Háttértudás
Sokáig úgy képzeltem, az orvosi diploma volna számomra a leghasznosabb háttértudás az íráshoz. Hiszen a doktor sok olyasmit tud fő tárgyamról, az emberről, amit én nem. Kértem tanácsot néhányszor orvosi végzettségűektől, de nem sokra mentem velük. Ismertem kollégát, aki doktor is lehetett volna, az ő írásaiban kevés nyomát láttam annak, amit az egyetemen vagy szakmája gyakorlása közben sajátított el.
Amint beléptem a harmadik ikszbe, újabb ötletem támadt. Talán nem is a test titkai a fontosak, inkább a lélek rejtelmei, következésképp a pszichológia tudománya adhat nekem újabb támaszt. Mi volna, ha jelentkeznék másoddiplomás pszichológia szakra az ELTE-re? Persze magamat is képezhetem, olvastam összevissza Freudot, Jungot, Ferenczit, Méreit. Tankönyveket és szöveggyűjteményeket. Ez hosszabb távon tényleg hasznomra vált, kezdetben azonban csak fokozta bennem a bizonytalanságot és a káoszt.
Idővel eljutottam a szociálpszichológiához. Attól kifejezetten lázba jöttem. A társas lény és Elliot Aronson más munkái reflektorként világították be az emberi cselekvések indítékait és tévútjait. A szociálpszichológia doyenjét Kepes András mutatta be Budapesten, ahová egy konferenciára jött, és András interjút készített vele. Egy év múltán én már a Yale School of Dramán lebzseltem. Írásra tanítgattam a színiakadémistákat, váltakozó sikerrel. Dráma- és filmírás volt a tárgyam – pedig ez a kettő a leggyöngébb oldalam, sok tapasztalatom ellenére. De ezekre kértek föl. A hátrányban előny: ha olyasmit oktatsz, ami nem az erősséged, magad is gyakorolsz. Arrafelé közhasznú mondás, hogy aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja, és aki tanítani se tudja, az az egyetemi tanár. Ez illett rám.
Aronson egyik fia az atya szakmáját tanulmányozta éppen a Yale megfelelő fakultásán, ennélfogva az apja többször átjött a nyugati partról látogatóba. Találkozgattunk. E kapcsolatnak köszönhető, hogy hazatértem után egyik (Pratkanisszal közösen jegyzett) művét (A rábeszélőgép, eredeti címe: The Age of Propaganda) én fordítottam magyarra. Abból talán még többet tanultam, mint A társas lényből. Világossá vált, hogy én szociálpszichológiai érdeklődéssel írok, hiszen azt figyelem, miként viselkedik az ember, amikor csoportban él, cselekszik, szeret, gyűlöl, csalódik, születik, pusztul. Az alábbi csoportokkal foglalkoztam sokat: szerelmesek, barátok, házaspár, család, iskolai osztály, kollégák, szomszédság, nemzetség.
Titokban arról képzelegtem, hogy mellékfoglalkozásként szociálpszichológiai kísérleteket találok ki, szervezek, vezetek, s azok nyomán írok valamit. Ez a megvalósulatlan ábrándok című – csak az agyamban létező – dossziéba került.
Néha eszembe jutott, hogy a vágyott háttértudások elhomályosítják azt, amit valóban megszereztem, a jogi doktorátust. Pedig annak elég sok hasznát vettem, fiatalabb koromban rendszeresen fordultak hozzám írótársak szerzői jogi ügyekkel (abból írtam a diplomamunkám), azután adózási problémákkal. Képzeljétek, eleinte se jövedelemadó, sem áfa nem létezett, s amikor bejöttek, kevés filosz értette.
Ötventájt új rögeszme vett rajtam erőt: lehetséges-e zenét írni prózában, komponálhatók-e a bekezdések a hangnemeket, ritmikai formákat, szimfonikus szerkezeteket követve vagy imitálva. Hátha a muzsikusok szakértelme kéne nekem, íme egy újabb foglalkozás, aminek hasznát vehetném. Beláttam, hogy a konzervatóriumot és a zeneakadémiát végleg lekéstem. De lehetek magántanuló. Valaha ugye gitároztam, vettem egy finom hangszert. Kerestem gitártanárt. Berki Tamástól (ő volt a másik fiú a Gerilla együttesben) kértem és kaptam énekórákat. Ő ugye országos hírű jazz-zenész lett.
