Dérczy Péter

2019/3 - Miért szomorú a költő? (Háy János: Kik vagytok ti?)2019/1 - Bukdácsoló angyalok (Térey János: Káli holtak)2018/3 - A kisforma nagymestere (Ferdinandy György: Vadnyugati origó, Fájó holnapok)2018/2 - Az egészről részletekben (Vida Gábor: Egy dadogás története) 2017/4 - Mese és valóság – Asszonysors (Saád Katalin: Hálóban)2017/3 - „Nyelveken át vándorolva” (Ahmed Amran: Az utolsó ebéd)2017/2 - Az idegenség könyve(i) (Petőcz András: Aysa)2016/4 - Az utazás nehézségei (Háy János: Ország, város, fiú, lány) 2012/2 - A történet vége (Balla D. Károly: Tejmozi)2010/1 - Historia est magistra vitae?

Mese és valóság – Asszonysors (Saád Katalin: Hálóban)

Saád Katalin: Hálóban. Napkút Kiadó, Bp., 2017
 
Saád Katalin új könyve hatalmas vállalkozás mind terjedelmét – 760 oldal olyan tükörrel, ami átlagos méretű kiadványoknál két oldal is lehet akár –, mind szellemi-eszmei spektrumát illetően: egy család történetét meséli el a több száz éves legendák ködéből kiindulva, hogy eljusson a magyar történelem különféle kataklizmáin át lényegében a jelenkorig, az 1970-es évekig. Aki valamelyest ismeri életművét, az tudja, hogy a szerző eddigi négy könyvéből legalább háromban valójában mindig is ezzel foglalkozott, s a (nem sorrendben értett) negyedik, a szociografikus ihletésű Csupaszon is áttételesen, de nagyon erősen érintett ez ügyben. Arról, hogy a mostanival együtt négy könyve (Találkozások, 1984; Csupaszon, 1997; Naplómmal szemközt, 2000) milyen műfaji rendszerekbe illeszkedik, próbálok majd pár szót ejteni, előbb azonban arra térek ki, hogy igazából mi is a státuszuk a könyveknek a kortárs magyar irodalmi életben, amivel persze együtt kell érteni szerzőjük státuszát is.
Egészen meglepő, hogy Saád művei az egyidejű recepcióban szinte semmiféle visszajelzést nem kaptak, majdnem teljesen visszhangtalanok maradtak, noha például első könyve a Szépirodalmi Kiadó (belső, tehát a kiadó szakmai gárdája által megszavazott) nívódíjában részesült, valamint Koltai Tamás adott hírt róla, meglehetősen elismerően: „Határozottan tehetséges, jó első könyv a Találkozások. Lakonikus visszafogottságában is lírai narrációja tudatos stilisztára vall…”[1] A Csupaszon pedig egy olyan közismert történelmi tényre, kuriózumra (a tiszazugi méregkeverők történetére) alapozódott, mely méltán kelthette volna fel a figyelmet iránta. Igaz, a mű elég hányatott sorsú volt, kiadása előtt, 1992-ben ment tönkre a Szépirodalmi, s így csak nagy késéssel tudott napvilágot látni, ami szintén negatívan befolyásolhatta az „életét”; valamiképpen az irodalmi kritika számára észrevétlen maradt, miközben történelmi munkákban, tanulmányokban-elemzésekben többször is előkerült idézés vagy hivatkozás formájában.[2] De nem így történt, amire Valachi Anna hívta fel a figyelmet egy Saáddal készített interjú bevezetőjeként: „Baj lehet az irodalmi értékrenddel, ha a kimagasló írói teljesítmények üdvözlésére hivatott kritika szó nélkül hagyja egy remekmű megjelenését. Saád Katalin Csupaszon című, sokak által olvasott és dicsért regénye már kézirat formájában »elhíresült«, miután a Szépirodalmi Kiadó csődje miatt gazdátlanná vált mű éveken át nem talált kiadóra.”[3] (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Valachi Anna volt talán az egyetlen, aki figyelemmel kísérte Saád könyveinek sorsát, éppen e folyóirat, az Eső hasábjain.)[4] Furcsa érdekességként említem még, hogy egy kis zalai faluban, Alsónemesapátiban 2016-ban ezt a regényt választották ki arra, hogy a magyar kultúra napján a vállalkozó kedvű és irodalomszerető helyiek nyilvánosan felolvassák.