Az egészről részletekben (Vida Gábor: Egy dadogás története)
Vida Gábor: Egy dadogás története. Magvető Kiadó, Bp., 2017
Jó néhány évvel ezelőtt Onagy Zoltán azt írta (miközben sajnálkozott, mennyire kevesen ismerik Magyarországon az erdélyi/partiumi szerzőt), hogy „Vida Gáborban – alighanem – a következő tíz év sztáríróját tisztelhetjük”. Az nem teljesen világos, hogy a sztáríróságot miként is kellene értelmeznünk, a rövid ismertetés (Irodalmi Jelen Online, 2011. márc. 4.) lényegében elismerő és meleg hangvétele miatt inkább úgy, hogy Vida a viszonylagos ismeretlenségből, ha nem is sztár lesz, de tehetségéhez és eddigi életművéhez méltó helyre kerül az itthoni irodalmi recepcióban. (s talán az olvasóközönség körében is). Tíz év sem telt el, s Vida Gábor új könyve már szerepelt a neves Aegon-díj úgynevezett „short list”-jén, azaz a végső, díjazásra kiválasztható tíz, 2017-ben legjobbnak ítélt könyv között (azóta tudjuk, nem ő nyert), és ugyanígy helyet kapott a Libri-díjra jelöltek tízes csoportjában (itt sem Vida könyvét díjazták végül), és ugyanebben az évben megkapta a jeles Déry-díjat. Onagynak tehát végül is messzemenően jól működtek az irodalmi érzékelői, Vidának még annyit se kellett várnia az elismerésre, mint amennyit jósolt, bár ezek a jelölések inkább egy szűkebb szakmai értékelés eredményei, hiszen még 2017 végén is arról nyilatkozott egy beszélgetésben Szilágyi Zsófia, hogy azért értékeli talán valamelyest valódi értéke fölött az Egy dadogás történetét, hogy „felhívjam a figyelmet egy olyan életműre, amely kevesebb figyelmet kap, mint amennyit megérdemel”. (Élet és Irodalom, 2017. nov. 3.) Kétségtelenül igaza van Szilágyi Zsófiának, amikor minden díj és jelölés ellenére úgy érzi, az életmű koránt sincs felfedezvevalójában; mutatja ezt az is, hogy bár az új mű kapcsán több interjú is készült Vidával, már jelentek meg értékelések is róla, de ha az egész eddigi életművet vesszük alapul, akkor aránytalanul szegényes a recepció. S még az is hozzátehető, hogy éppen a fent hivatkozott beszélgetés résztvevői alig két-három korábbi könyvét tudják csak említeni, s azok között véletlenül sincs ott az egyik legsikerültebb, leghatásosabb Vida-könyv, a Fakusz három magányossága, melynek középső, a Fakusz és az almásderes című, egészen kitűnő részére az Egy dadogás történetének egy apró, de nagyon emlékezetes jelenete is utal (104. o.).
