Rentz Mátyás

2014/1 - Szerencsés ember2012/1 - Fájdalom, Az egy kívánság, Tóvizi Dezső utolsó szavának hiteles története2011/1 - Banális történet2009/4 - Szépenszóló furugla2009/2 - Küsded barna költő kiskonttyal2008/3 - Kosztolányi & Karinthy2008/2 - Semminemigaz2008/1 - Tégla az Ismeretlen Vidéki Amatőr Költőnő szobrába, Egy költőlány2007/3 - Csuszdi, a hoax-lány2006/4 - Elefánt2006/2 - Magyarnovellák2005/3 - KJ, Guano2005/1 - Büdös Anna2004/3 - Egy királylány története, Egy kis gyufaárus lányka2003/3 - Májdzsenerésön2003/2 - A Berlini Falról I-II.2002/3 - A’ kicsinységrűl2002/1 - Tanítók2001/2 - HMNE HNDE meséje: örökké2000/4 - Megjöttek a titászok2000/2 - Szellő Bori szerencséje1999/3 - Ultraviola1999/2 - [büroszex]1999/1 - Egy utolsót játszani1998/1 - Varjak tallóznak

Tégla az Ismeretlen Vidéki Amatőr Költőnő szobrába, Egy költőlány

Tégla az Ismeretlen Vidéki Amatőr Költőnő szobrába

Intés a szerkesztőkhöz:
Ne feledjék hamari szerkesztő
uraim: Mindannyiuknak van téglája
egy bizonyos vidéki amatőr
költőnő szobrában.

A szárnyvonalat rég fölszámolták.

A pontban, ahol a néhai szárnyvonalat az állami gazdaság útja keresztezi, az őrházban működik Csampkó Gyula Állomás Büféje és Vegyesboltja. Ha az ember a peron felől közelít, a kocsmafélbe nyit be, ha hátulról kerül, akkor a vegyesboltba.

A haldokló mozifilmgyártás műhülyeizmusa vérizzadva se állíthatna be szebb jelenetet: A kocsmafél népe kiül a peronra iddogálni, beszélgetni. Ni, ez a tehenészlegény a 39 éves agg Cholnoky Jenő kucsmában! Hrabal atyó tarkóján műbőr kalap, ez meg itt a Gyulai-gyerek göndör fürtösen, sikágóbúlzos bézbólsapkában, terepgatyában, vadászcsizmában és halászmellényben!

Orosz Éva vidéki amatőr költőnő négergyereke a népmondabéli gereblyekutató vakságával nézi, de nem látja kedvelt burleszk beállítását. Orosz Éva vidéki amatőr költőnő négergyereke egyébként az irodalomról csak annyit tudott valaha, amennyi a jó rendű érettségije megszerzéséhez kellett, de életében eddig könyvet édesanyja három kötetén kívül nem vett a kezébe. Ahogy a Zanya Gorkijtól 1981-ben, úgy a Kőszívű’ máma is! – irodalmunk kisebb tanárai sem szeretik átírni jegyzeteiket. Olvasni próbálta ugyan anyja hátrahagyott füzeteit, de nagyon bonyolultnak találta a verseket: a kibetűzött szókezdet sohasem arra végződött, ami szókép néki előre bevillant. Orosz Éva vidéki amatőr költőnő négergyereke azt szokta mondani, sajnálja, de neki inkább a vizuális kultúrához van kötődése. Az igazi képben több van annál, mint amit ábrázol, valóságos regény – satöbbi.

Ó, ő csak nemrég elholt édesanyja nyomán jár, és miután ‘Pesttel könnyen végzett – művházak klubjai, könyvtárak, butikká lett kis presszók, és árszinten presszóvá emelkedett kiskocsmák, mozik, a MAFILM Lumumba [Róna] utcai telephelyének melléke, a Zalka Máté tér – Kőrösi Csorna’ – a Fehér út kiserdeje – Örs vezér tér után most a vidéki helyszínek vannak soron, Orosz Éva vidéki amatőr költőnő munkakönyvének bejegyzései alapján.

