Mrena Julianna

2016/4 - Kicsi dal; Budapest; Kavarog2016/2 - A fiú és a fa2015/3 - Tükörfény2015/2 - A férfi az álomban; Fernandó; Ballada féldisznóval2014/4 - Csoda Pesten; Egy kísértet portréja; Fentről nézve; Mese a fűről; Önarckép tükörrel; Cocombre mariné (Ars poetica uborkával); A balatoni vonaton2014/2 - Hídon; A pesti kosz2013/3 - A reinkarnációról ; Arról, ami elmúlik; A főzésről; Egy szereplőről, egy történetből 2013/1 - Amikor csak egy felhő van az égen2012/4 - Világvége2012/4 - túróvá alvad, és hõsünk éppen, elfelejtem hogy, A kávéházba tévedt ismeretlen2012/2 - Oázis2012/1 - Divatba jön a narancsbőr, Aurafestés és csakrafelvarrás2011/3 - Amit tényleg jó lenne leírni, A szerelmes stewardess, Violin, Intermezzo, Ismétel, Szem. Tanú, Tegnap a metrón, Zsa! Ko! Sze!, Összeírom, Sebek2011/1 - Nem írok, Egy fehér ló legendája, A be nem fejezett történetek királynője2010/3 - Angyal, kis testi hibával, Felhővadász, Idő. Ugrás.2009/4 - Karácsonyitisz2009/2 - Kiló félbarna2009/1 - A süteménysütő2008/3 - Berényi Csinszka megtalált verse2008/1 - Válogatott fikcióim2007/3 - Kamipe2007/1 - A nemértés tagadása2006/3 - A néma zongorista2006/1 - amikor az éjszaka megnő, pár mondat egy szerelemről2005/4 - A gyűrű2005/1 - Grépfrúthold, Karamella-tangó2004/3 - kunszt, Ki mondta, hogy bármi történjék, verset kéne írni2004/1 - Város, te minden2003/4 - Kurva banalitás, Én annyi mindent mondanék Magának...; 2003/1 - A hattyú titkos éneke2002/4 - A fehér dög s a cirmos dög2002/2 - Genezis, Rövid dal2001/2 - Esti ima álomért2001/1 - Kakasszóra enyém leszel, És szól a lány2000/3 - Ének Illagó vérbosszú-esküvéséről egy madártetem felett, Illagó hazugságon kapja magát; 1998/1 - Ágon ülő

Amit tényleg jó lenne leírni, A szerelmes stewardess, Violin, Intermezzo, Ismétel, Szem. Tanú, Tegnap a metrón, Zsa! Ko! Sze!, Összeírom, Sebek

Amit tényleg jó lenne leírni


De például van, amit tényleg jó lenne leírni. Például Zamárdiba menet azt a nagyon részeg törpét, aki egész vonatúton literes üvegből itta a pálinkát, kicsi volt, félmeztelen és szemüveges, vörös foltok voltak neki a mellkasán, és bottal járt, de nem azért, mert kis ember nagy bottal jár, hanem mert muszáj volt neki. Furcsa alakú mellkasa volt a nagyon részeg törpének, aki egész úton ivott, meg a haverjai is, és mind ordítoztak és cigarettáztak, és telefüstölték a biciklitárolós kocsi előterét, és amikor kimentünk, olyan volt a levegő, mint egy kocsmaszaunáé, már ha létezik ilyen, de mindegy, mert nem is ez a lényeg, a törpéről akartam, akiről az is kiderült, hogy amúgy gyógyszerész, és keni-vágja, pontosan mit tesz a májjal az alkohol, és ivott tovább, és méltóságteljes arcot vágott, és arra gondoltam, hogy biztosan azért iszik annyit, mert büszke rá, amikor a haverja azt üvölti, nem is értem, hogy fér ennyi alkohol egy ilyen kis testbe, mert a haverja ezt kedvesen üvölti, teljesen normálisan, és ebből a törpe érzi, hogy befogadták, meg el, meg szeretik, pedig kicsike és torz, úgyhogy  iszik ezért is, meg azért is, hogy megmutassa, hogy van olyan jó, mint más, meg azért is, hogy elfelejtse, hogy milyen kicsi. Valahányszor ránéztem, az a képzetem támadt, hogy mindjárt összeesik és meghal, vagy valami más tragikus dolog történik, mert valami ilyesmi volt neki a homlokára írva, és én aggódtam a törpéért, szerettem volna azt mondani neki, hogy figyelj, ne igyál már, meg ne halj itt, légy szíves, vagy ilyesmi. És aztán közeledtünk Zamárdihoz még, és már nagyon utáltuk az egész társaságot, és akkor már az egész hétvégére vásárolt alkoholkészletüket megitták, és pont úgy is néztek ki, és pont olyan szaguk is volt, és akkor a törpe azt énekelte üvöltve, hogy nekem a Balaton a Riviéra. És aztán leszálltak Siófokon, és integettek befelé a vonatba, hogy szevasztok, szevasztok, jó utat, szevasztok.

