Rentz Mátyás

2014/1 - Szerencsés ember2012/1 - Fájdalom, Az egy kívánság, Tóvizi Dezső utolsó szavának hiteles története2011/1 - Banális történet2009/4 - Szépenszóló furugla2009/2 - Küsded barna költő kiskonttyal2008/3 - Kosztolányi & Karinthy2008/2 - Semminemigaz2008/1 - Tégla az Ismeretlen Vidéki Amatőr Költőnő szobrába, Egy költőlány2007/3 - Csuszdi, a hoax-lány2006/4 - Elefánt2006/2 - Magyarnovellák2005/3 - KJ, Guano2005/1 - Büdös Anna2004/3 - Egy királylány története, Egy kis gyufaárus lányka2003/3 - Májdzsenerésön2003/2 - A Berlini Falról I-II.2002/3 - A’ kicsinységrűl2002/1 - Tanítók2001/2 - HMNE HNDE meséje: örökké2000/4 - Megjöttek a titászok2000/2 - Szellő Bori szerencséje1999/3 - Ultraviola1999/2 - [büroszex]1999/1 - Egy utolsót játszani1998/1 - Varjak tallóznak

Magyarnovellák

- kettős -

Nyomor

Egy hajnalon Patzinger Krisztián arra ébred: idegen nő mellbimbóját szopogatja.

Felül az ágyon. Már érzi, álom volt, de a szájában még ott a savanykás ízű, meglehetősen nagy bimbó – tehát szült már a nő, talán nem is egyszer.

Tökéletes a sötétség, és a gép illatából érzi, a saját szobájában ébredt, nem pedig a hálószobában.

És most már arra is emlékszik, hogy álmában nyári délután volt, egy teljesen elhagyott strandon földhányások és építési törmelék között, erőgépek széles keréknyomain át, és akkor valahonnan ez a nő, egy gyerekkel – nem akart odanézni. A nő, egyetlen mozdulatában vagy gesztusában sem leleplezhetően, mégis, néhány perc alatt behálózta úgy, hogy csak elszenvednie kellett az otrombaságokat. Például amikor a nőt magára emelte, alákúszott, pólóját fölgyűrte, s meglepve látta, mennyivel kisebb a melle, mint amire számított, a bimbóját mégis bekapta, és keményre szopogatta, holott savanykás íze volt, a nő csak kacarászott, mint aki ezt az egészet nem is akarja, vagy csak mintegy véletlenül, és az iszonyatos férfierőnek engedelmeskedve tűri el...

Erekciója is volt, állapítja meg, s érezi, combszőreit húzza a szikkadó foltocska.

Szégyelli magát. Föláll, a lámpához tapogatózik, lágy, sárga fényt támaszt a monitor mögött, megnyugszik, ez csupán egy úgynevezett riasztóálom: ideje fölkelnie: kikapcsolja a telefon míting funkcióját.

Sovány volt a nő, de nem karcsú, és mellei talán még biológiai funkciójuknak sem felelhettek meg igazán. Bőre sárgásfehér, nyirkos.

Az építkezést azonosította: ez csak a Kuwanhwa-project lehetett, két-három évvel ezelőtt. Nem volt ott semmiféle nő, a földmérőkkel már nem találkozott.

Ha a hetvenes években lennénk, most benyomna egy konyakot, kettőt, rágyújtana, saját leheletének acetiléngőzében fuldokolva tántorogna a hűtőszekrényhez, kivenne egy harmatosüveg sört, hosszú kortyokban inna satöbbi.

A zuhany alatt fontolgatja, hogy talán itt lenne az idő megszabadulni a heréit feszítő érzéstől, a feleslegtől, természetesen szigorúan egészségügyi okokból, tudományos alapon. Az embereitől hallotta, a talajelőkészítőktől (kubikosok), hogy egy igazi asszony nem hagyja egyetlen napra sem pangani az urában az anyagot, mert az rákot és egyéb nyavalyákat okozhat.

Nincsenek is emberei...

Azóta a délután óta egyáltalán nem élnek nemi életet, s most már külön is alszanak. Eddig úgy tudta, a feleségének nagyjából tíznaponta van szüksége ilyesmire, természetesen szigorúan tudományos alapon. És sok tíz nap telt el azóta. Ha kezébe vesz egy színes magazint, vagy bekapcsolja a tévét, előbb-utóbb fölbukkan egy nő, akinek nagyon jó, egy férfi, aki annak a nőnek a mellbimbóját szopogatja satöbbi.

Lágy szexjelenet a televízióból – úgy nézik mostanában, mintha bézbólmérkőzést látnának.

Közben kedve lohad, leázott a tusfürdő habja, törölközik. Most futni fog, azután újra zuhanyozni, s addigra már biztosan nem fogja ez gyötörni. Mióta reggelente fut, azóta könnyebb.

