egy zoro-horo páros voltak. Mondhatni, egy korlátlan felelőtlenségű társaság, a csendestárs pedig Krúdy Gyula. Krúdy nemhogy irodalmi kérdésekben nem nyilatkozott még bizalmas meghittségben, taggyűlésen sem, de egyáltalán a tréfálkozásokat és marhulásokat is némán, blazírtan hallgatta végig. Ámde megjegyezte, és például a Rezeda Folyamban legbensőbb titkos barátai teljes alakját is megkarcolta, Karinthyhoz Böhm Arankáét. A mindig szomorú Adyt a legpontosabban. A szája elé kapja ma nedvecskés kis tenyerét egy kékharisnya, rádöbbenvén, mekkora nagydarab ember volt Kosztolányi. (És Krúdy Kosztolányinál még egy leánykatenyérrel-négy ujjacskával magasabb!) Fennmaradt képein ez alig tűnik ki, csoportokban magasodik hátul, és hát a kórházi, a pizsamás-papucsos utolsó képről rá sem ismerünk: a bizonyos felé néz el, messzire.

Kosztolányi és Karinthy nem olyanok voltak, mint a mai, gázsiért hivatásosan vidám fickók, akik szabadidejükben közepesen ittas mord vaddisznók vagy humortalan nyaflancs babzsák teddymacik, szinte morcosan, tehát ők munkaidőn kívül is marhultak eleget. Mintha ők cserélték volna össze fejeiket s nem a természet vakszeszélye: Karinthy kiskamasz idomaira Kosztolányi testméretéhez illő hatalmas szoborfej tevődött, és Kosztolányi daliás testén szende költőfejecske billent időnként félre tettetetten, kópéságból méla ártatlanságban.

Ismerik a történetet? – Karinthy és Krúdy a Fenyő Miksáné temetésén. Ráadásul Kosztolányi, a velejéig moralista, azt terjesztette magáról, hogy őneki az esztétika mindenek felett. Karinthy pedig, aki az üres spájzból kiette tivornyás vendégeivel a még langyos, friss barackbefőttet a gyerekei elől, hintette, hogy ő moralista. Az úgynevezett „irodalomtudomány” akkoriban még épp’ csak fölfejlődőben volt: Karinthy és Kosztolányi milyen jól szórakozhattak az esztéták alkémiás tévedésein!

Karinthy és Kosztolányi, mai szóval, szívatták az embereket. Csak maga Kosztolányi egy tárcanovellával megszívatta háromnegyed évszázad kritiko-esztetai élcsapatát: még mindig azt tanítják, hogy őneki az esztétika volt a fő és a morál semmi. Még ma is, ha Kosztolányiról tudósan beszélnek, mindig és mindig a stílus, a forma az, amit benne dicsőítenek, és olthatatlan, mindenirányú érdeklődését figyelmen kívül hagyják. Karinthy száz ostoba pesti viccecskét hallgatott végig egyetlen érdekesebb fordulatért. Kosztolányi száz és száz embert hallgatott végig érdeklődést és együttérzést mímelve arcára egy trafikosné hű arcképének egyetlen vonásához. Száll, csak száll a hajó a stílus végtelentiszta tengerén, a forma habfehér hajója, amiben ott gondolkodik az író, a voltendéká fővárosának a partja már egy vékony csík sem, és hol van még Sanghai kikötője! (Exportosztály: lesznek most már Kína-szerte ismert íróink is? és hány jüan a flekkdíj?)

Ma már, amikor az ember csak bemegy a gitárboltba és vesz egy Brian May vagy Jimi Hendrix(!) effektet, vagy ha profi és annál több pénze van, egy komplettet Allmann-tól Zappáig úgy, hogy Hendrixből 24 van benne, nem nehéz egy szöveget kosztolányiba átkonvertálni, (.kds kiterjeszésű fályok)

De azt, hogy az ember hat pár Pálma cipősarkat koptasson el a nagy utánajárkálásban, ötvenöt tökegyforma virágárus lánykával beszélgessen el, hasontörténetű és hagymaszagú cselédlánykákkal húzódjon be a felesége elől egy másik húgyos kapualjba két árva flekkért – azt ma már nem tudják megfizetni.

Vagy ha mégis, akkor a megrendelő úgy jár az íróval, mint az asztalossal, aki a komódot persze megcsinálná, de fát már nem találhat hozzá: óriási fahiány van. Nincsen ma már a fatelepesnek tőkéje ahhoz, hogy a príma csernobili fenyőt négy évig száríttassa/esőztesse a telepen. Tegnap a rigó fütyült rajt’, ma hozza a kamion, holnap már szálkája sincs – ez a bolt.

És nem csak a faanyaggal van baj. Cselédlánykát ma fogni lehetetlen. Olyat, aki alpakkát ezüstté fényez, befőtteket készít, lekvárt főz, pörkölteket, és függönyt vagy damasztot vasal, zoknit stoppol. Inget keményít. El tudnak képzelni egy cselédlánykát, mikor a szezonja jön el, egy nagylavór beáztatott textil zsebkendő mellett? Rézkilincseket kapni ugyan, de ki fogja azokat arannyá fényezni?

Oda, a Fenyő Miksáné temetésébe még szeretném belekarcolni a koránkopasz, bankfiú külsejű író arczképét, az igazi jólhaladó mai író archeotípusát – de nekem már nincsen annyi kosztolányi- avagy karinthyvér a pucámban, hogy annak a hét embernek, aki ennyiből fölismeri, az érzékenységét csak horzsoljam is.

