Vilcsek Béla

2016/2 - Értékvesztés és értékteremtés – Birtalan Ferenc: Barbármennyország 2015/1 - In memoriam Dienes Eszter2013/3 - A cirpelés dicsérete (Markó Béla: Egy mondat a szeretetről) 2013/1 - A tavasz-remény versei – Juhász Ferenc: A Pegazus istállói 2012/3 - Hamlet versei (Lázár Balázs: szívucca)2012/2 - Mentsvár a vers (Rékasy Ildikó költészetéről)2012/1 - Határátlépés és újjászületés (Lackfi János: Élő hal) 2011/4 - A rejtőzködés poétikája (Jenei Gyula költészete) 2011/2 - A hiány versei – a versek hiánya2010/2 - Visszajön a költészet!2009/3 - Kettősségek határhelyzetben

In memoriam Dienes Eszter

(Kunhegyes, 1949. május 5. – Szolnok, 2014. december 7.)

 

Cudar érzés lehet egy szeretve tisztelt költő árnyékában költői álmokat dédelgetni. Dienes Eszternek pedig ez adatott meg a hetvenes évek második felében a korszak egyik legnevesebb és legnépszerűbb költője, Ladányi Mihály mellett. Éppen akkor, amikor első költői szárnypróbálgatásait tette, s voltaképpen semmilyen előképzettséggel és tapasztalattal nem rendelkezett. Számára a költőt és a költészetet sokáig egyedül Ladányi Mihály és költészete jelentette. E meghatározó személyes és alkotói élmény hatása alól hosszú ideig nem is tudott szabadulni. A hatvanadik születésnapján vele készített mélyinterjúban arra a kérdésre, hogy mit mondott a verseire mestere és akkor már élettársa, a következőket válaszolja: „Véleményezte őket. Ez nem jó, ebből csak két sor. Antikváriumból megszerezte nekem Hegedűs Géza könyvét, A költői mesterséget, hogy abból tanuljam meg a versírás alapjait. Egyszer az egyik versemre azt mondta, Szesztókám, ez az én verseimre hajaz. Azt a régi két sort írtam tovább: Kicsorbult a hold tányérja, / tejfoga elmegy a nyárnak, / télikabátom a zaciban, / a szokott sarkon várlak. Mondtam, nem akarok én epigonod lenni, de ezen már nem változtatok. Bele is tettem az egyik kötetembe.” (Jenei Gyula: Élve megmaradva, meghalni volna jó, Eső, 2009/2.) Pontosan a Miniatűr II. című versről van szó, s már a legelső kötetbe bekerül, Ladányi Mihálynak ajánlott további tizennyolc(!) vers kíséretében (Dalok Ladányi Mihálynak). Igaz, az első kötet, a Mosolymaradék megjelenésére – s ez is a pályaalakulás vagy pályaalakítás fontos jellegzetessége – a pályakezdő versek után két évtizedet, 1995-ig kell várni. Újabb fél évtizednek kell eltelnie, hogy a második verseskötet, a Holdvirágzás napvilágot lásson, s annak utolsó ciklusát tizenöt régi és új „ladányis” vers alkotja (Utánad kedves). A két évvel későbbi, Szerető, este. Versek Ladányi Mihálynak pedig, mint az alcím is jelzi, teljes egészében Dienes Ladányi-verseiből készített összeállítás. Ez utóbbi mutatja leginkább, hogy a korábbi, jobbára tisztelgő és közös emlékeket felidéző versek hangvételét és megformáltságát Dienes Eszter költészetében mindinkább felváltja a költő- és élettárstól ellesett és átvett költői motívumok és eszközök átlényegítésére, egyéniesítésére való törekvés, az egyik szintén sokszor újraközölt és idézett vers címével szólva: a Ladánytalanítás. Kis túlzással az mondható, hogy a költő egyéni hangjának megtalálása és megformálása ugyan valóban Ladányi Mihálynak (is) köszönhető, de valójában az ellenében történik. S mai horizontról nézve talán megállapítható az is, hogy miközben az elmúlt évtizedekben a Ladányi-féle költői szerepvállalás és közösségibb világlátás – most ne firtassuk, hogy okkal vagy ok nélkül – mintha sokat veszített volna időszerűségéből és népszerűségéből, addig a Dienes-féle személyesebb és konfliktusosabb költészet sokkal időszerűbbé és elismertebbé válik.

