Mrena Julianna

2016/4 - Kicsi dal; Budapest; Kavarog2016/2 - A fiú és a fa2015/3 - Tükörfény2015/2 - A férfi az álomban; Fernandó; Ballada féldisznóval2014/4 - Csoda Pesten; Egy kísértet portréja; Fentről nézve; Mese a fűről; Önarckép tükörrel; Cocombre mariné (Ars poetica uborkával); A balatoni vonaton2014/2 - Hídon; A pesti kosz2013/3 - A reinkarnációról ; Arról, ami elmúlik; A főzésről; Egy szereplőről, egy történetből 2013/1 - Amikor csak egy felhő van az égen2012/4 - Világvége2012/4 - túróvá alvad, és hõsünk éppen, elfelejtem hogy, A kávéházba tévedt ismeretlen2012/2 - Oázis2012/1 - Divatba jön a narancsbőr, Aurafestés és csakrafelvarrás2011/3 - Amit tényleg jó lenne leírni, A szerelmes stewardess, Violin, Intermezzo, Ismétel, Szem. Tanú, Tegnap a metrón, Zsa! Ko! Sze!, Összeírom, Sebek2011/1 - Nem írok, Egy fehér ló legendája, A be nem fejezett történetek királynője2010/3 - Angyal, kis testi hibával, Felhővadász, Idő. Ugrás.2009/4 - Karácsonyitisz2009/2 - Kiló félbarna2009/1 - A süteménysütő2008/3 - Berényi Csinszka megtalált verse2008/1 - Válogatott fikcióim2007/3 - Kamipe2007/1 - A nemértés tagadása2006/3 - A néma zongorista2006/1 - amikor az éjszaka megnő, pár mondat egy szerelemről2005/4 - A gyűrű2005/1 - Grépfrúthold, Karamella-tangó2004/3 - kunszt, Ki mondta, hogy bármi történjék, verset kéne írni2004/1 - Város, te minden2003/4 - Kurva banalitás, Én annyi mindent mondanék Magának...; 2003/1 - A hattyú titkos éneke2002/4 - A fehér dög s a cirmos dög2002/2 - Genezis, Rövid dal2001/2 - Esti ima álomért2001/1 - Kakasszóra enyém leszel, És szól a lány2000/3 - Ének Illagó vérbosszú-esküvéséről egy madártetem felett, Illagó hazugságon kapja magát; 1998/1 - Ágon ülő

A süteménysütő

A krémmel kezdjük, gondolta. A csábító, léha, simulékony krémmel. A nagymama biztosan megróna ezért, nem tartaná rendes dolognak, hogy csak úgy felborítom a sorrendet. Szóval a krémmel kezdjük, olyan krémmel méghozzá, amilyet még a világ nem látott. És nem is fog soha többé.

Ezeket mondta magának Helga, miközben sorra megérintette az asztalra kikészített tojások csontburkolatát. Félt. Inkább csak hozzávetőlegesen, lényegtelen mellékkörülményként észlelte a gyomrában fészkelő állhatatos remegést. Ugyan már, gondolta. És felütötte az első tojást. A héj sikoltva roppant ketté, azt várta, hogy ettől majd összefacsarodik a szíve, de nem. A következő után nyúlt.

A fehérjét széjjelválasztjuk a sárgájától. Ezt rendesen úgy kell csinálni, hogy veszed a tojást, középen kettéroppantod, majd héjból héjba csurgatva addig ügyeskedel, amíg a fehérje le nem vándorol az alant várakozó tálba, a sárgája pedig szépen vissza nem huppan a fészekbe. Helga módszere más volt, mindenképpen helytelenítendő, ámde működött: lyukat ütött a tojás falába, és azon keresztül csorgatta ki a nyúlós, átlátszó matériát, ujjával vissza-visszatuszkolva a belül lapuló kis, sárga napot. A legvégén törte csak föl a héjat egészen, hogy tartalma végre kibucskázhasson a tökéletlen külvilágba. Hat tojást nyitott fel, egyiket a másik után. Aztán meggondolta, és utánuk küldött egy hetediket is. A hetes jó szám.

A sárgák külön, a fehérjék külön, épp, mint a teremtés kezdetén, vagy mi. Lássunk akkor hozzá, de hogyan. A tejszín lesz az első igencsak, mert a tejszín fehér és nyájas, és alig várja, hogy valaki kezdjen vele valamit. Most elő kellene vennem a robotgépet, de nem fogom, nem ám. Azért van a habverő. Csak semmi gép, különben a hab nem becsül majd igazán.

Helga vihogva vette tudomásul, hogy három perc habverés után csaknem leszakad a jobb karja, de azért csak csinálta tovább, és a hab engedelmesen kemény fehér heggyé transzformálódott a tálban. Na, látod, te hab. És most hol az a fehérje. Cukrot neki, sokat és fehéret, ropogóst, ne nagyon kéresse magát. Lereszelt gyömbért hozzája. Azután szerecsendiót. Miért éppen szerecsendiót? Fogalmam sincs, gondolta Helga.

Most jönnek a sárgák. A tojás sárgája dacos és magában való. Mozdulatról mozdulatra kell megnyerni a bizalmát, és még akkor sem lehetsz bizonyos semmiben, pedig most a rendületlen bizonyosság a fő. A nagymama mindig állította, hogy a főzés nem egyéb, mint a mágia leghétköznapibb kiteljesülése, de Helga eddig a napig nem hitt neki. Most azonban elhitte a dolgot egészen. Meg is ijedt tőle.