Csampkó Gyuláné az olcsó kis miautónkból kikecmergő 191 cm magas, sápadtbőrű, hullámos, gesztenyeszín, rövid hajú, felöltővel együtt is mintegy 82 kg-os testtömegű ügyvédtáskás fiatalembert kapásból ellenőrnek látja – ám nincsen mit tennie. Szabálytalan ugyanis az, amit művel: egyszerre szolgál a vegyesboltban és a büfében is. Még szerencse, hogy van megfelelővíz! A megfelelővíz ugyanis a padláson elhelyezett műanyagkannából lágy PE-vezetéken áramlik a szintén kétfelé szolgáló mosogatóba, ahonnan csendben elszivárog a vasúti töltés árkába. Ahogyan a rendesvíz is, amivel amúgy mosogat. Meg amivel mindenki más is mosogat meg főz a pusztában.

Nem ellenőr vagyok! – köszön be illendően Orosz Éva vidéki amatőr költőnő négergyereke a kocsmafélbe. – Ezt a kis táskát csak azért hordom magammal, mert ebben vannak édesanyám kiadatlan művei. Valamint elvégeztem egy jogi asszisztensi tanfolyamot a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen, és így tehát, amúgy angolszász-módon miért is ne mondhatnám el tehát, hogy egyetemi végzettségem van, és jogász vagyok.

Kezétcsókolom, ügyvéd úr! Miben segíthetek? – A kezétcsókolom csak úgy miheztartásra, irónia gyanánt csapott ki Csampkóné szájából. A segítséget viszont komolyan gondolja.

Orosz Éva vidéki amatőr költőnőre azonban ő sem emlékszik így kapásból. Pedig 1974-ben is már, ahogy a nyolcadikat elhagyta, a pusztán dolgozott, a csirketelepen. Orosz Éva vidéki amatőr költőnő négergyereke nem adja föl könnyen:

Tudja, az a magas, kikent, kifent nő. Tűsarkú cipőben kábé olyan magas volt, mint én. Ráadásul kempingbiciklije volt. – Ez a mondat bevált már Tiszaszentimrén és Mezőszilason is.

Hé, emberek! Emlékszik itten valaki egy pestinőre, aki az irodán dolgozott vagy másfél hónapig ezerkilencszázhetvenvalahányban, és kempingbiciklin – majom a köszörűkövön – rászpitálta itten a kikent-kifent picsáját a gazdaságirodán? – szólítja a kundschaftot Csampkóné.

A kocsma közönsége elaggott, megfáradt emberekből áll. Olyik 1974-ben már kijárta a nyolcat, és önálló, saját jövedelméből itta le magát a Pipacs presszóban, melyre már a műanyag lakat is rárohadt azóta, mióta Csampkó Gyula megsokallta az áfész követelte bérleti díjat s ezt az Állomás Büfét, szaknyelven szólva, rányitotta. Senki nem emlékezett itt ilyen nőre.

Maj’ mingyán megkérdezem a Jankót, nem-e emlékszik-e! – hőbörögi Villám Pista, akiről az hírlett, röptiben a legyet, és ebből a röptiben igaz is volt, azért nevezték Villámnak. Máma már Laszlecsapnak nevezik, mivelhogy a járása olyan: szétette az idegeit a szesz, és a napsütötte száraz betonjárdán is úgy lépdel, mintha mocsárt járna.

Mindenki ottan gondolkodik, ahun az eszit tartja! – vágja rá Juhász Miska juhász. – Mán pedig márna az a gatyábúl pössentéshez is alig ér ki! – duplázza poénját az öreg. – És nem papírból, fejből! Nincsen is rajta az olvasószemüvege!

A legjobb nő te vótá itten aranyom húsz év és harminc kilóval ezelőtt! – bókol Csampkónénak Juhász Pál juhász.

A Pálnak is ugyanolyan kancsófeje van, de az ő bézbólsapkáját ződre szíttá ki a nap, a Miskáét meg galambszínre.