Talán feltűnt, talán nem, mindeddig kerültem Vida művének pontosabb meghatározását, s inkább csak körülírásokat alkalmaztam. Nem véletlenül. A könyvben a cím alatt azt olvashatjuk: regény, a fülszöveg már óvatoskodóbb, írói pályaképről szól, illetve „egy térségnek és magának az önéletrajziságnak is a regénye” (jelentsen bármit is ez utóbbi). Förköli Gábor (egyébként beszédes című kritikájában) önéletrajzi esszékötetként említi (Vida Gábor, az ismeretlen ismerős, kulter.hu, 2017. nov. 23.), és folytathatnám a sort az idézetekkel, melyek mind arról szólnának, hogy a recepció mennyire bizonytalan a műfaj megjelölése terén. S persze Vida maga is hozzátesz ehhez azzal, hogy a szövegben egyrészt elindít egy bevallottan önéletrajzi elemekkel tűzdelt, devalójában fikciós családregényt (melyet a mű előregördülésében aztán fokozatosan elhagy, nem folytat), másrészt többször fölbukkan a nagy Erdély-regény gondolata is, mely nyilván összefonódna az említett családregénnyel. Erre utal a Szekeres Dóra által készített interjúban, amikor megjegyzi: „Valóban, én egy Erdély-regényt akartam írni, de ahogy nekikezdtem, arra lettem figyelmes, hogy egyre betolakodik a történetbe a személyes történetem, a családom története…” (Litera, 2017. júl. 19.). Ehhez mellékelhetem még, hogy a könyv munkacíme feltehetőleg a Regény helyett volt, legalábbis két részletének a Látóban való közlésekor (2015. dec., 2016.. dec.). És persze említhetem azt is, hogy a szövegben többször is előfordul, méghozzá kurziválva, az emlékirat szó (20., 262., 277. o.), illetve a narrátor középiskolai tanulmányai alatt írt művének műfaji megjelölése (nem vágok most bele abba, hogy Vida írása hogyan viszonyul vagy viszonyítható az erdélyi emlékiratírók hatalmas tradíciójához, noha kétségtelenül érdekes vállalkozás lenne, mert bizony a szöveg hátterében ott érezhetjük Bethlen Miklóst például, de én magam a könyv hétköznapi részleteket leíró gazdagságában még a jóval későbbi Hermányi Dienes Józsefnek a nagy hagyományt fölforgató/leromboló gesztusát is felfedezni vélem). Ugyanakkor egy interjúban (Szekeres Dóra, Litera, 2017. júl. 17.) Vida azt is említi, hogy bár igyekezett tartani magát ahhoz, amit valóságosan tapasztalt maga körül és a családjában, de előfordult, hogy „megszínezte” a valóság tényeit („És persze vannak a könyvben betoldások, olyan megoldások, amelyeket én tettem be. Mint például a nagyapám halálát, ami az én utolsó igazságszolgáltatásom, gesztusom felé. Nem így történt, de azt gondolom, ennyi jár neki”), amihez már a mű lapjairól idézve hozzátehetem: „És én hiába írok le mindent pontosan úgy, ahogy történt, vagy ahogy legjobb tudásom szerint megesett, mert azonnal fikció lesz belőle, kitaláció, ami újabbakat vonz magához, mindig a mondhatóság mentén haladok a történet vége felé, ami lehet, hogy az igazság, de ki tudja ezt megígérni?” (33. o.)
Első pillantásra zűrös ez így, de azért összefoglalom: miután a 18. oldalon (családi konfliktusos szövegkörnyezetben) szerepel az, hogy: „én is ezek vagyok: Vida”, lényegében nem lehet kérdés, hogy az Egy dadogás története nem regény, noha egyes strukturális megoldásaiban és történetszövési, elbeszéléstechnikai elemeiben rendkívül erős regényesség is érvényesül benne (és ez nagy erénye). Például eltéveszthetetlenül felfedezhető benne a klasszikus fejlődésregény történeti íve, még akkor is, ha itt nem a megszokott lineáris (és reflektálatlan) idővezetés keretében, hiszen az elbeszélő kezdettől fogva több idődimenzióban mozog, azok között is elsősorban a visszatekintő elbeszélés dominál. Azaz arra az időintervallumra, mely a gyerekkortól (a visszaemlékezés lehetséges legvégső határától) a felnőtté (egyetemistává) válásig