 

A szerelmes stewardess


A szerelmes stewardess igazából nem volt szerelmes, vagy ilyesmi, ám ez engem persze nem érdekel.
Megszólalt a géphang, hogy kérjük, ellenőrizzék, merre található a legközelebbi vészkijárat, és ellenőrizzék a fejük felett az oxigénmaszk, az ülés alatt a mentőmellény helyét, és kényszerleszállásnál kövessék a személyzet utasításait, és a szokásos, és miközben a hang beszélt, a stewardessek szépen, fegyelmezetten adták elő középre rendeződve a világ egyik legbizarrabb rituális táncát, gondosan begyakorolt mozdulatokkal, mentőmellénnyel a nyakukban, szolid-csinos kiskosztümben.
A szerelmes stewardess viszont mindeközben zokogott. Zokogott, amikor azt mondta a hang, hogy ellenőrizzék a vészkijáratot, zokogott, amikor az oxigénmaszkos rész jött, és zokogott, amikor a mentőmellényt a nyakába tette, de azért csak mutogatott tovább. Mert a szerelmes stewardess tudta, hogy a túlélés mindennél fontosabb. És megfogadta, hogy többet sohasem randevúzik pilótákkal, akiknek a többsége úgyis nős. Aztán pedig még azt is elhatározta, hogy ha végre földet érünk Berlinben, vesz majd egy piros tűsarkú cipőt. Igen. Azután zokogott tovább.

 

Violin


Egy lány barna nyakát nézem, a háta kezdeténél, középen egy szép szabályos violinkulcs van rátetoválva. Ah, gondolom minden különösebb ok nélkül, a csellista, a Csellós Lány. Nincs is nála cselló, de ez nem számít. Lehetnék én is csellista, egy ilyen nyakkal, ilyen violinkulccsal, aki általánosban mindig megette az almát, amit az édesanyja csomagolt az uzsonnájához, a térdzoknijai mindig egy vonalban, sohasem csúsztak le, és naponta három órát gyakorolt a garázsban, mielőtt felvették a konziba. És utána is gyakorolt. Négyet. Ötöt. Perfekt lennék Bachból, gondolom még minden különösebb ok nélkül. Igen.

 

Intermezzo


Áll egy ember a körtéren, és ezt kiabálja:
Nagyon édes a barackom!

 

Ismétel

A múltkor a villamoson láttam egy pasast, akinél gyűjtőjegy volt, és egymás után lyukasztgatta ki a jegyeket benne. Hatot vagy hetet. Jegyről jegyre butábban figyeltem. És azon gondolkoztam, hogy persze valószínűleg csak a társainak lyukaszt jegyeket, de mi van akkor, ha mégsem, és a pasas igazából kényszeres, mindent egy csomószor elismétel. És most vett egy tízes gyűjtőjegyet, és nem bírja abbahagyni a lyukasztást. És mindig mindent megismétel. És mindig mindent megismétel. És mindig mindent megismétel.
Rossz lehet neki a reptéren is, amikor megpróbál többször is átmenni a fémkereső kapun. De lehet persze, hogy direkt fémtárgyakat dugdos mindenhová, hogy átmehessen többször. A lakásában minduntalan elkopnak a csapok tömítései, a villanykapcsolók, a zárak, a székek, és mit tudom én, tele van a szemetese szappannal. Délelőtt jutott eszembe a pasas újra, és azóta ilyeneken gondolkozom. Milyen lehet mindig mindent megismételni? Milyen lehet mindig mindent megismételni? Milyen lehet mindig mindent megismételni? Milyen lehet mindig mindent megismételni? Milyen lehet?