Elfeketedik erre Csampkóné aranybarna tekintete: nem szereti ő az ilyesmit, ha valaki húszév’ korábbi, harminckilóval azelőtti időket fesz’get, amikoron még a kocsmárosnak hatalma volt, nyáridőbe akármely juhász sem kapott kőbányait elvitelre, de juhász Juhász Pálnak még a kisbojtárja is, méghozzá ződüvegesből kortyéngatta! Csampkónénak Hunya Aranka korában! Amikor juhász Juhász Pálnak Bors-feje volt és Süsüsárkány-hangja.

És merre találom a gazdaságirodát? – kérdezi hirtelen Orosz Éva négergyereke.

Amár’a le, a kövesúton, vagy három kilométer! – de kár fáradnia, kastély lett az megint.

Azt csak bízzák ide! – mondja könyv nélkül, fejből Orosz Éva vidéki amatőr költőnő négergyereke. – Majd tudom én a módját, hogy oda bejussak! – Azzal a táskára csap.

Kárnak lenne az drága bérzin ebbe a tündér kis ótóba! – Csampkó Gyuláné a pultra könyököl, jelezvén, bizalmasan akar mondani valamit.

Orosz Éva vidéki amatőr költőnő négergyereke közel hajol.

Tudja, kedvesem, a réhabilitácijaó során a gazdasági szárnyat lebontották a szolgálati lakások miatt belevágott sok-nagy hármasablak meg parkettásajtó miatt. Most már emlékszem arra a kikent-kifent nagy drabális nőre, aki a másfél hónap többet váltott hajszínt, mint rendes asszony bugyit, és csak az nem hm-hm-te meg, aki nem akarta. Egy kombi strabanccal strabancolta ide az apukája, aztán meg el kellett mennie. És tényleg, beszélték is, hogy ki lett tiltva ‘Pestről.

Orosz Éva vidéki amatőr költőnő négergyereke fölegyenesedik és hátralép. Kipipálhatja tehát jegyzékében Hahótpusztát: Orosz Éva vidéki amatőr költőnő édesapjának soha-soha nem volt kombistrabanca. Sima sem. Az a magas pestinő egy másik amatőr vidéki költőnő lehetett – lehet, túl a hullámzó Balatonon, vagy ober Enns, Svejcbe disszidált.

Orosz Éva vidéki amatőr költőnő négergyereke üres tekintettel csandalikázik tehát olcsó kis miatónkjával a bekötőút tengelytörőgödrei között kacskaringózó tiszta, szürke sávon tovább, édesanyja múltja iránt.

Függelék: Mivel Orosz Éva vidéki amatőr költőnő négergyerekének tekintetétől még szüzek a lapjai annak a hosszú, keskeny, béke-békebeli szótár füzetnek, melybe Orosz Éva vidéki amatőr költőnő első száz versét bemásolta, hogy abból a gépgyári irodán titkon kigépelje. Tehát legalább mi olvassunk el miheztartásra egyet ezekből, ha már egyébként egyes vidéki amatőr költőnők kötészete ennyire is a könyökünkön jönne ki, és annyira tudnánk azokat olvasatlanul is. Címe: A tizenkettedik ábra. És tessék:

a konyhakredencből. Anyám stafírja
Volt ez is valamikor – valaha
a finom kis illatok undorító
összességének alapja
a szalicil

üvegbezárt brilliántjai
Mondja így: tulipántok
befőztek, banánt, mittudhassuk
a baltán csirkevér
aszottra szikkadt templomjáró
topántok
a fölös té-k koppanásai

Sej! selyem, te nyélonkendő!
Furcsa kis tépetek, rongyókák: azt mondja
Sose lehessen tudni azt
Egy asszonynak mindig kellhet olyant

Nincsen hely – talán a szűz nyélonkombinétra?
– hová kipakoljam
flott kis mondatszövetkéimet.
Itatandó, kendőzendő
el
a

 

Egy költőlány

A fekete harisnya szebbé teszi a lábat. A harisnya, mint a fogamzásgátlás is, nem olyan súlyú nőigond, mint volt a kékharisnyák idején. Egy időben a kékharisnyák tényleg húztak kék harisnyát. Nincsen az a jó láb, amit a kék szín el ne rontana. Vagy a sárga, a zöld, a piros. A nejlon, mint polimer: határtalan lehetőség a színezésben is.