[5] Azon persze lehet vitatkozni, hogy a Csupaszon remekmű-e ténylegesen, szerintem nem tökéletes, de majdnem, és minden tekintetben az életmű kiemelkedő darabja, s mint ilyen recepcióhiánya nagy veszteség a magyar irodalomkritika és irodalomtörténet számára (is). S persze ha egy ilyen gondosan-pontosan megírt regény nem kelti fel a figyelmet, akkor nyilván egy olyan, műfajtalan, valóban zavarba ejtő könyv, mint a Naplómmal szemközt, sem fog nagy hírre vergődni, s ez is történt a szerző harmadik kötetével. Ebből a körből aztán nagyon nehéz kitörni (pedig a „kitörés” igazság szerint a Saád-életműnek egyik kulcsfogalma), félő, hogy az új, óriási munkája is hasonló sorsra jut. Mielőtt megpróbálom bizonyítani, hogy miért lenne ez ugyancsak veszteség olvasó és irodalomírás számára egyaránt, ki kell térnem épp csak jelzésszerűen néhány olyan okra – sok egyéb, néha racionálisan nem is magyarázható ok mellett –, mely részben, de hangsúlyozom, csak részben magyarázhatja a szerző visszhangtalanságát. Az egyiket már lényegében az előbbiekben körül is írtam: a kiadói, kiadási problémák, melyek soha nem tesznek jót a könyveknek. Például az olvasó csak azt vegye figyelembe, hogy a bemutatkozó könyvet követő, az urbánus legendák és öreg szerkesztőrókák szerint szinte mindent eldöntő második (a legendák szerint az igazi) csak tizenhárom évvel később jelenik meg (noha éppen ez repíthette volna jogosan az elismertségbe a szerzőt, ha születése pillanatában adják ki). A másik ennél jóval rejtettebb, mert sokszor nagyon szubjektív, a személyiségben, valamint a személyiség és a világ kapcsolatában, annak természetében bújik el. Saádnál én ezt abból is eredeztetem, hogy kívül áll az irodalmi világon, ami azért furcsa és meglepő, mert hiszen „von Haus aus” valahogy éppen ennek a környékéről érkezik fiatal lányként, nőként erre a terepre – igaz, nem rögtön az irodaloméra, hanem a színházéra. De színikritikusként, rendezőasszisztensként nyilvánvalóan érintkezik az irodalom világával, s persze az Új Ember munkatársaként például ott ül a közelében Pilinszky, és Rónay Györgyöt tán mentoraként lehetne említeni (Pályi Andrást meg Eörsi Istvánt, egykori férjeit pedig szóba se hozom e kontextusban). Ehhez képest meglepő (a szerző életútja, de még inkább szemlélete, irodalom-felfogása teli van ilyen meglepetésekkel), hogy mindmáig hangsúlyozza a már említett kívülállást. Egy interjúban arról beszél, hogy „igazából nem akartam író lenni”[6], a Naplóban egy 1978. október 9-i bejegyzésben arról ír: „Nem voltak soha szépirodalmi ambícióim. Most is csak szakkönyvírói ambícióm van. Ami a regényt illeti – ezt oly töredékesen, sete-sután vagy ormótlanul hagyom előbuggyanni, ahogy utat talál.” (Ebben az időben már írja a Találkozásokat.) Ugyaninnen az 1983. december 2-i bejegyzésből kicsit hosszabban vagyok kénytelen idézni az érthetőség kedvéért: „Tegnap útközben láttam egy könyvesboltban Jack London Martin Edenét. Megvettem gyorsan, mert a tv-feldolgozásnak épp a végét nem láttam. Az íróvá válás mikéntje miatt izgatott. Mert Babarczy egyszer azt mondta – amikor a Találkozásnak (sic! – D. P.) még csak az első fejezete volt meg –, hogy az a típus vagyok, ami Jack London. Merthogy amit csinálok, az tulajdonképpen nem irodalom, hanem tömény élet. (…) Mindenesetre, amikor többen a könyvem olvasói közül azt mondták, hogy »nem irodalom«, csöppet sem bántott, valóban nem az volt a szándékom, hogy irodalmat csináljak. Egyszerűen a saját üdvösségemet keresem.” A Napló utószavában mintha ugyanezt erősítené föl/meg: „a Naplómmal szemközt nem szépirodalmi alkotás.” Némileg ellentmondásba keveredve még hozzáteszi: „Kordokumentum, s talán fejlődésregény.” A Találkozásokban (feltéve szerző és beszélő azonosságát, s erre sok okunk megvan jelen esetben) az elbeszélő így nyilatkozik meg arra a kérdésre, hogy nem bízik a szavakban: „De, kellene, hogy bízzam bennük. Csakhogy a szavak mögötti tartomány jobban vonz. S azon a nyelven tán jobban is tudok.”