A tojássárgáját óvatosan kikevered cukorral és kevés liszttel. Esetünkben aránylag sok cukor kell, amennyit épp hogy nem tartasz végzetes túlzásnak. A liszt azért fontos, hogy legyen végül a dolgoknak szubsztanciájuk, szóval kell egy kis liszt.

Veszed a csokoládét, szigorúan a legjobb minőségűt, keserű, fájdalmas édességű étcsokoládét, amelyet gondosan megolvasztasz, hogy aztán belecsorgasd a tojássárga lávafolyamába. Lesed, amint egymásba olvadnak, aztán, ha elérkezett a pillanat, összeengeded a sárgájával kevert masszát a kétféle fehér habbal, és olyan gyöngéden vegyíted őket, amilyen gyöngéden csak lehetséges. Ha mindez megvolt, már nincsen hátra semmi, ott pihen a táljuk békésen a jégen, így valahogy, mint ahogyan most, éppen így, és készen van a krém. Vagyis még az jön, hogy hintsd meg egy csipetnyi chili-porral: ettől majd tüsszent egyet, gondolta Helga, és felébred.

Helga, aki ugyancsak felszippantott pár chili-szemcsét, és kicsit libabőrös lett, miközben a két szeme szépen teleszaladt könnyel, nem gondolta volna azelőtt, hogy egyáltalán konyít a főzéshez. Tortasütéshez meg pláne. Úgy látszik, hogy időről időre egyszerűen kiderül: nem az vagy, aminek hitted magad.

Ha egyáltalán hitted magadat valaha valaminek. Valahányszor Helga visszagondolt egy valamikori, régebbi Helgára, aki szintén Helga volt, egyetlen dolog jutott eszébe, mégpedig ez: álmos voltam. Álmos. Álmos voltam.

Egyébként igen, Helgát azelőtt egyre-másra elnyomta az álom, kérlelhetetlenül, és a legbizarrabb helyzetekben, napjában sokszor, alkalmasint már csak azért sem főzött, hogy bele ne aludjon a fazékba, le ne égesse a bőrt magáról, rémülten emlékezett vissza erre, de nem ez volt a lényeg. Nem ez a lényeg, gondolta. A lényeg igazából a torta. A sütemények süteménye.

A tészta úgy készül, hogy először is udvariasan megkérleled a hozzávalókat. Aztán a tojások sárgáját felvered cukorral, sűrűn folyósra, lisztet adagolsz kanalanként, puhán kavarva, beletessékeled a hajszálvékony szeletekre vágott mandulát, diót, kókuszt, narancshéjat és citromot vegyest, és a nagy szemű, aranyrög-mazsolákat. Amikor ezzel megvagy, jön hozzá egy csipet – igen, csak egy aprócska csipet – rozmaring, só, és végül a fehér Puerto Ricó-i rum. Tapintatosan forgasd a tésztához a vanília aromával keményre paskolt tojásfehérjét – nem szereti, ha noszogatják – és íme, itt van, az ugrásra kész elegy, a tészta, a torta majdani, elomló teste. Fektesd a pontosan 180 fokra felfűtött sütőbe, és illedelmes távolságból figyeld, mit művel odabenn; amikor elkapja a hevület, lágyan felnyög, emelkedni kezd, belepirul az izgalomba, bőrét finom veríték teríti be, ami azután észrevétlen sistergéssel párolog majd el. És hát ez az, amitől tészta lesz a tészta.

A nagymama szerint az étel beszél hozzád. Olyasmiket mond el neked, amiket nem árt tudnod magadról. Az olyan szakács, ki nem ura érzelmeinek, elfűszerezi az ételt, ha pedig dühös, odaégeti. A határozatlan szakácsok főztje atomjaira hullik, mielőtt még öntudatára ébredhetne; ilyenkor, akik elfogyasztják, nem értik, miképpen érezhetnek sápatagnak egy ételt, de annak érzik. Figyeljen erre mindig oda Helga, intette a nagymama, és most végre odafigyelt. Ha tudná az a disznó, mi ez itt, gondolta. Hogy a sütemények süteménye az, amit most ellene fordítok, éppen ellene, aki nem érdemelne igazából szart se, ha tudná az a disznó, az az édes, könyörtelen kurafi, hogy mi vár rá, nevetne csak, pedig igazából ki kellene szaladnia a világból.

Hogyan is történhetett ez meg, az egész felháborító, megalázó, miszlikbe szabdaló történet, ővele, éppen ővele, aki azt hitte, nincs olyan szerelem, amely igazán meggyötörhetné. Tud szeretni, de azért talán nem egészen úgy, ahogyan kellene. Vállvonogatva szeretett mindig, mintha minden szerelmi története csupán ujjgyakorlat lenne, felkészülés a végső, nagy vizsgára, amire viszont ő sohasem veszi majd a fáradságot. Mert hát végül is mit számít. De akkor viszont hogyan történhetett ez. Sehogy, gondolta. Bizonyára meg sem történt, csakhogy nekem ez sovány vigasz. Helga nekilátott, hogy felvágja a tésztát.