A hallban azonban, bár egészen jól haladt előre a sötétben, mégis kénytelen egyet tapsolni, s derengeni kezd a fény. Meglátja a bútorokat, és eszébe jut az a délután.

Tulajdonképpen a porszívózással kezdődött: ki porszívózzon. A nők általában a porszívó hangjától való félelmükre hivatkoznak, ez a porszívó azonban hétmemóriás, chipvezérlésű, négyszeres szűrésű szerkezet. Nagyon finom, narancsgerezd-érintésű nedves csücsörcsókkal kenyerezte le: „Akkor sem fogok porszívózni!”

Fölvesz egy magazint az üvegasztalról.

Még van nyolc perce a futásig.

Ellenőrzi, a hálószobáig aligha juthat a lámpa derengéséből: a magazin betűit már nem látja. Lakásmagazin.

Hallja, horkol egy picit. A nők soha nem horkolnak. És ha bemenne a szobában, enyhe sajtillat fogadná: megint kínait vacsorázott azzal az alakkal. A nők soha nem finganak.

Régebben ilyenkor hozzá fordult, és megcsókolta valahol. Még régebben...

Sóhaj fojtogatja.

Szerencsére nem támad erekciója.

Indul is: még le kell küzdenie a télikertet. Télikertnek nevezik, bár nem az, csak a terasz egy részéből rekesztettek polikarbonát táblákkal helyet télre a virágoknak és a rattan garnitúrának.

„Igazán lophatnál pár tábla polikarbonátot. Legalább! Ha már, egyébként.”

Igyekezett kibújni, éppen nem használnak polikarbonátot, hazudott, és ha, akkor sem lopna. De ha mégis, hogyan hozná el?

A ház súlyát nyakszirtjén érzi. Undorodik a lakástól. Gyönyörű lakás, szakszerűen építve. Ökonómusan – mondta a főnöke, a tervező. Az a két kisebb szoba a tetőtérben van, kis hitegetéssel hinteni a szüleik bizonyosságát: unokát már ne várjanak.

Valaki belülről, ököllel mellkason üti. A csuklójához kap, pulzus rendben.

Úgy kell elkezdenie a futást, hogy a Mester utcánál találkozhasson A Sebésszel, aki egy bólintással nyugtázza majd lihentését. Ha gyorsabb vagy lassabb, A Sebész puhánynak gondolhatja. Az más, ha a rendes időben mégsem futnak el egymás mellett, a sebész orvos, tehát bármi közbejöhet.

A sebészek kurvasok pénzt keresnek.

Persze egy fiatal, takony’ sebész, aki harmincöt éves, nem olyan sokat. De ő nem sebész, csak egy építésvezető egy vacak kis erténél.

Nem csak üt, most már kést forgat.

Újra sírás fojtogatja, ezért lehúzza homlokpántját.

Tizenkét éve minden gyanú nélkül élnek.

És most a porszívózás.

„A porszívóval való önkielégítés az amerikai férfiaknál néphagyomány. Gyors, pontos, olcsó. Százdolláros szállodai szobákban alapfelszereltség a porszívó.”

Mosolyog, megrázza magát: erő! Ki fogja próbálni. Gyors, hatékony.

Füttyent az autójának, az visszafüttyent.

Az indexek villanásában fölsejlik a felesége téliautója.

Mint köztudomású, a férfiak terrorizálják a nőket az autóvezetésben is. A bogárhátújukat közösen vezették, az első jobb autójukat már leginkább a felesége, az első új autóval ő járt dolgozni, s ha vezette is, mindig összevesztek, mert a felesége szerint nem időben kapcsolt le vagy föl, túl korán váltott ötödikbe, s negyvenötnél még nem kapcsolt vissza, ilyenek. „Nem hallod, hogy sír?” Később kiderült, az az ő autója: „Hová viszed az autómat? Egyedül nem vezetheted: elcseszed nekem a váltást, mi lesz?”

Arcában egy pálmaág tőreit érzi. Hátrahőköl. Megnyomja a távirányító gombját, újra villognak az indexek, ezekhez méri be az ajtó irányát.

Al Pacino vagy Robert de Niro undormány alakokat alakítanak, akik csak úgy belebotlanak egy dús hajú vagy éppen fiús, kiéhezett egyetemista lányba, akinek valamelyik testnyílásába engedhetik a felesleget, s így minden szégyen nélkül megszabadulhatnak. A lánynak is bejön az üzlet, elmúlnak a pattanásai, és mivel általában képző vagy iparművész is, esetleg zenész, hát támad egy kiállítása vagy koncertje.