A Fenyő Miksáné temetésén persze én is ott voltam. A két marha, a kisfejű nagy és a nagyfejű kicsi, megálltak rágyújtani. Én odaléptem, s kértem a tüzükből. Tudják – intettem a lejtőn panyókára vetett zakóban távolodó bankfiú külsejű író, későbbi vezérlő fejedelem, a Nyugat jogutódjának főszerkesztésével minisztériumi szinten megbízott költő felé – tudják, uraim, hogy egy majdani kicsodával is viccelődtek? „Mi vagyok én kérem, teknősbéka? – hogy száz évig éljek? Hol leszek én már akkor!” – hőbörödött Karinthy és fölfújta rám a füstöt. Kosztolányi nem mondott semmit, a mellére fújta le a füstöt, talán mosolygott, s szemöldökével intett Karinthynak: „Gyerünk!” És elindultak ők is lefelé. Kosztolányi persze visszanézett, de csak azért, hogy elrontsa az utolsó mondatomat.

tolvaj

Nagy öl ruhával vonul a fülkébe. Látom, de még nem figyelem. A fülkesor fölött ott a fölirat: „Egyszerre három ruhát lehet bevinni.” No és? Lehet? Mit nem lehet? A feleségem próbál a szomszéd fülkében. Időnként kilép, megmutatja a próbált ruhát, vagy kinyújtja, hozzam kisebb vagy nagyobb méretben. Egyszer csak a tenyérnyi résen át világol a nő virsliszín bőre válltól bokáig. Meztelen. Ül a kis padon, kezeivel matat, ha kissé oldalt lépnék – de nem akarok többet látni. Hozom-viszem a ruhákat: a résen át látom a meztelen nőt. Nem csinos. Nem kövér, de testén mintha nem is lennének izmok, csupán a csontok és párnás háj. Csak egy kissé kellene oldalt lépnem, hogy kitudjam, fazonját borotválja-e. Nem szegény, nem ápolatlan, rendszeresen fürdik, bőrét krémezi, időnként szoláriumoz. Sarka, körmei makulátlanok. Illetve körmein makula van: a körömlakk flittereiben néhány fekete. Már fürdőruhában hajladozik. A vörös, virágmintás fürdőruhára most egy másikat vesz. Öt perccel későbben már könnyű nyári ruhában. Aztán a ruha alját egy szűk nadrágba gyömöszöli. Most már közelebb állok és egyszerűen, mint egy kukkoló, lesem: bő fekete nadrágot húz a szűkre. A széles rést a függönyön nem véletlenül hagyta: pontosan a pénztárra és a pultra lát rá, ahol az éhbérért alkalmazott eladók ácsorognak. Egy fehér, aztán egy színes blúzt vesz magára. Hirtelen a függönyt félrecsapja, szinte orrba vág. Gyors, ám nyugodt léptekkel három blúzt vállfákkal tetszőleges helyekre fölakaszt. Majd az alkalmazottak helyrerakják. Nem olcsó nagyáruház ez, ahol külön személyzet felügyeli a próbafülkéket s minden darabot egyenként kézbefog. Nagynevű nyugat-európai divatcég üzlete. Franchise – a bérlő-üzletvezető az alkalmazottak minimálbérét is rendszeresen bírságokkal kisebbíti meg, nemhogy a sohanapján elérhető prémiumot, ezért a dógozók beleszarnak itt is a menetbe. A tolvaj nyugodt, de igen hosszú, ruganyos léptekkel indul el kifelé. Másfél óra múlva a garázsszintre levezető lépcsőn találkozom vele. Ő is felismer: én voltam a kukkoló. Lesajnálóan néz, szájában, mintha undorító falatot forgatna. Ha megszólítanám, talán le is köpne. Annyira nem jó nő: nem éri meg.

szerencsés

Ő volt a (pontosan megmondja hanya)dik. Tessék! – bemutatja a lakást. A konyha narancssárga s barna. Minden szögletes. Ó, hogy gyűlöltem már elsőidejében is ezt a kockavilágot! Ma újra divat. Persze a wolfe-i elhanyagolható különbségekkel. Még csak az kéne, hogy simán át lehessen rakni a mai enteriőrbe a nagymami sosehasznált dominóbútorát az úriszobából! A függönyön narancssárga, sárga s barna hullámok. A fehér székekről a festék: ahány ütődés, annyi helyen barnállik a fa elő. A tűzhelynek rozsdamentes acél lapja van és a sütő ajtaja bronzüveg. Mutatja, világít is. A konyha árát maipénzre átszámítja – a hűtőt ki kell venni abból, ez már mostani darab. Másfélmilló, igen, ez elfogadható. A lámpa ernyője mint vietnámi kalap, finom vesszőkből ritkásan font. Abban az időben ilyen bútorhoz jutni egy lehetetlenség volt. Ez olasz bútor. A diplomataellátónál volt egy valamilyen Imre, és úgy: bizonyos összeget átadni, aztán megjátszottak valahogy, a bizományin keresztül, egy folyosóról kellett elhozni, ott volt összedobálva (sérülést mutat), rakás barna meg kékköpenyes odagyűlt és hangos megjegyzéseket tettek, éspersze azoknak a köpenyeknek mindnek nagy, nyúltszájú zsebei voltak, onnan aztán elkezdtek fentről beszélni a trógerekkel, hogy vigyázzanak, de azok köptek rájuk és a pénzért nyíltan a markukat dugták oda. Még a sofőr külön.

Különben maga a lakás is külön téma. Akkoriban a rekordnyereményből nem lehetett titkot csinálni. Nem lehetett nem vállalni a nyilvánosságot. A játék még új volt, tízegynéhány éves, az emberek bizalmatlanok, a tömegtájékoztatást egyszerűen csak A hazug-nak aposztrofálták. Ha nem láthatták a nyertest, képesek voltak azt hinni, a nyereményt valakik vagy az állam vágta titokban zsebre, és az egész csak mézesmadzag, burkolt sápszedés.

Megkérdezték, mennyit várhatnak a nyeremény átvételével. Két hetet adtak nekik. Akkor ők azonnal, áron alul a vidéki házukat eladták. Olyan holmikat vittek csak magukkal, amiket bőröndökbe, szatyrokba, zsákokba csomagolhattak el.