 

Szem. Tanú


Lenne, mondjuk, egy lány. New Yorkban élne. Mindennap áthaladna a Time Square-en, hétfőn és kedden és szerdán és csütörtökön és pénteken és szombaton és vasárnap is, és megállna egy pillanatra, és beleintegetne a Friday's feliratnál a webkamerába, és mosolyogna. Néha nem mosolyogna, hanem lehetne látni, hogy szomorú. És néha egészen közel hajolna a kamerához, és belesuttogna, mint más a naplójába, persze senki nem érthetné, hogy mit mond, mert a felvétel töredékes lenne, meg nem is elég tiszta, de azért lehetne valahogy mégis érezni, hogy mesél. Aztán jönnének a többiek, az otthonra üzenő turisták, és a teljesen közönyös járókelők is, hétfőn és kedden és szerdán és csütörtökön és pénteken és szombaton és vasárnap is. De az már nem érdekes.
Lenne egy fiú. Ülne, mondjuk, Budapesten, és unalmában webkamerák képeit nézegetné, aztán meglátná a lányt, amint éppen integet és mosolyog, és megtetszene neki. Nem sokkal később újra látná a lányt, és akkor úgy döntene, hogy beleszeret. És a lány mindennap jönne, hétfőn és kedden és szerdán és csütörtökön és pénteken és szombaton és vasárnap is, és integetne, és mesélne, és a fiú érezné távoli teste minden távoli rezzenését, és a távoli lány minden távoli gondolatát, vagy legalábbis azt hinné, hogy érzi. És azt hinné, hogy a lány hozzá beszél. Meg is próbálná felkutatni a lányt, de nem nagyon sikerülne neki, és aztán már nem erőltetné, mert félne, hogy milyen a lány igaziból. De azért szerelmes lenne belé.
Egy nap a lány aztán nem jönne többet. A fiú várná, hétfőn és kedden és szerdán és csütörtökön és pénteken és szombaton és vasárnap is, de a lány nem jönne soha többet. A fiúnak pedig hiányozna, és úgy érezné, hogy elvesztett valami fontosat, mondjuk, egy apró alkatrészt a szívéből. És azért csak várna, és várna, és várna tovább. És aztán egy nap a fiú látna egy gyilkosságot.

 

Tegnap a metrón


hazafelé azzal szórakoztattam magamat, hogy elképzeltem az embereket meztelenül. Mindenkit. Ifjat és aggot. Arra jutottam, hogy az ember végül is tök feleslegesen erőlködik a ruhával, meg mindennel, ha nincs hideg, járhatnánk akár meztelenül is, mert úgyis látszik, milyenek vagyunk. Sokkal vonzóbbak úgysem leszünk.
Levetkőztettem a szememmel egy nyolcvanéves, gyulladt szemű öregurat, aztán kettővel mellette a lógó mellű, rövid hajú ötvenes nőt, tudod, az a fajta, akit Margitkának szoktak hívni. Irodai macska. Csatos papucsban és kibolyhosodott fekete nejlonharisnyában, akinek azt mondják, hogy Margitka, hozzon már egy kávét, meg Margitka, bérszámfejtse már ezt itten. Aztán levetkőztettem a tök átlagos, huszonéves csajszit, olyan vörös hajjal, mint az enyém, meg a barátnőjét, akinek nedves, nyugtalan szeme volt. Levetkőztettem a pasikat is, némelyiknek egész szép teste volt, hiába hordott fehér bokazoknit fekete cipővel és túl rövid nadrággal. És volt egy egészen fiatal kislány is, tizenhét lehetett, nyolcvanas évekbeli fotómodellkurvának öltözve, a jelmez a legutolsó részletig stimmelt, én meg csak bámultam, hogy ezt komolyan gondolja-e. De illett hozzá. Neki feszes, közepes mellei voltak, és hamvas bőre, és egyáltalán, olyan teste, amilyen a legtöbbünknek sosem lesz. De ez valahogy most nem zavart. Halványbarna mellbimbóudvara volt.
Egy nagyon kövér asszonynak pedig olyan ernyedt volt a pocakja, és olyan hullafehér, hogy el nem tudtam képzelni, hogy viseli ez el magát. Vajon mikor látta magát utoljára egész alakos tükörben, mondjuk, fürdés után?
Aztán leszálltam a metróról, és abbahagytam a vetkőztetést. Lehet, hogy legközelebb is ilyet fogok játszani, mostanában úgyis ritkán utazom metrón.
És eszembe jutott egy történet egy nőről, aki nagyon szeretne szerelmes lenni, vagy hát tulajdonképpen szerelmes is, csak nem tudja, hogy kibe, és akárhogy erőlködik, sosem jó neki senki, vagy ő nem jó senkinek, mindegy, szóval amikor már teljesen kikészül, meg szétfeszíti a nagy vágyakozás, ír egy levelet. Egy szerelmes levelet, amibe mindent, de mindent leír, amit a férfinak mondana, ha lenne férfi, akinek mondhatná. És szerelmet is vall neki. Aztán az egészet berakja egy borítékba, a borítékra ráírja, hogy A Nagy Ő, és felbélyegezve bedobja egy postaládába. A levél pedig elkezd vándorolni. Különféle férfiaknál landol, akik elolvassák, aztán értik valahogy, és kezdenek vele valamit. Meg a nővel. És így megy ez, egészen addig, amíg... na, de a többit nem mondom el. És még én sem tudom, heppiend lenne-e. A heppiend olyan unalmas.