Az irodalmi létének vagy az irodalomban való élésének ez az ambivalenciája nyilvánul meg szerintem abban is, hogy a próza tágas birodalmán belül szinte mindig olyan műfajokat választ, amelyek, hogy úgy mondjam, a határán vannak a megszokott kereteknek, vagy ha mégiscsak egy hagyományosabb műfajt vagy struktúrát jelöl ki az elbeszélés terének, akkor azt szerkezetileg, a narráció szintjén vagy egyéb megoldásokkal (szociografikus eljárásokkal, dokumentumok alkalmazásával) tágítja, távolítja el a megszokott formáktól. Mind formai, mind narratív értelemben azt láthatjuk a művekben, hogy Saád folyamatosan határokat feszeget, hogy az írás mint olyan nem művészeti, esztétikai kérdésként, problémaként merül föl, hanem a terápia eszközeként abban a kínzó, olykor gyötrelmes folyamatban, melyben szereplői, főhősnői igyekeznek magukra találni, valóban önmaguk lenni. Innét eredeztethető, hogy „szemérmetlen személyességgel”[7] szólalnak meg szövegei – s minél közelebbi formát talál ehhez, annál személyesebb lesz a szöveg. Ezen aspektusból érzékelhető a családregényt megelőző Napló megírásának, közreadásának brutalitása. A Találkozások, Saád szerint is, kulcsregény, „talán énregény is”[8], a Naplómmal szemközt azonban már megjelölhetetlen innét nézve, hiszen valóban Saád Katalin 14 éves korától vezetett naplójának (szelektált) szövegei alkotják a könyvet. A prózatörténetben, a regényirodalomban nagyon nagy tradíciója van a naplóformának, nyilván Saád tudatosan, szándékosan (hiszen nagy műveltségű szerző) vagy (én erre hajlok) ösztönösen játszik rá erre a narratív típusra. Mindenesetre nagyon radikális lépés, nem ismerek hasonlót, hogy valaki még saját életében késztetést érezzen évtizedeken át vezetett naplójával való nyilvános szembenézésre, amelyből kiderül ez-az Pilinszkyről és még sok-sok férfiról, nőről, a hatvanas-hetvenes és nyolcvanas, sőt a rendszerváltáson is túlnyúló évek atmoszférájáról (noha a korszakok tényleges történelmi eseményeiről szinte semmi nem említődik, Kennedy halála például mindössze egy mondat, így kordokumentumnak legfeljebb a benne szereplők érezhetik majd). De persze egy kevésbé bennfentes befogadó nem fogja érzékelni a Naplónak ezt a „szemérmetlenségét”, és mivel nem tud semmit a budapesti, mondjuk így: értelmiségi és művészvilágról, valamint fogalma sincs, hogy ki Saád Katalin, és kik alkotják az ő családját, így hát a Naplómmal szemközt akár olvasható úgy is, mint a Fanni hagyományai. Egy ifjú nő szerelmei, hányódásai, gyötrelmes, pusztító útkereséseinek lenyomata – és igen, ezt a szerző is jól látja: „fejlődésregénye” abban a folyamatban, melyben harcok, küzdelmek, önpusztítások révén próbálja viszonyát a családjával (apjával, anyjával, testvéreivel) kapcsolatosan megfogalmazni. Azaz eljutni önmagához: „Egész életemben semmi mást nem akartam, mint önmagamat”, szól a Napló-könyv utószavának utolsó mondata. Talán valamelyest mindebből is látható, de ha nem, nyomatékosan is írom, hogy Saád Katalin könyvei egy személyiség építkezésének sajátos lenyomatai. E munkafolyamatnak stációi (jobb híján írom) a regényei, úgy rakódnak egymásra, mint egy épület téglái, kövei, bár az építészeti, építői hasonlat annyiban sántít, hogy itt az egyes kövek között nagy hiátusok is vannak, s mégis, ennek ellenére valahogy fölépült és biztosan áll az építmény. A Találkozások és a Napló a mérhetetlen individualizmusával együtt is megalapozza a Csupaszon lírai, talán (Valachi Anna után) valóban Dosztojevszkij hatásait is tükröző és a személyiség mögött a szociális hátteret is egészen nyomasztóan pontosan, katartikusan fölvillantó ábrázolását. A „méregkeverős” könyv ráadásul hihetetlen realizmussal (nem irodalmi értelemben) eleveníti meg a Tiszazug ötvenes-hatvanas évekbeli életét, a tsz-szel, tehenészettel, a kor szocializmusában való többre, jobbra jutás szánalmas és groteszk valóságával. A mű egyébként talán azért lehet a „főmű”, mert a „szemérmetlenül személyest” és az elszántan tárgyilagos megjelenítést, mi több, ahogy utaltam rá, korábrázolást tökéletes egyensúlyban vegyíti. De a pszichológiai vonulata a műveknek nyilvánvalóan vezetett el a családregény műfajához. A Találkozások az énkeresés opusa, noha már hangsúlyosan megjelenik a szövegben a narrátor pusztai, tanyasi élete, a megváltódás vagy legalábbis a reménység lehetősége (a Napló szerint Saád 1979. ápr. 27-én említi először Nagyrévet, melyet a Csupaszonban Sárrévként jelöl, s amely majd a menekülés és az önazonosság megtalálásának helyszíne lesz mind a Naplóban, mind, bár az időbeli korlátok miatt kevésbé hangsúlyosan, a Hálóban című opusban). Ha egy nagyon leegyszerűsített mozgási irányt akarnék vázolni, akkor a legteljesebb személyességtől és szétforgácsolódástól haladva érkezünk el fokozatosan egy nagyobb történet elbeszéléséhez. Ami maga a Hálóban. És ami annak a hadakozásnak, harcnak a terét bontja ki történelmi távlatokban, amelyet a Saád-regények mindenkori elbeszélője elevenít meg: az anyával, az apával és a „világgal” való harcok az önálló individuum megszerzéséért.
