Dérczy Péter

2019/1 - Bukdácsoló angyalok (Térey János: Káli holtak)2018/3 - A kisforma nagymestere (Ferdinandy György: Vadnyugati origó, Fájó holnapok)2018/2 - Az egészről részletekben (Vida Gábor: Egy dadogás története) 2017/4 - Mese és valóság – Asszonysors (Saád Katalin: Hálóban)2017/3 - „Nyelveken át vándorolva” (Ahmed Amran: Az utolsó ebéd)2017/2 - Az idegenség könyve(i) (Petőcz András: Aysa)2016/4 - Az utazás nehézségei (Háy János: Ország, város, fiú, lány) 2012/2 - A történet vége (Balla D. Károly: Tejmozi)2010/1 - Historia est magistra vitae?

„Nyelveken át vándorolva” (Ahmed Amran: Az utolsó ebéd)

                       Ahmed Amran: Az utolsó ebéd. Novellafolyam. Fekete Sas Kiadó, Bp., 2017
 
Rátérek majd, mi az, hogy „novellafolyam”, most csak annyit, hogy karcsú, tizenhét novellát, rövid történetet tartalmazó, szép kiállítású könyv Az utolsó ebéd. Különleges is, hiszen nem más nyelvből fordított szövegekről van szó, mint a szerző nevéből talán valaki első pillantásra gondolná, hanem eredeti, Ahmed Amran – jemeni származású, Magyarországon, Szolnokon élő geofizikus és író – által magyarul írt művekről. Az már csak, persze nem véletlen, ráadás, hogy a könyv borítója egy szintén Szolnokon élő művész, a festő Kaid Nabil képének felhasználásával készült (kivételesen szép kivitelben). Idetartozik még az is, hogy az Az utolsó ebéd valójában első könyve a szerzőnek, tehát bizonyos tekintetben írói debütálás szemtanúi is lehetünk. Ha ezt a pár konkrét adalékot, amit itt felvetettem, komolyabban kezdjük el vizsgálni, akkor rögtön láthatóvá válik, hogy e vékony kis kötet már létezésével, létrejöttével is rengeteg kérdést, problémát testesít meg, és akkor még egy árva szót sem szóltam arról a társadalmi környezetről, amely közrefogja. De majd fogok.
Előbb azonban (bár az Eső szolnoki olvasóinak nem lesz nóvum, de azért mégis) elmondom, hogy Ahmed Amran Jemen északi részéről származik, egy pici hegyi faluból, amit (ahogy ő mondja) a térképek sem jegyeznek, és nyilvánvalóan az ottani regionális arab nyelvet tanulta meg anyanyelveként. De már kisgyerekként átkerült Szaúd-Arábiába, itt folytatta általános iskolai és gimnáziumi tanulmányait. Nem vagyok nyelvész, pláne nem vagyok az arab irodalom és nyelv specialistája, de annyit józan ésszel (és előtanulmányok nélkül is) beláthatunk, hogy egy ilyen hatalmas területen szóródott, hatalmas népesség által „használt” nyelv bizonyára nem egységes; kérdés, hogy az egyiptomi arab hogyan viszonyul például a jemenihez, és mondjuk a szaúd-arábiai mennyire pontosan érti a jemenit (és akkor még a tényleges regionalitásról, helyi dialektusokról nem is volt szó). Amran, amikor átkerült Szaúd-Arábiába, nyilván más nyelvi közegbe került, mint a pár száz fős falujában volt addig. S persze azt is meg kell említeni (megint csak hangsúlyozva, nem vagyok szakembere a témának), hogy az általános arab nyelvi széttagoltságot (földrajzilag, szociológiailag) az arab irodalmi nyelv fogja össze, amelyet viszont nem beszélnek, hanem írnak; tehát alapvetően egy írott nyelv. Ebből aztán az is következik, hogy az arab nyelvű országoknak azon részében, ahol évtizedekig, évszázadokig a gyarmattartók (angol, francia) nyelve volt a hivatalos, ott a függetlenség megszerzése után is jelentős szerepet töltött be (részben mint közvetítő nyelv). Egy interjúban (Eső, 2015/3, e kritika címe is ebből idézett) Amran említi, hogy Szaúd-Arábiában az iskolában angolul tanult, később (más megfontolásból és önszorgalomból) még németül is. Foglaljuk össze: a nagyjából 7-8 éves Ahmed Amran, egy földrajzilag lényegében jelölhetetlen kis hegyi faluból Szaúd-Arábiába érve, és ott tanulni kezdve, beszéli az ő hegyi falvának a sajátos regionális arabját, megtanul egy újabb arab nyelvet, amit Szaúd-Arábia hétköznapjaiban használnak (és nyilván jelentősen eltér az ő „falusi” nyelvétől), de persze az oskolában meg kell tanulnia az irodalmi arabot is, ami (nem igazán beszélt nyelvként) eltér az ő immár szaúd-arábiai arabjától. Amikor 1987-ben egyetemi ösztöndíjjal Magyarországra érkezik (ha más lehetőségeit használja ki, akkor ma talán angol nyelvű íróként üdvözölhetnénk – fordításban), akkor beszél-ismer legalább kétféle arab nyelvet, gondolom, elboldogul angolul (a németet hagyjuk), s bár a világ egyik legnyomorultabb, legszegényebb, polgárháborúkkal sújtott országából érkezik Miskolcra, és nem tud természetszerűleg semmit a magyar nyelvről és Magyarországról, mégis egy nyitott, friss szellemű, mindenre fogékony fiatalember tekint szét a rónaságon. Ezzel a nyelvi háttérrel, bár nyilvánvalóan rengeteg szenvedéssel is járt, nem volt nagyon szörnyű megtanulni magyarul; mert a nyelvi sokszínűség, a nyelvi tolerancia szinte kölyökkorától ivódhatott belé, és talán nem tévedek, hogy amint ez amúgy szokásos, a társadalmi elfogadókészség is.