Ezzel a lakással is szerencséjük volt. Amikor kisírták és nevették magukat beláthatatlan nagyságú nyeremény fölött, és leültek a konyhaasztalhoz számolni, akkor megállapodtak a nagyságban, nem ekkorában, kisebbet akartak, kétszobásat. Ám hirtelen egy két és félszobásat találtak, és már csak pár nap volt hátra, túl nagy volt az a lakás, már persze nem méretileg. És akkor a pasasnak, aki a lakást megmutatta, eszébe jutott, hogy van egy másik lakás, amit megint csak szívességből, mert jóismerőse az illető, megmutat. Nem akarná mondani, kicsoda, ismert ember, a tévében többször szerepelt, eladja a lakását, mert egy berlini operában fog, majdnem kimondta, melyikben, dolgozni. A pasas lényegében olyasmivel foglalkozott, mint ma az ingatlanügynökségek, csak persze nem legálisan. Ez volt az a lakás. Kapott ezer forintot, ami nagyon nagypénz volt akkor, és nem előleg vagy ilyesmi gyanánt, hanemhogy értse meg: három nap múlva tudják fölszabadítani a pénzünket. Tíz százasért egy villanás alatt megértette.

Amikor aláírta a papírokat, még nevetni is úgy nevetett a művész úr [Beöreöndhanghy Viktor], ahogy a televízióból megismerhettük. A művész úrnak ugyanis korrepetitornál várnia kellett, ott fölvett egy újságot, beleolvasott, és ott, az apró hírek között, olvasott a szerencsésekről, s nem gondolta volna soha, hogy éppen ők lesznek a vevők. Három nap, míg felszabadul a pénzük, há!-há! Ez jó! De ne haragudjanak, semmi köze hozzá, és már várja a taxi.

Addig még nem láttak úgy kétszázötvenezret eltenni. Mint akkor. Kétszázötvenezer arasznyi vastag köteg pénz volt, a művészúr kettőbe vette a számolás után, s úgy rakta el, mint zsebkendőket, éppen csak odasimított a zakójára.

Pár évvel ezelőtt halt meg a művészúr, benne volt a híradóban is a temetése.

Semmi bútort nem hoztak el, mindent odahagytak a kupecnek, aki a házukat kifizette. Sírva vették át a ház árát, vékonyka kötegecske pénzt, amit addig elképzelni se tudtak, mennyit, akkor már, ugye, mint valami vacakot, egy élet munkája volt pedig benne.

Az autó volt a második. Lehetett kéz alól venni nagyon fiatal, szinte új, akármilyen autót is. Mercedeskocsit is. De ő újat akart – mint gépkocsivezető dolgozott az AKÖV-nél. És ő nem akart senki segge helyére ráülni. Ha tetszekérteni. (tetszettem...) Namostpersze ennek is megvolt a menete. Ugye, ha valakinek volt egy megfelelő... – nem. Megáll mozdulat közben, szája is tátva marad. Elölről kezdi. Akkor jöttek be a polákok. Az ezerhármas, kormányváltós polák. Az első szériákban még majdnem teljesen olasz volt minden. Ennek a dolognak is megvolt persze az Imréje, csak itt Ferinek hívták. Egy polákot akart, minden áron, ha zöld nincsen, a bordó is jó, csak fehér ne legyen. Elmentek, megkeresték azt a Ferit, pökhendi jampec volt. A megfelelő ismerősük a sógor, az asszony öccse, akivel ez a Feri együtt taxizott még anno. Azt mondta ez a Feri, hogy maga Kádár is jöhetne személyesen, annak is csak azt mondaná, nincsen polák. Akkor a sógort odahívták. Miért nem ezzel kezdték – de még neki se tudna polákot intézni. Van ugyan egy gyárihibás, hosszú, sáros garanciális témában, de ugye? Ugye. Nahát. Hanem Taunust tud intézni. Három Taunus van, két fehér meg egy zöld. Nem tudja már pontosan, valami száztizenhétezernyi pénz volt, de az ikkán keresztül, ha valakinek nem volt az a bizonyos bécsi nagybácsija, akkor még az ajándékozási papírra külön kellett egy horribilis összeg, az ajándékozási papírral a követségre menni, tényleg nagybácsi-e az illető, Bécsben, ugye, egy nagycsomó magyar volt, akik Ötvenhat után nem jutottak semmi többre, minthogy ők ötvenhatosok. Egy pasas ilyesmivel foglalkozott, annak is megvolt a menete, és ha a követségiek odaszóltak, akkor a nagybácsi azt mondta, őneki lenni egy kiterjed család. Nem, nem szégyellte magát, hogy tíz-egynéhány év után így törte a magyart. Akkor a papírok megvoltak, a pénz befizetésének igazolása, nemzetibanki igazolás, papírok, papírok, de közben megnézték az autót, és minden utálata ellenére valamelyik fehérre gondolt, nézegette is, melyik lenne a jobb, de a nagypofájú pasas azt mondta, hogy nézegetheti őket, oda is költözhet melléjük, mindent a szemnek, de egy festékcsöpp-csurranást nem fog találni, a meglazult csavart meg felejtse el. Ő lenne az, mutatja közben: eloxált-világos fémzöld.

Ruhákat elfelejtettek vásárolni. Erre az autó átvételekor döbbentek rá, mert éppen akkor adták ki az egyik fehéret, egy híres sportoló vagy ilyesmi lehetett a nő, a pasijával volt ott és csapkodott, hogy őneki ez a zöld kell. Parasztok, mondta és: biztosan lottónyertesek! Jött is a pasas a papírjaival, hogy itt vannak, ezeket kell aláírni és spuri, amíg jódolguk van.

A váróban pedig a rengeteg ember felől az utálat és az irigység sütött.

Mintha ők tehettek volna a szerencséjükről.