A Hálóban alcíme és egyben műfaji meghatározása szerint családregény-trilógia, amit alighanem úgy kell értelmeznünk, hogy három nagy „fejezetből”, ha tetszik, „regényből” áll, tevődik össze. De, ahogy már említettem, a regény maga is egy nagyobb elgondolásba illeszkedik, melyet pusztán a szövegekből nem lehet puzzle-szerűen kirakni, talán ez a magyarázata, hogy maga a szerző is újra és újra reflektál a lehetséges „elrendezésekre”. A Napló utószavában arról ír, hogy: „Az a tervem, hogy a napló és a családregény egy trilógia első és harmadik kötete lesznek. A közbülső könyvnek még csak munkacíme van: Sár és ragyogás.” Tíz évvel később, 2010-ben, a korábban említett interjúban viszont a trilógia ekképpen rendeződik el: napló, családregény, és a harmadik a tanyasi évtizedekről szólna. Nem érdemes egy még nem ismerhető alkotás felől bármit is állítani a korábbiakról és azokhoz fűződő lehetséges viszonyáról, annyit azonban megkockáztatok, hogy a Hálóban olvasása után ez utóbbi sorrend az igazi. Mert ahogy a Naplóból kitűnt annak idején, hogy hogyan jut el a főhősnő (ott Saád Katalinként, a családregényben Luca néven) a családdal való harcokból a megnyugvás és bizonyos felismerések állapotába, úgy a (lehetséges) regények sora is valószínűleg ezt tükrözi majd, így a Hálóban valóban nem lezárása egy nagy történetnek, hanem csak egy, de nagyon fontos állomása. Azért is, mert a Találkozásokkal és a Naplóval szemben a családregénynek nincs kitüntetett, egyetlen kiemelkedő szereplője (ráadásul alig van tisztán szerethető figurája: mindenki ártatlan is, meg bűnös is), hanem mint szinte minden családtörténet, egymás melletti, egymással összefonódó, sokszereplős „mese”. Röviden: a korábbi művekben alá- és fölérendeltségek működtek a szövegben, most a családregényben viszont az egymás mellé rendeltségek, noha természetesen már csak a műfajból (s persze az írói elgondolásból) is következően Saád/Büser Luca apja és anyja mégiscsak inkább vannak a történet és a szöveg előterében, mint mások. Olyannyira, hogy a regény harmadik, befejező részének majdnem kizárólag az apa, Büser Arnold a főhőse (ami már csak azért is érdekes, mert a Naplóban még azt írta Saád édesanyja halála után, hogy „készülő regényem királynőjévé teszem”[9]). S nyilván az sem véletlen, hogy a regény prológusa az ő édesapjának a halálával (és Arnold ezzel kapcsolatos furcsa viselkedésével) kezdődik, majd sok száz oldallal később az epilógusban magának Arnoldnak a halálával végződik a történet. A szöveget (a család történetét) tehát két halál fogja közre, mintegy keretes fabulává alakítva a regényt. Ennél fontosabb, hogy a keret szimbolikusan is zárttá teszi a művet: Büser Lajos elhagyottan hal meg, fiát, aki a halálhírre érkezik a szülővárosába, kevéssé érdekli apja elhunyta, még imádkozni is alig képes érte, végül az epilógusban Büser Arnoldra is majdnem ugyanez a halál vár, még ha vízióiban, és így a regény lezárultában is, kap valamiféle feloldozást. Azaz mintha ismétlődnének a sorsok (különösen az asszonyok, nők történeteiben), s mintha nem volna lehetséges kitörni a sors bűvköréből. A Büserek persze évszázadokra visszamenőleg iparos, polgári családnak számítanak (a legendák szerint a Fuggerektől datálva), kalaposok, majd üveg- és porcelánkereskedők, Büser Arnold pedig már huszadik századi közgazdászdiplomát szerez, tehát a személyében a család előrébb kerül, a sorsismétlődésre, a bezártságra mégis inkább a Csupaszon paraszti világából vett idézetet hoznék: „Kísértenek a hasonlóságok. A megismétlődések. Az ugyanazok. (…) Hogyan, hogy hasonlítanak a történések. Hogyan, hogy mindig ugyanazt követjük el. Hogy megismételjük az eleink bűneit. (…) Hogy ugyanegy névre kereszteljük a gyermekeinket, mintha bele akarnánk rágni jövendő sorsuk, hogy ismétlődjék meg bennük is minden nyomorúságunk. Julianna, Julika, kicsi Juli. Ismétel a népdal, ismétel a népmese, ismételnek az ember sorsfordulatai.”[10] Egy más aspektusból erre rímel a Hálóban egy jelenete, melyben Antoly Olgát (Büser Arnold feleségét) kíséri a kórházba édesapja, Apus: „Tudod, mi anyád kedvenc mondása… / – Persze! »Asszonysors!« Hogy asszonysors. / – Így van, asszonysors.”[11] Nos, a Hálóban című regény ugyan nem annyira töményen, mint az idézett, illetve említett regények, de ezzel a sorsba zártsággal való küzdelmet eleveníti meg időben több száz éven át, konkrétabban azonban főleg a huszadik század magyar történelmébe – világháborúkba, Tanácsköztársaságba, ötvenhatba, hatvanas évekbe – ágyazódva. Ezen a ponton azonban újabb kitérőt kell tennem.