 

Zsa! Ko! Sze!

A Petőfi-híd budai hídfőjére az van felírva nagy, vörös, kanyargós betűkkel, hogy Zsa! Ko! Sze!
A legtöbb reggelen a villamoson még épp idejében fordítom arra a fejemet öntudatlanul, hogy meglássam azt, hogy Zsa! Ko! Sze!, elbűvölődöm kicsit, odaképzelek valakit, aki odaírta, mondjuk, hajnali öt órakor, amikor a pia már nem fűt, és pulcsiban hideg van, de, mondjuk, ez a fiú vagy lány (mondjuk, Zsa! vagy Ko!), aki felírta, összeveszett még az este elején a szerelmével, aztán, mondjuk, félig kibékültek, de valahogy mégsem volt minden rendben, ezért aztán, hazafelé menet, fáradtan dülöngélve, félig egymásba bújva a hídfőnél, a fiú vagy a lány, legyen, mondjuk, a fiú, mert ugye mégiscsak, azt mondja a lánynak, hogy figyeljélmáride! Szeretlek, és mindig szeretni foglak, a kurva életbe már, és ezért most felírom neked ezt ide, hogy minden reggel láthasd a villamosról, amikor bemész az egyetemre, és akkor a fiú kicsit elbőgi magát, mert fáradt és a sörök érzékennyé tették, de aztán meg már nevet, és a lány először letargikusan nézi, miközben fújja ki a cigifüstöt maga elé, és nem szól egy szót sem, de aztán, mielőtt észrevenné, már elkezd nevetni, és összeborulnak a fiúval, és elkezdenek kiabálni bele a hajnali öt órába, ahogy kel fel a nap, hogy Zsa! Ko! Sze! ZSA! KO! SZE! ZSAAAAA! KOOOOO! SZEEEEE! És aztán hazamennek a lányhoz, és szeretkezni akarnak, de addigra olyan fáradtak, hogy belealszanak a szexbe.
Vagy nem is így volt egyáltalán. Lehetett például az idetévedt Florentino Ariza, aki így üzent valamit a szép galambásznénak, mert valahogy idetévedése közben elfelejtette, hogy a szép galambászné meghalt. Vagy ki tudja. Nyilván nem is így történt az egész. Csak annyit szeretnék kérni, hogy ha megtudjátok, lehetőleg ne mondjátok el nekem. Jobb így.

 