Mielőtt még a kékharisnya arczképét (ha!)(1) megkarcolnám – ó, mi férfiak! Hát ma már nekünk a harisnyás női láb úgy onnan, ahol még a sarok szigorú és a nagylábujj töve között a talp finom, mégis erős bőre, ott oldalt, föl – megvan? Onnan egészen addig, ameddig a hasíték vagy egészen a szoknya engedi, a két tártujjú tenyérnyi széles textil, bőr vagy plasztik, amin még azonkívülis lehetséges egy hüvelykhossznyi hasíték. Nekünk így lehet meg. Legszebb kép: a barna textilszoknya szamárfüles hasítékát nézem, a gyári kakaóbarna szegőcérna folytatása mogyorószín, a hasíték láthatóan tovább lett vágva és kézzel elszegve, s visszanéz a nő a válla fölött, elkapja a pillantásom s fölveszi: Disznó! A kékharisnya kifejezés születésekor azonban a harisnya látványa az-onkívül, tehát utcán-téren egy ritka, villanásnyi pillanat. A férfipillantások beesési szöge mindenféleképpen csak meredekebb lehetett. Tehát, ha belegondolunk, az omnibusz lépcsejénél, az akadémia lépcsejénél kivillanó háromujjnyi látvány, ha kék volt, inkább jelzésszerű. A kor nőjének jóformán mindegy is volt, milyen a lába, és nem hiszem, hogy az Oktogonnál, a földalatti lépcsőjénél a bokaleső, ha elkapta a látványt, így tört volna ki: Ó, milyen vastag/vékony! Táncosnőnél valamelyest számított a láb minősége, de csak annyira, amennyire a magyar televízió múlt század végi revüfelvételeinél: milyen magasra képes emelni azt (vö. a volt-endéká televíziója tánckarának nőilábaival).

Félre: A fan-ságnak. Uraim, vegyék el kezeiket kardjaiknak markolatáról, mert még kiderülne, hogy az az üres hüvelyekre odanyőve van! Természetesen a történetlenségi kurzusban lennonunk neve a legnagyobban volt odahímezve a zászlóra, s emiatt valami bumfordi ember, önök biztosan tudják, ki az, engem, mint ős-fant, nem érdekel, tehát-hogy elvontságára célozzon, lekékharisnyázta őt. Ezt a hibát a bumfordi azért követette el, mert a kékharisnyaság fogalma lassan a tisztázatlanságba enyész el, mint ama Deákné vászna is. Holott a kékharisnyaság gyakorlata élő-eleven, bár egy mai fiatalabb gondolná inkább vumensztyjudinak magát – miközben a zászlót új nevekkel hímezi. Tekintve azonban arra, hogy a vumensztyjudi, mint kifejezés, kábé annyira tartós, mint valamely szovjet plasztik televíziódísz csipketerítővel, tehát maradnék a kékharisnyánál.

Kékharisnyákról általában sok minden elmondható, de az, hogy írók vagy költők lennének? – nem! Ha írni, kimerül az a zászlóhímezésben. Férfit illetni, ha otromba indulatból is, a kékharisnyasággal, még ökörködésnek elmehet, ám arra a néhány nőre, aki szépirodalmat ír, a fogalom csak nem is közelíthet a tengernyi írónő s költőnő kékharisnyák felől.

Hajnalán, gondolom, a tömegtől magukat elkülönböztetni kívánó nők, öten-hatan talán, néhány hónapig igyekeztek a kék színnel fölhívni magos intellektusukra a figyelmet. És elterelni tülökorrukról, körbemázgáltan is malackásan apró szemeikről, keskeny csípejükről, melynek vonala ék alakban futott össze fartekéik irányában, és széles hátukról, melyen még szélesebb vagy meglepően keskeny válluk ült.