Másyk vagy Szintén, aki Krisztián és a munkatársa, huszonhárom éves, elmondja, ha már nagyon muszáj, csetel, és így jön össze egy lánnyal, előtte valami nyilvános helyen, ahol néhány perces mellébeszélés alatt mindketten döntenek, igen, nem, s ha kettő az igen, összejön a dugás. Milyen ez, kérdezi. Mondja Szintén, a másik Krisztián, gyors, finom, tiszta, olyan, mint a gyorsétterem, világos, bár az embernek folyton az az érzése, hogy mások zsíros kéznyomát tapintja.

És hogyan lehet egy ilyenből kimászni?

Mondom, mint egy gyorsétterem, mondja Szintén, a másik, jól nem laksz, de elég, ha nagyon magányos valamelyiktek, még kapaszkodik, ám kiderül, hogy szájszagod van, a használt fültisztítót a mosdó peremén hagyja, a tündi kis bundacipőjéből furcsa szag árad, ritkán borotválkozol, álmodban rúgsz, ő kapál, állandóan lemerül a telefonod, nincs térereje, lejár a kártyátok, hív a főnökötök, találkozunk, találkozunk, soha.

És ha én?

Ne hülyéskedj, te már öreg vagy az ilyesmihez, jó, elmennél még egy utóvizsgákat szenvedő posztgraduálisnak, kicsit hazudni illő is, de a te igenedre aligha jönne tutti, csak a neharagudjmostelkelmennem, demégtalálkozunk, a neten, írjál ... cseeettt!

És a fizetős szolgáltatások meg inkább a biztosítási üzletághoz hasonlítanak. Addig ügyfél az ember, amíg nyél bele nem kerül a baltába, azután kiderül, hogy vannak a szerződésnek apróbetűs részei, ha nem élvez el egy percen belül, már rászólnak, igyekezzmáábaazmeg. Tízezer forintnál kezdődik az egyetemistalány-divízó. A főnöknek állandója van, az ötvenes kiélteknek huszonhárom éves, friss hús, szörnyű látvány, és legalább havi kétszázezret emészt, ha nem hármat, plusz a téli nyaralások és a nyári síelések.

A pénzzel van a baj. Ha csak negyedannyi pénze összejönne, mint a főnöknek, akkor gondtalanul élnének, de így, a vacak százötvenezerrel csak élősködő, here. Amíg nem építkeztek, nem volt semmi baj, ha az autóját nem számítja. Mióta csengetik a hitelt, azóta gond ez, még az általa bevitt szellemieket (belső, szobák kialakítása, fürdőterem) elismeri, de már csak idegenek előtt, a jófeleséget alakítva.

„Ha már egy vasad sincs a házban, annyit elvárhatok, hogy időnként te is feltöröld azt a kurva konyhát.”

Miközben az a nő azon az óriásplakáton a párducmintás ruhában, a reklámüzenet a szokásos kaptafán: gyere, hajtsd föl a szoknyám, és dugj meg, gyere, élvezz az arcomba. Sárga, tűsarkú, prémszegélyes kurtacsizmát adtak a nőre, és a szemét alaposan körbemázgálták feketével, hogy ostobábbnak hasson. Mindezt harminc vagy hatvanezerért vállalta a nő. Vannak menőbb nők, akik százezerért formázzák jólfestett ajkaikat: gyere, leszoplak – mindezt egy telefon, farmermárka vagy pénzügyi befektetés kedvéért.

Leül a rattan garnitúrára: már tudja, ki az álombéli nő. Alvállalkozók voltak, egy nagymenő alvállalkozó alvállalkozói, és az a nő az alvállalkozójuk építésvezetője, fehér sisakban. És tényleg, kicsi a melle, és bár nem kóstolta, de a bimbója...

Visszariaszt az autó, letelt a tizenhat másodperc. Tudja, hogy ott áll a háta mögött, és mindjárt rászól: ,,’affaszleszmár! Füttyögteted itt a szar kocsidat! – már szóltak a szomszédok is, ha futni mégy, mért nem gyalog?”

Na, gyere!

Egy angyal, haja most kibontva, azzal az arcával áll a hall ajtajában, amelyik csak neki van meg, a szemüveg nélküli, kezét nyújtja, gyere!

Forró a teste, és párásak a talpai, nem ígérheti, hogy hosszú lesz, de ő megnyugtatja, neki sem tart soká, és minden úgy van, mint régen volt, és néhány falszakaszméterper téglaszámítással, óraráfordításokkal sikerül tovább bírnia, és még annál is tovább. Nevetéssel üti majd ugyan el, megint az ezerkétszáz méter futást hozza föl, egy férfinak annyival ér föl egy jó szeretkezés.

*

Megint cigarettáztak. Már százszor szólt nekik a bagózás miatt. Az alvállalkozójuk takarítóbrigádja négykézláb, négyzetmilliméterenként haladnak, belefér a háromszáznegyvenezer per négyzetméterbe.