Egy múzeumban találkoztak, a múzeum legnagyobb termében. Helgán kanárisárga cipő volt, és fekete ruha. A haját szigorú copfban fogta hátra, és éppen arra gondolt, tulajdonképpen mennyire jól illik ez az öltözék egy kortárs művészeti kiállításra, amikor megérezte, hogy nézik. Hátrafordult. A teremben egyetlen olyan alakot látott, akiről el tudta képzelni, hogy nézi őt, ám a férfi közönyösen bámulta a semmit, úgy negyven fokos szögben, valahol a padló távolabbi pontján. Azután felnézett, és noha nem viszonozta a lány tekintetét, Helga tudta: nem tévedett. A férfi csúnya volt. Olyan csúnya, hogy bele kellett borzongani. Vagy nem is, Helga inkább úgy érezte, mintha gyomortájon finomat megütötték volna. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy a férfi arcvonásai aránytalanok – olyanok voltak, mintha külön-külön mindegyik idézőjelbe lenne téve. Vajon tényleg van orra? – futott át Helga agyán. Negyvenéves lehet, becsülte meg, később ki is derült, hogy egész pontosan. Jó szabású, drága öltönye úgy lógott rajta, mintha nem is gondolta volna egészen komolyan, hogy amit visel, az valóban az ő testét fedi, nem pedig valaki másét. Erősen kopaszodott, de nem amolyan tonzúra-szerű, szabályos és kedélyes kopaszodással, hanem térképre emlékeztető foltokban. Helga zavartan elfordult. Aztán szinte azonnal arra eszmélt, hogy finoman megérintik a karját. A visszataszító idegen volt.

– Kisasszony – mondta neki a férfi.

Helga megfordult, és az arcába pillantott. Nem volt felkészülve arra a szempárra, ami fogadta. Elutasítást nem tűrő, bekebelező, ugyanakkor ridegen okos barna szempár volt. Semmiképpen sem illett tulajdonosához. Igazából olyan volt, mintha ez lenne egyedül, ami az egész emberből számít. De ez az érzés egyáltalán nem volt megnyugtató.

– Igen? – felelte Helga. Egyúttal azt is felmérte, hogy ő most meg van ijedve.

– Észrevettem, hogy néz engem – mondta halkan a férfi.

– Nem nézem – mondta Helga csodálkozva.

– De néz – erősítette meg a férfi.

Helga hallgatott.

– Szeretném, ha elmondaná, hogy mire gondol – folytatta a férfi.

A lány csodálkozva rátekintett.

– Arra gondolok, hogy maga ronda – jelentette ki határozottan. Nem gorombaságnak szánta.

– Szerintem meg arra gondol, hogy én vagyok, akit keresett – válaszolta a férfi.

– Egyáltalán nem.

– De igen, kisasszony. Legfeljebb nem tudja, hogy erre gondolt.

– Mit kíván tőlem? – kérdezte Helga.

– Semmit. Ön az, aki akar tőlem valamit. Úgyhogy azt gondoltam, az a legegyszerűbb mindkettőnk számára, ha idejövök, és szóba elegyedhetünk egymással.

– Hagyjon békén, és menjen a francba – mondta Helga. Finoman, puhán ejtette ki a szavakat.

– Werter vagyok – mondta a férfi egyszerűen. – Önt hogy hívják?

– Helga – válaszolta a lány. – Helgának hívnak.

– Kezdetnek megteszi – válaszolta a férfi. – Most jöjjön. Iszunk egy pohár jófajta vörösbort. A többit meglátjuk.

A lány teljesen fel volt háborodva. Dühös volt, dühösebb annál, mint amire fel lehet készülve az ember, és egy pillanatig arra gondolt, hogy teljes erejéből végigkarmolja a férfi arcát.

– Rendben van – válaszolta. – Menjünk.

Így kezdődött. Helga még most is kétségbeesetten, elszabadultan nevetett rajta. Ó, Werter, Werter, mocskom, szarházim, hogy dögölnél meg, fulladnál meg az első falattól, amit a tortámból megeszel. Vagy nem is, nem, élj csak. Egyél, zabálj, és hülyülj bele.

Az ujjaival simogatta el a tészta felszínén a krémet, sűrű volt és nehéz, aromája Helga torka köré csavarodott. Nyolc vékony rétegre szelte a tésztát, most rétegről rétegre idomította a tortához a töltelékét. A nagymama most azt mondaná, megint túlzásokba esem. Mindjárt, mindjárt készen vagyunk. Helga szinte sajnálta, mert mi lesz, ha egyszer befejezi. Végtére is ez itt Werter halálos ítélete. És mi lesz akkor, ha úgy lesz, ahogyan gondolta, hogy lesz.

Az egész nem is az ő gondolata volt, és most tessék. Hát mit is lehetne tenni, ha egyszer semmit nem lehet. Nem az ő ötlete volt. Ő csak leült egy padra a folyóparton, és nesze, talált egy levelet, amelyet bizonyosan nem neki írtak, ám mégis neki írták. A levél, az a darab papír éppen csak kikandikált a szemetesből, Helga meg kivette. Két ujjal fogta meg a laza gombóccá gyűrt lapot. A receptet. A hülye, szemétre való, oda is került, csodálatos receptet:

Édesem,

remélem, jól vagy. Én jól vagyok, vagy nem tudom. Ma vele álmodtam megint, úgyhogy most egész nap ökölbe szorulva mászkálok. Álmomban egy pályaudvaron álltam, és őt figyeltem messziről. A konok állával állt ott a peronon, a hosszú, lehetetlen kabátjában. Látszott az állán, hogy egy nőre vár, egy másik nőre vár. Én a sarokból figyeltem, meg a levegőből, a feje fölül, úgy, hogy nem is sejtette. A másik nő megérkezett. Szőke megint, persze. Látszott rajtuk, hogy most az lesz, hogy hazaviszi a nőt, és aljasul, merő kéjjel megdugja, úgy, ahogyan engem sohasem, úgy, ahogyan engem azelőtt minden éjjel. Ekkorra a nő egy másik szőkévé változott, én pedig remegni kezdtem, mert éreztem, hogy most végre tennem kell valamit, tennem kell, mert nem tűrhetem ezt a mocskot, ezt a hazug, engem utólag is lealacsonyító nőjárást. A szőke kísérteteit. És akkor váltott a kép.