A férfi tehát, ha kifinomult ízlésű nővel maga-szintű eszméket kívánt cserélni? – csak a kék szín iránt kellett mennie. Ismétlem, pár hétig lehetett érvényes ez, aztán a kékharisnyák váltottak, nem tudom, újra a kalapjaikon helyeztek el ilyen jelzéseket vagy az ernyőiket tartották úgy, vagy az egyetem lépcsejének tetején, mielőtt lassan és tüntetően lépkedtek le, még időztek kicsinyt, avagy a proszektúra akkor még élénkebb, sötétvörös téglafalának árnyékában.

Most – a kisujjam még a számban – Csapánszky Béla hírlapíróra gondolok, ő rontotta el a kékharisnyák játékát azzal, hogy ezt a szót bedobta a kávéházi köztudatba. Természetesen Jean-Marie Ferrer elsőségéről ebben mit se tudott: a francia kékharisnyák már akkor pongyoláikat próbálgatták: ha annyira rövid szoknyákat lehetne hordani.

A T-Ford, melynek önálló beindítása akár magányos nő számára is lehetséges volt, a foxtrott és a bubifrizura, de a hihetetlenül rövid, ráadásul pongyola szabású és esésű szoknya hozta el a nők felszabadításnak első forradalmi hétköznapjait. A cigarettázó nő nem csupán perverz és pornográf festményeken, de egyszerű újságrajzokon is megjelent.

A kékharisnyaipar eltömegesedése.

Ipari kékharisnyákról pontos, időtálló karcokat ad Hemingway, Boris Vian, Bulgakov, Tersánszky, Karinthy & Kosztolányi természetesen.

Kosztolányi Dezsőné levelet írt 1935. szeptember 30-án egy ilyennek. Ezt a levelet, hogymondjam, irodalom iránt mééély érdeklődést mutató fiúkák szokták egymásnak fölolvasni, mert abban kötelező olvasmányaik írójáról, potenciális dogatémáról és vizsgatételről röhögtető, a vizsgaszemélyt szemükben kicsinyítő jelzőket olvashatnak. Holott azt egy igazi feketeharisnya írta egy valamilyen kékharisnyának. Szem nem maradt azon felszedetten!

Nem akarok itt kitérni arra, hogy a nemiszerepben, amit a kékharisnya már zsigeri szint alatt, tehát hormonálisan is elvet, tehát a feleség vagy anyakékharisnya, milyen. Miközben persze a kékharisnya kefél mint a gép és szopik, mint a torkosborz, ám ezekben a szabadságára mutat rá vagy ilyesmijeiről írott memoárjával fényezi váltakozókorának [klimaktérium] napjait a bankszámláin keresztül.

Egyszer mutattak egy kékharisnyát – akkor készült feleségül egy íróhoz. Fulladási rohamban buktam az asztal alá, odapillantván a bájos, a csakis közepesen romantikus, régi, „olvashatatlan” orosz asszonyregényekből kiképzelhető arcocskára. El is neveztem Márúszjá Ivánn’ának – gyönyörű csészealjnyi szemei már akkor is dagadtra sírva, mert a vőlegénye az átlagosnál részegebb volt.

Emlékeznek? a feketeharisnya a háttérben áll. Cigarettázik. Emitt az igazgatóság – már beadta a kávét. Jönnek ki, konyakot vedelnek fűszeres borokkal, széttúrják hajukat, nyakkendők bogait lazítják. A feketeharisnya az asztalánál áll, csípőjét kivetve, baljával hasa előtt jobb könyökét fogja, szép ujjakkal való kezében hosszú cigaretta, s ekkor beszól, röviden: a Pppiccsába a pakettekkel el, gyorsan, a készpénz lüktető erejét a fáradt, meszes rendszeren átengedni inkább – és majd, nem akarja elkiabálni, de megnézi otthon a regiszterét. Krucsivak álmaiban megy ez ilyen könnyen.