De ő nem bánta, mert őneki, ez az egy kívánsága volt, hogy jó autójuk legyen. És ezzel még mindig ki lehet menni az utcára, ugyanúgy megnézegetik, sőt, újabban nepperek járnak rá, s ígérnek szép összegeket érte. A polák meg hol lenne azóta, annak tíz év alatt elrohadt az alja. Bár őnála egy polák is megmaradt volna ennyi ideig. Mindenre volt megoldás, a vállalati sofőr, ha a polákot magának akarta, az átvétel után fáradtolajból s földből sarat dagasztott, s azzal kitapasztotta belülről a sárvédő orrészét, meg a szélvédő alatt, és más zugokban, ahol kellett, meg ide-oda a karosszériaüregekbe. Az ember, ha egy igazi autót, mint ez a Taunus, meg tudott venni, utána már semmi volt a gyertyát, az olajszűrőt vagy a légszűrőt megvenni hozzá, csak tudni kellett a vállalatot, amelyiknél ilyen autót használtak. Namost ő 1975-ben egy vállalattól típusváltás után potomért az összes alkatrészt megvásárolta – mutassa? Van még hat olajszűrője, olajjal felöntve tartja azokat a rozsdásodás ellen. Légszűrő már csak három maradt, gömbfejek, csapágyak, tömítéskészletek. Egy komplett kardánt az ócskavasból hozott el: semmi baja.

Namost ebből a szobabútorból még egy másik van az országban. Kézimunka az egész, tőkés export bemutató szériára, a másikat elvitték kiállításra és azután Dobler Jenő vagy Gyula vette meg, a híres zsoké. Azt, mert ez viszont a raktárban maradt. Véletlenül vették meg, mert egy, a változatosság kedvéért Lajos nevű intézte a kombinált bútort ott, éshátugye megvolt már a Taunus, perszehogy azzal vitette le magát oda ez a Lajos, az isten háta mögé, túl a Balatonon. És akkor ott, a folyosón, kalodákban állt ez a bútor. Lehet azt is intézni, legyintett rá a raktáros – ha ott Pestben találnak hozzá asztalost, mert a bútor szét van szedve és ahhoz asztalos kell, de az asztalosnak aztán, aki ezt még egyszer összerakja, két anyja legyen.

Ezen a bútoron nem látni egy karcolást se, mert ezt így hozták föl darabban és itt rakta össze egy akkor hetvenvalahány éves asztalos mester a régi világból való, és az is azt mondta rá, hogy ez már majdnem bútornak nevezhető – ha a fája jó lenne, de ez ugye száraz hely, tehát lehet, hogy a fája mégis jó lesz.

Afrik – afrikkal van töltve a matrác. Nem raffiával vagy fűzfahánccsal. Afrikai afrik, egy bizonyos fűféle – ezt megnézhetem.

Club’69 ágyútalpon. (Vajjon a kisvárdai krumplipálinkából aromázott műviszki is értékesebb, ha ó?) Két méter Magyar Remekírók a régebbi bordó vászonkötésű sorozatból fakulatlan, mert polietilénnel vont gerinccel. A Világirodalom remekeinek ide nem illő tarka gerincei. Világoskék is.

Úgy tervezték, ezeket mindet elolvassák. Ha majd lesz idejük. Most olvasnák, de nincsen szemük hozzá, már a tévét se látják.

Nem ezt: ez ipartörténeti emlék, kuriózum, seholse volt még híre se a színes adásnak. Ez a színes tévé a próbagyártás utáni első tíz darab egyike. Kádárnak küldtek ebből, meg még egy pár fejesnek. Azt hiszi, a Vitraynak is. Amikor bejött a színes adás, a próbasugárzás, akkor kaptak egy szép levelet a Magyar Televíziótól. Legalábbis úgy emlékszik, és elő is tudná kereseni talán. Legalábbis egy valamilyen igazgatóságtól. Akkor, ugye, még nem voltak ennyi titkok, minden nyilván volt tartva. Elhúzták a függönyt, úgy nézték, pedig ez nem egy szegény környék. Egy este kaptattak föl az utcán, nézik, hát már mindenütt színesen vibrálnak az ablakok – jót nevettek.

A szabadidővel, azzal úgy voltak, hogy tényleg nem volt. Mert abban még ötvenvalahányban, ötvennyolcban talán, még nem is voltak házasok, megegyeztek, hogy ha akármennyit is nyernének, megvesznek mindent, amit akarnak, és ugyanúgy élnek tovább. Akkor is voltak fal állások, fűtő, karbantartó. Pénzért lehetett intézni valami beírást a személyibe. És mégis, ők ugyanúgy kezdtek el dolgozni. A régi munkahelyükön kivettek egy hónap fizetetlent, aztán már nem is mentek oda vissza, pedig neki egy aranybánya helye volt az AKÖV-nél úgy, hogy a mellékes sokszor kétannyi volt, mint a rendes, a felesége pedig hazahozott...

A najmannvarrógép, az mondjuk olyasmibe számított, mint egy nagy számítógép, ami mindent tud, most, az, olyan.

Tehát szépen kijavítgatta, amiket selejtbe elengedtek hozni a varrodából és azokért egy maszek butikos jó pénzt fizetett. Persze nem mindegyik selejt volt igazi. Mindenki úgy élt, ahogy tudott. A főnökség egész végeket lopott el.

Ó, millió ismerősük támadt, az összes rokonság előkerült, de ők jól látták előre: ide a hegyre jöttek föl, ide nem lehetett akkoriban csak úgy feljutni, hogy felülök a vonatra, kész, leszállok, villamos, troli, ennyi-mennyi megálló, nem. Gyalog neki sem mertek vágni a hegynek, taxira meg sajnálták a pénzt.

Amikor már a harmadik vagy a negyedik munkahelyen, ugye, könnyen odamondták az embernek, mik maguk, vándormadarak? Vagy az ötödik helyre már nem jött utánuk a hír, tönkrement a dereka, akkor az orvosokat szépen, ahogy kellett akkor, megfizette, ott is voltak Ferik meg Pisták, különben még most is ott kerengőzne laborok meg esztéká folyosók között. Mindegy, szóval a telepre helyeztette magát anyagraktárosnak. A felesége pedig a varrodában dolgozott végig, előmunkás, szalagvezető, a művezetőségig vitte, aztán, amikor lehetőség adódott, szépen eljött előnyugdíjjal, hagy éljenek a fiatalok is – ugye, őket a pénz annyira nem szorította.