„Jaj, drága Kisztyánka, tán vót valami az este, nyalom azt a drága szemit, azon látom: biztosan vót!”

A fő hangadó az, a brigádvezető, aki ötvennek látszik, holott harmincöt. Nem az idén nyáron barnult – mintahogy a többiek közül is egy páran. Biztosan megint csúsztatni akarnak vagy ilyesmi, azért mosolyognak.

Nem szól rájuk, csak mosolyog, vissza az asszonyra, int, dolgozzanak csak, hüvelykjével mutatja, és ha rá akarnak gyújtani, csak az udvaron, a kijelölt helyen.

De az asszony nem kér most semmit, nem alkudozik, hörrent, erre mindenki nekiesik a munkának, ki a szegélyléceket vizslatja festékcsöpp után, ki a friss festékfelületen ellenőrzi a fénytörést, vannak-e zsíros kéznyomok.

A sarka még a teremben, amikor hallja az asszony rekedt-édes hangját, hogy ő is hallhassa, de félhangosan: „Látjátok, mondtam én, hogy nem szól érte, jószívű ez, pláne így, hogy vót neki valami az este!”

Gyorsan visszafordul, rámutat az asszonyra: „Reggel!”

„Akkor pláne, drága!”

S nevetnek mindnyájan.

 

Intelligencia

Mindenóra-ötven: rágyújtás egészig, és úgy látszik, az izaóba’ az is benne van, hogy a szinti WC-ket nem lehet használni, csak a kinti toj-tojt. Még szerencse, hogy a dohányzásra kijelölt hely a toj-tojhoz közel.

A szinti WC-ket már átvették, és le is vannak zárva. Dohányozni sem lehet – azt is bevették a szerződésbe. Ötven percet ki lehet bírni vécce nélkül, de a rágyújtással bizony baj van.

A brigádban a hangadó a főnök, és neki negyedóránként jön föl a rágyújthatnékja. Rá is gyújt, kinyitja valamelyik ablakot, s a résbe áll. Néha az egész brigád is rágyújt, egyszerre, valamelyik folyosón vagy a lépcsőházban. Úgyis kiszellőzik, mire Kisztyánka megjön.

Jön Kisztyánka, a riadt szemű, szaglász az épületben. Nem dohányzik, és bizony megérzi a szagot.

Márpedig nekik nincsen pénzük finom, illatos cigarettákra. S ha néha hozzá is jutnának ilyenhez, nem esik jól, behorpad a homlokuk a sok szívásban – és semmi íze a füstjének.

Ma reggel is rágyújtottak. Megjött Kisztyánka, észrevette, de nem szólt. Jószívű. Megígérte, hogy átadás után vihetnek a maradék padlószőnyegekből. Potyára, ingyír. Már félre is rakták. A emberek, akik a levonulásra maradtak itt, nagyon nézegetik azt a rakás padlószőnyegdarabot. Nézegethetik! Kudácsné megmondta: akármelyiknek is a ’acskóját úgy csavarja le, mint a villanykörtét ki, ha elvinne a szőnyegekből. A brigádból majdnem mindenki bízik a szőnyegekhez. Mindig vannak, akik szeretik a többiek szája ízét elvenni, ezek azt mondogatják, hogy a Kisztyánka nem lehet egy akkora főnök itt, csak amolyan fölvonulós-levonulós, a komoly építésben jöttek ide bőrcipősök is, feketeautósok, azok lehetnek a valamik. A savanyákat aztán Kudácsné leugatja, mit viríkolnak itt, gondolják, hogy majd a nagyfőnökök észbe vesznek ilyet, mint a maradék padlószőnyegek? Le van már az mind írva, régen!

Vannak a könyvelések, ott írnak le is. Mindenféle jóillatú nők rázzák ott magukat, olyanok, akiknek naponkint csak arra van egy óra idejük, hogy a picsájukat kenjék-fenjék illatosra. Aztán a pofájukra még egy külön órájuk marad. Melleik bimbóig kipakolva, a szoknyájuk hátul a gerincükig fölvágva. Szorítják magukhoz a kis dossziéjukat, s ahogy el, befordulnak a nagy főnöki irodákba, ártatlanul tudnak pislogni a szemeikkel, mint valami Lújinszkyk! – Kudácsné ezt előadja, Lújinszkyt az egyszemű kélgyóval, már csak elmutogatja, mint a kitalálós vetélkedőben a tévében, mindenki dől nevettiben.