Következő nekifutásban elektromos zongorát vásároltam, s zongoratanárt is szereztem, aki a billentyűzés mellett az összhangzattanban bővítette szegényes tudásom. Addigra Bornai Tiborral (billentyűs a KFT zenekarban) ének- és gitárduót alakítottunk, konyhai használatra. Miután egy könyvbemutatómon fölléptünk, elterjedt a hírünk, jöttek a meghívások. Dalokat írtunk, én sok Beatles-számot és más rocksztárok dalait ferdítettem magyarra, énekelhetőre, erős írói szabadsággal. Ezeket az Európa kiadta egy csinos könyvecskében, Beatles és én címmel. Immár elszemtelenedtem, mint Berija (fiatalabb olvasóknak: Sztálin egyik véreskezű alvezére volt, míg őt is megölette a diktátor) Karácsony Jánossal (LGT) is adtunk zenés esteket. Továbbá heti műsort indítottam a Klubrádióban – létezik-e még, mire ez a szövegem nyomtatásban megjelenik? Zenészekkel beszélgettem egy órát, közben előadtunk néhány számot, amelyeket valamennyire összegyakoroltunk. Azzal dicsekedhetem, hogy játszottam ám az LGT valamennyi tagjával, negyedenként. És Kiss Tiborral, Sárik Péterrel, Palya Beával, Koncz Zsuzsával, Zoránnal, sőt Szörényi Leventével is. Néha klasszikus zenészekkel, többek között a világhírű Kokas Katával és Kelemen Barnával, ők például az Eleanor Rigby című McCartney-számhoz hegedültek és brácsáztak – az eredetiben (két) vonósnégyes a kíséret.
Öt évig ment adásba ez a bolondériám, akkorra képességeim szélső határáig értem a muzsikálás terén. Innen csak napi többórás gyakorlással juthatnék följebb. Egy irodalmi esten játszottam utoljára, hm, a Művészetek Palotája Fesztiválszínházában. A csúcson érdemes abbahagyni. Azóta csak otthon zenélek.
A tánc ugyanolyan váratlanul került az életembe, mint a kottaolvasás. Egy hirdetés nyomán jelentkeztem kezdő salsatanfolyamra. Mert eszembe ötlött, mennyire imádtam táncolni kamaszkoromban. Pontosabban rockizni, éreztem és élveztem a ritmust minden idegszálammal. A salsa jólesett egy darabig, bár zavart, hogy megbámulnak a csoport tagjai, kisebbrészt a korom, nagyobbrészt ismert ábrázatom miatt. Ezt követte másutt a tangó, a bizalom művészete. Abba belezúgtam. Az együtt mozgásból, amelyben a férfi a vezető, a nő a követő, s a kapcsolat lényege a gondolatátvitel, új részleteket tanultam az emberi kapcsolatok leheletfinom hálózatáról. Négy tánctanárhoz is jártam egymás után, privát és csoportos órákra – ennek a Covid-járvány vetett véget. Egyelőre.
Írtam három tangónovellát, s a soron következő regényem női főszereplője egy hivatásos tangótáncosnő lett. Igazi haszonnal azonban a zenetanulás járt, mert azt a regényt Beethoven kilenc szimfóniájának szerkezetére, tónusaira, motívumaira és hangnemeire írtam. Mind a kilenc fejezet tételekből áll, s ahol a nagy B. gyorsít, én is gyorsítottam, ahol súlyos, igyekeztem én is az lenni, s így tovább. Jó volt hallgatni munka közben mindig azt a tételt, ahol tartottam. Sajnálatos, hogy – amennyire megítélhetem – az olvasóknak csupán töredéke érzékelte ezt, noha a szimfóniák ismerete nem szükséges hozzá. Tudomásul kellett vennem: a próza sehogyan se képes zenévé válni, bármennyit erőlködöm vagy trükközöm ennek érdekében.
Komolyabb kudarcélmény, hogy a világ megváltásában is csupán részeredményeim vannak, ha ugyan egyáltalán – többet vártam magamtól. Megeshet, hogy a regényíró illetékessége és kompetenciája szűkebb az általam nagyravágyón reméltnél.
Az, hogy a képzőművészetet is bevonjam eszköztáramba, sose jutott eszembe. Még? Tömérdek neves kolléga rajzol és fest. Szobrászkodásról nem hallottam. A néhai Berkes Erzsi (kritikus, szerkesztő, a hetvenes években a Magyar Nemzet irodalmi rovatát vezette) hivatali helyiségében az íróasztala fölött öles betűk hirdették a falon: SZOBROT NEM KÖZLÜNK! Gondolom, zenét – kottát – nem adott be oda senki.
Vissza a tetejére