Egyedül aztán a sógornak adtak valamit, vagyis pontosabban befizettek neki egy Zsiguli-ra, hogy ennyi, a többit szépen tegye hozzá – ugye, sokat segített, minden, a Feri, a Károly, ezekkel mind rajta-keresztül jöhettek össze. És mekkorát ugrik az alamuszi macska, meg is nézhetjük, ha akarjuk: a sógoré volt az ország hetedik vagy nyolcadik taxivállalata, és ott van, kicsontozva ugyan, de szépen kilakatolva, az eredeti festék kikevertetve, fényezve egy csillogó vas fölhajtón, a gyep közepén, sziklákkal szépen körberakva az irodája előtt, és aki kérdezi, annak mutatja, még a Zsiguli felirat is rajta van ruszkibetűkkel, hogy ő ezzel alapította a vállalatát.

Amit félig tőlük kapott ajándékba.

Mert a Zsiguli, mire megjött, már egy kicsit más világ lett, bár nem hivatalosan. Egy pár évig még gebinezett a sógor. Ilyesmi. Nem is tudja. Neki az lett a szerencséje, az a fél autó-befizetés.

És most mi van? a sógorának egy kis notesze, az intéző emberek nevei, címei: Importengedély – Dezső. Gyorsműszaki – Zsigmond. Tachográfminősítés – Zsigmond. Apek – Petra. Vépéópé – Zita. Ilyesmi. Környezetvédelem – egy régi Feri még a főtaxis időkből. Egy taxiscégnek valami intéző embere segített megszerezni a kizárólagosságot Ferihegyen. Erre ők meg egy földterületet intéztek a reptéri út sarkánál és ott várják a gépeket. Mert a reptérhez való hajtást nem lehet megtiltani.

Megáll, a lendülete hirtelen lohad, lenéz a szőnyegre, még arról akar valamit mondani.

Tudja, hogy ezek itt (körbemutat, mint egy konferanszié) mind már nem olyan számok. A sógor ha eljön az unokákkal, azokon már látszik, szinte megijednek ettől a szegénységtől, ami itt látszik. Nem, itt a környéken nem, szóval, hogy mondják ezt márna, velük együtt pukkant le, csupa nyugdíjas igazgató meg régi nagykutyák, talált itt a tévé a múltkor egy valamikori egészen nagy embert errefelé, a házat nem mutatták, de a garázssorról fölismerhette, aki itt ismerős, az utcát.

Olyan ez, mint ez a zeneszekrény, ami akkor a legkomolyabb volt, négysávos rádió, hármas osztású rövidhullám, rádió, magnó, lemezjátszó, erősítő és nyolc! Nyolc hangszóró, és ma már ez nevetséges, egy semmi, de ennek még hangja van. Ide került, ki az előszobába, mert bizony már jólesik rárakni a nehéz szatyrokat, de működik még, a magnószalag tönkrement, de a lemezjátszó még tökéletes, és minden évben egyszer a lemezt meghallgatják: Strauss: A rózsalovag.

Igen, hát festetni kéne, de nincsen már hangulatuk a pakoláshoz, meg ami azzal jár, bár kaptak most egy telefonszámot, jóravaló vidéki gyerekek, akik tipp-topp az egészet megcsinálják, az ember állítólag semmit se vesz észre, mindent pontosan ugyanoda raknak vissza, és semmi nem tűnik el.

És egy kérése lenne felém, ha ezt meg akarnám írni, csak arra kérne, hogy ne úgy írjam, mintha én, mutat le a Taunus tetejére, ha értem, mire gondol, hanem mintha valaki más mondaná el, műanyag szarvasagancs, csináljam meg, kovácsoltvas lámpa álgyertyákkal, szépen a mondatait, hogy ne legyenek nevetségesek. És egy kicsit alakítsam át, mégis, ha másról nem, a zöld Taunusról, plasztik, rizsfonat utánzatú esernyőtartó kínai motívumokkal, fölismerik, például voltak ott 11-es Renaultok is akkor. Írjam a Renault-kat, rengeteg volt, csak mára nem sok maradt épen belőlük.

Persze, hazudom, hogyne.

De az se legyen fehér!

Ne, ne legyen, de lehet zöld: annak is szép volt a zöldje.

Mondom: igen, ismerem, Szolnokon van egy zöld R-11, végig műszakis, vagy legalábbis a rendszámát sose adták le, csak cserélték erre az újra.

Néz hitetlenkedve, ahogy egyre többet mondok el arról az R-11-ről, egészen meggyőző, apró részleteket. Mosolyog: biztos abban: hazudok.

buszsofőr (az amorózó – csoportkép arc nélkül)

Az itt pécézett jelenség törvényszerűségeit minden nagyobb közlekedési járművön megfigyelhetjük. Csinosabb lányok a repülőn, legalább kettő, a cockpit-et szeretné látni, a kapitányt. Hajókon párductestű nők vágnak át már érettebb, rutinosabb, ám hordóhasú hölgyek között, a hídra vezető lépcsőn bennfentesek nyújtózkodnak s szellőztetik hajzatuk a szélben. A győztesnek szabad a kürt gombját picit megnyomnia.

A vezérhímség, mondhatni, a buszsofőröknél is a szakma velejárója. Attól, hogy a hatalmas járművet ő vezeti, az utasnők szemében, mosolyában különös fény villan. A buszsofőr ingje, ahogy ahhoz a nyakkendője kötve van, vagy szívfájdítóan szép, férfias álla, ennek hiányában szexipocakja az atlettatrikóval, avagy a haja, vagy édesen kopaszodik, szemöldöke dús vagy nem, és ami igen sok nő szemében igen, ám vallomásában nem szerepel, az a bizonyos kulccsomója talán a leginkább bal, ritkábban jobb zsebében tart. A buszsofőr nőket lábukról levevő dumája szövegszinten semmiképpen sem marad el a többi sofőrdumától, ám mondatai inkább vágnak nyakkendős létéhez: szabatosabbak.

