Ebbe már volt némi beleszólásom.

Nem mentünk ki az állomásra, hanem beálltunk az étteremhez. Ha valaki nagyon ki akar menni, bejön értünk, aki pedig hazajönne, be az állomásról, gyalogolja le a két kilométert: az az egészséges.

Megettük a búcsúvacsorát. A pincér már ismerte a szituációt: a mellékhelyiséget, bizonyos sajátosságai miatt, alkalmasint betérő vagy állandó vendég-párok gyors üzekedésre is használják. A pincér már nagyon unja a dolgot. Emberismerete óriási. Ezen az estén is odaállt a pultos csajhoz. Számolták, mikor megyünk már végre a mosdóba a kalauznővel. Ismerem itt a pincérlányt is, a pultosokat: az italraktárból szokták végighallgatni a dolgot. Egyszer én is beálltam az italraktárba hallgatózni. A sajátos akusztikai viszonyok miatt minden apró nesz fölerősödik. A szuszogás például nyögésnek hangzik, a beszéd azonban elfojtott suttogásnak.

A kalauznő is hallott néhány történetet. Inkább szorongatta, de nem ment ki. Hazafelé a szokásosnál hamarabb szállt le a buszról.

A biciklimért majd lemegyek! – és szervusz! – és minden jót!

Neked is – kívántam viszont, aztán reflexszerűen ráböktem a piros gombra, és bezárult az ajtó. A pincér az étteremben ekkor számolta ránk az óráján: most már biztosan dugunk a négyesülésen.

Nekünk ennyi volt.

 

Guanó

Levonultak a kereskedelmirádiókat hallgató brigádok – föllélegeztünk. A nagyobb kereskedelmirádiók zenei összeállításait állítólag „számítógépek” szerkesztik. Egy program: Payola Kid 11.0. És aki hétfőtől péntekig, reggel hattól délután négyig, hatig hallgatja a változatosság rádióit, megszakítások nélkül, az, mint egy absztrakt gyári gobelinben, hamar fölismeri a rendszert, az ismétlődéseket. A kereskedelmi rádiók azon igazgatóinak meg tulajdonosi-érdekképviselőinek, akik a változatosságról, meg nem ismétlésekről, meg a minden számot csak-egyszer-egy nap önreklám-szpotokról jóváhagyólag döntenek, biztosan nem kell egész nap a saját rádiójukat hallgatniuk, mintahogy a húsipari kombinátok menedzsmentje se üti bele a fogát a tylol-félék hozzáadásával jelentősen fölvizezett virslifélékbe. Fogalmam sincsen és nem is érdekel, mik az összefüggések a hallgatói igények, a kompjuter szerkesztési elvei, meg a lemezpiaci promóció között. Az biztos, hogy ugyanaz a nagyjából ötven szám, amit leadnak, ismétlődik, mégpedig úgy, hogy a legnagyobb slágereket csépelik leginkább, ezek háromszor is előfordulnak. Legalább öt évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy nyálszám a napi háromszoriból a napi két lejátszás kategóriájába süllyedjen. Natalia Imbrugliának már szakálla nyőtt – még mindig megy az egynyári kis egyslágere. Legalább hat szám van, amit négyszer is lenyom a „kompjuter”. Néha betelefonálót kevernek be, aki a „kívánságórában” csacsogva, habogva vagy lelkesen kéri, hogy adják le azt a számot, amit aznap már háromszor leadtak. A nosztalgia cukormáznak ható dögletes lakkjával aranyfényezett '80-as évek „Felvonulók kérték'''-je kiszámíthatatlan ötletparádé volt a kereskedelmirádiók mai kívánságműsoraihoz képest. A botfülűeknek, meg akik preferenciális statisztikákból vélik ismerni és gondolják kiszolgálni a fogyasztói csoportjukat, azoknak biztosan mindegy is. Egy takarítóasszony mondta nekem, hogy reggeltől estig hallgatván egyszarrá válik minden rádióállomás, nem kell megfigyelni semmit, a lényeg, hogy ne legyen csend és lehessen érzékelni, múlik az idő. Egy évben kétszer bejön Zóran Sztevanovitytól a Fehér sziklák, akkor fölcsavarja a hangerőt tökig, és rágyújt, mert arról a nótáról egy szép emléke van.