Mindenóra-ötvenöt. A férfiak elő se mernek jönni ide a napos oldalról ilyenkor, már annyira félnek Kudácsné szájától. Eleinte még nevették, és meg is válaszoltak Kudácsnénak, de aztán az elkezdett olyanokat mondani meg ígérni nekik, főleg, amikor a Lackó gyereket kipenderítette a toj-tojból egy óra-ötvenkor, hogy akkor oda egy férfinek, még ha gyerek is, kuss-ka oda, ők feszt idelent vannak, különben is, egy férfi száz meg ezer helyen intézheti. Mindenóra-ötvenöt, aki nagyon éhes rá, még egyet rágyújt, messze a következő – hát még a nap vége. Most a téma jön. Az előző óra-ötvenkor a Kisztyánka volt a téma, hogy nagyon kereksajt képpel jött ma reggel, begyógyult szemekkel, egy árva szót se szólt a bagózás miatt, pedig csak úgy kéklett a lépcsőház a reggeli neonban – biztos volt neki valami az este. Murvainé, a brigádvezető persze nem szégyellte rámondani, de a Kisztyánka is megválaszolt, hogy nem is az este, de éppen most reggel volt valami. És látszik is rajta, hogy le van nyugodva, szépen eljárkálgat, nem szól semmiért sem, látta, a hármas szinti közlekedő hogy áll, azért se szólt. Szívike itt megpirul, mert Horváthnéval az övék volt az a közlekedő tegnap, és Murvainé ezután csúnya szavakkal küldte őket oda vissza, csinálják meg rendesen. Elcsinálják itten a renomét, valamelyik Kisztyánkánál nagyobb főnök elé kerül a dolog, nemhogy a padlószőnyeg lesz oda, de még a pénzükből is levesznek. De csak ha a padlószőnyegek is! Szóval a Kisztyánka – Kudácsné már kezdi is a műsort, hogy ő bizony látta már a gyereken, hogy hiánya van, csak ilyen fájós képpel mászkálgatott a múlt napokban, egyszer kifigyelte, hogy több, mint félórát állt, a negyediki nyílónál nézett le a semmibe, és ő bizony már azon volt, hogy odamegy szegényhez és szépen megmogyorózza neki azt az arany ’acskóját, annyira el van hanyagolva neki – biztosan valami intérigencs felesége van, aki inkább magával csinálja, semminthogy a...

Már előre nevetik Kudácsnét: miket tud mondani. Ennyi idő alatt már mindent elmondott, de lehet azokon nevetni vagy szörnyülködni harmadjára is.

Hajcsiknéval keresztbe vannak. Hajcsikné nemigen fér el Kudácsnétól, pedig Kudácsné hozta a brigába, mert anyjáról valahogy rokonok is.

Majd beadlak a maónikasaóba – fenyegeti most is Kudácsnét. Sokan azt hiszik, hogy viccel, még nevetik is. Csak a régebbi brigádtagok nézik feketeszemmel Hajcsiknét. Nagyon fiatal még Hajcsikné az ilyen beszédhez. Majd akkor szóljon így be, ha ő is szült hatot, mint Kudácsné. És fel is nevelte.

Ki hányat szült – ez a rang a többiek között.

Hajcsikné azonban ott is beszólt, mert őneki a huszonhárom évére van négy, de már volt huszonegy éves korában is – és mennyi volt akkor Kudácsnénak? Három! És azt honnan tudja Kudácsné, hogy neki meg nem lesz negyvenre tíz gyereke? Húsz!

Óra-kettő: menni kell föl. Öt percet mindig elcsípnek az egészből. És már háromnegyedkor kezdenek sunnyogni lefelé. Negyven perc is elég azonban az ilyen munkára: térden vagy guggolva, négykézláb egész nap, vagy éppen az ajtófeleknél ácsingózni. És mindig találni olyat, amiért szólni kell, hogy az most takarítási vagy garanciális hiba. Ha a padlószőnyeg csak úgy alá van gyűrve a szegőnek, és a sarka kivirít, garanciális, de ha a gipszből odafolyt a szegélyhez, annak oda kell vágni a metszőkéssel, és lekaparni óvatosan. A garanciálisukat összeírja a Kisztyánka, aztán arra még a végén visszajön a vállalkozó, azután még két asszonynak lesz egy napi munka. Persze Kudácsné lesz az, meg a brigádvezető.

Sípol már a brigádvezető órája. Egy fütyülős óra van neki mindenóra-ötre, mint egészre visszaállítva, hogy akkor már tényleg indulni kell.

Odanéznek a konténer mellé: ha az opelkocsit nem látják, akkor lassabban mennek föl: elment valahová a Kisztyánka.