A buszsofőrök jelentős hányadánál pedig a kapaszkodó fénytelenül s hidegen marad. Nem arról van szó, hogy ezek a sofőrök hallgatagok. Szó nélkül böknének oda a tiltó táblákra: a kilátás, a beszélgetés okozta zavarás? Házsártos gatyaszaglászó a feleségük? Nem. Ezek unalmas emberek. Szép, mint a Dávid, ám a nőknek egy mosolyt se vet oda. Hosszújáraton egy párductestű a bőröndjét lent hagyja azzal, hogy azt a csomagtartóba a sofőr helyezze el, ám az csak vállat ránt, a zár elromlott, vigye föl, hátra, a buszban. A nő dühödten rángatja hátra a bőröndöt, és sziszegi: „Buzi!” Ha a sor úgy adja ki, hogy egy nőnek mégis ott kellene kapaszkodnia a rúdjánál, hát inkább fordul befelé, a negyven bámuló arc irányába – gondolhatják, micsoda bunkó ez a sofőr!

Minden titkot tudni akarnak? Hogy a vén, majomképű, szőrös, gennytől bűzhödött lehelletű fogatlan buszsofőr szájába a lányka málnaszín, illatos nyelvét mi okból veti csókolózás közben? Hogy a finoman fogalmazva is anyás kinézetű hivatalnoknő a decemberi nyirkos esten mi okból térdel föl szoknyáját a derekára fölvetvén a hátsó szembenpáros ülésre s dől, támasztja forró homlokát az emberpárás hideg üvegnek?

Elintézni könnyűen azzal, amit a feministák is elfogadnak, hogy ezek a nők szimplán kurvák lennének? El kell árulnom a végső és kiábrándító titkot. Egy hölgy buszsofőr melletti édelgő csimpaszkodása ritkán haladja meg a flört mértékét. A nő nem a sofőrt akarja, csak önbizalmát éleszteni a flörttel, a kélt izgalmat majd hazaviszi, s únt férjével éli ki. Egy férfi elméje együgyű, alig tartalmaz áttételest. Egy férfi, ha a bal füle viszket, baljával vakarja meg, a nő jobbal, hátulról, a tarkója felöl. A férfi a gyufát a doboz oldalán maga felé rántja el s a gyufafej így a szikrát elveti, a nő azonban fél a szikrától, a gyufafejet elrántja és a szikra teste felé vetül tehát. A legtöbb nő, aki flörtöl a buszsofőrrel, magát a férfit a sofőrben mellékesnek tekinti. A lényeg az előjogok. Amint két megálló között a mellékutca torkolatában (természetesen a forgalmat lezárva, de hát a buszsofőrnek negyven ember élete van a kezében, ezt tudjuk, így rá a KRESZ szabályai csak bizonyos részleteikben vonatkoznak) megáll s a nőt az első ajtón engedi le, a nő búcsúzóul még fityesztett alsóajkkal, gúnymosollyal néz végig a gyáva háziasszonyokon, akik az üléseken ölükben cekkerrel kucorognak.

buszsofőr – a gyáva

ez, hétszázhetvenhetedjére, elunván a lehetetlenül keskeny utcát összevissza teleparkoló autókat, elhatározta: MOST, NEM, Áll, MEG, hanem, mintha misem, hajt tovább. A buszsofőrség íratlan szabálya, hogy a sofőr az utasok érdekében a pimf kis személyautót összetörheti, kanyarodáskor a tilosban állóra, szakszóval, ráhúzhatja a buszt, ha mindkét oldalt tilosban elparkolják, akkor az olcsóbbik autót.

Furcsa, surlódó-nyikorgó zaj, a nők nézték: rezzenéstelen fejjel, a kormányt szigorúan tartva ült, csak válla mozdult be néha a lökődések miatt. Hat vagy hét autót tört össze az utcát busszal át járhatatlanná elparkoló autók közül, mire megállt a busz.

Bosszankodva szállnak le az utasok. Itt most helyszínelés lesz, a híradók stábjai kijönnek, a biztosítási papírok, mint egy valóságos regény, majd le kell menni egy utcával odébb.

A fék, nem fogott a fék! – hazudja jégverejtékesen maga elé, és a nők, ahogy lelépnek mellőle, oda se rántanak: már egy életre leírták: nem férfi ez.