A [kékharisnya], mint egy későromantikus szimfónia fináléja a záróttétel alól, a nagy férfi [tudós, művész, buszsofőr árnyéká]-ből kitörvén fölszabadítja magát és eleven bizonyítéka annak, hogy egy nő is megvalósíthatja önmagát – írja önmagáról egy kékharisnya, aki titokban Camille Claudelnek álmodja magát.

Ó, egy kékharisnya a költőért mennyire is tud rajongani, hajlandó bármit megadni, sat, a sajtszín, májfoltos aszott bőrrel vont test zugain is járatni fiatal, nedves, málnaszín nyelvét! Sat. Ám aki a húsz sikertelen, novemberszürke nyirkos évet végigböjtöli akár, a pénzt, amit az asztalra letesz, nem számolja, lejárt lábain a visszereket sem, s amit kapott – ezesetben az Aliz nevet a hétköznapi Magdi helyett – szorongathatja, mint kis műbőr necesszert, nos, ő A [egy másik] feketeharisnya.

A [egy régebbi] feketeharisnya csuklóból billenti felénk finom ujjaival táruló öklét (mintha nagybüdös az-t fogna): ezt! Ő a hazatérő költő nadrágjába benyúl, s már néz is. A költő alulról mosolyog, ne haragudj Manyikám – és szigorúan szakmai érveit, amiként a kabátját, aztán a gallért, majd az inget és a harisnyát is, átadja. A feketeharisnya int: tovább! A költő a küszöbön tipródik egy szál harisnyakötőben, s a feketeharisnya két ujja között csippentve a gatyát, fölmutatja. Aztán kiszól a lánynak, míg az úr fürdik, készítheti a vacsorát. Természetesen a költő gatyáját már nem két ujjal mossa, mint valami kékharisnya ennen bronzbarna harisnyáját, hanem rendesen: nem fogja tán az urát egy cselédlyánynak kiadni?

A kékharisnyák senki férfit nem gyűlölnek annyira, mint egy feketeharisnyát. A hagyományos nőiszerepből a dugást leszámítva jóformán ennyit tartanak meg, a rivális iránti ellenszenvet.

A kékharisnyákat a férfiaknak keresniük kell. Koronkint változékony a felhozatal. Amikor a kis kékharisnyát a terembe vezetik, és meglátja a kártyaasztal fénysátrában a férfiakat, kihúzza magát. Anettka-dzsekijén a cippzárt lejjebb rántja. Ami Anettkánál, aki e sorok írása idején múlékony kis médelyákprimadonna, provokáció, az önmagát megcsináló nő pimasz kihívása, az a kékharisnyánál dzsekiszinten a keménység (rock), félalma – keble kivillanó negyedét illetően pedig a költői törékenység kifejezője. Nyaktól fölfelé ellentéte Anettkának, ami annak kicsi vagy rövid, ennek hosszú vagy nagy.

Meg is jegyzi egyik férfi a másiknak az asztalnál, amikor a kékharisnyát az asztalhoz vezetik, hogybár a melle kicsiny, de a cimpái meglehetősek s akkor talán a klitorisza is. Ő magarészéről a nagy, leveles, salátaszerűen fodros, ám duzzatag kisajkakat szereti bő harmattal. Azonkívülis a mellek kicsisége és a máj fehérsége között a fordított arányosság egyensúlya áll – vajon szopik-e a drága?

Természetesen, amikor az asztalhoz leül s költeményeit (jó, lehetnek esszék vagy kritikák) lerakja, a férfiak kellemkedően fordulnak felé. Otthelyt megnézik a verset (sat). Korunk egy (másik) kosztolányija fölállva – járkálva két jambust is talál, azokat megdicséri. Szép férfi korunk egy kosztolányija, hangja kellemes, simogató, s ha úgy vágatná Ross-doktor haja lehetne. Csípője is szép, de ennél az asztalnál nem ő a buszsofőr, hanem egy Fernando Rey-szakállas figura. Ő legyint, ő így nem tud, ő képtelen azonnal ÉS megnézni valamit, majd otthon, nyugodt körülmények között OL! OL, VAS, NI fogja. Cetlit ad a telefonszámot vagy az ímélcímet fölírni.