De láthatják: az emberek még mindig nyugodtan esznek a napos oldalon. A fizikaiak ehetnek a tízórás óra-ötvenkor. Merthogy elfáradnak a rettenetes munkában. Két szál deszkát a rakáshoz visznek. Leteszik. Megállnak szusszantani. Akkor két lécet megigazítanak. Aztán elindulnak nagy lassan, az árnyékban megállnak, ott ugyan hideg van, de nem virít a pufajka narancsháta. Akkor ott elálldigálnak, rágyújtanak, akkor megint idejönnek két szál deszkáért. Kisztyánka veszekedik velük, ők megmagyarázzák, hogy nem baszhatják csak úgy oda a deszkákat, akkor nem lehet majd daruval fölrakni az autóra, csak szálankint, az egy fél napot is kitesz. Nem igaz? Ebbe is el lehet fáradni egész nap.

Ők is ehettek volna most, de egy asszony kevesebb étellel is elvan. Sokan éppen annyit hoznak, hogy ebédelhessenek. Két nagyon csendes asszony, egy, a Szeplős, akinek a nevét se tudják, valami Ildikó, meg az Ilus, ők sehol nincsenek ebédkor, még senki nem látta őket enni. Szí’ni a cigarettát ők is szívják, de egyet-egyet kihagynak. Kudácsné arra vélekedik, hogy ezek nemigen dolgoztak még, azért nem találják föl magukat.

Kudácsnénak nemcsak hogy hat fölnevelt családja van, négy lyány és két gyerek, de ő már dolgozó volt tizenhat évesen. A maszekbarneválba járt. A kicsit a mamujára hagyta – a szíve nem szakadt meg? Dehogyisnem szakad meg a szíve, sokszor úgy ríjjt belezés közben, hogy elázott a mellyin a köpenye.

Azért is van ilyen csúnya nagy pofája, mert barneválos volt. Azok mind ilyenek, azok kivirí’ttak a többi közül már a rendesbarneválos időkben.

A rendesbarnevál az gyár, a maszekbarnevál meg a Putyutanya, ahol svarcban pucolták föl azt, amit éppen kellett, pulykát is sokszor, a pesti piacokra.

A rendesbarneválba busz járt föl, öltöző, vécce, minden volt, még üzemorvos is. Ej, az az ember, az volt aztán csak, az megtalálta velük a hangot, annak a szemén lehetett látni, orvos, még azt is elnézték neki, hogy erős kölniszag jött a szájából ki. Ha rákérdeztek, az orvos csak nevette, hogy újfajta importszprét használ. El is terjedett a gyárban, hogy: Mi van, tán té is a doktorszprét használtad – adja csak nekem is egy nyeletet! A maszekbarneválban semmi se, csak a kazalmöge, viszont lehetett pálinkát inni akármennyit nyíltan. Viszont Putyunak is kellett egészségügyi könyv – senkit nem vett fel anélkül, pedig zsebbe fizetett.

A rendesbarneválos, egyáltalán az akármilyen barneválos is a viselkedéséről kiismerszett a többi asszony közül. Szandálos időben is harisnyát vett, csak nyárban hagyta el. Műbőrdzsekit, és a fiatalabbja nem szégyellt csak szoknyában is járni, kezdtek tisztaszobát tartani, ebédre teríteni. Egy barneválos asszony az urát annyira verte, hogy mentőt kellett hívni.

Megy egy barneválos a telepről föl a faluba, ott sepreget egy másikbarneválos magyarasszony: Hát csak gyere, tedd be a biciklit, el ne vigyék, beljebb hát, kávézzál meg, gyere, rá se basszá, üljél le, gyújtsa rá, mit töltsék – ilyesmik voltak.

Most Buszos Harkó, ha asszonyokat szed, így kezdi: Barneválos voltál, jöhetsz.

Ez a buszravaló asszony is a Harkóé mind. Harkónak dolgozni, az majdnem barnevál, aki megbecsüli magát, azt papírra is veszi. Még Harkónak van két nagybuszra való embere is, meg két kisbuszra alkalmiak. Meg ez a kisbusz asszony.

Óra-tizenöt: Kudácsné, ami hóttilos, az egész folyosói ablakot kitárja: így délelőtt még majdnem nyárszagú a levegő, egészen fölenged az idő, s mire dél, a nap is ráfordul a házra. Kudácsné már rá is gyújt: Basszajazisteny az összes izaót egymással: ő nem bánja, és igen, majd ő kiporszívózza a hamut a szőnyegből.

Az izaó – mondaná Kudácsné, ha kérdené valaki –, az a minőségbiztosításnak a valamije. Abban a dohányzás, a munkavédelem és a hulladékkezelés is benne van. A hunhától, a vágottszeműektől el akarták vinni a nejlonokat tüzelni, már szépen össze is szedegették, és akkor jött a fővállalkozótól egy bőrcipős feketeautós: Mit képzelnek, ez veszélyes hulladék, és ennek a kezelésére szabály van! Kudácsné persze kimagyarázta a csávót, hogy ugyan, gondolná, hogy ebből a sok néjlonbul megint nejlonzsák lesz? Majd ugyanoda kerül, ahová ők is viszik, a tűzbe s onnan a levegőbe – és még ezt is sajnálja tőlük, amikor itt ők a lelküket is kitették azért a kis pénzért. És akkor a bőrcipős megszégyellte magát és odalegyintett, amit érthettek úgy is, hogy ők elvihetik a nejlonokat. És el is vették.