Köhögő Ember

Többtízezer formában rejtezik az emberiség jobbmódú milliárdjában. Nemét tekintve leginkább férfi. És magányos. Iskolai végzettség metszésében akár művelt is lehet. Tudja, hogy a Shakespeare nem csupán horgászorsó- és kellékmárka, sőt, olvasta a Száz Híres Emberben, hogy sohasem élt, tudatlan kupec volt és a neve Edward de Vere. Régebben, korábbi alakzataiban még színházba is járt, amidőn voltak rádióközvetítések. Az utóbbi évtizedekben már inkább komolyzenei koncertekre jár. A technikai fejlődésre ellenségesen tekint. Zeneszobájában régi vinyl lemezeket is tart, amiket helytelenül bakelitnek mondanak. A lézerolvasott kompaktlemezeket gyűlöli, mert a vinyl lemezeken még nagyjából eltalálhatni a barázdákat, melyekből műve előrezeg, ám a CD-ken egy egész darabot vagy részt meg kell hallgatnia a gyönyör másodperceiért. Ráadásul a digitalizálás ellene dolgozik, és életművét rombolja, alkotását eltünteti. Lakásában háziköpenyt s papucsot tart. Cipőiket vendégeivel is levéteti, ők nemezpapucsokat kapnak. Pedant. A falfirkákat, a közterületek műtárgyait beborító filcfikarcokat nem szenvedheti, munkahelyén a technikusokkal, lakásánál a házkezelővel eltüntetteti a förmedvényeket. Több falnyi könyve van, drága kötésű előfizetéses sorozatok. Művészetének mellékesen és leginkább titokban él. Azonban vérprofi, semmiképpen nem műkedvelő. A műkedvelőkre ki nem számított pillanatokban tör rá a késztetés, sokszor merő reflexből. Vannak szépelgők, akik talán a kottát is ismerik vagy sandítanak a tudálékoskodó brávóóó-zókra, akik kottából követik az előadást. A dilettánsok fortisszimók alatt meg két darab vagy rész közötti szünetekben pazarolják el tehetségüket. Ismer előadóművészeket, főleg rigolyáikat vagy a hírhedetten flegmákat, akik nemhogy nem izgatják föl magukat műve hallatán, de előfordul, hogy a koncert közönsége előtt gúny tárgyává teszik. (Több példánya él még, elsősorban angolszász kultúrkörben, akik úgy hiszik, Glen Gould éppen miattuk hagyta abba a koncertezést.) Legravaszabb egyedei igyekeznek mindent megtenni azért, hogy művük az örökkévalóságban fennmaradjon. Csakis olyan koncertre váltanak jegyet, melyről biztos, hogy felvétel készül. Koncertfelvételek dekorációja lehet a közönségzaj, ezekhez speciális mikrofonokat rejtenek el, ám emberünk valamennyire hangmérnök is, tudja ezek helyét. Már említettem, hogy a digitális technika tevékenységét jócskán megnehezíti. Művét nem örökítheti két lassú ütem közé egy hosszú szünetbe, mert onnan a hangmérnök kitörölheti. A zongoraművész kezét figyeli. Bach Goldberg Variációk-jának annyi tempója, ahány előadó. Barenboim, miként valaha Gould, szereti lassabban játszani, az utolsó két taktus előtt magasra emeli jobbját. Lassan ereszti le és a Köhögő Ember ekkorra időzíti művét. Nem köhint, de nem is erőlteti szamárköhögésesen, mint valami dilettáns. Egészséges tüdőből pompázatosan tiszta légutakon át köhög abban a pillanatban, midőn Barenboim ujja a billentyűt lenyomja, és tessék: Életműve egyik csúcsa digitálisan is kitörölhetetlenül íme, ott kering az örökkévalóságban, száguld a végtelen űrben a csillapulhatatlan rádióhullámokon A Végtelenbe.

hírlapíró (slight retum)

Utolsót vonagolják a hírlapok. Írhatnám éppen, hogy rúgnak – kapálni ugyanis magukat kapálják el, marketing kannibalizmusban, méghozzá az úgynevezett „ingyenes hírlapok” által. A New York-i metrókban már korlátozni kell az ingyenes hírlapok forgalmát, mert a vedd el-dobd el újságok eltömítik az aluljárók lefolyóit és esőben a lépcsőkön szennyes ár hömpölyög.

Maga a szó is szépirodalmi stílbrav’vá züllött. A szépíró Costolagni-stílesztergájából előpenderedik a kifejezés: barátom a hírlapíró. De az átköltött illető nagyjából úgy a barátja szépírónknak, mint ahogyan hírlapíró.

Piacvezető újságok a bulvárlapok. Ezekben hírlapírónak dolga nincsen. Valaha egy igazi hírlapban a kis-színes rovatban volt egy petit-vel szedett sáv a pletykáknak, a társasági híreknek és izgalomkeltésre esélyes halál meg bűneseteknek, ma egy egész, úgynevezett „lap” semmi mást, leütésekben sem számosabban, nem tartalmaz. Egy kolumna kétharmada kép s grand a szöveg.

Kosztolányi vagy Krúdy éltükben szerkesztő úrnak szólíttatták magukat. Hírlapírásuk nem stilisztikai eszköz volt, hanem mindennapi civil megélhetésük alapja. Korabeli hírlapírók (ezt Kosztolányi jegyzéseiből is tudhatjuk) egylégtérben írták, sőt, sokszor egyfenékkel a kormánypárti és ellenzéki orgánumot. Míg egyik kezével a kormánypárti lap levonatát javította, a másikban telefonkagylót fogott, és kisszínest diktált az ellenzékibe.

Márna a maradék újságírók odaliak, mint a tüdőgyulladás. A kétoldaliság rövidéletű, az ilyen újdondász hamar kikopik a maradék hasábokból is. Az irodalom a hétvégi mellékletekbe szorult, tárcák vagy kritikák kéziratainak elfogadása afféle támogatás, a szerkesztő által érdemesnek látott (vagy a megfelelőemberek íratlan névsorában szereplő) író segélyezése. Az újságíró kötelező pártatlansága sem több afféle önigazolásnál, amit a papírújságírás utolsóelőtti algonkinja (indián, a mohikánok ellensége a szerk. megj.) kénytelen saját magának kiállítani. Fog egy nevet a politikai oldalról, aminek slapajává züllött, és elkezdi csépelni, majd éveken át hivatkozik arra, hogy lám-lám, ő bizony tollhegyre vette a sajátoldalit is, ha kellett. Azon az oldalon, ahol működik kommunikációs gépezet, rendesen ki is adják oldaluk csépelhető nevét a pártatlanság látszatának fenntartására. Kormányoldalon, időnként, mint a sakkban, beáldoznak egy parasztot, mondjuk, helyettes államtitkárt.

Maga a slapaj szó is, mielőtt kikopott az újságírás nyelvezetéből is, eredeti jelentésétől elferdült. A slapaj nem volt más, mint a fiatal, gyakornok hírlapíró, a lótifuti, akit a primadonna vonatjához kisszínesért kiküldtek. Nagy Endre kabarétulajdonos milliomosi (és ebből Nyugat-főtámogatói) pályáját pl. egy ilyen slapaj-küldetés alapozta meg, hiszen nem csupán a kisszíneshez szükségeseket, de a primadonnától konkrét csókokat szüretelt.