Már utaltam rá, hogy Saád Katalin lényegében „kulcsregényeket” ír azonosítható, valóságos helyszínekkel és szereplőkkel, vagy egyenesen valóságos „történetet” ad elő, mint amikor kislány korától vezetett naplóját adta közre, amiben szinte mindenki, akit megnevezett, a saját nevén szerepelt (vagy monogramja felfejthető volt). Nem titok, hogy a Hálóban családja az Saád Béla (1905–1993), az Új Ember című katolikus hetilap egykori kitalálója, menedzsere, kiadója (hasonlóképpen a Vigiliáé), majd 1970-ig felelős szerkesztője (már korábban is regények, riportok, tudósítások, kritikák szerzője, ahogy mondani szokás, jó tollú újságíró, a két világháború között híres jobboldali lapok munkatársa) és Kiszely Ilona (1914–1998), pályája elején szépreményű színésznő (a harmincas évek végén ugyan kisebb szerepekben, de a legnagyobb színészekkel, például Páger Antallal játszott filmekben, hogy aztán a negyvenes évek elejétől, közepétől a család és az „asszonysors” elsodorja mind a filmtől, mind a színpadtól). A regényelmélet már régről datálja azt a problémát, hogy igen nehéz valóságos emberekről regényt írni, hisz ha a mű eltér „az igazitól”, akkor hamisít, ha ragaszkodik a tényekhez, akkor meg akár érdektelenné is válhat. Különösen érvényes ez a történelmi regényre, s a Hálóban – ahogy haladunk előre a történet idejében, egyre inkább – történelmi regény is. A szerző ezt a problémát a nagyapja (Saád Béla/Büser Arnold apja) figurájának megalkotásával érzékeltette a már többször is idézett interjújában: „Néha úgy érzem, nem is a nagyapám, hanem egyszerűen Lajos, egy kedves barátom vagy regényhősöm (kiemelés – D. P.). Talán jobban szeretem, mint édesapámat. Ez azért lehet így, mert róla azt gondolhatok, amit akarok, nem kötnek az együtt megélt emlékek, csak dokumentumok, néhány levél s régi elbeszélések.”[12] A probléma úgy lesz egyre nagyobb és esztétikai értelemben is (rossz) tényező, ahogy az elbeszélő a narrációban közelít saját idejéhez, amelyben a tudása mintegy megakadályozza az érzéki teremtésben, s még nehezebbé teszi ezt, hogy Saád Katalin gyakran fordul ahhoz az eszközhöz, hogy a szülők naplóiból, könyvéből, leveleiből és egyéb dokumentumokból idéz bizonyos helyzetek, jelenetek plasztikusabbá vagy érthetőbbé tételéhez. A másik kényszerűség a történelmi helyzetek ábrázolása, valamilyen módon való bemutatása, hiszen a család tagjainak egy része nagyon is konkrétan kerül kapcsolatba a Tanácsköztársasággal, a Horthy-rendszerrel, a második világháborúval (például Antoly Olga bátyja a Donnál esik el) és így tovább, de a legfontosabb mégis Büser Arnold életútja. Az ő személyében a keresztény/katolikus magyar értelmiség ’45 utáni kitettségét, küzdelmeit, megalkuvásait, árulásait élhetjük át rengeteg kordokumentummal. Ha Büser Arnold kitalált figura lenne, az elbeszélőnek nyilván könnyebb volna a dolga, de Büser Arnold igazából Saád Béla, sorsa, munkája, viaskodásai, megalkuvásai például az egyházügyi hivatal nagyelvtársaival, egyháza békepapjaival, ilyen-olyan püspökeivel, érsekeivel, egyáltalán, a szocializmusban (előbb a Rákosi-, majd a Kádár-korban) létező keresztény/katolikus hívő értelmiséggel, visszakövethető (arról nem is beszélve, hogy dokumentálható beszervezése, illetve a lehetséges zsarolása, aminek következménye volt, hogy vállalta az ügynökséget, de nem jelentett egyes személyekről). A történelem, a dokumentumvalóság ellenáll a „regényességnek”, noha Saád Béla konkrét személyétől elvonatkoztatva, Büser Arnold története bizony egyfelől hiánypótló (mert erről a társadalmi rétegről irodalmi érvénnyel keveset tudunk, de amúgy se sokat), másfelől meg egy igazi nagy történet is lehetne bűnnel, bűnhődéssel. Büser Arnold azonban a történelmi meghatározottságok és az elbeszélőnek a „megtörténtekhez” való ragaszkodása miatt részben csak egy mindennapi kis történet lesz; egy olyan