És ezért is, nem csak az intérigenciájáért, tűri meg a brigád Kudácsnét – aki bizony nem sokat tesz amúgy, munkát semmit, ott sunnyog, ahol tud, néha odamaszatol valaminek, de az is olyan, hogy utána kell menni. A gépeket, azokat igen szereti, szedi széjjel, magyarázza, kezeli, még a takarítógépet is rá merte hagyni a Harkó, pedig azért kócijót kellett lerakni tízezernél többet.

Az intérigencijárúl mondta Kudácsné, hogy a Vágó-műsorhoz, például az ember vágja, hogy a Pingallaókisasszonyt azt a Puccsíni írta, a Monterkrisztót meg a Vernegyula, nem, a Dumasz, na ez a műveltség, oda is van írva: műveltségivetélkedő. Nemigaz? Hanem a telefonosvetélkedőben a sok magyaraszony betelefonáló mán a hatvanezer forintnál belepruccol az ólvéjzt tisztaságijába, a matematikánál bemondják a szevaszt, a Szívike meg csak ránéz a képernyőre, már tudja a választ, csak betelefonálni szégyellős, mert egyszer is betelefonálták, és az asszisztens csak szólítgatta, hogy tessék, tessék nyugodtan beszélni, még nincsen adásban, de Szívike integetett, hogy ű nem, nem beszíl, azt meg senki se vállalta, hogy azokat a bonyolultakat utánabeszélje bele a telefonba, így aztán még nekik ment le a kártyájukról vagy ezer forint. Az semmi, de amikor ez a Szívike a másodikkal volt terhes, a Tündijük hívta föl Pestre, lakásra, aholis egy helyen a terhes-szexért harminc meg ötvenezer forintokat is fizetnek, kutyával, két férfival vagy öt nővel, ilyenekért, és akkor a Szívike azt mondta, az a pénz nincsen, mert a Tündi, amikor megszül, mán dobja is a menyhelyre, és már terhes is megint, de ő a gyerekétől nem tudna elválni, oszt hogy nízne raja azután, hogy kutyával vagy tán kecskével is vót – menjen be a maónikasaóba?

Nem, bök oda a csikkel Kudácsné, majd ő megmondja, mi az intérigencija: Ott állni a kiskonyhában, a házban egy falás étel nincsen, egy pénz, egy forint nincsen, minden sarkiboltban tele a füzet, már tejet meg kenyeret se adnak hitelre, a segélyt elvitte a kamatoló, egy cocológus olyankor a fasorba sincs, amikor gyünnek a pé’zekért a kamatolók, de a politikus se jön oda a felemelkedésivel, egy szál izzik se a portán, papír annyi se, hogy a seggit kitörölje, gyufája is három gyútat, reggel óta nem gyújtott rá, oszt akkor meggyün az ember ‘Pestről: Hun az ítel! Követeli, hun a píz, hát egyszer csak leül a dikóra, veszi a vedret a lába közé, oszt a sok pénzt, a pénzeket, amiket megivott, okádja belefelé a vödörbe, oszt hun a többi, hát aztat meg a gépbe nyomkodta bele, még az útban, hazafelé – oszt akkor itt az intérigencija az, hogy másnap dílben mégis legyen valami ítel az asztalon, meg még tisztát is mosni az urára, meg a gyerekekre is, ezt megoldani, ehhez kell osztán az az intérigencia, verjembelé! Ő? Ő ezt úgy oldja meg, mind eleszedi az urától a maradék cigarettát, ilyenkor fajin igazicigarettát szí az ő ura, a Szofit, azt szereti ilyenkor, na azzal kiül a házvégibe ríni, szívja a cigarettákat, jól kiríjja magát, akkor mindig jön föl valami megoldás, hogypéldául majd mindjárt jön az ura nagy bűnbánóképpel, és addig forgatják a zsebeket, hátha egy pár kutyakenyérre való ötven pénzek összejönnek, ha nem, akkor is, tán a Sanyóbótos még ad, legföljebb meghallgatja hozzá a hittérítődumákat a pénz beosztásáról, takarékoskodásról. A beosztással élés, ilyesmi...

