Ta-ta-ta-tammm
(szimfonikus regény, első tétel)A mellém kerülő nők előbb-utóbb karamboloznak, mondta Iván, a hangmérnök, azon a szeptemberi estén, valamikor éjféltájt, amikor összeismerkedett Ivánnal, a filmíróval. Még egyikük sem tudta, hogy következő éveiket meghatározza majd a barátság, mely áramütésszerűen alakult ki bennük. Kezdetben mind a kettő azt hitte, inkább csak őbenne, ám hamar világossá vált, hogy kölcsönös.
A hangmérnök, Kispéter Iván születésnapját ünnepeltük, erről azonban a filmíró, Nagy Iván nem tudott, így értelemszerűen ajándékot sem vitt. Ismerősök hozták magukkal egy koncertről. Utálta az éjszakába nyúló partikat és a nyilvános szórakozóhelyeket. Maga sem értette, mi ütött belé, de elballagott az alkalmi társasággal a Dob utcai romkocsmába. Basszuskulcs a neve. Ezt az összetett szót évtizedek óta használta káromkodás helyett, ellenállhatatlanul szellemesnek gondolva. A valaha gangos bérházként működő épületben a keramitkockás udvart fémvázas üvegtetővel fedték, alatta zajlott az italozás.
A bárpultnál ücsörgött a kis csoport, amelyhez csatlakoztak. Ekkor – Nagy Iván hatalmas meglepetésére – a hangszórókból kiáradt az ELSŐ. Ő már csak így nevezte, bennfentesen, azt is tudta, hogy C-dúr a hangneme. Amikor elhatározta, hogy filmet ír Ludwig van Beethoven kilenc szimfóniájára, gondos anyaggyűjtésbe kezdett. Nehezen és lassan tudta megfejteni a kottákat, mégis beszerzett néhány partitúrát. Az ige pontatlan, egyszerűen kikölcsönözte őket a Mafilm (Magyar Filmgyártó Vállalat) könyvtárából. Az a cég már csődbe ment, így a szürke kiadványokat megtarthatta. Elbirtokoltam, gondolta e jogi szakkifejezéssel. Más a helyzet azzal a kötettel, amelyet bibliaként forgatott e terve kivitelezése érdekében: Bartha Dénes Beethoven és kilenc szimfóniája című hiánypótló műve a zeneszerző születésének kétszázadik évfordulójára jelent meg. Ő egy filmzenéket komponáló ismerősétől – nem mondhatunk mást – lopta el.
Ebben olvasta, hogy C-dúr. Meg azt is, hogy: A tétel tulajdonképpeni kezdetét, főtémáját 12 ütemnyi adagio bevezetés előzi meg, Haydn londoni szimfóniájának mintájára. A bevezetés legérdekesebb eleme a kezdő disszonancia: Beethoven (mintha nem is C-dúr szimfóniát írna) F-dúr domináns szeptim akkordjával kezdi művét, szinte kihívó gesztussal. Imádta a „szinte kihívó gesztus”-t, s dramaturgiai tanácskozásokon többször bedobta, akkor is, ha nem illett ahhoz, amit magyarázott. Most az említett F-szeptim szólalt meg, az erős dumazsongás ellenére kristálytisztán. Kvadrofón? Igazából nem tudta, mit jelent az pontosan, sosem tett szert HIFI-re. Rémlett neki, hogy a kezdő akkordokban fafúvósoké a főszerep. Fagottok és fuvolák… talán. De zúgnak a vonósok is alattuk.
Az efféle helyeken szokásos tuc-tuc zenére számított. Hátbavágottan fékezett le, egy magas szék támlájába kapaszkodva. Tú-du! Követte a többi akkord, már elfelejtette, milyenek, s indult a vonósok kergetőzése. Már ott állt a hórihorgas születésnapos előtt. Az nyújtotta a kezét: Iván… Kispéter Iván. Ő pedig: Én sem mondhatok mást, Iván… Nagy Iván.
A hangmérnök magas volt és vékony, a filmíró inkább töpszli, pocakosodó. Összenevettek. Egy jegenye és egy törpefenyő, gondolta a hangmérnök. Milyen erős keze van, gondolta a filmíró. Maradt az ünnepelt megnyugtató közelségében. Beszélgetni akart vele. Azzal kezdte: Fura, hogy itt Beethoven szól. A hangmérnök nevetett, abszurd, ugye; nem szokott, most a tiszteletemre játsszák, a tulaj az unokaöcsikém. Nemsoká az unokaöcs is fölbukkant, ő sem alacsony, vörös haj és mélybarna szem, mint a nagybácsié.
Úgy tűnhetett, mintha dumálnának, pedig csak hallgatták a szimfóniát, testük lágyan hajladozott a karmester diktálta ritmusban, a finom, ütemes mozgás közös áramkörbe vonta őket. Kispéter Iván azt is tudta (és mondta), hogy ezen a felvételen Furtwängler vezényel, valamikor a második világháború után, Svájcban. Oda menekült, mert a hitlerájt végigkarmesterkedte a náciknak (fintor), aztán nem igazolták.