Összeírom

Összeírom az örömeimet, az unokám meg egyszer majd megtalálja, fenn a padláson, a deszkák között beszűrődő fényben, kellemesen porosan, padlásszagúan és padlástapintásúan, a padlásízű levegőt belélegezve, és megnézi magának jól, aztán megkérdi, nagymama, ez a tiéd? vagy, nagymama, ez a magáé? (mert én például nem tegeztem a nagymamámat), és én mondom, hogy hajjaj, a régi idők, no lám, ezt egész el is felejtettem, egy tele füzet az örömökkel, a macskabunda tapintásával, a vasárnapi uszoda fényeivel, a borzongással, amikor kiharapdálták a számat, vagy amikor a szeretőm úgy játszott rajtam, mint egy hangszeren, amikor sírtam jólesőn, és ízlettek a könnyeim, vagy amikor beszívtam a tűz szagát, és szabadnak éreztem magamat, amikor hangosan nevettem, meg amikor csendesen doromboltam egy könyv mellett, meg amikor azt játszottam, hogy belefőzöm a szívem az ételbe, meg amikor szombat dél van, és éppen glóriával a fejem fölött megyek haza a bevásárlásból, és ez most mind fenn van a padláson, meg ennél még sokkal több is, az unokámon látszik majd, hogy inkább csak úgy körbe-megtapogatja a gondolatot, hogy ez itt a nagymama feje voltaképpen, abba lát ő bele, akarta ő ezt? besuttyanni az örömspájzába? én meg aztán már nem szólok semmit, csak lesem a hatást, és levágok neki egy szelet meggyes piskótát, na, gyere, mondom majd, kóstold meg, jó lett-e, és arra gondolok, na, hát tessék, ez már megint milyen izé, pontosan az, mint amit a nagymamákról gondoltam azelőtt, és most itt van tényleg, lehettem volna egy kicsit eredetibb, akkor majd hamiskásan elvigyorodom, és beteszek az özönvíz előtti cédélejátszómba egy korongot, és akkor azt mondom majd az unokámnak, na, most figyelj, csak meg ne mondd az anyádnak, most megmutatom neked, milyen az igazi rock and roll,
és tényleg megmutatom neki.

 

Sebek


Egyszer majd eljön hozzám a legkedvesebb szerető. Vagy talán valaki más, aki a legkedvesebb szeretőnek képében jön el. És akkor majd az lesz, hogy beburkol a leheletével, a két karjával összevissza ölel, és szép szelíden belém mélyed, és olyan sokáig lesz aztán bennem, elmélyedve ott bennem, odabenn, hogy már szinte nem is emlékszem majd rá, volt-e azelőtt valami. Vagy hogy mindig így volt-e azelőtt.
Aztán később, nagyon-nagyon sokára, csenden innen és kéjen túl, a legkedvesebb szerető karjában fekszem majd, én fehér leszek, ő pedig nem tudom. És a legkedvesebb szerető végighúzza az ujját a forradásaimon sorban, és mindegyikről megkérdezi, hogyan került oda.
Ezt egy olyan fiú csinálta, mondom majd neki, akiről azt hittem, hogy szeretem, miközben nem tudhattam, hogy milyen tud lenni, amikor a szerelem tényleg szerelem. Lassan csinálta, mesélem, évekig módszeresen bemetszéseket csinált, de aztán végül abbahagyta, és én már tudtam, hogy kár volt hagyni neki addig is. Ebből a sebből utána még éveken át szivárgott a genny, de többé nem szivárog, mondom.
A legkedvesebb szerető azt feleli, hogy érti, és megcsókolja a forradásomat. Aztán egy másikra mutat. És mi van ezzel?, kérdi.
Elsuttogom neki, hogy azzal az van, hogy akkor hagyta valaki emlékbe, amikor elment. Arról mélyen hallgatok, hogy utána még többször visszatért, letépte a vart, és kérte, ne bánkódjam emiatt, mert nem akar fájdalmat okozni. Erről mélyen hallgatok, mert szégyellem magam, de a legkedvesebb szerető úgyis tudja magától az egészet, és nem szól, inkább finoman beleszív a nyakamba, és közelebb szorít.
Kicsit csiklandósan felnevetek, és akkor már egy másik forradást simogat, egyet a bal mellem alatt, ami olyan régi, hogy már el is felejtettem, hogy ott van. Lassan, figyelmesen vizsgálja.
Ugye, ez nagyon fájt?, kérdezi. Megrázom a fejem, mosolygok, és kibuggyan a könnyem. Mi az?, kérdi a legkedvesebb szerető. Szégyellem magam, mondom. Ne szégyelld, mondja, minden heged gyönyörű. Köszönöm, válaszolom. Gyönyörű, mondja ő.
És a legkedvesebb szerető akkor majd meggyógyít. Azt csinálja, hogy a legkedvesebb kedvességét ráleheli sorra az összes forradásokra, és akkor arany fényben felizzanak rajtam mind, azután eltűnnek, és nekem újra sértetlen lesz a testem, és a bőröm olyan sima, mint a szűz homok. És a legkedvesebb szerető rám mosolyog aztán. És én nem emlékszem utána többé semmire. De akkorra már nem fog fájni, hogy nem emlékszem.

Vissza a tetejére