Ekkor, hiszen tudjuk az alamuszi macska mekkorát ugrik, előkerül valahonnan, órahúsz, az egyik csendesasszony, hogy egy ilyen barneválosasszony, magyarkodó, akinek az ura iparosember, akármilyen kisbuszban is sofőrmellettülő? Akinek az urát a Horkó is bácsinak mondja még a háta megett is, az honnan beszél ilyeneket! Majd megnézné ő az ilyen okosat, azt a kibaszottnagy intérigenciáját, hogy akkor mit tenne, amikor jön az ura egy cocpoltossal, oszt annak a házból a közfalakat, a csupa rossz vályogot mindet eladja, vagy mint a sógornőjénél, hogy a tisztaúj házban mán csak az utcai szoba fölött van tető, majd megnézné ő az ilyen okos asszonyt, amikor ő most is lopva van itt, és le kell már szállnia a buszról a fentiábbécénél, és onnantól a burgyinon át hátulról hazamenni.

Kudácsné csak lenéz a kis, savanyúszagú asszonyra, szóljon-e ide egyáltalán. A többiek nézik: Na?

Kudácsné erre előveszi a cigarettát, megint rágyújt, és odakínálja a kis csendesasszonynak is, erővel, hogy a gégáját kitépi, ha nem gyújt itt rá a csikkről, amit még szív.

Tudjátok, fordul Kudácsné, és beszél át a kis, csendes asszony feje fölött: iparos az én uram? Két családunk volt, hátul laktunk anyósoméknál a pecuban, hogy ha ő hazajött, mán a lábamat fel kellett tenni az ágyra: úgy fértünk. Oszt ha fáztunk, fingottunk – ha vót mitül. Egyszer is úgy jött haza, a mélyépítőknél volt, hogy nemhogy a fizetésből semmije se, de még ami volt, azt követelte elő. És még jött is rám, rendesen.

Tudjátok, vót nekünk egy jó késünk, tudjátok, a büdös feketebakelitnyelű garnitúrakésből, a régifajtából a legnagyobb. Erős pengéjű, ha az uram nem látta, még az izzíket is meghasajtottam véle. Amúgy meg még beretválkozni valóan jó éle is, na, azt fogtam én, odatettem, ide-je, lássátok, és így-e-je, először szépen meghúztam, még gyenge lyánybőrömön, az élét – a vérem rögtön megszaladt! Mondom lassan, figyelmezősen, mint régitanítónéni, a lyánymaradt Piruska, hogy: Nem! Először az ő torkát vágom el, meghigyje, azután, a két gyerekemét nem sajnálom egy szálat se, utána csak magamét.

Itt még fellátott a kis csendesasszony, de már hátrébb lépett.

Tudod, bontott volna le az én uram a fejünk fölül három házat – elnéztem volna azt, gondolod? Az elsőnek az első kúpcserepéért csak felmászott volna, legórálom onnan a fejszével! Az én uram nemhogy egyet is lebontott volna a fejünk felől, de megépítette a két kezével. (Csettint ujjaival:) Gondolod, így? A sarat ki járta meg néki a törekkel, azt ki szedte neki, a vály’kot ki adta a kezébe? Én a szoba feődgyit megtapasztottam – intérigéncija! Kurvanyádat – mondok –, figyeljél végig! Majd utána ütünk odaki, hátul, mint az emberek, nekem abban is jöhetsz, kedves! Úgy tapasztottam meg, lószaros sárral is elkentem, hogy míg szikkadt, azt beszéltem már az uramnak, arra linaóléjumot hogy’ teszünk! Hogy az én uramat bácsinak mondják a főnökök, mikor az összes nyaralójuknál félingyen ott dógozott, e’tt egyasztalnál vélek, i’tt egypohárból? Azért az én uramat a Pajkosban minden hülyének elmondták, akik már, amikor lehetett, munkanélkülire vetetkeztek rögtön, hogy mire gizdáskodik mán ennyirre el ezzel, amikor az építősbusz be se fordul a faluba – de tudod-é, ki fogta a biciklit a kocsma előtt, hogy a keresztútrul majd visszahajtsa egyedül? Én-e-je! Ki biciklizett ki az ura elé az éjszakai esős útban a kereszt’hez?

Már ezt az üres ajtónak mondta: a kis csendesasszony sehol. Nem is látták őket aznap. Murvainé se kereste őket. A brigád Kudácsné iránt megy, de a brigádvezető pedig a fő hangadó, Murvainé.

Másnap reggelre a két-csendesasszonyok kiküldtek egy nagyobb lyányt a bótsarkára a harkóbusz elé, hogy: a kicsijük beteg.

Murvainé meg csak annyit szólt ki, hogy akkor eridjenek majd elszámolni a Harkóval. Amikor majd ráérnek, akkor. Kudácsnénak pedig:

Na, erre mentél te ki náluk ezzel a nagy intérigencijáddal!

Vissza a tetejére