Dienes Eszter ritkán szólt közvetlenül életéről és költészetéről. Akkor viszont kegyetlen nyíltsággal tette azt. Egyedül második verseskötete megjelenésekor vállalkozott arra, hogy egy rövid fülszövegben összegezze emberi és költői hitvallását. „Édesapám írástudatlan kubikus volt – írja 2000-ben –, édesanyám takarítónő. Köszönöm nekik, hogy írástudó lettem. Verseket későn, huszonhét éves koromban kezdtem írni, amikor válásom során négyéves kisfiamat férjemnek ítélte a bíróság. Ekkor már szüleim nem éltek. Odahagytam szülőfalum, Kunhegyest, és messzi útra indultam. Törökszentmiklósig jutottam. Magányom az élet, a világ, az emberi sorsok olyan összefüggéseit láttatta meg velem, melyekre régen nem figyeltem oda. És elkezdtem írni. Egyszer csak ott állt a papíron egy vers. Kicsit kótyagos volt, kicsit idétlen. Másnap igazítottam rajta, és ezt harmadnap is megtettem. Lett valamim, ami az enyém volt. Nekem a vers sors, játék, katarzis, döbbenet, falat kenyér. Verseket írok magamnak, másokért.” Kinél az ítélet? című, 2009-ben kiadott, válogatott verseit tartalmazó kötetének legvégén egy újabb „miniatűrje” áll. Mindössze annyi a címe: Tudósítás. Tudomásunk szerint a vers egyetlen más kötetében sem szerepel. Így szól: „Tudom, hogy sorsom / kőkemény, / tudom, remény a / költemény.” Mégis akkor mi lehet az oka a hosszú költői elhallgatásoknak, a feltűnően szakadozott kötetmegjelenéseknek, a sok önátvételnek? Annak, hogy a pálya – az új önálló kötettel való megjelenés szempontjából – lényegében véve a Holdvirágzással, tehát 2000-rel lezárultnak tekinthető? Hiszen ezt követően már csak az említett Ladányi-versválogatás (Szerető, este, 2002), a Kinél az ítélet?, egy újabb gyűjteményes kötet, a 2012-es Lélekállás-jelentés és néhány folyóiratbeli közlés jelenik meg a költő életében? Sajnos nagyon is komoly, lelki és fizikai okai vannak ennek. Az érintett erről is kérlelhetetlen nyíltsággal beszél korábban már idézett születésnapi mélyinterjújában. Arra az egyszerű és szokványos kérdésre, hogy hogyan is érzi magát, a következőket válaszolja 2009-ben: Nem érzem jól magam a bőrömben. Nem akarom elsorolni az összes betegségemet, mert még dicsekvésnek tűnne. Tizenvalahány-féle gyógyszert szedek, s mindnek van mellékhatása, egyiktől székrekedést, másiktól hasmenést kap az ember, egyik leviszi a vérnyomást, a másik meg fel. Múltkor egy hónapon belül kétszer is kihívták hozzám a mentőt, de egyszer se mentem be. Asztmás rohamok. Hallod a hangomat, alig tudok beszélni. De magamnak köszönhetem. Meg a cigarettának.” Arra a kérdésre pedig, hogy vajon az alkotókedv hullámzása összefüggésbe hozható-e a betegségével, az érintett már-már önsanyargató őszinteséggel és részletességgel így válaszol: „Persze. Két véglet, mániás és depressziós korszakaim között hányódom. Nyolcvanöt óta kísér ez a betegség, kilencvenben le is százalékoltak vele. Csak kezelni lehet, gyógyítani nem. Ha depressziós vagyok, ahogy egyik versemben írtam, nyúlik a belem. Nem foglalkozom semmivel, megy háttérben a tévé, de nem is nézem, csak szól. Gyakran megfordulok pszichiátriákon. Sokat hallottam az öngyilkos génekről, de azt remélem, az én bajom nem öröklődő, mert én ezt menet közben szedtem fel. Ahogy meséltem, elvették a fiamat, a poharamba befagyott a víz, meg hogy leértékeltem magam alja emberekkel. Ebbe csak Ladányi Miska hozott változást. És Miska után nekem már csak Tibi volt. Megbocsátottam magamnak sok mindent. De mindent nem. Néha boldog vagyok, máskor boldogtalan. Nagy fájdalmaim vannak, az izmaim, ízületeim. Ha nem foglalom el magam valamivel, az egész testem sajog. Tevékenykedni kellene, mozogni, ahogy az orvos is mondja. De alig tudok járni. Kilencszer vagy tízszer próbálkoztam az öngyilkossággal. Egyszer napokig lélegeztetőgépre tettek, kétszer cserélték le a véremet. Egyszer az eremet vágtam fel, a többi alkalommal gyógyszert vettem be. Ezekre nem vagyok büszke, de megtörténtek velem.” Négy tételből álló, Elektrosokk után című versének utolsó, rövid darabja mindössze ennyi: „Beteg vagyok, kun vagyok, / székely és szlovák. / Beteg magyar. Depressziós / és mániás.” A halálát közvetlenül mégsem ez, nem is egy újabb öngyilkossági kísérlet okozta, s ezt is az ünnepi interjú készítőjétől, Jenei Gyulától tudhatjuk, hanem a „hirtelen és váratlan halál. Sokféle betegsége volt, keringési is. Sokat vacakolt miatta a lábával, utóbb már nem is nagyon mozdult ki otthonról, de vagy két héttel a halála előtt még elutazott Kunhegyesre, a kultúrház ‒ amelyben néhány évet népművelősködött ‒ fennállásának ötvenedik évfordulóját ünnepelni. Akik ott találkoztak vele, azt mondják, még jól volt, tele tervekkel. Aztán egyik nap iszonyú hasi fájdalmakkal vitték kórházba. Még éjszaka megműtötték. A bélrendszerben, a bélszövetekben leállt a vérkeringés. Valaki azt mondta, bélinfarktusa volt. A műtétből már nem tért magához, kómába esett, s másnap meghalt.”
Nyugodjék békében!

 

Vissza a tetejére