 

Tudom, az én fejemben van a baj. Megtapad benne a nyálzene, egy minden eredetiséget nélkülöző ragadványdallam, a kompjuterprogrammal följavított szintetikus énekhang, a falvédőszövegek, s aztán álmomban is ilyeneket hallok elő...

 

A csőszerelőknél van egy fiú, aki képtelen elviselni a mézgás nyálzenét. Mégis, az összetartás miatt hősiesen tűr. Arra kell csak ügyelni, hogy ha fölhangzik az a csillag-tengereken-nyálözön, akkor legyen valaki, aki megmenti a rádiót. Céline Diont sem tudja elviselni – az első brigádrádiót a megyeikórház felújításakor a negyedik emeletéről rúgta le a Titanic-film slágerével. Egy alkalommal sikerült rávetnem magam a rádióra s eltekerni bárhová – a tornacipős lába a vállamnál toppant. A brigád hálából megengedte, hogy a zsebemben e célra tartogatott John Mayall kazettáról hallgathassak egy számot.

 

Medvetermetű és Kicsi kartonozók. Medvetermetű még a becenevénél is hosszabb: föltenyerei az amerikaimennyezetekre. Kicsi pedig a padlás-zugokban hasznos. Egyazon alvállalkozó alvállalkozójának alvállalkozója megbízásából dolgoztunk – én villanyt szereltem. Első pillantásra rokonszenvesek voltak. Medvetermetű fején kerek bőrsapka. Hosszú pajesza, mint a fiatal Radics Bélának. Trapéznadrág meg dzseki a ma-divat’ koppincs anyagokból, csíkos trikó. Bőrből készült, indiánsallangokkal díszített CD-tokot raktak a hordozható Hi-Fi-jük mellé. „Mink a kemény zenét szeretjük” – mondta a rasta-öltözetű Kicsi. Jamaika nemzeti színeivel virító kisvajlingnyi kötött sapója koronázza rasztahajboglyás fejét – így ér a vállamig. Én pedig Medvetermetű válláig érek. „Én is szeretem a kemény zenét” – hagytam rájuk. Metallicára számítottam, mint főokos, kevés rege-zene melléje, de a Guanó Apes-el kezdték.

Azzal is folytatták. Kereskedelmi rádióban még nem hallottam Guanó Apes-t. Itt bepótolhattam. A Guanó Apes egész életműve belefér az indiánsallangos CD-tokba. És még marad üreshely másoknak is. Kedden érkeztek, elég jól haladtak. Csütörtökre alaposan megismertem a Guanó Apes életművét. A délidőben javaslatot tettem arra, hallgassunk délután egy kis rege-zenét. Mi az a rege-zene – kérdezte Kicsi. Raggie, Bob Marley, ilyesmi, Jamaica, rasta. Ladánybene, meg ezek, mink azt nem szeretjük! – szólalt meg Medvetermetű. „Ki az a Bob Marley?” – kérdezett a Kicsi. „Olyasmi, mint Eddie Grant meg Pete Tosh!” – kerítettem. A bemutatkozás óta – a nevét azonnal elfelejtettem – nem szólalt meg. Azt már kitapasztaltam, hogy a Kicsi az alkalmazkodóbb. Elmosolyodott: „A dub-ot otthon tartom, biztonságban.”

 

Csütörtök után péntek – minek ugrálni. Hanem hétfőre hoztam magammal CD-ket: „Én is a kemény zenét szeretem, fiúk! Hallgathatnánk az enyémekből is?” A Kicsi mosolyogva bólintott. Medvetermetű ellenségesen feszítette hátát a drága, „hajlítható” kartonnak: „MijaF' lesz má, Kicsi!”

 

Elsőnek a Led Zeppelin I-et nyomtam be. Ez gyakran beválik. A poszthippi nemzedék többnyire a Gun’s ’n Roses korai verziójának gondolja. Medvetermetű annyit várt, míg Kicsi a kartont körbenyomatja gyorsgépcsavarral, a HiFi-hez cammogott, kivette a Led Zeppelin-t és benyomta a Guanó Apes-kalóz-koncertfelvételt. „Ez, a tiéd, ez nem kemény, ez köcsög!”