Az irodalom azonban más, a nyelvváltás nem olyan egyszerű, mint a hétköznapi életben. Kétségtelen, világhírű írók hozhatók példának, hogy nem az anyanyelvükön értek el nagy sikereket, mindjárt itt van az idei Nobel-díjas, a japán származású Ishiguro, aki azonban ötéves kora óta él brit nyelvi környezetben, és természetszerűen ír angol nyelven (lényegében az írói anyanyelvén). De hogy magyar példát is hozzak, Teresia Mora (Móra Terézia) sikeressége német nyelvterületen kevésbé meglepő, ha tudjuk, hogy bár Magyarországról származik, de családja sváb, így valójában német volt az anyanyelve. Agota Kristof francia sikerei azonban már tényleg közelebb állnak ahhoz a nyelvváltáshoz, amit Amran is véghez vitt, hiszen egy tanult nyelven érte el őket.
Az idegen nyelven való tudás, bármilyen tökélyre fejlesztjük is nyelvi készségeinket, mindig kétséges, legalábbis az anyanyelvünkhöz képest. Nagy kérdés, hogy megtanulható-e egyáltalán (felnőttkorban), s ugyanilyen problémás például ezzel összefüggésben a fordítás lehetséges vagy csak kényszerűen lehetséges volta. Ha mindezt észben tartjuk, akkor láthatjuk csak igazán, hogy milyen érdekes, különös és bátor vállalkozás az, amit Ahmed Amran e kis könyvben elénk tár: magyarul írni arab nyelvi és kulturális és vallási háttérrel. Azt nem tudom megállapítani, hogy az anyanyelve miként és mennyire szűrődik át a felvett magyarba (ehhez, ugye, ismerni kéne a jemeni és a szaúd-arábiai arabot), az azonban elég jól érzékelhető, hogy másként nyúl a magyarhoz, mint egy anyanyelvi szinten beszélő, s ebből többnyire igen izgalmas nyelvi konstrukciók, mondatfűzések vagy csak épp szóhasználatok alakulnak ki. Egyetlen példát hozok erre, szinte minden benne van az előbbiekből: a Gyökvonás gyermekszereplője mondja az új tanárukról: „Nem tudtuk, hogy ez milyenféle csend, az ő csendjével korábban még nem beszélgettünk.” A „csenddel” való beszélgetés metaforájában összesűrűsödik az a szituáció és emberi érzelem, mely az új tanár és a kisdiákok majdan létrejöhető kapcsolatát előlegezi meg, ahogy két „idegenség” méricskéli egymást, de rokonszenvvel és nyitottan egymásra. De persze említhetném a talán kevésbé megragadó mondatot is ugyanitt: „Több kockán állt a lábam”, melyről én magam nem tudom eldönteni, hogy vajon arab tükörfordítás-e, vagy nyelvújítás a „több lábon állás”-ra. S persze találhatunk olyan megfogalmazást, kifejezést, amely biztosan sutaság, nem a két nyelv egymásra hatásából, hanem nyelvi bizonytalanságból származik (a kötetnek épp az egyik legjobb novellájában: „alacsony frekvenciásságot”). Viszont érdemes felfigyelni az Ingatlan című kis bravúrdarabra, mely a nyelvi-formai ismétlődéseken keresztül mutat be már-már dramatikus jelenetezéssel egy figurát (a feleséget) és egy kapcsolat zanzásított történetét; egészen kiváló a maga nemében. Mindezeket csak arra hozom példának, hogy lássuk, hogyan ingázik az Amran-novellák szöveges megjelenítése ellentétes pólusok között.