emberről, aki a túlélést részesíti minden szempontból előnyben. Egy teljes egészében fikciós Büser Arnold izgalmasabb regényhős volna, és az elbeszélő is szabadjára engedhetné a fantáziáját, amelyet a dokumentumok sem kötnének meg. Az elbeszélő „figurája” és hangneme amúgy is roppant érdekes, mert kettős funkciót tölt be: rekapitulálja a család történetét (mint láttuk, kicsit képzeletből, sokkal többet „adatokból”), de kényszerűen, illetve a regény alakjainak logikájából is következően, a családtól „független” történelmet is fel kell idéznie. Nagyon sok esetben ez egyhangúra sikerül, mintha egy egyszerű történelemkönyv összefoglalásaival szembesülnénk, de máskor sok esetben (s azért ez inkább az uralkodó) az elbeszélő kedélyes-ironikus hangnemet üt meg, mellyel a távoli „nagy” történelem eseményeit és figuráit közelebb húzza a Büser és az Antoly családhoz. Nem mellékesen jegyzem meg, hogy mindkét megközelítéshez iszonyatos mennyiségű történelmi kutatás, levéltárazás, dokumentumgyűjtés szükségeltetik, amit Saád láthatóan el is végzett.
A történelmi hűség tehát mindenképpen adott, ám ekkor szembesülhet az olvasó egy újabb problémával: a legnagyobb, leghírhedtebb történelmi szereplők, mint Sztálin, Hitler, Rákosi, Kádár, vagy a legnevesebb egyházi vezetők, mint XXIII. János pápa, a maguk valóságában és saját nevükön jelennek meg, minden más szereplőnek a szerző kitalált, torzított nevet ad, függetlenül attól, hogy objektíve és a Büser családhoz viszonyítva milyen szerepük volt, van a történelmi történetben, egészen odáig, hogy Mindszenty József, akinek az elbeszélő amúgy hitelesen meséli a történetét és szerepét a ’45 utáni Magyarországon, Zalay Józsefként van megörökítve. Egészen extrém változata a névváltoztatásnak, hogy Saád Béla helyett ugyan Büser Arnold szerepel, de Büser ügynöki fedőneve, a „Kövér” megnevezés valójában Saád Béláé a beszervezési dokumentumokban. S persze e logika mentén bizonyos dokumentumokat át is kell írnia a szerzőnek, hiszen ahol eredetileg Saád neve volt leírva, ott a regényalakítás miatt Büserre kell átjavítani. S míg korábban a Naplóban, értelemszerűen, Pilinszky János volt az Új Ember és a magyar költészet jelentékeny alakja, addig itt a Válaszút munkatársa a Költő (így, nagybetűvel). Különbözőképpen lehetne ezt az eljárást magyarázni, például úgy, hogy az elbeszélő, szerző szabad kezet akart kapni a magyar katolikus egyház történetének elmeséléséhez, nem akart volna személyeket, személyes érdekeket sérteni, de ez csak részben működik. Mindenki azonosítható, bárhogyan torzította is a neveket Saád Katalin, s akkor nem sok értelme van. Másfelől, csakúgy, mint a Naplóban, az eredeti nevek az olvasók döntő része számára ugyanúgy nem mondanak semmit, mint a „felvettek”; ki tud különbséget tenni (hívő katolikusokon kívül), hogy például a Bősze József érsek vagy a Grősz József érsek megnevezés takarja az igazi egyházi méltóságot (persze, az utóbbi). Nem gondolnám túlzottan jelentékeny problémának ezt, de valamelyes végiggondolatlanságot érzek benne, ami nem tesz jót a regény szövegének és struktúrájának sem, utóbbinak azért nem, mert a dokumentumokkal való bánásmód szintén erre a gondolati, művészi bizonytalanságra mutat rá: a szerző a naplókat, leveleket, ügyiratokat a legtöbbször nem dolgozza össze a regény tényleges szövegével, hanem csak egy odavetett megjegyzéssel – „Arnold naplójából”, „Olga naplójából”, „Arnold leveléből” és a többi – mintegy közbevágja (de nem beleilleszti) a dokumentumot. S bár érthető a szerepük, de élesen elválnak a regény szövegétől, következésképpen a világától is. Hasonlításképpen: a Csupaszon szociográfiai alapozottsága, az elbeszélő szociológiai tudása elválaszthatatlan az érzékien megjelenített nagyrévi világtól, itt pedig sokszor a történelem és az ezt dokumentáló irat, lejegyzés mintha meg se érintené a (fő)szereplőket. Persze