tart, valójában már az érett, tapasztalatokkal gazdag Vida Gábor emlékezik vissza, és természetesen reflektál is, értelmez is, olykor még ítélkezik is szereplőiről vagy önmagáról. Tehát a szövegben végig találhatunk egy ide-oda járkálást a megírás-lejegyzés jelene (a férfikor ideje) és a gyermekkor, kamaszkor és ifjúkor múltja között, noha az elbeszélés jelene sajnálatosan kevésbé tűnik föl. Azt is írhatnám, hogy az, hogy a gyerek Vidából milyen felnőtt Vida lett, azt valójában akkor tudhatjuk csak meg közelebbről, ha elég jól ismerjük a szerző többi könyvét is, az életművét (vagy ahogy ő fogalmaz: „A fél életművem már a polcon”, 373. o.). Ugyanakkor a teljes szöveg tördelése ennek az időbeli vibrálásnak némileg ellentmond. Vida tizenkilenc darabra, vagy mondjuk úgy, fejezetre osztotta a szöveget, és ezek a fejezetek már azért nagyjából követnek egyfajta kronológiát az elbeszélő életében. Durván leegyszerűsítve: mozaikszerűen bemutatják azt a pályaívet, melyben az ifjú Vida lassan eszmélkedve megpróbál kitörni abból a világból, melyet egy elképzelt színes családregényben ambiciózus parasztinak és legalacsonyabb kispolgárinak nevez (26. o.), s ami lényegében önéletírása tényeinek is megfelel. Innét tekintve az Egy dadogás története, mint minden ilyen típusú, tehát fejlődéskronológiára épülő mű, a kitörés, a megszabadulás szenvedéstörténete is, valamint az önismereté (ez utóbbit, lévén a könyv eredetileg nagy Erdély-regénynek indult a tervekben, és ha hétköznapibb módon is, de ez a szövegben létre is jön – nos tehát a személyes önismeretre törekvés és annak megszerzése történelmi távlatokban is értendő). A fejezetek nem feltétlenül függenek össze szorosan vagy épülnek közvetlenül egymásra (mint egy hagyományos fejlődésregényben), de jól körülhatárolhatóan fognak össze egy-egy életszakaszt a Vida Gábor nevű narrátor (s persze rajta keresztül családtagjai) életéből, s ebből következően, már amennyire egy gyerek láthatja közvetlenül (azaz nem a felnőtt reflexiójában) a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájának/Erdélyének/Partiumának történetéből. Ahogy a fejezetek időben közelítenek a felnőtté válás korához, természetesen ez a „román történet” egyre plasztikusabb lesz, egyre több konkrétum kerül a szöveg előterébe, és azt kell mondjam, hogy ezek a fejezetek (Arad, A hadsereg) az aradi internátusról, valamint a román hadseregben töltött időről az Egy dadogás történetének kiemelkedő részei. A hadsereg című fejezet a könyvben az utolsó előtti, noha ha a mű hagyományos regény volna, itt ért volna véget. Vida azonban nem ebben a magasságban zárja a művet, hanem mintegy lecsengeti röviden, egy zárófejezetben elmesélve, ami még a történethez hozzátartozik: a konzervgyár, az olvasás, tanulás és végül az egyetemi polgárrá válás Kolozsváron. E zárás felől tulajdonképpen tényleg emlékiratnak fogható föl, mintha a narrátort nem az esztétikai-poétikai megformálás érdekelné, hanem az, ami valójában történt, s a Vida Gábor nevű hősnek, illetve történetlejegyzőnek az igazi életszakasza ekkor zárul, ugyanakkor mi, olvasók pontosan tudjuk, hogy e zárás egyúttal egy új és más életszakasz megnyílása is a hős előtt. De! Van két dolog a zárás körül, ami ezt az emlékirat vagy önéletrajz jelleget (egyéb, a szövegben tetten érhető mozzanatokon kívül) mégiscsak kikezdi. Az egyik a könyv utolsó jelenete az egyetemen Cs. Gyimesi Évával, aki megkérdezi a kezdő egyetemista Vidától, hogy mivel szeretne foglalkozni, s a válasz: „Mondtam neki, hogy könyvet fogok írni, azt hiszem. Miről szól majd, kérdezte, én pedig rávágtam, hogy természetesen az egészről” (373. o.). Arról is érdemes lenne értekezni, hogy ez az „egész” milyen viszonyban van a művel magával, a többi Vida-könyvvel, s hogy lehetséges-e – de persze ezt a húszéves Vida mondja, tehát jogos. Annál is inkább, mert a gesztusban, a jelenetben szinte tapinthatóan ott van egy igazi klasszikus fejlődésregényből, a Goriot apóból Rastignac alakja, amint letekint a sírkerti domboldalról Párizsra, melyet meg akar hódítani. Vida arra az egészre, arra a történetre tekint le a könyv zárásában, mely Erdélyt, a Partiumot, magyarokat, székelyeket és románokat (s persze szászokat, örményeket stb.) foglal magában – azaz valójában arra a könyvre tekint akkor, amit most tesz a kezünkbe. Az irodalmiság, az irodalomra, olvasásra, egyes szerzőkre és művekrevaló konkrét hivatkozások a látens Rastignac-utalással szemben meglehetősen sűrűn szövik át a szöverget, a legtöbbször, nyilván nem véletlenül, az Iskola a határon szerepel, amit Vida a befejezéshez közel még egyszer megidéz: „Hajdani reménytelen szerelmem is azt mondta egyszer, hogy jó volna már kikupálódni ebből az egészből, felnőni, abbahagyni a maszatolást, újraolvasni az Iskolát, de végre figyelmesen (…) megtanulni franciául, elmenni Párizsba egyszer, elmesélni mindazt, amiről nem akarunk többet szólni, mert ez is a valóság…” (372. o.). Más kérdés, hogy a klasszikus és a posztmodern irodalom művei, alkotói többnyire említésként jelennek csak meg, s a mű szövege nem lép velük textuális kapcsolatba. Ezért is érdekes a jelöletlenül, s talán nem is teljesen tudatosan felvillanó balzaci hős felemelkedése a zárásban.
A másik momentum a zárlatban, hogy teljesen nyilvánvalóan és tudatosan utal vissza a mű nyitósoraira, vagy talán így helyesebb: nyitójelenetére egy kötőszócska képében. Ez a kötőszó a „de”, ami a nyitásban az apa és a fiú, Vida Gábor vitájának tárgya: „DE-vel nem kezdünk mondatot, nyilatkoztatta ki apám, én pedig azonnal rávágtam, hogy: de.” Erre rímel az Egy dadogás története utolsó két sora: „És ha valaki megkérdezné, hogy ennyi az egész, akkor azt is mondhatnám, igen. De.” Nem akarom túlhajtani, hogy mire utalhat ez az „igen. De”, ám hamarjában két regényzárás is eszembe jut, amely hasonlóan lakonikus és némileg rejtélyes, sokféleképpen kibogozható módon végződik: az Ulysses, amely egy „igen”-nel és Nádas Egy családregény vége (a szövegben konkrétan is említi Vida), amely egy „nem”-mel. A „de” szócska visszaidézésével Vida mintegy körszerűvé teszi az Egy dadogás történetét, mely zártságot és teljességet szimbolizál, ezáltal a műre vonatkoztatva pedig az elmondhatóságot kezdi ki, hogy ugyanis elmondható-e pontosan egy történet, például Vida Gábor és családja erdélyi története. A narrátor ezt konkrétabban is megfogalmazza két nagybátyja, Tom és Will feledhetetlen alakjához kapcsolódva: „de ugyanúgy nem érti senki őket, ahogy én sem, talán mert nem tudnak összefüggő történetet mondani, és olykor abban sem vagyok biztos, hogy van összefüggő történet” (69. o.). (Csak zárójelben: a tizenkilenc fejezet, mely nem kapcsolódik szorosan össze, az egész szöveg időbeli és térbeli tagoltsága is erre utal szimbolikusan, legalábbis szerintem.)
Az „igen” és a „de” egymáshoz sorolása (tehát egy pozitív állítás és annak részbeni visszavonása, ebben a sorrendben) és a körszerű ábrázolási séma aztán összességében megint csak nem a tényszerű, valószerű emlékirathoz vagy önéletíráshoz közelíti a művet, hanem a mélystruktúrában is a regényesség, az esztétikai-fikcionális megalkotottság felé. A műnek ez a változékonysága, hogy tehát hol inkább a non-fiction felé kanyarodik, hol (néha teljes fejezetben például) a fikcionalitás felé – nos, valójában ez az oszcilláció az igazi ereje (túl azon, hogy számtalan remek részlettel találkozhatunk).