Álmomban gyönyörű voltam. Gyönyörű lettem, és gonosz, és könyörtelen. Elhatároztam, hogy végrehajtom rajta a legigazibb bosszút, amelyre csak módom van. Olyan féle bosszút, amelyről ő még csak álmodni sem mert sosem. Süteményt fogok sütni. Egy süteményt, a lehető legfantasztikusabb krémmel, amely létezik, és olyan tésztával, amilyet még soha senki nem készített azelőtt. Tökéletes műgonddal készítettem el álmomban a süteményt, egy tortát, amely igazából nem torta volt, hanem valami olyan neve volt, ami ébren már nem jut többé eszembe. És elkészült a torta-sütemény.

Belopóztam a lakásba, amelyben ő egy másik nővel hentergett, a másik nők egyikével, halkan és észrevétlen jutottam be, ahogyan az ember csak álmában tud járni, pont, mint a gondolata. És akkor elkezdtem a bosszút. Darabokat rejtettem el mindenfelé. A bosszúsütemény apró darabkái kerültek be ritkán használt zoknigombolyagokba, a cserépedényekbe, a tapéta mögé, a fal titkos repedéseibe, a fürdőszoba alig ott lévő sarkaiba, vékony szeleteket rejtettem a kedvenc könyvei százhuszonnyolcadik és háromszáznegyvenedik oldalaihoz simítva, mindenhová, mindenhová, egyszerűen mindenhová. Ő mindeközben gyanútlanul és irgalmatlanul mocskosan még mélyebbre hatolt a másik nőben, és én tudtam, hogy hamarosan elernyed, és elnyomja az álom. És nem sejt az egészből semmit. Nem sejti, hogy ott, ahol valaha boldogok voltunk együtt, ott vagyok még én is, és mindörökre ott is maradok, és ő sem mehet el sehová, nem is tehet ellene semmit. Évek múltán is rábukkan egy-egy tortadarabkára. És falni fogja éhesen. Falni fogja a penészes, megkeményedett, bomlásra ítélt bosszúsütemény-darabokat kikoplalva, undorodva, nyöszörögve és telhetetlenül, akár látják a másik nők mindezt, akár nem. Ezt tettem én vele. Hát ezt tettem vele álmomban. És elomlott bennem a győzelmem, és betöltött. És végre újra tudtam aztán mosolyogni. Győztesen és kérlelhetetlenül, és én voltam a sütemény királynő.

Hát ezt álmodtam. És most azon gondolkodom, hogy vajon mit jelenthet ez az álom... te mit gondolsz? Írj hamar.

Ölellek: Húgod

Ez volt a recept. Hát ez az, gondolta Helga, ez hát a recept.

Tulajdonképpen először csak annyi történt, hogy a múzeumhoz közeli kocsmában, Werterrel eltöltött éjszaka után Helga úgy ért haza, hogy az ágyba omolván azonnal elaludt. De nem ez volt a rendkívüli. A rendkívüli csupán másnap következett, amikor nem nyomta el napközben az álom, sem délelőtt, sem délben, sem délután, sem estefelé. Helga halálosan éber volt egész nap, és ha nem remegett volna meg minden apró rezdülésnél, minden elhaladó autó zajára, minden meglibbenő ablakfüggönyre, teljes egészében és végérvényesen hálás lett volna az élményért. Ébren vagyok, gondolta. Ébren vagyok, és ilyen ez a világ igazából, ilyen mindenféle megszakítás nélkül. Végre egyben láthatja a levetített filmet, mint mindenki más. Csakhogy remegett. Attól remegett, hogy tudta, a rettenetes Werter eljön érte, hiszen megbeszélték, megmondta, hogy eljön, és tudta: a rettenetes Werter miatt remeg, és gyűlölte ezt az érzést. Legfőképpen azért gyűlölte, mert tulajdonképpen sejtette, hogy Werter érdemtelen erre a benne cikázó vágyra. Mi több, valójában ő maga is érdemtelen rá. De mindez nem segített. Mert aztán lett, ami lett, azon az undorító, szennyes, megsemmisítő módon, ami a legnagyobb örömöket körül tudja ölelni. Werter, ahogyan megígérte, eljött, és Helga el volt veszve egészen. Nem tudta volna megmagyarázni, ha bárki kérdi. De mivel nem kérdezte senki, nem is volt kinek megválaszolnia a feltett kérdést. Gyűlölte Wertert, mert jobb volt nála, fondorlatosan, rút egyszerűséggel volt jobb. És imádta máris, mert rosszabb volt, mint ő, jóvátehetetlenül, büszkén, és rettentő stílusosan volt rosszabb, pedig Werter igazából csak prózai volt, mint egy darab papír, egy darab papír, ami az, ami, nem több, és egy darab papír, ami nem hisz semmit, és nem hisz semmiben. De mindegy volt ez is, mert csak a remegés maradt.