A hírlapíró nem egyoldali, de sokoldalú volt. A piacról élt ő is, a honorból. Krúdy Gyulát ma gyakran sandán köpdösik azzal, hogy hírlapíróként üdvözölte a Tanácsköztársaságot. Kosztolányit farmellékén erodálni igyekeznek célozgatásokkal, hogy irredenta és antiszemita lett volna. Nos, a hírlapíró nem ista-pista. Ismétlem: oldali a tüdőgyulladás. Krúdy írt valamiről, amiben volt mit üdvözölni, szegénysorsú gyermekek boldog pillanatairól 1919. füstös tavaszán, mert aznap este is ennie kellett s arra pár pohár bort ürítenie. Kosztolányinak meg kis, édes, poros dél-alföldi szülővárosába úgy hazamennie, hogy nem sokkal Szeged alatt már idegen határőrök vegzálják, mindenfelé cirillbetűket lát és a vasutas dobar dan-t köszön, mert Nisből helyezték Suboticára.

Élnek még hírlapírók, de azok oly idősek már, tiszteletreméltó májfoltokkal dekorált emberek, almaszagú dolgozószobájukban trabant, még talán ama edény is, mely a hírlapírók délnapjaiban akármely, legfinomabb jukkereknek nemes porcelánból valóan akár virulhatott is ágya alól.

Szóval barátom? Máma a barátról, aki hírlapíró lehet még időnként, bár már inkább az on line-változatban kap publikálási lehetőséget, ha megkérdezik, hát a barátja él-e még és hol, megretten, netán kéziratot kérnének attól az alaktól? Rontaná megítélését, ha egyszerűen rávágná, igen, megvan a fickó, el, mint a befőtt. Azt füllenti, talán, nem tudja, ritkán beszélnek. Néha az írás fordulatában az egy barátom olyan alak, akit az író az életben lehetőleg kerül, letagadtatja magát, leolvassa számát a telefonról, s nem veszi föl, fölveszi, de a kártyájára/egységeire hivatkozva leteszi vagy szónélkül-szóközben kikapcsolja s akkor majd az akkumulátorra fogja. A vonalason?!? Ó, a mai vonalas készülékekben is annyi minden van: kimerült az eleme.

A virtuális hírportálok, az internetes hírdokkok? Ezeknek aztán író végképpen nem kell. Ezekbe a hírt nem írják, hanem gyártják, előre le az egész történetet. A hírgyártó a kommunikációs célt mint a történet csattanóját koholja. Ehhez elég néhány webmesteri képzettségű érettségizett munkatárs, kopimaki [copymake], akik a központi hírgyártás anyagait a kiagyalt blick-címmel átkoppintják. A nap híre az öt halott, a két politikai oldal valamelyik vivőneve, amire kattannak a felhasználók – ők voltak rég, papíralapon az olvasók. A papíralapú újságírás szépidején nem igazán lehetett ellenőrizni, hogy az olvasó olvassa is-e a cikket, kivágván albumba illeszti vagy fenekét törli ki vele. Az internetes hírfogyasztó felhasználói szokásai kistatisztikázhatóak a legtitkosabb tármélységekig névre, helyre, címre. A felhasználó sokszor maga is „ír” és a jártott kis hírecskét blogjában koppintja tovább. Irodalmi portálok is vannak, az egyikben panaszkodik a kis bloggerina, már négy hónapja jár a költői tanfolyamra, és tessék, még mindig nem költő, pedig a képzésben költészetünk K. O.-ja is előad.

A piacvezető internethírgyárak papírszerkesztőségszerűen működnek, és a szerkesztőségi munkatársak szerződés-apróbetűileg kötelezve vannak arra, hogy a dokkhoz kapcsolódó bloghelyen álblogokat írjanak. Nos, az ilyen pszeudo-bejegyzésekben még nyomokban megfigyelhetünk afféle „hírlapírói” trükköket, mint például Tom Wolfe vagy Váncsa István legszebb stílusfogásainak másolataival beszámoló szerkesztőségi értekezletről és a főszerkesztő látszólagos támadó harapásokkal való fényesre nyalása, akarom mondani szakszóval és helyesen brand-jének ápolása. A főszerkesztő ugyanis brand-je szerint afféle szókimondó rocksztár, Lemmy Killmister-fazonú pofaszakállal és vagányul fejtetőre tolt napszemcsiben – ha egyébként kispolgáribb egy néhai könyékvédős beamter-nél és nyafogósabb, mint valamely playmate. A felhasználónak Váncsa István kicsodaságáról úgyse nincsen lövése, nemhogy a harapva nyalás dialektikus bonyodalmait kibontani.

Az elavult papíralapú sajtó már nem képes követni a központibefecskendezésű internetes hírmotor sebességét, ami a mínuszos hírt a saját oldaláról maga gyártatja le komplett, tehát a végkifejlettel együtt ötkor, amikor még a mitsesejtő, a beáldozandó pol’paraszt (esp. államtitkár) véltigazában nyugodt s mély álmát alussza, nyolckor virtuale szertespriccelvén már a hírdokkokban villog a műhír, és este hatra már a televíziós híradók szerkesztőségeiben a cáfolata vagy az „ügy lerendezése”.

Egy villamosgázolásból irodalmi tárca már sose lesz, nincsen ilyesmire idő, még lüktet a vér az áldozat nyakából, amikor a hírgyár dokkjában már fönt van a videó az egyszerű „blogtárs”-nak álcázott tudósító (bérblogger) jóvoltából.

Minthogy mainapság is élnek és dolgoznak még szíjjártók és nyergesek, elvégre a lovaglás ma már nem úri, hanem polgári sport, úgy biztos lesznek papír hírlapok. Mindig lesznek különc emberek, akiknek reggeli nyálelválasztása meg sem indul, ha kezükben nem zsezseg újságlap. Billentyűzetet meglehetős felelőtlenség összemorzsázni vagy kávéval, rummal lecsepegtetni, arról ne is beszéljünk, ha szivar parazsa ráhull az érintőképernyőre. Hiszen hiába temették el a Kosztolányiék idejében viruló műintézményt, kávéházak ma is vannak még. Csak éppen hírlapíró nem kerülhet retro változataikba soha már.