A tizenhét novella világában ugyanez az oda-vissza hatás működik, mint a nyelvi regiszterekben. Hangsúlyosan megjelenik a jemeni gyermekkor környezete, de megtalálhatjuk a magyar megfelelőjét is, miközben a különféle itteni és ottani tereket, emberi viszonyokat körbefogja a kötet valóságos története: egy szerelem, egy házasság és egy válás egyre szomorúbb története. Itt van jelentősége annak a „műfaj-meghatározásnak”, mely a kötet címlapján is szerepel: novellafolyam. Nem igazán ciklusba szerveződő szövegekről van szó, nagyon gyakran változik a többnyire első személyű, monológszerű előadásmód beszélője, ám bizonyos motívumok, szereplők és terek újra és újra ismétlődnek, egyik szövegből a másikba „átbújnak”, és így mintegy búvópatakként folynak egymásba. A legszebb ilyen nagy repetitív motívuma a könyvnek a „kardamonzöld ruha”, melyet a férfi elbeszélő édesanyja kap férjétől, hogy aztán „ugyanezt” a zöld ruhát kapja a férfi felesége, míg végül e zöld ruha a szeretet és otthonosság metaforájává válik, ami aztán a könyv zárónovellájában szertefoszlik. Érdekes módon, ahogy említettem is, az egyes szövegek, ha zenei kompozícióhoz akarnám hasonlítani őket, egy-egy áriának felelnek meg: így több novella mint a feleség monológja tűnik föl (Ingatlan, A híd, Telítettség, Gyertyák, Szélütés, Kardamon), mások a férfi elbeszélését tükrözik a gyerekkorról, az apáról és az anyáról, testvéreiről, a családjáról (Ajándékom, Vallomás, Az utolsó ebéd), de fölbukkan a feleség korábbi házasságából született fiának a monológja is (Igazán). A tizenhét szövegből így kikövetkeztethető akár egy szerteágazó családregény apró mozaikokból összeálló váza is, és ez adja lényegében az igazi erősségét a könyvnek; a szövegek ugyan megőrzik önállóságukat, de egymásba folyatásukkal Amran az egyes szövegek felett is álló összefüggéseket, értelmeket és értelmezési lehetőségeket is létrehoz. Egy gyengébben sikerült írást így ellenpontoz az, hogy egy nagyobb egészbe is tartozik, s ezáltal az önmagában vett esetlegessége, halványabb minősége is felértékelődik.
A novellák anyaga, legalább részben, önéletrajzi lehet, de nem ez az igazán érdekes benne, hanem azok a tematikus szintek, melyeket ez az anyag átölel. Az egyik ilyen szint az a történet (itt nem egy novelláról van szó, a szövegek különféle módon, de összefüggenek, így alakul egy történetsík), szóval az a történet, melyben egy arab kisfiú kiszakad az ő megszokott, jól ismert, otthonosságot jelentő nyelvi-szociális közegéből, majd ifjú férfiként teljesen elszakad nyelvétől, otthonától, vallásától, kultúrájától, s megpróbál valahogy ebben az idegen (magyarországi) környezetben beilleszkedni, magára találni, otthonra lelni, például azzal is, hogy feleségül vesz egy magyar nőt, gyerekei születnek. Ez a történetsík, bár tartalmaz különleges elemeket is (az idegen nyelvűség és egyebek), valójában nagyon egyszerű és a magyar olvasónak is igen ismerős lehet: a patriarchális világból való kiszakadás és az új (városi) élettel való küzdelem a magyar (nem csak) népi irodalom jelentős vonulatát ihlette meg. Más kérdés, hogy Amran novelláiból az is felsejlik, hogy nem pusztán a falusi, romlatlan életforma a maga egyszerű, de pontos erkölcsi értékrendjével kerül szembe egy új világgal, hanem lényegében földrészek, teljesen eltérő kultúrák, vallások ütköznek. Talán még pontosabb úgy fogalmazni, hogy gondolkodásmódok, s ezt a szerző egy házasság felbomlásának történetével metaforizálja. Ez a novellák másik síkja, mely önmagában is két részből tevődik össze: az egyik a kulturális, értékrendbeli elkülönböződések emberi kapcsolatokban megnyilvánuló és nagyon nehezen átléphető ténye-rétege. Ezt metaforikusan „helytörténetnek” is nevezhetnénk, ahogy a Valami másban olvasható (a feleség monológja): „Azon a helyen, ahonnan ő származik, ez az értékrend. Ez már nem az ő döntése, hanem a helyé.” A kötet címadó novellája is lényegében erről a szörnyen nehezen áthidalható mélységről szól, amely két különböző kultúrájú ember közt feszül, akkor is, ha történetesen szeretik még egymást. Ám az említett