Werter volt, Werter. Az is ő volt, ami egyáltalán nem is volt ott, sőt, igazából a legfájdalmasabb módon az volt leginkább Werter. A rettenetes disznó, aki az első éjszakán camembert sajtot etetett vele, pedig ő éppen előzőleg mondta el, hogy gyűlöli a camembert-t, mert a fogához ragad, és beléje mászik a nyúlóssága, ám Werter akkor azt mondta, nosza, próbálja csak meg ismét, és Helga egyenesen falta a camembert-t Werter odanyújtott villahegyéről. És ez volt a dolog lényege. A lánynak rá kellett jönnie, hogy mindaz, amit magáról addig gondolt, sejtett és tudott, esetleges, és bármi mással könnyen behelyettesíthető. És Werter be is helyettesített sok mindent, Helga gyurma volt a kezei között, sóból és lisztből való gyurma, és fogalma sem volt, hogy mitévő legyen, ezért aztán nem is tett semmit, Werter viszont tette, amit tett. Használta Helgát, miként egy svájci bicskát, ezerféle módon és ezerféle célra. És Helga nem bánta, amiként a svájci bicska sem bánja, inkább csodálta, mi mindenre lehet ő képes, ha ismeretlen kezek úgy akarják. Szakácsnő lett, és dajka, és strázsáló katonatiszt. Kurva lett és méregkeverő. Szólista egy nem létező zenekar élén, és kipusztult fajú dinoszaurusz. Pingpongütő lett, melyet sohasem vesznek elő, kés, amely frissen lélegző vajat szel. Kisgyerek lett, és háziállat is. Szálka lett a köröm alatt. Levegőben megállt szablya, és a semmiből teleportált, beteljesült vágykép.

Meztelenül kellett végigsétálnia az erkély alig lábszélességű korlátján, miközben az útépítő munkások zavart örömmel füttyögtek neki lentről fölfelé. Máskor az volt a feladata, hogy idegenekkel elegyedjen szóba, és elpanaszolja nekik, lehetőleg igazi könnyekkel a szemében, hogy veri az ura. Megint máskor kenyeret kellett lopnia a boltból, vagy egy áruházi próbafülkében rávenni az eladónőt, hogy megfogja a bal mellét. És Werter mindvégig ott volt, és figyelt, a maga rejtelmes, észrevehetetlen módján. Egyszer rávette, hogy megegyen egy kisebb raj eleven hangyát, és rábeszélte, aludjanak együtt azon a vonatsínen, amin legközelebb csak a reggel hat harmincas expresszvonat halad majd át, mert úgyis idejében felébrednek, de ha nem, akkor sincsen semmi. Helga mindezt egy szó nélkül megtette, és még többet is. És szerette Wertert. És nem szerette Wertert.

A torta immár készen pihent az asztalon. Megrendítően tökéletes volt. Érinthetetlen, egzotikus szentség, amelyet emberi kéz nem tapinthat. No, látod, te utolsó szemét, gondolta Helga.

Maga sem tudja, hogyan történt, és mikor. A nagymama egyszerűen csak annyit mondana, hogy minek is tudná, elég annyi, hogy mindenkit elér egyszer a sorsa. Talán marhaság, de ami igaz, az igaz. Megtörtént. Nyilván elkerülhetetlen volt, nem mintha ettől csak úgy bele kellene nyugodni. Egyszer csak arra ébredt, hogy Werter, a senki, a minden dolgok kerítője, a kopasz és rút Werter azt mondja neki:

– Menj férjhez. Menj férjhez, most.

Az ágyban feküdtek, Werter a lány hosszú gerincét simogatta lustán.

– Ma nincs kedvem játszani – dünnyögte Helga.

– Játékról szó sincs – jegyezte meg egykedvűen Werter. – Azt akarom, hogy menj férjhez.

– Kihez?

– Mindegy, hogy kihez. Válassz egy szimpatikus fickót. Válassz te, végül is te mégy férjhez.

– Férjhez megyek?

– Igen. Ideje, hogy igazi életed legyen. Szülhetnél néhány gyönyörű gyereket.

– Nem hiszem, hogy gyönyörű gyerekeink lennének – nevetett fel a lány.

– Hát nem is. Éppen ezért mondom. Kezdj magaddal valamit. Unom már, hogy hitegetlek. Csodálatos játszótárs vagy, olyan csodás, hogy meg sem érdemlem, de olyan kár érted, kedvesem.

– Nem hiszem, hogy valaha is hitegettél – mondta Helga. – Nem volt miért.

– Ugyan, kedves. Látom a szemeden. Menj férjhez. Férjhez kell menned. Ejtesd magad teherbe.

És Werter tovább simogatta Helga gerincének göröngyeit.

A torta akkor jó, ha a szakács, amikor ránéz, megérzi: teremtménye mindenben pontosan engedelmeskedett akaratának, anélkül, hogy tudta volna, miért, és anélkül, hogy tudta volna, engedelmeskedik. És ő pontosan azt a diadalt érezte, amit kellett, amikor a konyha legtávolabbi sarkából méregette kreációját. Legyőzte a tortát. Sikerült uralma alá hajtania, az első pillanattól fogva, és most az övé.

– Dögölj meg – válaszolta Helga Werternek. És kicsit több mint három hónappal később hozzáment a lakótársához, bizonyos Gabrielhez, akinek sejtelme sem volt az egészről, és akinek pontosan olyan volt a neve, mint maga Gabriel. És aki valójában nem értette az egészet, de úgy találta, nincs igazán oka rá, hogy ellenkezzen. Egyszer ölelte csak Helgát azelőtt, akkor is többé-kevésbé tévedésből, de ismerte, és ez valahogy éppen elég ok volt számára, hogy megtegye, amire a lány kérte. Csendes esküvő volt, amelyen a házasulandókon kívül csak a tanúk voltak jelen, és aztán, gondolta Helga...