Van azonban még egy mozzanata az írásnak, amely szintén az előbb említett irányba sodorja a művet, történetesen egy motívum, mely hol nyíltan, hol csak a szöveg hátterében bukkan föl, ám szinte az egész könyvet átöleli, s ez nem más, mint a „dadogás”; nem véletlenül emelte Vida Gábor címnek is. Csak adalékként jegyzem meg: Vidának ez a műve nagyon régen, akár tudat alatt is formálódott már, ennek egyik érdekes bizonyítéka a Levélféle Demény Péternek című rövidebb írása (Látó, 2010. május), melyben már szinte szó szerint szerepel az Egy dadogás története nyitómondata a „de”-vel, és szerepel benne Ceauşescu dadogásának felismerése tanára segítségével (ami a könyvben ismétlődik majd, 323. o.), s itt olvasható talán legelőször, hogy a valóságos dadogás legyőzése többek közt abba az irányba tolta a beszédét, hogy a kimondhatót keresse, és a kimondhatatlant elkerülje, s aminek aztán az írásban az lett a következménye, hogy „így lettem történetmondó. A mondhatóság irányában követtem a történeteimet”, és hogy „valahol mélyen, belül örökre dadogni fogok, de ez már nem valamiféle fogyaték, hanem egy sajátos viszony a nyelvhez”. A címválasztás csak annyiban érdekes, hogy bár tudjuk a szövegből (de ez a tudás előzetes is lehet más szövegekből, lásd a fenti hivatkozást), hogy elvileg ez a narrátor Vida gyerekkori, ifjúkori szenvedéstörténetére utal(hat), de akkor feltehető a kérdés, hogy a cím miért nem konkrétabb, például: Dadogásom története. A cím azonban ennél jóval általánosabb, kiterjesztőbb, és nem is egyértelmű, hogy egyetlenegyfajta fogyatékosságra utal. Ha metaforaként értelmezzük a teljes szöveggel való összevetésben, akkor a „dadogás” nem vagy nemcsak az emberi beszédre, hanem mindenféle metakommunikációra, emberi, történeti, társadalmi viszonyokra is vonatkozik, melyek valamilyen módon torzulnak, amelyekben az emberi életek – akár román, akár székely, akár magyar – nem képesek önmaguk megfogalmazására, megformálására. Nagyon egyszerűen fogalmazva: nem tudnak élni, az életük csak dadog, s ez olykor rajtuk múlik, olykor nem, a legtöbbször azonban a külső és a belső okok szétválaszthatatlanul összebogozódnak. Vida Gábor hősei (családtagjai) ezért is jobbára elégedetlen és boldogtalan emberek, akik közül egyik-másik aztán legrosszabb pillanataiban maga ellen fordul. Minden romlik ebben a tájban, és valamennyire romlott is: nem nagyon ismerek irodalmi szöveget, mely ilyen nyíltan fogalmazná meg egy családtörténetben, hogy az amúgy egymásra utalt székelyek és magyarok (erdélyiek és partiumiak) például milyen mérhetetlenül, fogalmazzunk finoman, idegenkednek egymástól. A narrátor hősnek így szinte mindent egyedül kell megértenie gyermekként, ifjúként, szinte semmi vagy alig valami segítséggel, ki kell küzdenie pozícióit az internátusban, a hadseregben és az élet más, apróbb területein is. Az egyetlen, ami nem dadog, az a természet. Vida novelláiban és regényeiben korábban is nagyon jelentős szerepet kapott az erdélyi táj, a legnagyobbat talán a már említett Fakusz-trilógiában (különösen a második és harmadik részben), e tekintetben csak Szilágyi Istvánhoz vagy még inkább Bodor Ádámhoz hasonlítható (más időszakból és más szempontok szerint kiváló összefoglaló tanulmányában Balázs Imre József is e két írót említi Vida elődjeként: Az új közép. Csomópontok az 1990 utáni fiatal erdélyi magyar irodalom intézményesülésében, Híd, 2009. 