Nem igazolták?, a filmíró Iván csak magában ismételte. Megsuhintotta a tanulatlanság bizonytalanságának szele. Ő ugye hosszú ideje készült forgatókönyvet írni zenei struktúrára. Nem zenés filmet, hanem olyan cselekményt, mely egy vagy több zenemű szerkezetét és hangulatát követi. Ötletével – film, zenére, zenéből – az összes magyar stúdióból kidobták már. Talán igazuk volt, szinopszisaiból és treatmentjeiből nehezen hámozható ki, hogy mi látható majd a vásznon. Sok hibát követett el, például azt a mottót választotta: Beethoven volt az első heavy metal. Ismert magyar rocker mondta, olvasható a neten, Nagy Iván sem értette pontosan, de frappánsnak vélte. Tapasztalatai szerint a forgatókönyveket a pénzosztók soha nem olvassák el, csak átlapozzák, a rendező és az író neve alapján döntenek. Ezért a mottó sorsdöntő lehet. Ő egész pályafutása során legföljebb másodrendű rendezőket tudott megnyerni. Inkább harmadrendűeket. Tulajdonképp csak kettőt. Az egyik film elkészült, a másiknak a forgatása félbeszakadt, mert az a harmadrendű disszidált.
Semmi kétség, Nagy Iván a saját szakmájában nem valami nagy, az ő neve semmire nem garancia – sajnos. Olyan jó vagy, mint a legutolsó filmed, állítólag így tartják Hollywoodban. Az ő legutolsó (és egyetlen bemutatott) filmje a Sólyomszem volt, több mint tizenöt éve, gyerekeknek szólt, James Fenimore Cooper indiánregényei nyomán. Úgy megbukott, hogy utána bezárták a mozit, és tatarozni kezdték. Nem igaz, de szerette bedobni e szakállas poént, filmes körökben sokan ismerik. Azokban a filmes körökben, amelyekhez egész életében tartozni szeretett volna.
Talán most. A hangmérnök Ivánt az isten küldte útjába. Ha valaki, ő érthet ahhoz, miként lehetne filmre álmodni a zenét. Egy szimfóniát Ludwig van Beethoventől. Vagy akár mind a kilencet. Amikor még celluloidra forgattak, kábé kilenc bobinból – nagy alakú tekercsből – állt az egész estés játékfilm. Hm, szimfóniánként egy? Meglátjuk.
Nagy Iván, a filmíró úgy érezte, első látásra beleszeretett Kispéter Ivánba, a hangmérnökbe. Nem szexuálisan, hanem… annál mélyebben. Rátaláltam a testvéremre, a harcostársamra, a másik felemre!, gondolta, noha maga is tudta, hogy efféle elragadtatásra még semmi oka. Célszerűbb volna várni, míg kiderül, mit tart erről a másik. Ám a filmíró Ivánnak a késleltetés sosem ment.
Ismeretségük korai időszakában nem tett föl kérdéseket, így csupán később értesült arról, hogy Kispéter Iván karrierje is megfeneklőben. Valaha a rádióban dolgozott komolyzenei felvételek hangmérnökeként. Ám a Magyar Rádió hosszabb ideje nem készít ilyeneket, a régi szakembergárdának fölmondtak. Egy darabig kereskedelmi adók stúdióiban talált alkalmi munkát, mostanában mind ritkábban. Fő anyagi forrása, hogy esküvőkön és vállalati rendezvényeken hangosít, hála elsősorban a vörös hajú és mélybarna szemű unokaöcsnek. Akinek köszönhetően hömpölyög a zsivaj alatt-fölött-mellett az ELSŐ – Nagy Iván már csak így hívja, mint tudjuk. Az ünnepélyes, lassú ráfutást fölváltja a vonósok nekilódulása, pedig (Kispéter Iván később majd elmagyarázza) Furtwängler ezúttal komótosabb tempót diktál, mint más karmesterek.
Iván, a filmíró várt, míg ez a rész lement, s csak azután szólalt meg, amikor a dallamot átvette a fagott. Szeretném, ha beszélnénk… beszélgetnénk… egymással!, amint ezt a szót is odabiggyesztette, legszívesebben visszaszívná, elvégre hogy a frászba, ha nem egymással?! De élőbeszéd esetén nincs korrektúra. Iván, a hangmérnök bólogatott, mintha egészen természetes volna, hogy kettejüknek beszélniük, sőt beszélgetniük kell, és fognak is. Mindazonáltal így szólt: A mellém kerülő nők előbb-utóbb karamboloznak… a mellém kerülő férfiak ritkábban.
Amit azért emészteni kell.