 

Még délben megegyezésre a Kicsivel jutottunk abban, hogy közös kiindulási alapnak vehetjük a Nirvanát, a Red Hot Chili Peppers-t, meg a Metallicát. A Motörhead unalmas, az Iron Maiden bonyolult, az Aerosmith ócska, a Black Sabbath-ot nem ismerik, de ha én igen, akkor ócska. A trapézfarmerbe, bordázott műszálas csíkostrikóba, szovjet-utánérzés-edzőcipőbe öltözött fiúknak minden 70-es zene ócska, unalmas. A háromnál több akkordra épülő több oktávnyit hullámzó dallam szimmetrikus ritmusokkal üvegcsörömpölésként hat a számukra. Medvetermetű megint nem szólt semmit, csak falt. Anyukája kisebb zsömlékből készít neki falatkákat, ezekkel kettőre-háromra végez. Negyvenhét napig dolgoztunk egy légtérben – mindig ugyanezt ette-itta. Minden nap nyolc-tíz zsömle, mindben vaj, paprikás szalámi és zöldpaprika. Háromszáz munkanapon át vajas-paprikásszalámis-zöldpaprikás zsömlék. Rostos baracklevet iszik rá. A tizennegyedik napon Medvetermetűék egy napszámos fiúval érkeztek: ő terítette az üveggyapotot. Ötezer, plusz kaja-pia – tessék megfogni egy tépet üveggyapotot, morzsolgatni, gyenge nyakbőrhöz illetni – rögtön kiderül, hogy az ötezer meg kaja-pia szemét’ kevés ezért a melóért. A napszámosnak hatalmas, szétszedhető rap-es rádiósmagnója van. Fölvitte a kettőhuszat a padlásra és egész nap Matyi és a hegedűs, Bódy Guszty és Márió kazettáit nyomatta. Medvetermetű egész nap gyűlöletkeltésre alkalmas és elit-kult megjegyzéseket tett. Lyukasra beszélte a száját, legalább negyvenszer szólalt meg tízig. A szembeszomszéd bácsiék, akik eddig egywattos, ébresztőórával kombinált kis rádiómagnójukkal Pataki Edda Attila nótafelvételeivel védekeztek a csendszennyezés ellen, kiültek a gangajtóba ingyenszórakozni. Tízkor Medvetermetű elővette a saját készüléket, benyomta a Guanó Apes-t. A napszámosgyerek oldszkúl HiFije vagy száz wattal erősebb: addott is egy kis kakajót az Aranyesőnek. A Kicsi csak vigyorgott – ezt a zenét kell szenvedni, ha ilyen olcsón akarják megúszni a terítést. A gyereknek rinocéroszbőre van, nem csalánozza az üveggyapot pora. Vagy nem szól, hanem tűri.

 

Másnap szó sem lehetett arról, hogy kísérletezzek. A Guanó Apes öblítette a tegnap sarát. Csütörtökön majdnem végigpergett egy Red Hot Chili Peppers, mire Medvetermetű előkászálódott és kicserélte a CD-t. Nem mondhatnám, hogy ismeretlen motívumok csendültek föl: mintha valaki számítógépen összemixelte volna a korai Velvet Underground valamely félmondatát egy egész ütem Nirvánával s azután copy-paste, copy-paste, amíg ki nem telik a két és fél perc. A következő szám ugyanez az ötlet, más motívumfoszlányokból. Erre a Kicsi dohányzacskójából egy tépet csomagolópapírra szórta a valamit, amit szívott s egy félszivart csavarván rágyújtott – pedig a dohányzás hóttilos volt, az építtető kikötötte ezt a fővállalkozóval, az pedig minden alvállalkozóval. Mi a baj – kérdeztem a Kicsit. – Most egész nap ezt fogjuk hallgatni! – fakadt ki s egy centit szívott a szivaron. – Ez a mi zenekarunk, a Deedly Jizz. Medvetermetűt a termete alapján, a Kicsi ötletére válogatták be a zenekarba. Jól mutat a színpadon egy hórihorgas basszgitáros. Hallása bár csak felhasználói szintű, de jó ritmusérzékkel, vizuálisan jegyezte meg a többnyire két, néha három hangból álló sémákat. Vizuális basszer – ezt fölírtam aznap a jegyzetfüzetembe.