A kékharisnyának névjegykártyája van, jólírható, puha háttal. Elnézést kér, hogy ő nem az már, ami oda van írva a neve alá, de erre a papírra jó írni.

Töltőtollal ír.

A névjegyet elveszik, fonákjáról a színére sandítanak: valami operátor a csaj.

A töltőtollat is elveszik a férfiak – leül korunk egy kosztolányija is. A töltőtoll körbejár, az idősebb férfiak azonnal leveszik a hegyvédőt, a fiatalabbak próbálgatják. A Fernando Rey-szakállas megmutatja a működését is. Szép toll.

A kékharisnya nagypapájáé volt.

Aztán versekről beszélnek a férfiak, de olyan lendülettel, mintha a kékharisnya belecsöppent volna a témába.

Versekről beszélnek, de a kékharisnya pilláinak seprű árnyékából le-lepillant a melleire, aggódva, nem látszik-e ki belőlük több, mint amennyit szeretne.

Természetesen a férfiak a kékharisnyát már várták, s amikor az ajtónyílásban föltűnt a sziluettje (ism: ha!) szemük nem rebbent, de csak merő szakmai rutinból is képesek ezek a férfiak valamit úgy megfigyelni, pontosan, a látómezejük legszélén is.

Korunk kosztolányija most mond valamit, mint fakadó gyöngysor szemei, koppannak szájából a hangok – egyébként a versről beszél. A Fernando Rey-szakállas emerre adja ugyan tovább a tollat, de tekintetével korunk kosztolányija felé vág.

Gyönyörű kezének szoborni való mutatóujját itt korunk kosztolányija fölveti: „Rendben, öreg: te törj kaput!”

A Fernando Rey-szakállas hátraveti a fejét, hangtalan nevet, de arcát már komoly ráncokkal ereszti vissza lassan: mélyen egyetért az ifjú költőkolléga megállapításával, és amint azt [névelő, név, becézett keresztnév] legújabb versei is mutatják, sat.

Ugyan, itt az ifjúnál álljunk már meg ebben a sebesnagy írásban és mégsebesebb fergeteg olvasásban – a tördelő vagy a tördelőprogramot ellenőrző korrektor legyen szíves az ifjú költő kifejezést átlóba, bocsánat, tehát bal fölső – jobbalsó átlóba helyezni. Az ifjú költő negyvenéves. A negyven éves Kosztolányinak még voltak ifjúi vonásai. E századfordulón azonban egy költő ifjúsága végtelen. Ha Kosztolányi ezt megérhette volna! Áll a költő: a fiatalság nem érdem, hanem állapot. És ha a hatvan éves Jagger énekelheti a Satisfactiont, akkor a 40 éves, ősz korunk kosztolányija is beülhet fiatalnak egy tévésóba. Avagy ismerik a viccet: Két öreg jak beszélget: Hol voltál te akkor még – mutat oda az egyik öreg jak – amikor minekünk magyarázkodnunk kellet valami kiszes Pcs’nak, akit föntről leküldték agitálni. Ott ültem a nézőtéren, mint fiatal jak – kardoz ujjával a másik öreg jak.

Egész este aztán már az irodalomról beszélnek, a költészetről. Valamikor kell – tehát ilyenkor legalább. A kékharisnya gyakran vesz nagylevegőt hozzászóláshoz. Máskor elpirul – gondolhatják! Ugyanis a férfiak nem kezelik nőként, mintha ott se lenne, beszélnek. Az egyik férfiról kiderül közben, hogy nő, szintén kékharisnya. A friss hús odanéz, tényleg nő, de mellette? Talán, ahogy a F szót használja, mondja ki oly gazdagon, ahogy a sör szót csak férfi képes kiejteni habosan, lágyan – mintha fizikailag is most bukott volna ki onnan.