... aztán tulajdonképpen nem volt megállás. Haláli éberen töltött napjainak szórakozottabb perceiben domborodó hasát simogatta, és Werterre gondolt. Nem volt még nő, akit így csinált fel a szeretője, állapította meg magában, és rekedten röhögött. Nem tudta, mi történik vele, és igazából nem is érdekelte annyira, mert minden, ami történt, vagy amiről úgy látszott, hogy történik, igazából benne volt a játékban. És ennél többre Helga egyszerűen nem tartott igényt.

– Mi lesz a vége? – kérdezte Wertertől.

– Kit érdekel – válaszolta Werter. Valójában annyira mindegy, drágám. Ha valóban lenne az életnek súlya, már régen összerogytunk volna alatta.

– Igaz – mondta Helga. És amikor Gabriel szelíden érdeklődött, vajon mi lehetne a születendő gyermekük neve, Helga csak arra gondolt: ugyan már.

Helga fia egy decemberi napon jött a világra, a kora esti órákban. A nővérek állították, hogy amikor kibújt anyjából, nyitva volt a szeme, és miután finoman megütögették a hátát, nem sírt fel, csak két-három, rövid magánhangzóra emlékeztető nyekegés tört elő belőle. E-e-e. Helga fáradtan hevert a kórházi ágyon, és beletörődően hallgatta az ifjú apát, aki nyugtalanul arról érdeklődött, hogy hát akkor most mi lesz. Csöngeni kezdett valahol egy telefon, csak csöngött és csöngött, azután Helga hallotta, ahogy felveszik, és valaki beszélni kezd.

– Magát keresték – lépett nemsokára egy nővér a szobába. – Egy úr volt, a nevét nem mondta, amikor kérdeztem, azt felelte, nem számít, maga úgyis tudni fogja. Azt üzeni, hogy gratulál a gyermekáldáshoz, reméli, hamarosan felépül, és jó egészséget kívánt.

– Mást nem mondott? – érdeklődött Helga.

– De igen. Azt kérte, mondjam meg, hogy a gyereket nevezzék Azazelnek, ha már egy arkangyal az apja szegénykének.

Nagyon vicces, gondolta Helga. És még mindig szerette Wertert. És nem szerette Wertert, a legkevésbé sem, sőt gyűlölte volna, ha marad rá ereje. De leginkább csak arra maradt, hogy legyen, aki volt: svájci bicska. Szakácsnő, dajka, és katonatiszt, kurva és kuruzsló, kipusztult fajú dinoszaurusz. Kés, amely frissen lélegző vajat szel. Kisgyerek. És háziállat is. És anya is lett, de ezt az egyet, úgy gondolta, igazából egyáltalán nem érti.

Azazel, akit valójában Theodornak kereszteltek, nyugodt kisbaba volt, és csendes is. Túlságosan csendes, Helga szerint, aki elvárta volna, hogy egy csecsemő úgy bömböljön, ahogyan csak a torkán kifér, hisz mindenki tudja, hogy a csecsemőknek ez a szokásuk. Amikor Werter meglátogatta, hogy megnézze a gyereket, finoman megcsókolta a száját, és csak ennyit mondott:

– No, látod, mindenkinek így a legjobb.

– Ha akarod – egyezett bele Helga.

– Akarom hát. És te pedig az enyém vagy, kedvesem. Igazából csak az enyém, bármi történjék.

– A tied vagyok – visszhangozta a lány. – A tied vagyok, és a tied is maradok.

– Így is van rendjén – nevetett Werter. – Az enyém vagy, és én szeretlek, a többi pedig nem számít.

Helga óvatosan egy dobozba emelte a tortát. A doboz színe égővörös volt, Theodor pedig, aki igazából Azazel volt, kíváncsian figyelte a kosarából, amint az égővörös doboz átutazik a konyhán, anyja óriási karjaitól ölelve. A csomagolás mindig nagyon fontos a nagymama szerint, ha ajándékot adsz, és ha látná most Helgát a harsány eleganciájú tortásdobozt ringatva, biztosan elégedett lenne.

– Nemsokára visszajövök – intett hátra Azazel-Theodornak az anyja, és kisétált a lakásból. Csalódottan vette észre, hogy tökéletesen higgadt. A szíve, amelyről azt gondolta, úgy ver majd, mintha egy flamenco-táncos lépéseire akarna megfelelni, szabályos ritmusban tette a dolgát. Ahogy haladt az utcán, a lábait figyelte, jobban mondva a két piros cipőorrát, ahogy egyik a másik elé, a másik az egyik elé lendül. Nem is igen figyelt fel rá, hogy járás közben azt dúdolja magában, hogy kié, kié a torta, azé, ki megsütötte, azé, ki megsütötte, uralkodik fölötte, Theodor erre a dalra aludt el már többedik este, bár Helga erről sem tudott, igaz, nem is csodálkozott volna, ha kiderül a dolog. Hiszen annyi mindenről nem tudott már napok óta, ami ténylegesen történik, mert hát ténylegesen nem is történt semmi, csak annyi történt, hogy három napja nem aludt egy szemet se, kávét ivott, és hallgatta az éjjelre nyitva hagyott ablaknál fülelve, ahogy a városon túl, egy hegy tetején nő a fű, és ragyogó szemekkel figyelte a sötétet Theodor-Azazel ágya felett. És, meg ne feledkezzünk róla, gondolta volna, ha éppen gondol valamire, és nem csak dúdol, miközben a cipőorrait hipnotizálgatja hanyagul, és ne feledjük, hogy sütöttem is, egy tortát sütöttem, na és kié, kié a torta, azé, ki megsütötte, kié, kié a torta, azé, ki mind befalja, azé, ki mind befalja, lalallala, azé, ki meggyötörte, kié, kié, a torta.