 

Pénteken a fű se nő – és a Kicsi sem merte, csak fölvetni sem, hogy a trash-kakofon-arch-metal irányzathoz tartozó Deedly Jizz-en kívül mást hallgathassunk. Nem mondhatom, hogy a zene nem tetszett, egy-egy foszlánya meg is ragadott volna, ha nem ismétlődik a halálon is túl. A sötét tónusok egyhangúságát csak a ritmus aszimmetriája szilánkozta. A dobos a lelke a zenekarnak, igen képzett, autodidakta, a nap egyik felében tanul, a másikban dobol és szív. Medvetermetű egész héten melózik – tehát a hétvégeken gyakorolnak össze. A Kicsit gitárosként alapító tag volt. Jól mutat, jó a haja – de nem tudott beilleszkedni, mert mindig túlbonyolította a számokat. Így gitározni mindig az a próbahallgató gitározik, aki eléggé bátornak érzi magát egy szűkített akkord leküzdéséhez. Énekes nincsen – senki nem bír el a 20 Hz-s tartománnyal. A dobosnak van egy fekete, mutatós külsejű Fender-custom műanyaggitárja – gipszkarton falszakaszra skiccelt ácsceruza-rajzon mutattam meg a Kicsinek, melyik a felső E húr, amelyikhez a többit kell hangolni s milyen sorrendben...

„Miért fölső az az E-húr, ha alul van ?” – gyanakodott.

 

Na, hogy tetszett? – kérdezte péntek délután háromkor, a sihtában Medvetermetű. – Szerintem ez már a kemény zene. Az összes szomszéd följelentett bennünket a próbák miatt: nem bírják a keménységet. – Hétfőn az én napom lesz! – mosolyogtam a legszebb, a Kicsitől eltanult jógyerekarccal Medvetermetűre. – Az lesz az igazi keménység!

Frank Zappa azzal a javallattal bocsátotta ki Shut Up ’n Play Y’er Guitar! című trilógiáját, hogy gitárjátékának megveszekedett rajongói is legföljebb három darabot szánjanak az opuszból egy napra. így én inkább a Sheik Yerobouti-ról a Yo Mama-t választottam. Hiába csendült föl az édes dallamvonulat után a kristályos gitárszóló, Medvetermetű lekászálódott a létráról – a boltozat azon szakaszán már függesztővasakkal erősített létráról dolgozott, míg a Kicsi a max. 50 kg teherbírású pszeudorusztikus ál-gerendázaton futkázott a csavarozógéppel. „Márna az én napom lesz!” – és elétoppantam a negyvenkettesemmel az ő negyvenkilencesének. Medvetermetű vállat vont: „Jó, de akkor valami kemény zenét nyomassál légy szíves!” Nem mondom, hogy nem készültem. Jimi Hendrix Foxy Lady-je is harminc évvel előzött rá a korára, monoton is, nem is bonyolult a dallama és egyszerű riffel operál. Medvetermetű nem is fárasztotta magát a létrára visszamászással, hanem azonnal odamordult: ez Jimi Hendrix, egy részeges narkomán állat volt, és ezt ő megmondta, itt egyszer lehet cigányzene, üveggyapotterítéskor.

 

Egy ebédszünetben kifaggattam Medvetermetűt: míg falt, egy fél poplexikont végigsoroltam neki. Még a Paul Butterly Blues band-ről is tudott valamit: köcsög. Mindenki köcsög Medvetermetű szerint, a Lucy-ról ákorgók, az Angie-zők, akik Barna Cukor-nak mondják a heroint és azok is, akik Snake-nek a F’-t. Sőt, Jim Morrison külön-köcsög – mert ő látta az Olivér Stone-filmet, az osztályfőnökük vitte el őket moziba. Medvetermetű szerint manapság akárki gitározik úgy, mint Jimi Hendrix – Joe Satriani például. Frank Zappa unalmas és sokat pofázik – meghalt? Isten nyugosztalja. A mai zene sokkal őszintébb, keményebb, az LSD-t elesdének mondják, az angyalport angyalpornak, a faszt fasznak, a segget seggnek és a szart szarnak.

 

Megmondom, a beszéd is a kenyerem – voltam már bicskaügynök is. Finoman apellálva afelől kerítettem, hogy bár tulajdonképpen korom szerint az apjuk lehetnék, mégis ismerem az ő zenéiket is, sőt, az elnevezéseikben igen változatos irányzatok jelesebb képviselőitől vannak is felvételeim. Immáron egy hónapja hallgatjuk a Guanó Apes-t. Szép, jó, változatos, a szoft posztpunk leány nyakába korszerűen szakad a trendi trash. Legyen egy kis szünet – és különben is megegyeztünk, hogy zeneileg ez az én napom lesz...