2. sz.). A gyermek Vida most is az erdőt járja nagybátyjaival, figyeli a természet változásait, sokat tanul belőle, később menedék is lesz számára – de a visszatekintő és reflektáló-értelmező Vida már azt is hozzáteszi: az erdő „nem tesz fel kényelmetlen kérdéseket, nem vár el szabatos választ. Nem kérdez vissza, csak hallgat, és ettől az ember azt hiszi, hogy igaza van, utolsó szóig minden igaz, amit mond, még az is, amit nem mond ki, mert nem tud, nem akar megfogalmazni” (69. o.). A természet, az erdő tehát tökéletes, s mint ilyen lenyűgözi szemlélőjét, az embert, de nem nyújt magyarázatot az ember alkotta „természet” tökéletlenségeire, dadogásaira. Bánki Éva utal arra (ÚjNautilus, 2017. júl. 31.), hogy a könyvben, így vagy úgy, mindenki valahogy fogyatékos, nem testi értelemben, hiányokkal küzd az apa, azzal az anya, a nagybácsik, nagynénik, nagyszülők, és valóban alig akad az erdélyi sodródásban olyan lélek, vagy épp csak valamilyen történetrészlet, mesetöredék, amely kikezdhetetlen örömöt, boldogságot vagy csak épp megelégedettséget, egyszerű szépséget tükrözne. Talán egy ilyen nagyobb részlet van a szövegben, amely szinte meseszerű, csodaszerű szépséget, valamiféle megfoghatatlan boldogságérzetet hordoz, a gyári lecsókonzerv (ghiveci) csodás története, mely ugyanakkor a nyolcvanas évek groteszk Romániájának is tükröt tart. A nagybácsik történetei már sokkal durvábbak, alakjuk mégis messze kimagaslik a könyv szereplői közül, csakúgy, mint a részeges nagyapa figurája (akiről első novelláját írta Vida, Nagyapámnak volt egy lova, s ami aztán később a Jelenkorban [1992. 12. sz.] jelent meg némileg más címmel). Az olvasó itt már persze nem nagyon tud arra figyelni, hogy ez valóság vagy fikció, de ezek a családi figurák és történetek műfajtól függetlenül a könyv remek lapjai, s ezeken botolhatunk bele ritkán még groteszk, abszurd humorba is, mint például Tom bácsi esetében, aki a Vida család székely vonulatát erősítette, sok-sok szesszel, míg aztán halála után húsz évvel az is kiderült, hogy nemcsak boldogtalan, hanem morfinista is volt. Erre jegyzi meg Vida narrátor szarkasztikus humorral, hogy: „Egy morfinista székely traktoros, micsoda szalagcím lehetne” (55. o.), s valóban milyen már ez (ha nem tudnánk, milyen borzalmas sorsa volt). De az a jelenetsor se nélkülözi a groteszk humort, amikor összejön egy szilveszterre a család egy része, aztán elfogy harminc liter bor, „Guzmann keresztapám” kicsit zsidózik, mások talán székelyeznek (az apa a székely rokonságot, tehát felesége rokonait ezeknek szólítja mindig), mindenki románozik/oláhozik, és közben ott a népes sereglet közepén a „hóttromán” Michelin, Anett nagynéni férje, aki egy szót se ért a magyar beszédből, és csak mosolyog derűsen és kedvesen, mert „semmilyen antennája nincs az etnikai ellentétre” (256. o.). Tényleg emlékezetes jelenetsor, s talán lekicsinyítve mutatja fel magában az egész könyvben benne lévő történelmi-társadalmi, néhol humoros-groteszk, de többnyire tragikusra hangolt létezést, amely ezt a régiót is jellemzi. „Is”, mert Vida „tényfeltárásában”, családtörténet-nyomozásában kétségtelenül sajátos szín, hogy ugyan mindez magyarul történik, de mégiscsak egy másik országban, noha többnyire magyarok lakta vidékeken. S látható, hogy hasonló történelmi kataklizmák nagyjából hasonló következményeket váltanak ki – mindegy, hogy hol történnek meg, az emberek csakúgy kínlódnak mindenütt velük. Amin talán csak a megismerés, az önismeret és a szabadságra és igazságra törekvés segíthet – s bár nem szeretek ilyen iskolás kifejezéseket alkalmazni, de az Egy dadogás történetének alighanem ez a legmélyebb tanulsága is.
Vissza a tetejére