Ismert valaha egy fiút, aki azt mondta neki egyszer, igazából túlságosan is szereti őt ahhoz, hogy életben hagyja, mert ha Helga továbbra is él, és vígan provokálja jelenlétével az univerzumot, akkor végül ő szépen bele fog őrülni, azért aztán az lenne a legjobb, ha szépen megmarkolná Helga vékony és kecses torkát, és óvatosan, szerelmesen mind kiszorítaná a szuszt belőle. A lány nem emlékezett a fiú nevére, csak annyi rémlett neki, hogy a fiú mintha egy kiskocsmában dolgozott volna, ami arról volt híres, hogy van egy saját kísértete. Különben mindegy, gondolta Helga, a nevek egyáltalán nem számítanak. De én nem szerelemből teszlek tönkre, Werterem. Azért teszlek tönkre, mert a tied vagyok. A tied vagyok, és csak ez számít, és emellett még azért teszlek tönkre, Werterem, mert megtehetem. Kié, kié a torta.

– Nem vártalak mára – nyitott ajtót Werter.

– Nem baj – válaszolta Helga. – Ismersz jól, akkor is jövök, ha nem vársz. Menjünk be. Hoztam neked valamit.

Mindenki tudja, de aki nem tudja, az sem csodálkozik rajta, hogy a torta tulajdonképpen akkor kel csak igazán életre, amikor elfogyasztják. Addig szunnyad csupán, nem több, mint lehetőség, önmaga beteljesületlen álma. Amikor azonban belemélyed testébe a villa, hangosan, befelé felsikít, és azt kiáltja: most. És ebben az egyetlen kiáltásban kivirágzik mindaz, amivé a torta lenni akar, vagy amivé lenni bír, és hát ki korlátozhatná egy torta akaratát? A szakács azt hiszi, ő igen, ám a szakács téved, a torta már nem az övé, amikor mások elfogyasztják. A tortát evő talán szintén azt hiszi, az történik, amit ő megtörténni hagy, de téved ő is. A torta pillanata nem más, mint a torta pillanata. Az egyetlen igazán ébren töltött rövidke ideje az az idő, amikor fehér fogak alaktalan masszává őrlik, és nyállal keverik el, hogy aztán öntudatát vesztve alázuhanjon a hús sötét mélységeibe. Ez a titok. A torta nagy titka.

– Mi ez? – kérdezte Werter.

– Egy torta – válaszolta Helga. – Neked sütöttem.

– Miért sütötted, kedvesem?

– Mert szeretlek – felelte Helga.

– Milyen szentimentális vagy még mindig, drágám. És persze kedves is, milyen kedves az én Helgám.

– Olyan vagyok, amilyennek te akarod, hogy legyek – mondta Helga. – És most egyél. Már olyan izgatott vagyok.

– Izgatott, kedvesem? – kérdezte Werter. – Ugyan miért?

– Igazán tudni akarod? – kérdezte a lány.

– Hát persze, hogy tudni akarom. Tehát miért?

– Mert megmérgeztem a tortát. És már alig várom, hogy lássam a hatást.

– Valóban? – kérdezte Werter. – És finom műgonddal levágott egy szeletet.

– Valóban – válaszolta Helga.

Werter belemélyesztette villáját a torta sóvárgó tésztájába, és a szájához emelte a falatot.

– Ez igazi mestermű – mondta elismerően.

– Köszönöm – mondta Helga. – Hat már a méreg?

– Azt hiszem – felelte Werter. – Homályosan látok.

– Hát akkor én megyek is – mondta Helga. – Nem akarom végignézni, ahogyan meghalsz. Jó étvágyat, kedvesem.

És ezzel Helga, mivel nem tehetett egyebet, megfordult, és kisietett az utcára.

És szerette Wertert, de most már csak egy egészen kicsit szerette. És nem szerette Wertert, de csak úgy nem, mintha már majdnem szeretné. A tied vagyok, drágám, gondolta. A tied vagyok, te pedig, nagyon úgy fest, drágám, hogy halott vagy.

Werter halott volt. Holttestét másnap délután találta meg a szomszédasszony, akinek sárgásrózsaszínű hajkoronáján kívül még az volt a különös ismertetőjele, hogy mindenhová egy Alfonz névre keresztelt hatalmas fekete kutyával járt. Az Alfonz nevű eb, mely különösen hajlamos volt arra, hogy válogatás nélkül belekapjon a legkülönfélébb emberek bokájába, és amelyről többen állították, hogy kétségtelenül egy szemernyi sütnivalója sincsen, még kutyamércével mérve sem, minden teketóriázás nélkül lefeküdt Werter mahagóni ajtaja elé, és vonyítani kezdett. Addig vonyított, amíg az egész ház köréje nem sereglett, és követelni nem kezdte asszonyától, hogy haladéktalanul hallgattassa el. Ekkorra már többen nyomkodták Werter csengőjét, sőt egy szőke fiatalember, akiről nagyjából a fél lakóközösség gyanította, homokos, olyan erélytelen rózsás mosollyal mászkált fel s alá túlontúl divatos öltönyeiben, mindenki nagy meglepetésére ordítva, ököllel kezdte püfölni az ajtót. Nem jött semmi válasz. A zárat ekkor felfeszítették.

Werter a fürdőkádban hevert meztelenül. A kád szélén egy kistányér egyensúlyozott, azon pedig egy szelet torta hevert. Werter egyik keze villát szorongatva lógott a hideg, zavaros felszínű fürdővízbe. Mosolygott.