 

Medvetermetű fölmászott a létrára.

 

Én pedig benyomtam a Goldberg variációk-at – persze a legkedvesebb számomhoz igazítva az olvasófejet. És természetesen nem zongoraátiratban, hanem csemballón.

 

Medvetermetű a legmesszemenőbbekig tűrte, százhuszonhét másodperc után azonban odahagyta a létrát, az húsz másodperc, és „mi ez a köcsögség” – felkiáltást hallatva kikapcsolta a hifit. Johann Sebastian Bachot nem ismerte föl, mert ex-albérlőjük, egy afgán-sapkás ukrán gyerek, aki a '90-es évek elején náluk felejtette az árukészletét, Bach kalózkazettákat nem tartott. Délig süket csendben dolgoztunk. Délben a jó diplomata Kicsi közbülső megoldásként javasolta, hallgassunk Poison Breath-et. A Poison Breath eléggé kemény – legalábbis Medvetermetű elviseli, és a fél-rap-fél-ganxta öltözetű amerikaicsávók szemre majdnem olyan öregek, mint én. Délután kettőre hármat serdült elejétől végig a Poison Breath – Medvetermetű előkapta az indiánsallangosból valamelyik, teljesen mindegy is, melyik Guanó Apest és benyomta. Erre magamhoz vettem a hosszabbítómat, amit az első napokban adtam kölcsön nekik. Viszonyunk kiéleződött. Medvetermetű lemászott a tetőtér második szintjéről, le a két lakószinten át az utcára, a bokrokhoz parkolt Taunushoz, és kivett egy szűz ötvenméteres kábeltekercset, amire graffiti-filccel azt írta föl: Deedly Jizz.

 

Bosszantására megjegyeztem, hogy a blues-zene torgyánjózsefe Bo Diddly volt. Bosszantásomra odapökte: Ki-ja-F’ az a Torgyán, és a blues, az köcsögzene.

 

Késő délután javítani szerettem volna a hangulaton: le kellett volna húznunk még pár napot. A lemezcsere pár másodpercét kihasználva belefogtam abba, mennyire utáltam huszonévesen a Euritmics-t, Dave Stewart-ot a kedves feleségével egyben... márna meg már nem csavarom el a rádiót, ha hallom őket. „Nem kell a hittérítő duma, öreg!” – fordította felém a tarkóját Medvetermetű, és maxigázt adott a Guanónak.

 

Este hazamentem – ha lenne legalább kétszázwattos HiFi-m, összecsomagolom. De nekem csak négywattos rádiósmagnóm, egywattos endékás lemezjátszóm meg a gagyi kétszer feleseigaz-wattos CD-s rádióm van. Így másnap egy másik építkezés felé vettem az irányt, ahol egy harmadik alvállalkozó ötödik alvállalkozóját már másfél hete hitegettem azzal, hogy elvégzem az utánjavításokat. Más utánjavítók meg a takarítóasszonyok dolgozgattak ott, valamelyik kereskedelmirádiót hallgatták, ahány brigád, annyifélét. Ahány adás, annyiszor ugyanazzal a technikával altosított nőihangok s bővített zengzetű baritonok. Lehetne poén az, hogy valamelyik hallgató spontán egy Guanó Apes-számot kért a kívánságórában, de ilyen még a mesében sem lehetséges, pedig fél nap kereskedelmirádióhallgatás után inkább elviseltem volna bármely Guanó Apes-t. Egyszer volt, tán igaz se, hogy egy slágerrádióban a Pink Floyd Time című számát kérték, de persze a gitárszólónál lekevert – a kompjuter?

Negyednapra visszatértem – csak a bokrok mellett a Taunus helyén elsárgult fű négyszöge mutatta, hogy Medvetermetűék ott jártak valaha. A kész mennyezetet már glettelték a higanymozgású festőgyerekek.

„Mink a slágerrággyót szeressük, öreg!” – állt elém a hetyke, falumbéli brigadéros. „Én is!” – hagytam rá, visszapakoltam a kocsimba, és azóta is csak a holnapról hazudozom, ha az alvállalkozó telefonja utolér.

Vissza a tetejére