A Fernando Rey-szakállas egyre hosszabb hallgatásokkal fékezi a tempót. Már egy órája nem szól, csak a kékharisnya töltőtollával kopogtat. Néz maga elé. A pincér ingmelle is fölfehérlik. Kikapcsolták már a fűtést, hideg szivárog a konyha felől, tisztító és súrolószerek szaga. Motorok bőgnek a személyzeti parkolóban.

Először korunk egy kosztolányija távozik. A Fernando Rey-szakállas nagyokat szuszog. Az öreg kékharisnya is elmegy – neki tízkor már órája lesz: „Úgy fogok kinézni, mint a mosottszar.”

A kékharisnyába belehasít: valami hiányzik. Nem, a kéziratait a Fernando Rey-szakállas már maga elé húzta, és éppen most, láthatóan mély, undoros fáradtsággal csúsztatja a legendás tarisznyájába.

Aki idehozta, az nincsen meg, látni is, ahogy az italkiadónál korunk kosztolányijával bedobnak valami sötét italt, aztán elsodródnak a személyzeti folyosó vakító neonárjában. A Fernando Rey-szakállas már elég öreg ahhoz, hogy a taxihívással ne kelljen titokban, a hagyma és hipóbűzös személyzeti folyosó telefonjánál sunnyognia, mint valami fiatal határozói-jelzői költőcskének is.

Hiszen: egészen elfeledkeztek róla! A kifejező bőrdzseki és a könnyű aranyvirágos – barna szoknya alá nyúlkál a dermesztő hideg. Lábujjai is fáznak. Lassan, egypár mondatra még meg-megállva – hoppá, ez az italos fiú volt! – az utcára kerül: a fényt bezárják. Egy nagyon részeg és valóban fiatal költő üveget nyújt, igyon. Iszik: valami hihetetlenül finom bor. Mindenki, kiderül, másirányba megy, a részeg költő figyelmezteti, ő ilyenkor napokig bolyong – s valószínűleg mindjárt hányni fog. A reménykeltő fényrés is elsötétül, a hajnal, mint undok szürkevarjú – bassza meg a tolla! És papírja sincs.

Bőr autóskabát kellemes illatát érzi. Az italos, kellemetlenül magas, jóképű és igen fiatal, hazaviszi. Nem fölajánlja, vagy mint egy férfi, forgatja magát lovagiasságában. Nem, már csiripel is autójának riasztója, lágy, ám határozott illat, kék műszerfalfény. Mint egy taxiban, nem az autó lódul, hanem a világ el. A fiú illata túl a bőr autóskabátén is érzik. Finom, tiszta ujjait megvilágítják a fények, körmei gyöngyház’ villannak. A motort nem hallani, a gumi nem nyikkan, bár a gödrök el nem kerülhetőek. Elnézést kér a fiú, régesrég nem járt erre, talán tavalyelőtt. Mint egy régi férfi, nyitja az ajtót, kettőjük közé s hátrál ki a körből, amin belül egy puszit kaphatna.

Köszönöm, int a kékharisnya a lépcsőről s veszi a kapu kulcsait.

A fiú ujjaival int – látjuk még egymást!

A kékharisnya a szobájában, a konvektort előrelátóan még az este fölcsavarta. Lehúzza a takarót, és a tiszta, hideg lepedőre fekszik. Egész nap takarított, sikamikált, és gondos mérlegelés után az egyszermosott lepedőt választotta a még vadiúj vésztartalék helyett. És mennyit elbajlódott magával is. Nevet. Mindegy: megvan ez is: innen már vissza nincs. Határozottan állították: látták verseit. Valaki, akit így hirtelen nem tud hová tenni, de a képernyőről ismerős, egy nagyobb versének prózai metszésével bizonyította: látta már. És ezután is fogják látni. S most aludni, aludni, aztán telefon, hideg tej, olvasás, telefon.

(1) by Red Hot Chili Peppers.

Vissza a tetejére