– Kétség nem fér hozzá – mondta a sárgásrózsaszínű hajú nő, és elájult.

Valakinek eszébe jutott, hogy ki kell hívni a rendőrséget, mert ez bizonyosan gyilkosság. Mások kinevették, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ezt az öregedő kéjencet egyszerűen szívroham vagy valami hasonló érte tortazabálás közben, már ahogyan az lenni szokott. Mindegy, kontrázott aztán másvalaki, a rendőrséget akkor is ki kell hívni. A rendőrséget kihívták. A helyszínelők csapatában volt egy Marta nevű nő, aki riadtan ismerte fel Werter tetemében ifjúkora szerelmeinek egyikét, ám inkább a nyelvét leharapta volna, mintsem szóljon erről bárkinek. Marta volt az, aki végül steril zacskóba helyezte a tortaszeletet, hogy elküldjék azt a labornak elemzésre.

Mire a torta a laborba ért, Helgát is megtalálta a rendőrség. Amikor megérkeztek, hogy kihallgassák, éppen Theodort etette.

– Szóval mégis meghalt – mondta lassan a rendőröknek. – Lehet, hogy tényleg így a legjobb.

– Maga adta neki a tortát, asszonyom? – kérdezte az egyik rendőr.

– Igen – felelte Helga nyugodtan. – Én sütöttem. De nem gondoltam, hogy ez lesz.

– Mit gondolt, mi lesz? – kérdezte a rendőr.

– Már nem számít – válaszolta Helga. És csodálkozott, mert tényleg nem számított. – Érdekes, tulajdonképpen nem emlékszem, mit ettem rajta.

– Úgy érti, az áldozaton? – kérdezte a rendőr.

– Milyen különös, hogy ezt a szót használja rá, uram – mondta Helga.

A labor megvizsgálta a tortaszeletet, és úgy találta, nincsen benne méreg. A boncolás, melyet Werter holttestén végeztek, valójában nem állapított meg semmit. Werter egyszerűen csak meghalt, mindenféle ok nélkül, úgyszólván. Előfordul az ilyesmi, vélte a tapasztalt halottkém. De Helga persze tudta, amit tudott, vagyis hogy Werter halála egyáltalán nem komoly, Werter viccnek szánta tulajdonképpen, és ez olyasmi volt, ami miatt Helgának ki kellett volna jönnie a sodrából, és arra gondolt, hogy megint túljártak az eszén. Pufogott is rajta kicsit, tulajdonképpen hogy is jön ahhoz Werter, hogy őt még kozmikus keretek között is ugrassa. De valami előtte is ismeretlen okból úgy alakult, hogy nem bánta az egészet.

És szerette Wertert, jobban, mint valaha, bár úgy rémlett neki, mintha lett volna idő, amikor egyáltalán nem szerette. Legfőképpen azonban: Werter halott volt. És Werter, úgy tűnik, éppen ezt akarta.

A tortát, a csodálatos, megismételhetetlen torta utolsó szeletét a rövidke nyomozás végeztével kihajították a szemétre. A szemetet kivitték a szeméttelepre, ott pedig egy közepes méretű patkány szimatolta ki, és helyben be is falta az egészet. A tortaszelet azonban, mely közben egészen összeszáradt, és különben is drámai változásokon ment keresztül, képtelen volt disztingválni, mivel a süteményeknek ez egyébként sem szokása, ezért, amikor a patkány beleharapott, felkiáltott, még egyszer, utoljára, és ugyanakkora meggyőződéssel, mint előzőleg bármikor, és a tortaszelet azt kiabálta befelé a szeméttelep bűzlő, csodálatos közepén, hogy: most! És igazán, egyszerűen boldog volt. Legalábbis Helga így képzelte el az egészet. A nagymama viszont nyilván arra gondolt volna: kár azért a finom tortáért. De hát ez így van rendjén.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Gabriel, amikor este hazaért, és megölelte a feleségét.

– Találtam egy receptet – mondta Helga, akit egészen simára vasalt a késő délutáni, meghitt alvás.

– És? – kérdezte Gabriel.

– Sütöttem egy tortát – válaszolta Helga. Theodort dajkálta az ölében, akiről úgy gondolta, igazából sohasem szolgált rá az Azazel névre. De azért úgy tűnik, mindig Azazel marad.

– Sütöttél egy tortát – mondta értetlenül Gabriel.

– Igen.

Gabriel hallgatott.

– Értem – mondta aztán bizonytalanul. – És most mi lesz?

Helga kíváncsian ránézett.

– Hogy mi lesz most? – kérdezte.

– Igen. Mi lesz?

A lány eltöprengett. Theodor kíváncsian figyelte, amint az anyja egy apró mélyedést babrál a nyakán. Azután Helga azt mondta:

– Azt hiszem, sütni fogok.

A jó torta, gondolta Helga, beteljesíti, amire hivatott. Igazából mindegy, mi az, és talán még az is mindegy, hogy a szakács mit gondol a tortáról, amelyet éppen készít. Egy a lényeg: hogy a sütemény tökéletes legyen. Ha ez megvan, a többi már nem a mi gondunk, hanem a tortasüteményé. Mindezt a nagymama is biztos tudta, ámde nem is ez a lényeg. A lényeg egyedül a torta – szögezte le magában Helga. És az is biztos, tette még hozzá Helga, hogy bárhogy is legyen, a krémmel kell kezdeni. Mindig a krémmel kell kezdeni. A többi pedig...

– Sütni? – kérdezte Gabriel.

– Sütni – mondta Helga.

És ennyiben maradtak.

Vissza a tetejére