ez lehet részben szándék is annak érzékeltetésére, hogy a Büserek, Antolyk életén ugyan át-átgázol a történelem, de mintha ezt nem mindig érzékelnék pontosan. Szélsőséges példája ennek az az apró jelenet, melyben az utcán Olga találkozik Jób Dániellel (ugye itt két valóságos személyről van szó, de csak Jób szerepel a nevén), a Vígszínház egykori igazgatójával (a második zsidótörvény után vagyunk!), és beszélgetni kezdenek, Jób pedig sorolja, hogy ki mindenkinek kellett lemennie a színpadról a származása miatt, amire „Olga zavartan nyelt egyet. Valahogy fel se tűnt neki e színészek hiánya”.[13]
A regényszöveg alakításának elgondolásai, illetve ennek helyenkénti problematikussága eredményezi azt, hogy a Hálóban struktúrája erősen mozaikos. A három nagy fejezet (mint regények a regényben) igen sok kisebb alfejezetre bontódik, és sokszor ezek is még kisebb részekre vannak tagolva. A kisebb részfejezetek, az apróbb egységek nem feltétlenül folytatják egymást, nem láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz, hanem, mintegy megidézve a regény címét a szerkezetben is, hálószerűen; ahol is ugye a hálószemek között vannak kisebb vagy nagyobb lyukak, de a csomózás lazán egybeköti őket. A laza szövés abból is ered, hogy a regénynek nincs lényegében megragadható története (hacsak az apáét nem vesszük annak, de Büser Arnold bármennyire is kitüntetett szereplő, mint ilyen sem „terjed ki” az egész műre), nincs cselekmény, csak a családtörténet kronológiája és az egyes különálló történések egymásutánja tartja össze a szerkezetet. Amiből az is következik, hogy szinte minden (a kisebb vagy jelentősebb magánéleti, illetve történelmi sorsfordulók és a teljesen apró, jelentéktelen családi események) nagyjából egyenrangúan, egymás mellé soroltan tűnik föl. Az egész anyag így aztán valójában ellenáll annak, hogy egy nagy családi, de akár csak egy személyes sorstörténet bontakozzon ki a regény lapjain. S persze más, világszemléleti szempontból a Hálóban jól illeszkedik abba az epikai sorba, mely szerint elég kétséges nagy történetek elbeszélése (s persze meggyőződésem, hogy Saád Katalint nem ez vezette, sőt egyáltalán nem is érdekelték ilyen nézőpontok; amúgy szerintem helyesen). A vázolt epikai szerkezet nem tesz jót a könyv olvashatóságának (túl azon, hogy irdatlan terjedelmű, de ezt épp az előzőekben érintett tulajdonságai magyarázzák). Viszont legalább egy előnye mégis van: a befogadó szinte tobzódhat a részletek gazdagságában, rengeteg „világ” jelenik meg akár a történelem felől, akár az állandóan változó huszadik századi társadalmi formációk felől közelítünk a műhöz, azt is mondhatnám, a Hálóban innét nézve egy kimeríthetetlen kincsesbánya, melybe vájárként leszáll az olvasó, aztán már vissza se nagyon akar jönni. Ha pedig jól figyelünk a részletekre, akkor ilyen gyémántokra bukkanhatunk, mint a marólúg, méregkeverés motívuma: a Csupaszon története a tiszazugi Fazekas Gyulánéhoz köthető arzénes gyilkosságokra „játszik rá”, a méregkeverő bába a valóságban marólúgot ivott, hogy „elmeneküljön” az őt letartóztatni szándékozó csendőrök elől, a történet főszereplőjének, Tatár Vincének a bátyját a felesége úgy öli meg, hogy a megszokott borosüvegébevalószínűleg metilalkoholt tölt, a Hálóban Büser Olgájának nagymamája, Trumko Paulina marólúgra cseréli a bort a nagyapa, Beliczki János ugyancsak megszokott borosüvegében, hogy így szabaduljon meg tőle. S bár a szöveg valamelyest nyitva hagyja a kérdést, hogy valóban ezt történt-e, vagy csak egy baleset volt, ez az ismétlésekkel teli történetvonal is bemutatja azt a módszert, ahogy a Hálóban világa a „mesékből” és a „valóságokból” táplálkozik. (A nagyapa és a magyarul is rosszul tudó nagymama alakja egészen kiváló, boldogtalan, szenvedésekkel teli házasságuk pedig szinte árnyékként vetül rá a későbbi nemzedékek kapcsolataira is.)