Kispéter Iván valamilyen koktélt kortyolgat, Nagy Iván már fölhajtott egy pohár sört, de most olyat kér a csapostól, mint amit újdonsült barátja fogyaszt. A csapos tetovált karú fiatal lány, Aperol spricc, dünnyögi tájékoztatásképpen. Koccintanak. Szerbusz, barátocskám!, így a hangmérnök. Szia, Iván!, feleli a filmíró, őszintén remélve, hogy a „barátocskám”-at a másik komolyan gondolja.
Nagy Iván több részletben megtudhatja, hogy Kispéter Iván első felesége még a hetvenes évek közepén halt szörnyet, amikor pindurka Polski Fiatját letarolta hátulról egy nyerges vontató. Második asszonya nem vezetett, jogosítvánnyal sem rendelkezett, mégis drámai balesetbe keveredett, amikor egy konferenciára vitte a legkedvesebb kollégája, az anyósülésről repült ki a hátsó ablakon, az igazságügyi szakértő valószerűtlennek ítélte az esetet, a rendőrség eleinte arra gyanakodott, suskus van a dologban, talán valamiféle biztosítási csalás. A harmadik nő – vele már nem ment anyakönyvvezetőhöz, így válnia sem kellett tőle – remek sofőrnek bizonyult, de minden autót agyonhorpasztott elöl, hátul, oldalt, némelyiknek a tetejét is, lehajló faág alá parkolva. Sajnos a remek sofőr idővel elautózott tőle, meg sem állt Svédországig.
Iván, a filmíró együttérzéséről biztosította, és sietve tájékoztatta, hogy ő viszont még sosem házasodott, túl hamar rájönnek a hölgyek, hogy nem jó férjanyag. Iván, a hangmérnök hümmögött, ugyan, egyikünk sem az.
Erre ittak. Újabb rund. Nagy Iván általában kevés alkoholt fogyasztott, sejtette, óvatosabban kéne Aperol spricceznie. A kifüggesztett árlapon úgy írták: Spritz. Német koktél? Vagy osztrák? A palack címkéjén olasz a szöveg. A tetovált karú csaposlány észrevette, hogy azt böngészi, a magasba emelte az üveget: Az olaszok fröccse!, mondta kacér hangsúllyal. Talán csak én érzem annak, gondolta a filmíró, töltsön egyet magának, gyönyörű hölgy, a számlámra!, ajánlotta. Azt hitte, a lány visszautasítja, de nem. Koccintottak. Az enyimére, szólt bele a hangmérnök, ma én vagyok a bálanya.
Ez is milyen kedves, gondolta Nagy Iván. Tudta, bárgyún vigyorog, nehezen eldönthető, hogy a vonzóan karcsú lányra vagy újdonsült barátjára. Szinte kizárt, hogy most találkoznánk legelőször, annyira ismerős ez a sovány póznára emlékeztető ember. Leo, I think this is the beginning of a beautiful friendship!, kimondani nem merte, mert ugye elég sablonos, márpedig ő semmitől nem félt annyira, mint a klisétől, az átlagostól, a közepestől. Látta, hogy a hangmérnök egy ideje a bal kezét nézi, nyilván észrevette a hiányosságot, amit máskor szégyellt, most azonban minden vonakodás nélkül elmesélte, hogyan vesztette el a kisujját, nevetséges üzemi balesetben, nyomdászipari tanuló korában.
Érdekes, dünnyögte Kispéter Iván, de nem kérdezett rá a részletekre. Nagy Ivánnak ez is tetszett. Mesélte magától. Amikor ott tartott, hogy a dulakodástól magát önállósító nyomdai vágógép – kombinált sorvágó és sorgyalu – a művezetőnek is lenyeste egy ujját, a hangmérnök elégedetten biccentett: döntetlen. Nagy Iván ezt ellenállhatatlanul viccesnek találta. A csaposlány kérés nélkül is töltött nekik, szemmel láthatólag be akart kapcsolódni a társalgásba, azt tudakolta, mennyire fájt, és mi lett a levágott kisujjal. Nagy Iván vonogatta a vállát, ott maradt. Ha bevitték volna a kórházba, visszavarrják!, a lány a pultra dőlt, kényelmes belátást engedve sötétkék pólója alá, nem viselt melltartót. Nagy Ivánnak erre nem volt válasza, talán nem szokták akkoriban... a hatvanas évek közepén jártunk, mikor magácska még egy szerelmes gondolat sem volt. A csaposlányt ez ígéretes mosolyra indította, mind a harminckét hófehér foga kivillant. Ám mintha a hangmérnöknek tenné magát.
Sebaj. Tőle nem irigylem. Témát váltott, arról beszélt, hogy ő emiatt nem kezdett gitározni, ahogyan mindenki, tombolt a Beatles-mánia. Kispéter Iván közölte, hogy ő spec rollingos volt, I can’t get no. Mire a lány: Satisfaction! Ketten: Je-je-je, je!
Közben a tételt záró ostorcsapások, a vonósok és fúvósok súlyos, ismétlődő összezengése.
Vissza a tetejére