síkban a másik réteg igazából egy nagyon is általános emberi történet, egy férfi és egy nő kapcsolata, melyről nem kapunk teljes képet, hiszen a novellák nagyobb részt már egy felbomlott, szétesőben lévő viszonyról szólnak, még Az utolsó ebéd is, amely parafrazált, baljóslatú címével Jézus elárultatására, az utolsó vacsorára utalva már a pusztulást vetíti előre. (Itt térnék vissza a könyv borítójára, melyen Kaid Nabil festménye vagy annak részlete látható, egy jemeni város ódon épületekkel az alkonyati fényekben, melyek a folyó vizében is tükröződnek; ez is a kép címe, Alkony. Bármennyire bukolikusnak érezzük is a témát és megjelenítését, a vöröslő égbolt, a narancs-vörös fények mintha pusztító tűznyelveket idéznének, s a képcímmel, valamint Az utolsó ebéd címmel valaminek az elhamvadását, eltűnését vetítenék előre. Amit aztán a könyv novellái meg is erősítenek.) Amran ezt a férfi-nő kapcsolatot a maga bonyolultságában is néhány egyszerű, de hatásos jelenetben fogalmazza meg, amelyek erősségét éppen az adja, hogy látunk egy esendő emberi párkapcsolatot, mely bárhol lehetne, milliószor és milliószor naponta történik meg a világban, hogy két ember nem képes együtt maradni. De a két névtelen főhős (mert sem a férfinak, sem a nőnek nem tudjuk a nevét, utóbbiét legfeljebb sejtjük egy utalásból: „Krisztusasszonya”) hétköznapi, mindennapos tragédiája vagy szenvedése mögött hangsúlyosan ott van mégis az eltérő kultúra, az eltérő értékrend. Mindennek esszenciája a kötet záró és talán a legjobb novellája, a Kardamon, melyben rezignáltan vehetjük tudomásul a kapcsolat végleges lezárulását, s amely szépen össze is foglalja a többi novella legfontosabb motívumait, köztük a kultúrákon, generációkon „átrepülő” kardamonzöld ruháét, mely talán, hangsúlyozom, talán egy elfogadható, bár változásokon áteső értékrend továbbításának lehetőségét is megvillantja. S persze azt is, hogy bár azt hisszük, ugyanazon a nyelven beszélünk, mégsem értjük egymást. Ami egy másik nézőpontból az otthonosság és az otthontalanság problémáját vetíti ki, illetve a kettő furcsa elegyét alakítja ki. Ezzel kapcsolatban jegyzem meg, hogy sokáig nem figyeltem föl rá, hogy bár tudható, hogy a novellák egy része Magyarországon játszódik, de lényegében egyetlen külső kép, tájleírás nincs a szövegeknek erről a teréről, míg a gyermekkor jemeni-falusi hegyvidéki kopár tája vissza-visszatérő eleme néhány novellának. Egy helyütt azonban mégiscsak feltűnik, mintegy jövendőbeli látomásként, egy távoli föld, „ahol négy évszak követi egymást. Ott minden zöld, mert rengeteg a víz, és sok folyó szeli át a termőföldeket… Ott minden év telén az égből többször is hullik sok fehér színű valami, mintha egy összefüggő, puha fehér vatta lenne. Ha sok esik belőle, beborít mindent, a házak tetejét, a földeket, az erdőket és a hegyeket. Csodálatos, ahogy a napsugár ráesik arra a makulátlan fehérségre, szemvakító és gyönyörködtető” (Tisztelet). Ennél az utópisztikusnak ható leírásnál nehezen tudok szebbet elképzelni, mely Magyarországot ilyen gyönyörűnek álmodja.
Érdekes, különös atmoszférájú könyv Az utolsó ebéd, nem mondom, hogy nem hullámzó színvonalú, de ahogy említettem, a könyv egésze kárpótolhat mindenkit a megbicsaklásokért, s persze kíváncsivá is tesz, hogy lesz-e és milyen lesz a második könyve a szerzőnek.
Végezetül majdnem azt írtam, hogy ugyan nem tartozik a könyv lényegéhez, pedig hát dehogyisnem: a kritika elején említettem, hogy mindennek, egy novelláskötetnek is van társadalmi környezete, és hogy erre majd ki fogok térni. Mert aligha tekinthetünk el attól a mai magyarországi lélektani állapottól, mely gyűlölettel vesz körül mindent, ami idegen. Pedig csak ezt a könyvet kellene kézbe venni, hogy rácsodálkozzunk, hogy igen, nehéz kultúrák, vallások, társadalmi előítéletek, nyelvek falain áttörni – egy-egy emberi kapcsolatban talán szenvedésekkel, kudarcokkal jár is –, de nem lehetetlen. S bár Az utolsó ebéd közel sem „boldog véget” sugall, a törekvés rá, úgy értem, az elfogadásra és megbékélésre, mélyen bele van kódolva.

Vissza a tetejére