A Hálóban címnek e szerkezeti utaláson túl is van azonban még egy, általánosabb jelentése, értelme, mely talán az egész mű üzenete is egyben. Hogy tudniillik ahogy a Büser/Antoly család tagjai vergődnek nemzedékeken át a család hálójában szeretettel, gyűlölettel, valójában ez a háló egyetemes emberi is. Büser Arnold akkor érti ezt meg, amikor halála előtt kezébe kerül a Költő egy vékony kis verskötete, s ott rátalál néhány sorra. Természetesen Pilinszkyről, a Trapéz és korlát című kötetről, s benne a Halak a hálóban című versről van szó, mely a semmibe tekintő, de megváltásért fohászkodó – egy ugyaninnen származó másik Pilinszky-vers soraival: „fogadd be tékozló fiad, / komor, sötét mennyország” (Te győzz le) –, vergődő emberhalat mutatja föl, s megidézése a regény legvégén visszamenőlegesen is értelmet ad az egész családtörténetnek.[14]
Korábban már megjegyeztem, hogy bár sejthető, hogy a regénytrilógia Sár és ragyogás munkacímű záróköve merre viszi a konstrukciót, most azt is hozzáteszem, hogy valójában nagyon is hiányzik ez a darab, hiszen Napló-szerűen már tudjuk ugyan, hogy a család legfiatalabb nőtagja, Luca merre megy Saád Katalinként, azért a magam részéről igen kíváncsi vagyok, hogy regényesen hogyan alakul majd Luca kitörése családjából, társadalmi szituációjából, és otthonra találása abban a faluban (tanyán), melyet már más szempontból ismerhetünk a Csupaszon című alkotásból.[15]
 
 
[1] Koltai Tamás: A színész mint olyan. Élet és Irodalom, 1984. október 26., 43. sz. 10. o.
[2] Pl.: Ládonyi Emese: „Átkos lidércként nehezedett a falura…” A nagyrévi bába, Fazekas Gyuláné szerepe a tiszazugi arzénes gyilkossági ügyekben. Korall, 8. évf. 28-29. sz. (2007. szeptember) 226-246. o.
[3] Valachi Anna: Tiszazugi Danaidák történetei Móricz és Márquez szellemében. Népszava, 1998. február 16., 11. o.
[4] Valachi Anna: Tükör által homályosan (Saád Katalin: Naplómmal szemközt). Eső, 2000. 4. sz.; Valachi Anna: Miskin a Tiszazugban (Saád Katalin: Csupaszon). Eső, 2010. 3. sz.
[5] Duplán ünnepelték a magyar kultúra napját. ZAOL – a Zala megyei hírportál, 2016. 01. 24.
[6] Jenei Gyula: Egy családregény hálójában. Beszélgetés Saád Katalinnal. Eső, 2010. 3. sz.
[7] „»Nem szerettem benne a szemérmetlen személyességet« – mondta egy barátom első könyvem, a Találkozások elolvasása után.” Naplómmal szemközt (Utószó), Noran Kiadó, Bp., 2000., 403. o.
[8] „a Találkozások egy színházi esszéregény, talán én-regény is”. Naplómmal szemközt (Utószó), 404. o.
[9] Naplómmal szemközt, 376. o.
[10] Csupaszon, Noran Kiadó, Bp., 1997., 182. o.
[11] Hálóban, 477. o
[12] Jenei: i. m.
[13] Hálóban, 260. o.
[14] A mélyebb érthetőség kedvéért, íme, a vers teljes szövege: „Csillaghálóban hányódunk / partravont halak, / szánk a semmiségbe tátog, / száraz űrt harap. / Suttogón hiába hív az / elveszett elem, / szúró kövek, kavicsok közt / fuldokolva kell / egymás ellen élnünk-halnunk! / Szívünk megremeg. / Vergődésünk testvérünket / sebzi, fojtja meg. / Egymást túlkiáltó szónkra / visszhang sem felel; / öldökölnünk és csatáznunk / nincs miért, de kell. / Bűnhődünk, de bűnhődésünk / mégse büntetés, / nem válthat ki poklainkból / semmi szenvedés. / Roppant hálóban hányódunk / s éjfélkor talán / étek leszünk egy hatalmas / halász asztalán.” Pilinszky János összegyűjtött versei. Századvég Kiadó, 2000 Könyvek, Bp., 1992., 11. o.
[15] Csak érdekességként jegyzem meg: a „sár” Saád Katalin számára nyilván szinte mindennapi tapasztalati, gyakorlati tény a nagyrévi tanyán (ahol jobbára él), de kutatásai során bizonyára találkozott Mohácsi Jenő cikkével, melyet a tiszazugi eset kapcsán írt (egyébként ugyanitt Kassák Lajos és Vámbéry Rusztem is hozzászólt a témához, Századunk, 1930., 2. sz. 77-82. o.), s melyben döbbenettel írja le ezen, talán a közvetlen jelentésükön túlmutató sorokat: „Kedves, tiszta falunak látszik. De az a sár, ez az irtóztató sár.”

Vissza a tetejére